MIÉRT SÍRNAK A FELHŐK?
WORLD PRESS PHOTO
– A szomszéd kutyák betörtek a kertbe.
– Miről beszélsz, Apa, kertünk sincs.
– Láttam őket.
– Bevetted a gyógyszert?
– Éhesek, kint hagytuk a csontokat.
– Apa, le kéne dőlnöd, meleg van.
– Az anyám csontjait rágják a kutyák.
Apám már rég nem a régi. A testvéreim máig nem hiszik el, hogy apa nem őrült meg. De én éreztem, hogy valami nincs rendben vele. Ez nem csak a pia. Iszik itt mindenki, mégis hazatalálnak. Nehéz elhinni, hogy ez egy betegség. Olyan, mint a többi, csak nem a teste romlik le előbb, hanem a szelleme. Mind a kilenc testvérem azt mondja, apa megőrült, de nem ők látják el. Egyikük sincs itt vele, nem kíséri el az orvoshoz, a temetőbe, anyánk sírjához, nem járnak vele templomba. Csak okoskodnak, de nem értik. Régóta nem is keresik, pedig jólesne neki. Bár a látogatók nevét apu már nem találja el, az unokák számát sem tudja nyilvántartani.
Nem emlékszem, mikor kezdődött a romlás. Pár éve még az összes gyereke, testvére és unokatestvére telefonszámát fejből tudta. Igaz, mindig megvoltak a maga rigolyái. Kivágta az összes pólója nyakát, nem bírta elviselni, ha a nyakához ér az anyag. Sofőrként előfordult, hogy nyakkendőt is kellett volna kötnie, de arra sosem tudta rávenni még anyu se. Apu mindig is utálta az éles hangokat, befogta a fülét, ha ugatott a szomszéd kutya. Pedig az gyakran ugatott. Viszont a számokat szerette, megszámolta a lépéseket a boltig, a templomig, az iskoláig. Fejből tudta, kinek hány nap van a szülinapjáig. A lottó volt a mindene, egyetlen szombatot sem mulasztott volna el a játékból. A kilencvenedik születésnapjáig ugyanazokkal a számokkal játszott. Persze sose nyert.
Amióta anya meghalt tavalyelőtt, egyre szitásabb az agya. Napról napra távolodik a valóságtól. Hétfőn még tudta, hogy az odakészített ruhával mit kell csinálni, kedden még meg tudta kötni a cipőjét, szerdán már elbizonytalanodott a fogkefével a kezében, csütörtökre csak forgatta a kezében a kalapot. Nem tudta, hova tegye. A lányom azt mondja, a papának elfáradt az agya, mert sokat élt. Neki így érthető a hanyatlás. Azt mégse mondhatom neki, hogy a nagyapja szép lassan elfelejti, kik vagyunk, és ki ő.
súlyos átok
A vizsgálatra is nehezen tudtam rávenni. Apu nem szeret orvoshoz menni. A kislányom segített, rajzolt apunak egy nagy széket, amilyenbe a fogorvosnál kell ülni. Nem magyaráztam el az orvosok közti különbséget. A rendelőben hallottam először ezt a szót: demencia. Úgy hangzik, mint egy súlyos átok, ami nemzedékekre tönkreteszi a családot. A kórházban azt mondták, vigyem haza, nincs neki hely az osztályon. Így viszont nem tudok délutáni tanítványokat vállalni. Egész délelőtt azon izgulok az iskolában, hogy mire érek haza. Mit szed szét apa délutánra. Szerelni még mindig szeret, csak időközben elfelejti, mit szerel. Elektromos eszközök nincsenek otthon, de néha attól félek, eszébe jut megélezni a kést. A lányomat már rég nem tudom rábízni, ő több időt tölt a szomszédasszonnyal, mint velem. És még hálás lehetek érte, hogy jó helyen van. Bezzeg a nővéreim, húgaim közül egyik se mondta, hogy átvihetem egy délutánra aput vagy a lányomat. Persze, messzire költöztek, érthető. Mindenkinek megvan a maga baja. De nekik is ő az apjuk, mégis csak én vagyok vele. Ez sem újdonság, hogy egyedül marad az ember…
A szoros napirend segít működtetni a mindennapokat. De ha homokszem kerül a gépezetbe, apu már nem tudja követni a változásokat. Mintha be se jutna a fejébe, amit mondok. Ha nem talál valamit, elfogy a türelme, csapkod. Máskor órákon át morzsolgatja némán a rózsafüzért. Bele kellett tanulnom, hogy alakítsam a napjainkat hármasban. Néha mintha a mesék ritmusában élnénk. Ismétlődő rítusok szerint telnek a napjaink. Örökkön örökké tart egy étkezés, és az Óperenciás tengeren túlra indulunk piacra. A lányomnak és apámnak mesélek a magokról, amiből kibújik a növény, a napról, a szélről és a vízről, ami formálja a tájat, és a városról, ahol idegen zajok és nehéz szagok terjengenek. A templomról, ahol Isten vár bennünket.
Elindulni a legnehezebb. Apám sosem volt kapkodós ember, de már a reggeli elfogyasztása órákba telik. Lépésről lépésre kell megmutatni neki, mit hova tegyen (a villát a szájába, a kanalat a teába). Máskor elmereng, mintha egy akváriumot nézne belülről. Csak áll az ablak előtt, letolt nadrággal, és nem tudja, hova indult. Órákig bámulja az esőt, aztán megkérdezi, miért sírnak a felhők? Jót tesz neki, ha kisebb feladatokat kap. A halat meg tudja pucolni, azután elakad. Amikor elé teszem az ételt, kérdőn néz rám. Minden mozdulata bizonytalan. Tegnap a kezébe adtam egy csésze kávét, beledugta az ujját, mintha festeni akarna vele. Ha zavarba jön, rázza a lábát, nem tud megállni. A lányom odamegy, és megsimogatja. Csak ő tudja ilyenkor megnyugtatni. Az ötévesek hatalma.
Attól félek, egyszer őt sem ismeri majd fel. Az emlékeit nem tudom visszaadni, de itt vagyunk vele, ameddig lehet.
kép | Lee-Ann Olwage (Dél-Afrika) | Valim-babena
Fara és lánya a család egyetlen ágyában. Fara tartja el a háromtagú családot. Madagaszkáron mindössze egyetlen szervezet, a Masoandro Mody nyújt támogatást és képzést a demenciával élő emberek családtagjainak. Antananarivo, Madagaszkár, 2023. március 12.
Keveset tudnak a demenciáról, ezért a memóriazavar tüneteit mutató embereket gyakran megbélyegzik Madagaszkáron. A demenciával élő Paul Rakotozandrinyt, „Dada Pault” (91 éves) évek óta a lánya, Fara Rafaraniriana (41 éves) gondozza.
Történetük jól szemlélteti a valim-babena madagaszkári elvét, amely szerint a felnőtt gyermekek kötelessége, hogy segítsenek szüleiknek. Méltóságteljes, bensőséges megközelítésével a projekt új nézőpontot kínál a témához, amely a világ összes családját érinti, és megkérdőjelezi az Afrikáról alkotott, konfliktusokra összpontosító sztereotípiákat is.
A képsorozat a GEO megbízásából készült.
Az év fotósorozata
WORLD PRESS PHOTO 2024 kiállítás
BIODÓM 1146 Budapest, Állatkerti krt. 16.
2024. szeptember 20. – október 27.