Peterdi Nagy László

SZÍNHÁZI MOZAIK

2004 február

SZÍNHÁZI MOZAIK
„Színház az egész világ és színész benne minden férfi és nő.”

 

1. Mire való egy nagyjelenet?

1941 forró nyarán Sztálin egyszer csak eltűnt a Kremlből. Bezárkózott a dácsájába, és tüzetesen tanulmányozta a Háború és béke szerzője távoli rokonának, A. K. Tolsztojnak Rettenetes Iván cár halála című darabját. Amikor a Politikai Bizottság testületileg felkereste, hogy rábeszélje a visszatérésre, el is játszotta nekik a nagyjelenetet. Bulganyin marsall írja: „valamennyiünket megdöbbentett Sztálin külseje. Lesoványodott, görnyedtté vált, himlőhelyes arca földszínű, komor. Özönével kapunk leveleket szovjet emberektől – mondta –, amelyekben teljes joggal a szemünkre hányják: hogy lehet, hogy nem tudjuk megállítani az ellenséget, és nem tudunk visszavágni? Bizonyára köztetek is akadnak olyanok, akik szívesen áthárítanák a felelősséget, természetesen énrám! Gondoljátok meg: van-e jogom, hogy tovább tápláljam a reményt: elvezethetem-e az országot a győzelemhez? Vagy akadnak méltóbb jelöltek? – Azt hiszem – felelte erre Vorosilov –, teljes az egyetértés közöttünk: nálad méltóbb nincs senki.” Ezután megszólalt végre a rádióban is, és hozzáfogott főparancsnoki teendőihez. Közöttük a mindig is legfontosabbnak tartott „katonapolitikai szempontok” érvényesítésének: például hogy a városok bevétele és egyéb „virtuális” hadi cselekmények évfordulókra, „jeles napokra” essenek. Alárendeltjei kötelesek voltak ezt betartani – bármilyen áron. A „sztálini csapások” általában szörnyű vérfürdőbe torkolltak.

1943 nyarán, a sztálingrádi csata napjaiban, a vezér magához rendelte Eizensteint, a készülő Rettegett Iván rendezőjét, és Cserkaszovot, a címszerep alakítóját. Molotov és Zsdánov asszisztálása mellett előadta kifogását: a cár beállítása nem elég pozitív. – Miközben én megnyerem nektek a háborút.

vergődni eszméletlenül

Aztán a felemelő, hősi halál jelenete mégsem jött össze. Amikor rosszul lett – ugyanabban a dácsában, ahol ’41-ben örök hűséget fogadtak neki –, a beosztottai hosszú órákon át hagyták vergődni eszméletlenül, amíg nem sikerült eldönteni, ki legyen közülük az utód. Akkor jöhetett a Kreml tudós doktorainak kara és a dísztemetés, amelyet pontosan úgy koreografáltak, ahogyan annak idején ő Leninét: mindenféle nagyjelenet nélkül.

 

2. A Globe és a globalizmus

1954-ben a debreceni Református Kollégium kisdiákjaként abban a kivételes szerencsében volt részem, hogy a Csokonai Színházban láthattam Soós Imre Rómeóját Vámos László rendezésében. Most is fülemben cseng a monológ, amelyet az erkély előtt térdelve mondott – mit mondott, szárazon mennydörgött és forrón sistergett Júliának:

„Szerelmem könnyed szárnyán jöttem én.
Az ellen semmi kőgát nem szegűlhet.”

Egy, a rajongásig felizgatott (fanatizált) tömzsi parasztgyerek térdelt ott a földi Mennyország (a szőke és törékeny Örkényi Éva) előtt, akit megígértek neki, és akit megkívánt teljes szívével, eszével és minden erejével. – „Úgy szerette, majd’ megette.” Ott volt csupán egy karnyújtásnyira tőle, de – ott volt a „kőgát” is, a pompás-cifra erkély –, érezte: soha el nem érheti. Ettől még nagyobb lett a vágya – az étvágya –, s majd felfalta az ártatlan kis teremtést, aki – a Paris herceget játszó Mensáros László házastársaként – akkor épp állapotos volt.

