fbpx
Tábori Zoltán

SZILVÁGY

1994 március

SZILVÁGY

A szilvágyi hompokat egy öreg olajbányász, Tóka János mutatta meg. Elő­ször csak el akarta magyarázni, hol vannak: végig kell menni a Medesi-patak völ­gyében, egészen a hatodik sátortetős vadetetőig, ott a nyiladékban jobbra fordul­ni, felkapaszkodni a kaptatón, a fiatal fenyves mentén északnak tartani, a gyertyá­noson keresztülvágni, leereszkedni a szurdokba, követni a horhos vonalát egészen a tisztásig, ahonnan rálátni egy vöröstölgyesre: na, abban vannak a hompok. Leg­alább egy tucat, ha nem több.

– De hát az megvan nyolc-tíz kilométer is! — böngésztem a térképemet, amin egybefolyó zöld foltok voltak a nyugat-zalai falvak között meghúzódó hatalmas erdőségek. — Soha az életben nem találok oda!
békebeli kamrák illata
És akkor eljött velem. Szép, októberi délután volt; szárnyas magvak utaztak a szélben, ólomüveg katedrálisok voltak a fák, és békebeli kamrák illatát lehelte az avar.

– Nahát! — kiáltottam, amikor odaértünk. — Ez a legszebb az összes közül! És még csak hallani se hallott róla senki!

Valóban gyönyörűek voltak. Huszonegy halom az erdő mélyén, aranyszínű pú­pok a fák között, huszonegy eltemetett ördög feje búbja.

– Ha női a vargánya, a világ végére is elkóborolok — somolygott az öreg olaj­bányász. — Itt már nem szedi le előlem senki.
– Azt meghiszem! — lelkesedtem, és fel-alá rohangáltam az apró dombokon. — Erről senki se tudott! Ezt a szerencsét! Sértetlenek egytől egyig!

Máshol az ilyen halmok bolygatottak voltak, különösen a legnagyobbak, me­lyeknek közepén jókora gödröt szoktak hagyni maguk után a kincskeresők, és az embernek vigyázva kellett közelednie, nehogy magára haragítsa a beásásban dago­nyázó vaddisznókat.

De itt, a szilvágyi hompoknál nem voltak vaddisznók, mert a halmok íve töret­len volt, még csak süppedés se látszott rajtuk sehol. Olyan volt ez a huszonegy homp, mint egy soha meg nem szentségtelenített, pogány templom.

– És most mit csinálnak velük, megássák? — kérdezte Tóka János, az öreg olajbányász.
– Hol van az még! — sóhajtottam, és nekiláttam kipakolni a felszerelést: prizmát, mérőszalagot, fényképezőgépet. — Ebben az évezredben biztosan nem. Egye­lőre csak föltérképezem.

Aztán mégiscsak megástuk. Végtére is, ez a szilvágyi volt az egyetlen bolygatatlan halomsírcsoport az egész megyében. Kiköltöztünk a vöröstölgyesbe, és addig nem bontottunk tábort, amíg mind a huszonegy tumulust fel nem tártuk.

mattis2

Ilyen festői környezetben még nem folyt ásatás. Poros, szeles dombtetőkhöz szoktunk, ahol ki sem látszunk a kukoricásból, mégis óránként jönnek a kíván­csiskodók, hogy őrületbe kergessenek ostoba kérdéseikkel, és összetapossák fris­sen gyalult szelvényeinket. Itt csend és béke volt, pasztellpuha világ, még a föld­göröngyök is lágyabban puffantak, és legföljebb csak az erdész nézett néha ránk.

– Nem tudnák kikerülni a fákat? — kérdezte, és furamód ez volt az egyet­len kérdése; eszébe sem jutott arról faggatni minket, hogy mi van, mi lesz a sí­rokban.
– Éppenséggel lehet — hümmögtük, mert nemigen értettük, mit számít pár gir­begurba tölgy ebben a rengetegben.
kímé­letesen
Körülöttünk százával álltak a fák, a halmokon csupán egy-kettő. De azért kímé­letesen bántunk velük. Amelyik nem zavart túlságosan a munkában, meghagytuk a földbabán. Egészen addig, amíg az egyik, egy nem is különösebben terebélyes, látszatra szelíd, kocsányos tölgy bűnösnek nem találtatott.

– Tessék, ezt nézze meg! — rángattuk oda az erdészt a félig kiásott sírhoz. — Ez egy csodaszép, ép, egészen ritka terra sigillata urna lett volna, ha azok a francos gyökerek szét nem nyomják!

A kocsányos tölgy épp a halom közepén állt, még benne a tanúfalban. Minden­képpen kidöntöttük volna, mondjuk akkor, ha már a másik felét is bontani kezd­jük a tumulusnak. Most idő előtt előkaptuk a fejszét, és vágni kezdtük a fát, olyan hévvel, mintha ezzel még segíthetnénk a reliefdíszes, vörös mázas kerámián, ame­lyet a szó szoros értelmében darabokra téptek a vaskos tölgyfagyökerek.

– Ezt a sintérmunkát! — dühöngtünk, és ütöttük a fát.

Az erdész nem szólt egy szót sem, még csak nem is a tönkretett római dísz­edényt nézte, hanem fölfele bámult, a korona felé, ahol mint sok-sok fura üveg­csillárban az égők, csillogtak a fagyöngy-szemek.

