TENGEREN TÚL
[HÁTTAL – VÁLOGATÁS A FORTEPAN KÉPEIBŐL]

Hihetetlen, hogy itt vagyok. A szívem mélyen tudtam, hogy egyszer eljutok ide. A saját erőmből. Már csak néhány óra, és beteljesül, amire ötéves korom óta vágyom. De még alig merem elhinni. Hogy ilyen egyszerű. Persze, most annak tűnik, csak végigmegyek a folyosón, becsekkolok, feladom a poggyászt és várok. Ennyit kell tennem, amit egész eddigi életemben is végigcsináltam. Hol türelmesen, hol türelmetlenül vártam, hogy közelebb kerüljek a vágyott célhoz. Közben sem ültem tétlenül: jól tanultam, szépen írtam, elmosogattam, nem beszéltem vissza. De az időt nem tudtam felgyorsítani. Milyen abszurd, ahogy most összesűrűsödik az eddig aktív várakozással töltött idő. Mintha évtizedek telnének el a váróteremben töltött órák alatt.
sosem jött össze
Újra és újra végigpörgetem magamban, de egyszerűen nem volt jobb megoldás. Akkor és ott nem tudták másképp megoldani. Évekbe telt, amíg ezt feldolgoztam: hogy magamra maradtam ötévesen. Nem egyedül, az utálatos rokonokkal egy idegen városban. Már nem haragszom rájuk. Valószínűleg én is így döntöttem volna. Bár ki tudja… Irtó nehéz volt itthon hagyni a gyerekeket erre az egy hétre is. De meg kell tennem. Ahogy nekik is nehéz lehetett engem otthagyni. Nem akartak ők rosszat nekem, nem akarhattak. Mindig azt írták a szülinapomra, hogy a következőn már velük leszek. Csak valahogy sosem jött össze. Nem az ő hibájuk, biztosan mindent megtettek. Valami mindig közbejött, fel kellett építeni ott is egy életet, a tengeren túl… Mindig úgy képzeltem, hogy a tenger széles folyó, és át lehet kiabálni a túlpartra. Most először látom majd a gép ablakából. Azt mondják, gyönyörű az égből az óceán…
Küldtek egyszer egy képet a házukról. Fák helyett hatalmas kaktuszok voltak a kertben. Annyit nézegettem, gyűrögettem, hogy már teljesen elborította a hajtogatások hálózata. A hátuljára azt írták: „ide várunk! Anya & Apa”. Sokat puszilgattam az aláírást, egész elhalványult. Érdekes, mennyi ideig nem merült fel bennem, hogy talán nem hiányzom nekik. Hogy jól megvannak nélkülem, és azért nem keresnek az éves üdvözlőlapon kívül. Egy gyerek sok mindent elfogad. Úgyis hiába kérdezősködtem volna. A nagynéném utálta anyámékat, szavaiból sütött az irigység és a megvetés. Mit mondhatott volna? Hogy ne várjam őket? Ne hiányoljam? Lehet, könnyebb lett volna, ha sikerül elengednem az érzést, hogy vannak szüleim, csak messze.
Nem tudom, mire vállalkoztam. Egyáltalán, mit mondok majd ennek a két idegen öregembernek a reptéren?