派脆客 Lee, flickr.com

Csak évek múlva, már Moszkvában került a kezembe Puskin nagy tanulmánya a racine-i és a shakespeare-i, az udvari és a népi dráma közti különbségről, amelyet a Borisz Godunov megírásához készülve fogalmazott. Hogy mi az igazi dráma, a szerelem és a halál, és az intenzív, a totális testi-lelki jelenlét és együttlét, azt a debreceni színházban értettem meg, ennek a zseniális paraszt-Rómeónak a láttán.

Egy pipa dohányt sem érne az európai Shakespeare-kultusz Soós Imre rekedt hangja, paraszti éhsége nélkül. De ha Európa nem segít neki, Balmazújváros soha nem szülhette volna meg ezt a zsenit. A középkor végén az általános nyugati feudalizmust, a lovagság nemzetközi intézményét, az egyetemes egyházat és ennek egységes kultúráját felváltják a nemzeti és városi keretek között élő patrióta polgárság intézményei. Így lehetett csak megteremteni a gazdasági és társadalmi feltételeit az új európai kultúrának, amit – már akkor – nyugodtan nevezhetünk globalistának.

tudós szerző

A debreceni Kollégium Hollandiába küldte a legjobb diákjait továbbképzésre. És – a könyvnyomtató, meg a csizmadia céh is. Soós Imre gyerekkori pajtásai, a betlehemező parasztgyerekek Balmazújvárosban is jól érthető drámai nyelvre fordították az iskolai színjátékok tudós szerzőinek példázatait. Ugyanezt teszik ma az alternatív színház alkotói – Rettenetes Iván és Sztálin, valamint a globális és totális média példáját követve – az egész világirodalommal, sőt – világtörténelemmel.

 

3. Csehov doktor úr színháza

Anatolij Efrosz nemcsak a szovjet színházi megújulásnak, hanem az egész kelet-európai értelmiség szellemi újjászületésének is egyik legfontosabb alakja. A szellemi rendszerváltás a mi nemzedékünk számára 1965 tavaszán kezdődött, amikor az ő Sirály előadásában néhány tornacipős, farmeres kortársunk kifutott a moszkvai Komszomol Színház gyalulatlan deszkákból összerótt színpadára, és szembenézett a Harkov villanyborotvával simára gyalult arcokkal: itt vagyunk, és nem tudunk már úgy élni, mint ti! Csakhogy – akár három év múlva a párizsi és nyugat-berlini utcákon – addig voltunk csak erősek, amíg együtt voltunk. A konkrét élethelyzetekben már nem tudtunk mit kezdeni magunkkal és egymással. Ahogyan a Csekov-hősök mondják: „felfalt bennünket a köznapiság”. Efroszt leváltották a főrendezői tisztségből. A Malaja Bronnajára, a zsidónegyedbe száműzték beosztott rendezőnek, majd infarktussal az intenzív osztályra.

