Jámborné Balog Tünde

SZINDBÁD PAPNAK ÁLLT

2009 október

SZINDBÁD PAPNAK ÁLLT

Midőn Szindbád – megutálván a világ hívságait és a nők csalfaságát – papnak állt, azt gondolta, hogy most végre eléri a test békéjét és a lélek nyugalmát, amire mindig is vágyott. Csöndes, falusi plébániára áhítozott, ahol hűvös, árnyékos szobák mélyén viaszszag honol, sötét bútorok őrzik hajdani püspöki látogatások emlékét, s ősszel egér motoz a falakat befutó vadszőlő ágainak szövevényében. Az idő múlását a vén diófáról hulló levelek koppanása jelzi, és ha a sarokban álló ingaóra elüti a kilencet, a megtért hajós leteszi megholt elődeitől maradt, kopott breviáriumát Virág Benedek költeményeinek díszkiadása mellé egy hatszögletű asztalkára, melynek ébenfa lapján ivorral berakott elefántok járnak körbe-körbe, másfélszáz éve nem tartva pihenőt, és álomra hajtja fejét levendulaillatú párnái között.

régi árulásai

Szindbád olyan keskeny ágyat képzelt magának, mint a fiatal lányoké; keményített, ropogós lenvászon huzat feszül dunyhán és vánkoson, nyugodtan alszik benne, nem forgolódik, nem hányja-veti magát, mint egykor, amikor mindennap más nő miatt szenvedett, s ha nagyritkán mégis álmodik, álmában nem a régi asszonyokat látja, csupán étkekkel megrakott asztalokat. Az álom ilyenkor nagy fazék töltött káposztát fest elé az éjszaka fekete kárpitjára; pirosra sült malacot – szájában sápadt, zöldessárga citrom, mint hajdani pezsgős, szilveszteri vacsorákon –; pácolt és spékelt nyúlgerincet vadasan, zsemlegombóccal; kemencében sült fácánt s hozzá borban párolt vöröskáposztát; hosszúkás tálra fektetett, felpördült orrú kecsegéket; gömbölyű hátsó sonkák rózsás húsát és rezgő kövérjét, köré félbevágott keménytojásokat, ecetes tormát egy kicsorbult porcelánbögrében, mert csak ezzel a csuporral kerek a világ; kocsonyás tálat, mélyén hosszában és keresztben is eldarabolt, puhára főtt disznókörmöt, gyenge pofahúst, tokaszalonna darabkákat, fülét-farkát, bőrös csülökhúst, szeletke májat, de mindezt csupán sejteni lehet az áttetszővé dermedt lében, melynek tetejére még kihűlés előtt piros paprikát hintettek gondos kezek; és mielőtt a kakasok kukorékolni kezdenek, hogy régi árulásaira emlékeztessék Szindbádot, egy hosszúkás tepsit is odarögtönöz gyöngyszürke rizses és bíborlila véres hurkákkal, köréjük pirosló vékonykolbászok tekergőznek, meg egy tányér pacalt, csípősen, köménymaggal! – mert a hajóst már csak a gyomor örömei kísértik meg néhanap – s ha egy régi barát szemére vetné falánkságát, szelíden azt válaszolná: a torkosság, barátom, még mindig a legkisebb vétek a főbűnök között, és egy jó húsleves kedvére valóbb az Úristennek, mint egy fancsali imádság.

Szindbád tehát lefekszik, kezét összekulcsolja a mellén, így lesz majd nemsokára a koporsóban is, és hallgatja az éjszaka neszeit, a hazajáró lelkek üzenetét. Hol szú perceg, hol padló reccsen, fémes pengés hallik az ingaóra felől, és a kéményben huhogva sír a viharos északi szél.

Hasogat a térdem. Túl sokat térdepeltem bűnös asszonyok ablaka alatt, sóhajt fel bűnbánóan Szindbád, ám az is lehet, hóesés készül, holnapra megjön a tél. Ez az utolsóelőtti gondolata elalvás előtt, az utolsót már félálomban csípi el: Reggel szólok a harangozónak. András napján leöljük a hízót, akár a régiek.

kép | shutterstock.com