SZOBA KIADÓ
Araszolva nő a mélység a térdmagas lépcsőfokokkal, nincs korlát, nem véd, a falhoz lapulok, aztán a födém széle, utat enged a lépcsőnek, kapaszkodom végre, fent folyosó, kifakult, kék deszkafal, ajtók sora, az egyik nyitva, belátok, egy fiú ül a földön, hátát a falnak veti, gitározik, kinyújtott láb, meztelen lábfej, fut az ajtó csíkja tovább, egy matrac széle, egy másik, felhúzott térd, egy idősebb, himlőhelyes arc, a fiút nézi, talán csak képzelem, aztán újra a deszkák, zárt ajtók sora, befordulunk, ez lesz az én szobám, kinyitja, a balkonra néz, földre terített matrac, alacsony asztal, kétszáztíz egy hétre, a táskámban matatok, fizetek,
megszámolja a pénzt, lassan, megnyúlt, kedves arca van, selyemnadrágot visel, selyeminget, nyolcvanéves, alig vannak lakói, nem megy a bolt, tíz szobából nyolc üres, kiált, gitár koppan a földön, a fiú fut elő, keskeny mellkas, Fly Emirates póló, fényes, focista short, mosolyog, lepedőt hoz, kipakolok, megfürdöm,
tiltja a vallás
visszafelé, a nyitott ajtó csíkja, a fiú tört angolja, invitál, persze, persze, az ajtónyílásba guggolok, akadozva játszik, a mobiljáról lesi az akkordokat, karcsú a teste, lopva pillantok a lábára, az ajtófélfa éle a hátamban, a másik fiú üveget vesz elő, kínál, az egyetlen lakó, bárpultos, hátizsákban hordja haza a sört meg a viszkit, boltban nem kapod meg, tiltja a vallás, a fiú nála ül mindennap, iskola után, az anyja egy távoli szigeten, ő vigyáz a nagypapára, rá meg a nagybátyja, szigorú, nem szereti, ha iszom, mondja, nem tudja, mondja, nőtlen, mondja,
és tényleg, keserű az arca, még ha mosolyog is, párszor majd látom a folyosón, selemat sore, miszter, igen, persze, jó napot, szárungot tekert a dereka köré, a hívők viselete, hallom a kulcs zörgését a zárban, éjjel is, hajnalban is, imádkozni megy, felébredek mindig, elnyújtott, vontatott ének a távolból, hullámokban érkezik a sötétben, mint vak visszhang, csapódik mindenhonnan újra és újra, ahogy sorban kapcsolják be a hangszórókat az automatikák, hol itt, hol ott, újabb hang vág közéjük, először halkan, a távoli dallamot ismétlik késve, észrevétlen kúsznak be a szobák falai közé, összekuszálják az alvók kipárolgásából kelt tapadós sötétet, valamiféle szétcsúszott kánonban hadakoznak az álmok izzadtságba ragadt reménytelenségével, egyre hangosabban, mígnem felébred a szomszéd mecset automatikája is, és üvöltve hív imára,
aztán a balkonon ülünk, hirtelen borul ránk a csend, csak ketten, suta esetlenség a mozdulataiban, zavartan hallgatok én is, ölében gitár, lágyan karolja, az apámé volt, mondja, annyi volt, mint te, mondja, meghalt, mondja, kamaszos a hangja, a földön ülünk, előtte a mobilja, a kövön, az akkordokat lesi, éles szögben törik meg a dereka, szinte fölé simul, szürke filctollal meghúzott egyenesek a képen, látják?, a kompozíció háromszöge, ahogy a halottat tartja az ölében, a kecses, vékony arc, a merengő tekintet, a legapróbb részletekig kidolgozott, tökéletesre csiszolt márvány, a ruházat redői, ahogy a test előre hajol, a mozdulat dinamikája, ahogy feszül a hátán a szövet, húzódik, s a dereka táján végül utat enged az olajbarna bőr játékának,
és megjövök, bármilyen későn is, fut elém, felkísér, kérsz teát?, igen, igen, kérek, csak pár napja vagyok itt, már rítus ez, hozza a teát, kopott filcet terít a balkon kövére és kiülünk teázni, kecses-karcsú testét színes lepel burkolja, neki már hűvös az este, nekem pont jó, csavarodik a teste, oldalra dőlve könyököl törökülésben, nekem már sajognak a csontjaim, kemény a kövezet, de nem tudok felállni, nem tudom ott hagyni, amíg azt nem mondja kedvesen, hogy tidurrr, pereg az ‘r’ a szó végén, álmos, másnap iskola,
szomorú vasárnap
és ülünk a balkonon, énekel, Hongara, mondja, gloomy sunday, szomorú vasárnap, nem, nem értem a szövegét, riasztó, weird a dallama, mondja, I am scared, amikor hallgatom, félek tőle, mondja, le kell neki írnom a nevet, Seres Rezső, betűzi, ijesztő ciszek, koporsó, gyászlepel, kinyújtja a lábát, vártalak, kedvesem, fénylően kreol, csupasz lábszárak a neon hideg fényében, tízéves voltam, mikor körülmetéltek, mondja hirtelen, fájt, mondja, te is körül vagy metélve?, mosolygok, nem, én nem, keverék angol-indonéz nyelven beszélünk, akadozva, nem megy neki az angol, pedig a tanulásra fókuszál, ada pacar?, van barátnőd?, kérdezem, nem, nincsen, mondja, a tanulásra fókuszálok, mondja, a munkámra, a karrieremre fókuszálok, mondják mindig, ez itt a fedőszöveg,
csak a lába nyúlik ki a lepel alól, hogy mondják angolul ‘azt’?, a lábujjával játszik, előre dől, hajlik mint egy kígyó, nem akarom érteni, mosolygok, hirtelen hátra veti a felsőtestét, kiegyenesedik és az ágyéka felé bök, ‘azt’, mutatja, ázsia fűszeres illata a levegőben, megigéz, pénisz, mondom végül, halkan, rekedten, felcsapó ciszek, álmokat kergető, nézünk magunk elé, hosszan, aztán az ‘r’ puha pergése, tidurrr, igen, alvás, iskola, feltekeri a filcet, kezében a teáspoharak, a teli hamutartó, a papucsa talpának csattogása a folyosó kövén. Az utolsó estém.
Lassan húzom be magam mögött az ajtót. A szobám. Félhomály. És a neon hideg fénye odakint.
Egész éjjel ég.