A TISZTÁTALANSÁG DICSÉRETE
1991 tavasz
„A tisztának minden tiszta”
Pál, Titusnak írt levél, 1,15.
Ne csodálkozzunk, ha a válság, a végállapot, sőt végóra zavarodottságában élő egyre gyakrabban és egyre kétségbeesettebben kiált fel: sok a mocsok! Valamivel költőibb megfogalmazásban: mennyi szenny! S valóban: sok a mocsok a történelemben, sok a mocsok a kultúrában, sok a mocsok a lélekben. Sok a szellemi mocsok, a politikai mocsok, a vegyi mocsok. Sok a mocsok a levegőben, az utcán, az erdőben. Sok mocskot csinálunk. Mocskolódunk és mocskoljuk egymást. Érthető, ha meg akarnak bennünket tisztítani. Ránk fér – mocskosokra. Azt akarják, hogy – újra vagy végre – tiszták legyünk. De kicsodák? Nyilván azok, akik már tiszták, akik előttünk járnak tisztaságban, de legalábbis a tisztításban: a Tisztítók! Milyen tisztának szeretnének látni minket? Attól függ: vegytisztának, szobatisztának, fajtisztának, természettisztának, nemzettisztának, osztálytisztának, észtisztának, haláltisztának. Ám ha a mocsokból, a mindent elárasztó szennyből kidugjuk kicsit a fejünk, mondhatni, kikukkantunk, akkor azt találjuk, hogy a Tisztogatók már eddig is több mocskot csináltak, mint amennyit mocskosok és mocskolódók valaha.
Így hát, amikor egyre többen, egyre többfelől szólítanak fel minket a szent és mindent szentesítő tisztaság nevében, hogy tisztítsuk meg sorainkat, állítsuk helyre nemzetünk eredendő tisztaságát, tisztítsuk meg környezetünket, tisztuljunk meg mi magunk is, akkor az első kérdés, amit a tisztátalannak fel kell tenni, csak az lehet, hogy – mitől? Azaz mi is az tulajdonképpen, amitől meg kellene itt tisztítani a létezést és a létezőket, a történelmet, a természetet, a kultúrát, a nyelvet? Mit kell mocsoknak, szennyeződésnek, tisztátalanságnak tekinteni, és mi a tiszta? Mit jelent a tisztaság annak, aki a tisztátalanság ellen harcol? Mi a jelentése a tisztaságnak a vallás, és mi a politika nyelvén? Mert mást ért tisztaságon a tiszta, és mást a tisztítók.
Szent és profán
A Mahábháratában van egy legenda. Zarándokok, vagyis tisztulni vágyók tartanak valamely kegyhely felé, és az út porában váratlanul tehénlepényeket pillantanak meg. A tisztátalanság e látványától megriadnak, mert úgy érzik, hogy már a puszta látvány beszennyezi tiszta szándékaikat. A folyóhoz sietnek, hogy testüket lemossák. Ekkor azonban a tehénlepényekből Indra isten kel életre, és így szól a zarándokokhoz: „Szánalmas emberi lények, én voltam az, aki tehénlepénnyé változtam, mert nincsen e földön semmi tiszta és tisztátalan”. A keresztény felfogást, egy egészen más és új nézőpontból ugyan, de lényegileg nagyon hasonlóképp foglalja össze Szent Pál a Titusnak írt levélben: „A tisztának minden tiszta, a tisztátalannak és a hitetlennek pedig semmi nem tiszta, mert romlott az értelmük és a lelkiismeretük.” A létezés eredendően tiszta, hiszen megszentelt létezés, Isten által teremtett és legrútabb, legsötétebb, legbűnösebb részleteiben is szentséggel átitatott lét. A létezés – a világ – nem szorul megtisztításra, mert az végső tökéletességének kétségbevonását és Isten helyének elbitorlását jelentené, tehát – vallásos szempontból – a legnagyobb tisztátalanságot. Csak a lélek lehet tisztátalan, és ezt éppen az mutatja, hogy nem elég tiszta neki a létezés. A tiszta, vagyis a hívő lélek mindent tisztának lát, mert bármire tekint, a létezés lényegéig lát, bármilyen tisztátalanság – bűn, szörnyűség, rútság – kerül is szeme elé, azt az egész létezés, az isteni lét összefüggései között, s ennyiben megszenteltnek, tisztának látja.