Ed Schipul, flickr.com

A tüzértiszti egyenruhába bújtatott fiatalok 1968-ban Prágában Ottomar Krejca Három nővér előadásában megint megrohamozták a való életet, és újra elestek. Vagy inkább – elsüllyedtek? Mintha valami láthatatlan erő újra meg újra eltaszította volna őket egymástól, és húzta volna le a mélybe, Kuligin, Potapopov és Natasa korlátolt világába. Krejca később, a Moszkva melletti Melihovóban, Csehov egykori birtokán rendezett konferencián alig szólalt meg. Viszont órákig eltársalgott a gyerekekkel az iskolaudvaron, vagy egy öreg paraszttal, aki a pópa kertjét ásogatta. A konferencia hivatalos része után nekünk is kezünkbe nyomták az ásót meg egy-egy cseresznyefácskát, hogy ültessük el – a következő száz évre. Eszembe jut néha: az enyém vajon megfogant-e? És szinte látom, hogyan ássa mellettem a maga gödrét nagy szuszogva a rózsás csecsemőarcú Krejca. Az utolsó nap kirándulni megyünk. Vezetőnk elmagyarázza, hogy mint körzeti orvos Csehov naponta meg kellett tegye ezt az utat. Filoszokról lévén szó, valaki mondani kezdi az író legkedvesebb elbeszélésének, A diáknak kezdő sorait: „Az idő eleinte kellemes, enyhe volt. Rigófütty hallatszott, és a közeli mocsárban panaszosan sivított valami élőlény, mint amikor üres palackba fújnak. Felröppent egy szalonka, s nyomában a lövés harsányan, vidáman vágott a tavaszi légbe”. Most már mindannyian emlékszünk rá. Ivan Velikopolszkij teológiai hallgató a húsvéti szünetben hazalátogat szüleihez, a sekrestyésékhez… Fújja már teli szájjal Krejca is: „Anyja a pitvarban ült a földön és a szamovárt tisztogatta, apja meg a padkán köhécselt. Nagypéntek lévén semmit sem főztek otthon.” Mondjuk, mondjuk, de valami homályos elégedetlenség, valami rossz érzés, bűntudatféle bujkál bennünk. Mintha valamiért szégyellnünk kellene magunkat, csak nem tudjuk, miért. Krejca a sor végén kacsázik, és ádázul pásztázza felvevőgépével a széles ártéri rétet, amelyen keresztülhaladunk. Csatlakozom hozzá. A földút kis folyóhoz ér. Hídnak alig nevezhető tákolmány vezet át rajta: két drótkötélen egy deszkapalló. Végignézzük, hogyan imbolyog előttünk a tudós kompánia. – Nézd már, a nemzet színe-virága! Az értelmiség, amely eljutott az osztályhatalomig! – rikkant fel mellettem a rendező, és hozzátesz még valamit csehül, nyilván valami nagyon csúnyát. Aztán odadobja nekem a felvevőgépet, és fürgén a hídon terem. Két lábát szétvetve, a drótkötélen függeszkedve máris a híd közepén kúszik majomügyesen. Ott megáll, felpúpozza a fenekét, visszanéz, és vicsorít. – Kuligin.

mindent látott

Intek, hogy értem. Három nővérének híres hintajelenetét mutatja most be. Utolsó felvonás, utolsó előtti kép. Versinyin nyílt színen megöleli Mását, és – némi lelkiismeret-furdalással – elmasírozik. Belép Kuligin tanár úr, a megcsalt férj, aki mindent látott. Egy normális ember szétveri ilyenkor a berendezést. De ő fél elveszíteni a feleségét, az állását, meg még isten tudja, mit, és pedáns gondoskodásba csomagolja a szorongását. Elővesz a zsebéből egy hosszú, piros orrot, amit az iskolában az egyik nebulótól vett el, hogy felvidítsa a feleségét. Csakhogy eközben feltör belőle is – mint a jelenet minden nézőjéből – valami keserű öngúny. És most már minden tréfa nélkül csapja arcára az álarcot, és kétségbeesetten visítva, bégetve és zokogva hintázik az imbolygó kötélhídon. – Mint valami jól megbúbolt, kopasz és kövér nagy kanárimadár.

 

4. Pomádé király új ruhája

A magyar millenniumozás kellős közepén, amikor az ország méltóságai a tűző napon egymás sarkát taposták a körmenetben, és a mellettük vánszorgó tévékamerák, hogy ne kelljen már az áhítatba dermedt, hőségtől elgyötört arcokat fényképezni, órákon át mutatták a szintén eléggé megviselt ereklyecsontokat és zászlókat, a Stúdió K Fodor Tamás tiszteletlen rendezésében műsorra tűzte Ránki György „meseoperáját”. A mű évtizedek óta szerepelt már akkor az Erkel Színház műsorán. Politikai aktualitását azonban 2000 júliusában Miskolcon a Magyar Színházak Fesztiváljának fiatal közönsége fedezte fel. Október 2-án a Székesfehérvári Vörösmarty Színházban mutatták be Adorján Viktor átdolgozásában és rendezésében. Az előadás nagy sikert aratott a Vidéki Színházak Találkozóján a Thália Színházban. Szeptember 10-én, vasárnap délelőtt az MTV újra közvetítette a Félix László rendezte 1976-os produkciót. És nem csak a gyerekek nézték szájtátva szerte az országban. Sokan a mosást és a takarítást, sőt még az esedékes pártrendezvényt is elmulasztották miatta.

