SZIRÉNÉNEK
2009 június
Csavaros eszű, furfangos barátom azzal dicsekedik egy attikai lakomán, hogy árbóchoz kötözve úszott át a szirének kara felett, s így nem veszett oda, mint addig oly sokan. A sötétkék mélyből érkező karének élvezetét csak az zavarta, hogy gúzsba kötött matrózai – legalábbis némelyek – fennhangon nyögtek a kíntól, a legerőtlenebbek nem átallottak jajveszékelni, és ríni sem, így a mennyei kórusdalt kalandorok durva horkantásai szennyezték be, és emiatt, mind a mai napig, kárhoztatja önmagát. Visszatérek még, mondja, egyedül, vagy a többiek fülét viasszal tömöm el arra az időre, míg a varázslatos zene fölött átevezünk. Bármilyen megnyerő szavak is szökkennek ki csavaros eszű barátom száján, én nem ámulok, mint a többi világcsavargója, inkább úgy gondolom, árbóchoz kötözve hallgatni azokat a mélytengeri angyalokat, gyávaság. Bizony mondom, ha az én utam visz arra, az árbócot és a kötelet is kerülöm, kiállok a tatra, behúzom az evezőket, felgöngyölöm a vitorlákat, lehorgonyzom, legalábbis egy időre, és még a ruhámat is leveszem! Hadd szóljon hozzám a szirénének, hadd halljam, mit mond, hol simogat, hol rezegtet, és van-e bennem akarat, hogy a taton maradjak, és ha akarat van, akkor van-e ehhez az akarathoz elég erő? És ha az akarat épp azt mondja, ne álljak ellent, akkor vajon van-e elég mersz, vagy gyávaságomban a fülemre tapasztom a kezem? Az utolsó előtti pillanatban a köteleket, mint a gyávaság eszközét mégis előveszem?
bennem olvadjon el minden vágyad
„Drága férfi, édes férfi, gyönyörű oszlopom, az enyém vagy, és én a tiéd, nincs csodálatosabb tenálad, nincs erősebb a te karodnál, semmi sem tisztább, mint a te szerelmed, senkinek sincs náladnál nagyobb szabadsága, a te akaratod mindenkor érvényes, ó, mióta várlak, vágylak, és most végre láthatlak is, akarom, hogy te is láthass engem, akarom, hogy a tiéd legyek, akarom, hogy gyönyörködhess bennem, amint én is gyönyörködöm a jöttödben; érezni akarom az erőd minden napon, akarom, hogy bennem olvadjon el minden vágyad, a tiéd vagyok, mindig is a tiéd voltam, csak a tiéd, csak te érthetsz engem, más soha nem is értett, én nélküled elsorvadok, védj meg, védj meg, kérlek, édes férfi, drága férfi, ne hagyj el, ne hagyj itt, ne menj tovább vándorom, vándorom…”
Ezt énekli a hang, amikor végre rátalálok; hol kacagva, hol sírdogálva, hol meg édes ledérséggel, kacéran, máskor búskomoran, míg én egymagamban a taton meztelenül állok, és érzem, gyávaság lenne nem ugranom, ugyanakkor botorság is, mert talán ugyanezt hallotta a csavaros eszű barát és minden matróz az elmúlt ezer évben, de ha valóban ugyanezt dalolta nekik a tenger, vajon érvényes-e ez sok édesség? Ej, mit számít az? Érvényes vagy sem, amit tennem kell, megteszem. Így aztán a billegő hajóról a habokba vetem magam.
nem úszik fel értem senki
Abban a pillanatban, ahogy a testem a mélyvízbe zuhan, csönd vesz körül, nem dalolják már, hogy édes férfi, drága férfi, csak egy belső hang marad: innen hogyan úszom én ki? Ez itt a tenger közepe, életem dereka, hajóm távolodik, csónakom nincsen, hang nem biztat, senkit sem látok alattam, nem úszik fel értem senki, ha lebukom, nem látom, hogy bárki várna, hová lett az a hang, ami az előbb még oly hangosan és lágyan kérlelt? Talán képzeltem? Nem, nem képzeltem, érzem jól, hogy a csönd itt sűrű, nem önmagában való csend ez, hanem az édesgető szirén váratlan és érthetetlen hallgatása. Érzem, hogy itt van még valahol, de hallgat, rejtőzködik, figyel, és lát. Azt nézi, ahogy eltávolodik tőlem a hajó, ahogy elárvulok. Vár. Arra vár, hogy elsüllyedjek.
Közeli sziget ment meg, Ciprustól nem messze. Sokat ülök lent a parton, várom, hogy múljék az emléke is, de a hangjára riadok minden éjjel: Édes férfi, drága férfi, ne hagyj itt, ne menj tovább, vándorom, vándorom… De a hang már csak bennem szól, míg arra vágyom, bárcsak újra a tengerből hallanám. Miért nem dalol többé? Megtehetné, hisz itt van most is, tudom, ez a csönd is az övé, mert a hallgatása velem marad, tudom, figyel; tudom, érez – élvezi is talán a szenvedésem.