Ezzel szemben a modern tudat, az „Istentől elhagyott” létezés tudata a tisztaságot nem szentségként fogja fel, hanem higiéniaként és sterilitásként. Ez a tisztaság nem a lélek és nem is a létezés lényegi vonása, nem létező, hanem a létező megtisztítása révén létrehozható minőség. Ha a földön nincsen semmi tiszta és tisztátalan, avagy minden tiszta, akkor a higiéniai értelemben vett tisztaság nem létezik, csak előállítani lehet. Ehhez a tisztasághoz a létező megtisztításán keresztül vezet csak út. De mit jelent a létezőt megtisztítani? Mit jelent a létezőnél tisztább létet alkotni? Mit jelent a létezőnél tökéletesebb lét fogalma? Bárminek a megtisztításáról, bármilyen létnek tiszta formában való előállításáról legyen is szó, végső soron magától a létezéstől kell megtisztítani, a létezést kell kizárni belőle. Ahhoz, hogy valamilyen lét tiszta formában álljon előttünk, el kell választani minden más léttől, meg kell szüntetni minden érintkezését, keveredését más létezőkkel, hiszen éppen ezért nem tekinthető – higiéniai szempontból – tisztának. Csakhogy a keveredés, a kapcsolódás, az érintkezés éppen a szóban forgó lét létezése, amelyről leválasztva csak van, de nem létezik. Minden tiszta lét – előállított lét, tehát mesterséges lét, s így maga a nemlétező. Előállítani a tisztaságot annyi, mint létezőből nemlétezőt „teremteni”: az élő nyelvből például holt nyelvet, az eleven nemzetből élettelen államgépezetet, az eleven észből halott dogmát csinálni. Így hát nagyon is pontatlanul fejezi ki magát az a környezetvédő, aki a szennyeződéstől akarja megtisztítani a vizet, a levegőt, a talajt. Valójában ugyanis mindaz, amit itt szennynek nevezünk, pontosan ilyen előállított, tiszta létezés – tiszta foszfor, tiszta nitrát stb. –, ami így – ilyen tömegben és ilyen tisztán – nem fordul elő a létezésben. A létező levegő, létező víz – akár vallásos, akár posztmodern szemszögből tekintjük – az egyetlen, amely megérdemli a tiszta jelzőt. Ha van értelme a tisztaságnak, akkor az a létező megtisztítása a nemléttől, vagyis a létező tisztaság megvédelmezése a művi, a hamis tisztaságtól, amely egyedül tisztátalan. Aki a létezőt akarja megtisztítani, az tisztaságától fosztja meg a tisztát. Aki a tisztaságtól, helyesebben a „megtisztított léttől” – a nemléttől, a szennytől – akarja megtisztítani a létezőt, az tisztaságként védelmezi meg a létező tisztátalanságát. A létezés dicsérete – a sterilitás felől nézve – a tisztátalanság dicsérete. A tisztaság dicsérete – a létezés felől nézve – a létezés tagadása, a nemlét megdicsőülése. Az elszabadult tudományos-technikai ész és ellenlábasa, a romantikus antiész is valójában az életet, a természetet, az embert tekinti piszoknak, a sokféleségtől, a másságtól, a keveredéstől akarja megtisztítani a földet, a társadalmat, az embert. Nem önmagában a tudományos-technikai ész megjelenése életellenes, nem önmagában az előállított tisztaság, a mesterséges lét vagy nemlét jelent veszedelmet a létezőre, hanem ennek világgépezetté objektiválódása, átvitele a társadalomra és a létezés egészére mint a létezés tökéletes és végletes modelljének ideológiája. Tisztátalannak csak az a tisztaság tekinthető, amely kiszakad a létezésből, és új és ellenséges princípiummá, bizonyos értelemben új szubjektummá keményedik vele szemben. Már a vallásos tudatban is úgy jelent meg a tisztátalan erő, a Gonosz, mint a létezésből kiszakadt, világon kívüli és a világ ellen áskálódó erő, mint kísértés és fenyegetés, amely azonban végül is nem képes megsemmisíteni a létezést, nem képes legyőzni Istent. A létezőt, a világot ma is a belőle kiszakadt, vele szembehelyezkedő és új demiurgoszként fellépő tisztátalan erő fenyegeti, de éppen a tisztaság, a Nagy Tisztító képében, aki Jóra tör – hiszen a tisztaság szent célja vezérli – és rosszat művel, mert a létezést – a tisztát – akarja megtisztítani.