Egy császárkori halomsírban nem sok az ép lelet, mert általában minden a mág­lyára kerül. Ez az edény azonban ép lett volna, ha szét nem Toppantják a gyö­kerek. Bosszúból válogatás nélkül kivágtunk minden halmon álló fát. Amúgy is mindegy volt, mert amit az elején körbeásva meghagytunk, magától kidőlt. Az erdész csak állt fölöttük szótlanul, néha lehajolt, megérintette őket.

– Jó kis szálfák ezek! — vigasztaltuk. — Remek gerendák lesznek belőlük!
– Nem tudom kivitetni. — Az erdész az orrát dörgölte. Középkorú ember volt, a ruhája zöldje fakó, az arca kérges. — Messze vagyunk mindentől, a gép nem tud bejönni ide. Ennyi köbméterért meg utat nem csináltathatok.
– Lovakkal kéne kihúzatni!
– Lovak? Hol vannak már lovak. — Azzal legyintett egyet, és elment.

Az ásatás folyt nélküle is. Festett borosedények kerültek elő, bennük tojáshéj­vékony, fekete csészék, borral tisztára mosott, égett csontdarabok és tömérdek olyan tárgy a máglya hamujából, amikről csak odabenn, tisztítás után lehetett meg­mondani, hogy micsodák.

mattis3

Közben a domb kezdte elveszíteni hajdani alakját: az irdatlan teknőspáncélról lefaragtuk a szabályos, kerek dudorokat. Már az erdő sem volt erdő: inkább liget, sőt tisztás. De volt mire ülnünk, ha megpihentünk, és az egykori halomsírok kráte­reiben rakott tűzön egészen kiváló ízűre füstölődött-sült a szalonnánk-hagymánk. Őzlábgombából bográcsban főztük a gombapaprikást, és desszertnek ott volt a bokrokon a mézédes szeder. Gyakran láttunk állatokat is odébb a fák közt: szarva­sok szaladtak, vaddisznó csörtetett, róka villant, és néha megült a még álló fákon egy nagy, szürkéskék madár, és hosszasan, meredten bámult ránk.

Már az utolsó halmot ástuk, amikor az erdész újra megjelent, és most még annál az elsőnél is furábbat kérdezett.

– Ki fogja helyreállítani az eredeti állapotot?

Meglepő kérdés volt, már a stílusa is olyan… erőltetett. Hirtelenében nem is tudtunk válaszolni rá.
mint egy csatatér
– Maguk itt kidöntögették a fákat, feltúrták a terepet… Úgy néz ki ez a domb­hát, mint egy csatatér!
– A vaddisznók is szoktak csinálni ilyet — kezdtük óvatosan, mert egy ásatás árkainak-gödreinek betemetése meglehetősen sokba kerül, az ember szívesebben csinál abból a pénzből egy újabb ásatást.
– Vissza kell állítani az eredeti állapotot! — makacskodott az erdész. — Itt nincs semmi keresnivalója a civilizációnak!
– … micsodának?
– Magukról beszélek! Az ásóikról meg a söröskupakjaikról!
– De hát a hompok is emberi alkotások voltak — okoskodtunk. — Ha ere­deti állapotot akar… Nos, az nagyjából ilyen. A novemberi esők majd elrendezik.
– Az eredeti állapotot akarom, a hompokkal! A kincsekkel azt csinálnak, amit akarnak, de a földet púpozzák vissza!
– Senki se tudja, hogy itt hompok voltak. Ugyan kinek fognak hiányozni?
– Nekem! A vadászoknak! A gombászoknak! Meg a maga unokáinak! Ellen­őrizni fogom, hogy pontosan olyan legyen, amilyen volt!

A kis zöld ember egészen felfújta magát. Sajnálkozva néztük.

– Hát maga nem is tudhatja, milyen volt.
– Hogyne tudnám! Ez volt a kedvenc ligetem. Az ember leülhetett ezekre a kis dombokra, és…

Elakadt. De ha nem akadt volna el, akkor a szavába vágtunk volna.

– Ha valóban ilyen jól ismerte ezeket a hompokat, akkor miért nem jelentette? Minden erdészt megkerestünk a felhívásunkkal! Magát is, de maga nem tudott egy fia hompról sem!

mattis4

Ugyanolyan meredten bámult ránk, mint nemrég azok a madarak odafenn.

— Eredeti állapot! — nevettünk fölényesen, és mentünk vissza a dolgunkra. — Maga nem is ismeri a saját körzetét.
jelképes sír
Az utolsó tumulusban nem volt semmi. Az égvilágon semmi. Jelképes sír volt. Még aznap felszedtük sátrainkat, és expedíciónk az erdészházzal ellentétes irány­ban elvonult.

Tizennégy év telt el azóta. A leletek fehér papírzacskókba csomagolva ott la­pulnak a múzeumi raktár hátsó-belső-fölső polcán három SZILVÁGY feliratú, pe­nészes kartondobozban, és ma a hompok tája repülőről olyan, mint egy szelet hold: tele kráterekkel. Közelről azonban látni: vaddisznók saraznak a föld kerek sebhelyeiben, és parányi bolharákok nyüzsögnek a rothadó fatönkök odvának vi­zében.

kép | Mattis Teutsch János tájképei