Aztán egyszer hozzálátok. Kihordom a tengerből a vizet vödörrel. Kerül, amibe kerül – tart, ameddig tart, kiszárítom én a tengert, elvezetek a partjáról minden folyót, minden patakot, ami táplálhatja, azt pedig, amit eddig patak és folyó belehordott, kimerítem, ha kell, vödörrel, ha más nincs, kiskanállal, tart, ameddig tart, kerül, amiben kerül, ha az életembe, akkor is. Merem szorgosan, gyakran még a sötétben is, napról, napra, évről, évre. Látom, nem csökken, és nem apad, de hiszek benne, hogy csökkenni fog, apadni fog, s végül kiszárad. Meglásd, barátom – mondom magamnak –, száraz lábbal mész el egyszer a néma szirénhez! Mintha mezőn vágnál át, úgy gyalogolsz át a tengerfenéken, ha kell, karavánnal kelsz át az egészen, de bizony bemész hozzá, megkeresed, megtalálod, és kérdőre vonod: Miért szóltál hozzám, miért mondtad, hogy édes-drága férfi vagyok, miért kérted, hogy itt ne hagyjalak, miért kérted, hogy tovább ne menjek, ha aztán csak hallgatsz, és azt figyeled, hogyan tör kerékbe a hiányod?
Vért verejtékezem, hogy kimerjem a tengerből a vizet, és csak azért nem tartom magamat bolondnak, mert senki sincs, aki ezt a kanalazást a végzetemnek látná, és azt gondolhatná rólam: ez a szegény hellén megbolondult. Nem lát senki, de ha jön a rózsaujjú hajnal, érzem, ott a szirén most is, érzem hallgatásának bűnös borzongását, tudom már, hogy a hullámverés sem más, mint e mélybeli borzongás felszínre úszó mása, hagyom, hogy a hullámok a bokámat mossák, és azt kiáltom:
– Tudom, hallasz engem, édes! Hallod-e drága, egyszer bizony száraz lábbal megyek be érted a tenger közepébe, porzik majd az út a lábam alatt, míg begyalogolok én a legmélyebb mélységbe.
– Kivel beszélsz? – kérdezi az első emberi lény, akivel a partra vetődésem óta találkozom. Fehér bőrű, fűzfahajú szűz áll a közelgő sötétség peremén, akár egy magányos datolyapálma, vagy egy részvéttől túlcsorduló korsó.
– A szirénnek kiáltozom.
Erre ő csak annyit mond:
– Szegényem.
mozdulni sincs erőm
Nem kérdezem, miért marad, mi dolga itt, hol várják őt, hová indult, mikor áll majd tovább, csak hagyom, hogy a fák alatt megterítsen. Velem alszik, velem búsul, nem dalol, nem beszél, csak velem van, mint a gazdátlan kutya – hét évig. Akkor, nem tudni pontosan miért, egy napon megszűnik a szirén hallgatása. Nem mintha újra dalolna, de már a hallgatását sem érzem. Üresnek hat a tenger, s bármennyit kanalaztam, nem lett kevesebb a vize, és most úgy tűnik, a szirén is eltűnt belőle. Leroskadok a fövenyre, olyan fáradt vagyok, mintha három tengert apasztottam volna el egyetlen nap alatt, mozdulni sincs erőm, lélegzethez sincs kedv. Odalép hozzám a lány, akinek a nevét hét év után se tudom, nem teszi a vállamra a kezét, nem fonja a nyakam köré a haját, amint szokta, nem hoz ételt, szelet, meleget, semmit, csak annyit kérdez:
– Mi lelt?
– Már hiába kanalazok itt, nem ér ez a munka semmit, nem ér ez a tenger semmit, nincs már benne szirén, és bennem sincs már tenger.
– Na jó – mondja a lány, a partra guggol, és akkor, hét év után, a tenger vizét egyszerűen elfújja. Csodálkozom, és harag gyúl bennem iránta, miért nem tette meg ezt eddig, ha egyszer megtehette volna, miért hagyta, hogy kanalazzak, és sírjak minden éjjel, de mielőtt rátámadnék, azt hallom:
– Ahhh…
Ijedt szirénhang ez, felismerem, az a hang sóhajt így, aki annak idején azt mondta: édes férfi, drága férfi, ne hagyj itt, ne menj tovább, vándorom, vándorom. Hét évig gyötört e hang hiánya! Felismerem. És már látom is, amint egy kagylóhéj odabent fénylik. Odamegyek, felveszem, és rajta bizony ott a szirén, rémülten, meglepetten pislog rám, végül azt mondja:
– Hát mégis sikerült?
– Hát ennyi vagy? – kérdezem az apró szirént, de nem válaszol. A tengeraljat csontok borítják, erős férfiak, édes férfiak, drága testek algás csontjai, ahová a kicsi szirént visszateszem, kimegyek a partra, becsukhatod, mondom a lánynak, aki nem fúj tovább. A tengervíz visszatér és bezárul, a szirén fölött összecsapnak a hullámok, engem elönt az öröm, és a sok csont miatti sajnálat, szerencsefia vagyok, gondolom, és itt a lány is! Megfordulok, hogy a nevét megkérdezzem, de látom, a szél felkapja, szárnyaival csapkod, azokkal a szárnyakkal, amelyekkel hét évig takargatott.
– Gyere vissza, ne menj el, édes lány, drága nő, maradj velem…
De ő azt kiáltja:
– Maradtam volna örökre, ha ma reggel megkérdezed, mi a nevem.
– Épp most kérdeztem volna! – kiáltom, de már sehol a lány, és üres az ég is.
Itt vagyok azóta, és a tengerre már rá sem nézek. Alighanem itt maradok örökre, és állandóan azon gondolkodom, hová kanalazhatnám át ezt az eget. Meddig éljek, meddig lélegezzek, hogy a levegőég visszaadja nekem mindazt, amit akkor elvett.