A tisztaság mint élet és eszme
Létezés és tisztaság mint élet és ész vagy élet és eszme csak a modern tudatban kerülnek ellenségesen, ellentétes princípiumokként szembe egymással. A vallásos korszak embere számára élet és eszme, vagyis a világ és Isten lényegileg egyek. A teremtés a maga egészében megszentelt létezés, amelynél nincs tisztább és tökéletesebb. Helyesebben, amennyiben van, ugyanis Isten létében, az transzcendens. Sem Isten földi, e világi megvalósításának szükségessége, sem lehetősége nem merül fel itt. Ha Istennek nem is valósága e világ, de ő teremtette, és az ő kegyelme élteti. S mint tiszta létezés, vagyis mint nemlét és nemvilág, nagyon jó helyen van ott, ahol van. Nem „Neki” kell idejönni, hanem az embernek odamenni, de ez a találkozás valóban a világon túl – a túlvilágon – megy végbe, bármit jelentsen is. Isten-eszméjének, a tiszta létnek Észként való szekularizálása azonban nemcsak szétválasztotta és szembeállította az életet és a szellemet, a létezést és a tisztaságot, de egyben napirendre tűzte a tiszta lét, az eszme megvalósítását is e világon. A modern felfogásban a tisztaság nem életként, hanem eszmeként jelenik meg, s ezért szükségképpen szembekerül az élettel, a létező tisztaságával. A tisztaság e világi program lesz, és a „földi paradicsom”, „Isten országának” megvalósítása mindig a létezés megtisztításának erőszakos és véres gyakorlatában ér gyászos véget. A tisztaság modern fogalmát a tudományos ész és a modern politikai ész viszi át a vallási metafizika levegőegéből a társadalmi életre, a létező emberre és lépésről lépésre az élő kozmosz, a világ egészére. Miként Isten „előzi meg” a teremtést, a világot, akként előzi meg a Tervező – a Tudós, a Politikus – az életet, a létező világot, a létező embereket, amit semminek, puszta anyagnak tekint a tökéletes, a tiszta lét új világának megvalósításához. Ma már nemcsak a negatív utópiák rémlátomásai, hanem két évszázad folyamatos tisztítómunkája, a Nagy Tisztítómű felépítése mutatja, hogy a tökéletlenség, a boldogtalanság, a szenvedés, a bűn, a végesség kitisztítása a létezés „koszos vackából” nem tökéletes létezéshez, hanem nemléthez, a pokol különféle változataihoz vezet.
A tisztaság mint a létezés elérendő új állapota, vagy mint helyreállítandó régi, eredeti állapot az időben jelenik meg, pontosabban az idők kezdeteként vagy végezeteként. De akár egy új, még sohasem volt tisztaság racionalista megteremtéséről, akár a régi, elveszített, tönkretett ártatlanság, a „természeti tisztaság” helyreállításáról van szó, mint a romantikus politikai ideológiákban, valójában mindig a jelen, a „piszkos lét” – a te piszkos léted, az ő piszkos léte, a mi piszkos létünk – „megtisztítása”, azaz nemlétig dörzsölése az igazi program. A „tiszta hely” képzete feltételezi a „piszkos hely” képzetét és a „terep megtisztításának” programját, akár a Jövő, akár a Múlt „tiszta helye” igazolja is a jelenlét, a jelenlévők, vagyis a létező elpusztításának szükségességét.
A Tiszta Észnek nem minden tiszta. Márpedig ami tiszta, nem érheti be kevesebbel mindenek tisztaságánál. Ami nem tiszta, azt meg kell tisztítani. Kérdés: mitől? Kérdés továbbá: kik lesznek a tisztítók, és mit jelent maga a tisztítás? Az első kérdésre a válasz könnyű: a létezőt attól kell megtisztítani, ami nem „tiszta ész”, ami „észszerűtlen”. Az új világ, a „tiszta lét” a Tiszta Ész teremtése. Fogalmilag ez következetes meghatározás, hiszen nemlét csak nemlétet teremthet, gyakorlatilag azonban ez a létező „felszámolását” jelenti. A tisztítás nagy és nemes munkáját azoknak kell vállalniuk, akik már a Tiszta Ész álláspontjára helyezkedtek, szellemileg birtokolják a „tiszta létezés” tervét, tehát tudják, „mi a teendő”. Természetesen mindenekelőtt nekik maguknak kell megtisztítaniuk, azaz kiszorítaniuk életükből mindazt, ami „észszerűtlen”, ami más, mint „tiszta ész”. A Tiszta Ész „papjainak” sem sikerülhet ez tökéletesebben, mint Isten szolgálóinak az, hogy a „világi hívságtól” elforduljanak. Már csak azért sem, mert a Tiszta Ész „papja” észt prédikál és vért iszik. Kétségtelen azonban, hogy a Tiszta Észnek is megvannak az ő szerzetesei, aszkétái, fanatikusai, akik az ész tisztítótüzében legszívesebben azonnal elhamvasztanák az egész világot.
