SZEKRÉNYUGRÁS
Dobosi Beának
Apu az előszobában keresztbe fordítja a drabális cipősszekrényt. Meg se próbálom, nem megy. Biztos, hogy nem tudom átugrani. Apu erősködik, odaállít a szekrénnyel szemben a bejárati ajtó elé. A vállam hozzáér a zárban lógó kulcshoz. Nekifutásból kellene, de nincs hely. Nem baj, akkor vegyél lendületet. A nagyszoba nyitott ajtajából vezényel, kalimpál a karjával. Félek, hogy bevágja a kezét az ajtófélfába. Nálam is jobban akarja.
Mi az, hogy meg sem próbálod? Látszik, erőlködik, hogy ne üvöltsön.
Ökölbe szorítom a kezem, a körmeim fájdalmas félholdakat nyomnak a tenyerembe. Nekirugaszkodom. Jobb lenne, ha apu biztatna, de túl ideges hozzá. Nem megy, tudom, hogy nem sikerülhet. És azt is tudom, hogy az egész egyre rosszabb lesz. Nem hagyja.
villanó neonfény
Addig kell próbálkoznom, amíg össze nem esek, amíg be nem szakad alattam a szekrény, amíg szilánkosra nem töröm a bokám. Belenyilall a fájdalom a lábamba, hallom a mentő szirénáját, látom a villanó neonfényt a műtőben. Lehunyom a szemem. Nem szabad felidegesíteni. A legeslegrosszabb, ha haragszik. A szekrényugrásnál is rosszabb.
Már ezerszer megbántam, hogy elmondtam a mai kudarcomat. Nem szabadott volna megtudniuk. Mert apu magára vette. Az ő személyes sérelme, hogy a lánya egyest kapott szekrényugrásból. Mert a sport neki fontos.
Minden fontos, ami az iskolában történik, ezt jegyezzem meg. Az ő gyerekei nem lehetnek utolsók. Nem tűri, hogy csak úgy feladjam. A kitartás a legszentebb érték.
A három lánya helyett lenne inkább három versenyagara. De ezt se mondom.
Újra nagy levegőt veszek. Szorítja a nagylábujjamat a tornacipő, nem szólok. Már kinőttem, nem érdekel. Régen kinőttem. Nem kellene újat vásárolni, csak elővenni a következő örököltet a szekrényből. Ezért jó az embernek, ha van két nővére, mondogatja anya. Nekik hosszabb a lábszáruk és sokkal ügyesebbek tornában.
Lendületet veszek, amennyire lehet a szűk előszobában, és tétován nekiindulok. Apu arca mintha felderülne. Jó lenne elégedettnek látni. Ettől a gondolattól hirtelen megtorpanok a szekrény előtt. Verdesek a karommal, mint egy repülni tanuló madár. Elvesztem az egyensúlyomat és bevágom a térdem. Na jó, kezdjük elölről, legyint apu lemondóan.
Besötétedett. Éhes vagyok. Sajog a sípcsontom, a térdem, a tesómék rég becsukták a szobaajtót.
Nem tudom elképzelni, hogy valaha sikerülhet. Pedig az elképzelés félsiker. Nekirugaszkodom.