Christian Siedler, flickr.com

„Akinek hivatalt adott, annak észt is ád az Isten” – állapítja meg Pomádé király Hans Christian Andersen – Károlyi Amy – Ránki György operájában. Erre nézve ebben az országban jóformán mindenki megtette már a maga megfigyeléseit. Ennek köszönhető a nagy érdeklődés? Egy közhelyért igazán nem kell Miskolcra menni. Jobban esnék azt hinni, hogy a művészet sokat emlegetett hatalmáról van szó. Hogy – ha csak egy kicsit is tehetségesen adják elő – egy szemernyi életigazság is mindjárt megbolondítja az embereket.

emlékezetbe vés

100 évvel a születésem előtt, 1837-ben Jacob és Wilhelm Grimm göttingai professzor urak tiltakozni próbáltak az új hannoveri uralkodónál az egyetemi autonómiát korlátozó önkényes intézkedések ellen. Erre az egyszerűen elbocsáttatta őket, és kitiltotta a városból. Nemsokára így járt E. T. A. Hoffmann színidirektor úr is. Erre mind a hárman elkezdtek népmeséket gyűjteni, rendszerezni és átdolgozni. Vagy tíz évvel később, a maga közéleti hányattatásai után, Arany János nagyszalontai jegyző úr így foglalta össze a fülhegyezés okát: „Míg napjainkban akármilyen silányság utat lelhet a sajtóba, vagy legalább írott betű segélyével fennmaradhat, mint örökös hiba, ama folyók partjain, tábori tüzeknél, sátor vagy Isten szabad ege alatt hallgató nép visszautasítaná, ami nem életre való. S ha mit elfogadott, kellett abban lenni valami derekasnak, méltónak, hogy emlékezetbe vésse, továbbadja, firól-fira örökítse.1

A szájhagyományozás sajátossága folytán a népmese, a „tündérmese” egyfajta normaként működik tehát: kiszűri az irodalmi termésből, ami nem „életre való”, nem „derekas” és nem „méltó”. De meg is lehet fordítani ezt az igazságot: az irodalmat, ha már nagyon „lemerült”, a népköltészet és a népmese hatalmas akkumulátorából mindig újra és újra fel lehet tölteni.

A Grimm testvérek, E. T. A. Hoffmann, Andersen, Puskin, Petőfi, Arany és Erdélyi János után a népmese kifogyhatatlan áramforrásává vált a világirodalomnak. És nemcsak a valóságos értékeket tovább vivő, normatív jellege miatt. Hanem mert a népművészet áramkörének van olyan nemzeti és szociális töltete, amely nélkül a mi kis kelet-közép-európai országainkban nem lehetne élni. A levert vagy ellopott, szétzüllesztett forradalmak, felkelések és szabadságharcok után kivált nagy szükség van rájuk. Vajon 1856-ban mi késztette Szendrey Júliát, hogy – Magyarországon elsőként – közreadjon egy kötetnyi Andersen-mesét? Vagy – a szintén egyáltalán nem paraszti vagy kurta nemesi származású Hevesi Sándort, aki 1923-ban, valamint Rab Zsuzsát, aki 1959-ben fordította le Andersen összes meséit? Az évszámok sok mindent megmagyaráznak. Hozzátehetjük még: Károlyi Amy szövegkönyve 1954-ben készült. Végtére a Figaró házassága versailles-i bemutatóját is ezzel a felkiáltással engedélyezte a király: „De hiszen ez maga a forradalom!”. Környezetéből többen is megírták a visszaemlékezéseikben, hogy korántsem volt olyan buta, mint amilyennek sokan hitték.

In: Hans Christian Andersen: Összes meséi. Videopont Kft. Budapest. 1995. 6. old.
felső kép | Hernán Piñera, flickr.com