kimozdul önmagából
Aki valamely dolog tisztaságán őrködik vagy valamely dolgot meg akar tisztítani, egyrészt azon kell legyen, hogy a dolog ne érintkezzen, ne keveredjen semmi mással, másrészt azt kell elérnie, hogy a dolog megszabaduljon minden mástól, mindentől, ami nem azonos „ővele”. A „piszok” tehát nyilvánvalóan az, ami más. A „piszok” mindig – a másik. A „bepiszkolódás” ott kezdődik, ahol a tiszta kimozdul önmagából a másba, ahol a mással, a másikkal – tehát a tisztátalannal – érintkezik. Minden érintkezés a fertőzés veszélyét hordozza magában. Minden keveredés elkorcsosuláshoz vezet. A tisztítómunkának ennek megfelelően két változata van: egyrészt minden máslét, minden idegen kiürítése, kizárása, kilúgozása abból a létből, aminek tisztaságát el akarják érni, másrészt a már tiszta – megtisztított vagy eredendően tiszta – lét igazolása, körülkerítése, bepólyálása, önmagába zárása, nehogy valami mással érintkezzen. A tisztítás e két művelete nem választható el egymástól: aki az idegen, a máslét kirekesztésével kezdi, annak utóbb gondoskodnia kell arról, hogy az „odakint” is maradjon, ne juthasson vissza, ne férkőzhessen a „tiszta létezés” világába; aki pedig a tiszta lét körülbástyázására helyezi a hangsúlyt, annak előbb minden tisztátalanságot el kell távolítania e létből. Minthogy azonban mindez a létezőben valósul meg, soha nem érhet véget. Soha nem érhető el az a „tiszta lét”, amit az eszme megcéloz. A tisztaság valójában csak mint tisztítás és tisztogatás, mint Tisztítómű létezik.
Ezért kénytelenek az ésszel, az észszerűséggel legitimált hatalmi gyakorlatok állandósítani a tisztogatásokat.
Újra meg újra tabula rasát kell csinálni, mert a megtisztított létezés újra meg újra „bekoszolódik”, akárhogy magyarázzák is a „kosz” megjelenését benne. A múlt úgynevezett „maradványainak” – nem más az, mint a jelen! – elszállítása és a „tiszta világnak” az „ellenséges” – mert tisztátalan – külvilágtól való elhatárolása állandó munkát biztosít a Tisztítónak és működteti a Nagy Tisztítóművet. Hiszen ez az egyetlen, amit valóban létrehoztak, ami valóban működik, s aminek fennállását éppen a tisztítás nem szűnő kényszere igazolja. A Tiszta Ész tabula rasája természetesen mást jelent a tudományban, a művészetben és a politikában, de mindig a „régi”, az „addig létező” törlését és valami „új”, „még-nemlétező” megteremtését foglalja magában. Megtisztítani a jelent a múlttól, a művészetet a régi sémáktól, beidegződésektől, a „misztikus ködtől”, megtisztítani a tudatot a vallástól, a babonáktól, megtisztítani a pártot az ellenzéktől, az elhajlóktól, a kétkulacsosoktól, megtisztítani a társadalmat a „kétes elemektől”, eltávolítani egész társadalmi osztályokat, rétegeket, népcsoportokat, nemzeteket mint a makulátlan léten keletkezett „szennyeződéseket” – ez a tisztító ész logikája. E logikának csak végső kifejlete az a grandiózus tisztogatási terv, amely eltisztítaná végre a földről magát az emberi nemet is, az „emberpiszkot”, hogy végül is semmi más ne maradjon utána, mint egy halom tisztítószer és egy tökéletesen tiszta bolygó.
Ha a modern háborúval együtt jelent meg a „terep megtisztításának” katonai műszava, amely valamely harci terepnek az ellenség-szeméttől való megtisztítását – vágóhidat, vért, tömeghalált – jelenti, akkor ennek végkifejlete, az utolsó háború már az egész földgolyót tekinti megtisztítandó terepnek, és a „tiszta bomba” feltalálásával egyértelművé vált a „tisztátalanság” jelentése is. A neutronbomba ugyanis az életet, mindenekelőtt az embert „tisztogatná el” – immár tisztán és nyomtalanul – a dologi világból. Ez a végső tisztogatás aztán valóban tiszta lapot hozna a létezésben, olyan tisztát, hogy azon már semmi sem lenne: a nemlét lapját, ahová minden tisztogatás előbb-utóbb kilukad. A tiszta hely valójában csak mint tisztítóhely, megsemmisítőhely valósulhat meg a létezésben. Mert a létezésbe csak beletörölhet, nem törölheti el.
Eredendő tisztaság és őspiszok
Az elérendő tisztaság mint új létállapot racionalista tervével szemben fogalmazódott meg a helyreállítandó tisztaság mint eredendő vagy ősi létállapot romantikus terve. A lényegen, vagyis a valóságos lét megtisztításának-megsemmisítésének gyakorlatán azonban mit sem változtat, hogy egy majdani avagy egy néhai tisztaság nevében akarják kiradírozni, és törölnek bele. Az eredendően ártatlan, tiszta lét romantikus eszméje éppúgy az életen kívül és az élettel szemben fogalmazódik meg, mint az ész-tisztaság utópisztikus képzete. Akár ész-tiszta lesz a lét, akár természet-tiszta, valójában önmagától tisztítják meg, tehát nem lesz, vagy ami ugyanaz, nemlét lesz.
A romantikus „eredendő tisztaság”, az „elveszített ártatlanság” eszméje a vallási paradicsomképzet és a bűnbeesés-történet szekularizált változata. Ádám is a paradicsomi lét tisztaságán ejt foltot, amikor a tudás almájába harap, s meghasonlást idéz elő a létben. Valójában persze éppen a „tiszta létnek” – vagyis a nemlétnek – ez a meghasonlása, az eredendő bűn, az „eredendő szennyeződés” csinál a nemlétezőből létezőt, a nemvilágból világot. Egyet kell értenünk Hegellel: a Paradicsom olyan Park, amelyben csak állatok maradhatnak meg, emberek nem. A vallásos felfogásban azonban a történelem nem csupán „bűnös hely”, hanem a „vezeklés helye” is, amelyet nem kell és nem lehet megtisztítani. A megtisztulás, bizonyos értelemben a visszatérés a tiszta létbe az isteni létbe vagy nemlétbe – csak e világ küszöbét átlépve, e világon túl mehet végbe. Az Utolsó Ítélet nem a történelem eseménye, és a Purgatórium nem e világi Tisztítómű. A romantikus ész, jóllehet nagy előszeretettel „szívnek” nevezi magát, itt és most akarja helyreállítani a „paradicsomi állapotot”, a létező „eredendő állapotát”. Az ősbűn egyben az őspiszok vagy ősfertőzés. Megtisztítani a létezőt annyi, mint letörölni vagy lefejteni az időbeliség, a történeti változás ‘és a reflexió koszrétegeit. Hiszen maga az időbeliség a koszolódás. Romantikus szemmel az idő csak romlásfolyamat, hanyatlásfolyamat lehet, amennyiben az idő eltávolodás az eredendő tisztaságtól, amely nem időbeli. Minél távolabb vagyunk az eredendő állapottól, annál koszosabbak vagyunk, annál nagyobb a romlás. Innen nézve még az előző nemzedék is tisztább volt, mint a jelenbeli, nem beszélve az ősapákról, az évszázadokkal vagy évezredekkel korábbi ősökről és életről. Mivel minden történés az eredendően tiszta lét koszolódása, a tisztaság elérésének egyetlen módja a visszatérés a kezdetekhez, vagyis a megmerítkezés a „tiszta forrásban” (valójában: az eltűnés az idő lefolyólukán).
A tisztaság a romantikus felfogásban tehát kezdőpont, kiindulópontja annak a mozgásnak, amely a tisztaságtól való eltávolodásként, romlásként és koszolódásként jelenik meg. Bárminek az eredendő tisztaságáról legyen is szó – az őstermészetéről, az ősnépéről vagy ősfajéról, az ősnyelvéről vagy az őspártéról – ez mindig arra az időre utal, amikor a „dolog” még nem „keveredett össze” másokkal, még nem volt „elferdítve”, „meghamisítva”, „önmagából kivetkőztetve”, mások, idegenek által „összekoszolva”, „megszentségtelenítve”. A romantikus tisztaság eszméjének megvalósítása a kezdeti állapot helyreállítása, visszatérés oda, ahol a nép, a nemzet, a faj, a nyelv, a tanítás stb. még tiszta volt. Vissza a természethez! Vissza a görögökhöz! Vissza a nemzet hősi múltjába! Vissza a gyermekkorba! Vissza Marxhoz! Vissza az őskereszténységhez! Vissza oda, ahol még tiszták voltunk, ahol a szűz lét vagy a szűz eszme még nem esett bűnbe a tisztátalan valósággal. Így született meg a nép, a gyermek, a természet, az eszme eredendő ártatlanságának, kezdeti tisztaságának romantikus képzete, amely a valóságban sohasem létezett, hiszen az efféle tisztaság csak a nemlétben, nemlétként lehetséges. Aki a létezésből tökéletes, tiszta létet akar, az a nemlétezést akarja, tehát – Istennel ellentétben – fordított teremtő, visszateremtő, bármily kevéssé felelhet meg ennek a hivatásnak. Mert a tökéletesből, akár az Élő Isten az, akár a Nemlét, lehet tökéletlen (hogy teremtő aktus vagy kozmikus baleset révén-e, most mindegy), de tökéletlenből tökéletes még akkor sem, ha csupán a nemlétbe hátrálásról, ha csupán a világ visszateremtéséről van is szó. A fordított teremtő, a visszateremtő tökéletlensége abban mutatkozik meg, hogy csak beletörődni tud a létezésbe, bármilyen iszonyatos, pusztító és véres ez a törlés, és még e törlések is a történő létezés részévé válnak, még ha legsötétebb, „legkoszosabb” részévé is.
A piszok – a másik
Hogy a sokat emlegetett Tisztítómű valójában halálgép, és a tisztítók a megsemmisítésben gyakorolják magukat, amikor a létezőt megtisztítják, az sehol nem nyilvánvalóbb, mint a fajtisztaság ideológiájában. A fajtisztaság eszméje csak különösen szemléletes példája annak, hová vezet, amikor valamilyen társadalmi csoportot, kisebbséget – etnikai, származási vagy szociális alapon – nyilvánítanak „piszoknak”, és eltávolítását a nemzet, a faj, a társadalmi osztály hófehér szövetéből úgy tekintik, mint az eredendő tisztaság – nemzettisztaság, fajtisztaság, osztálytisztaság – helyreállítását. A „fajidegen”, a „nemzetidegen”, az „osztályidegen” fogalma arra utal, hogy a szóban forgó tisztaság letéteményesei, a tisztítók mindig a másságot, az eltérést tekintik tisztátalanságnak, szennynek, piszoknak. Mindazt, amit a Tiszta Ész esztelenségnek, őrületnek ítélt, a Romantikus Ész szennyeződésként, tisztátalanságként utasított el, beleértve ebbe magát az észt is. Minden normaszegés, legyen tudatos vagy önkéntelen, minden másként gondolkodás, de még a szellemi fogyatékosok és elmebetegek vagy nyomorékok mássága is, minden idegenként azonosított társadalmi csoport (színes bőrűek, zsidók, homoszexuálisok) úgy jelenik meg itt, mint a nemzet, a faj, az osztály – valójában: a totalitárius állam – tisztaságát – valójában: semmitől sem korlátozott uralmát – fenyegető szennyeződés, amely „megrontja”, „felbomlasztja”, „megbetegíti” a fajt, az osztályt, a nemzetet – valójában kikezdi a totális uralmat.
brutálisabb formában
A nemzet megtisztítása az „idegenektől” vagy az „idegenként” azonosított társadalmi csoportoktól különböző formákat ölthet. Történhet úgy, hogy a szóban forgó csoportokat magukat tisztítják meg, vagyis beolvasztják a nemzetbe, nemzetté tisztítják: asszimilálják. Másik lehetőség a nemzet „öntisztítása”, ami „enyhébb” változatban azt jelenti, hogy az „idegeneket”, a „tisztátalanokat” kirekesztik a nemzetből (elkülönítik, gettóba, koncentrációs táborba zárják, más országba kényszerítik, kitelepítik), brutálisabb formában pedig, ami politikailag a fasiszta fajelméletnek felel meg, fizikailag megsemmisítik őket.
A romantikus nemzettisztítás a nemzettársadalom belső tagoltságát, sokféleségét, osztottságát mindig is romlásként, gyöngeségként, a betegség metaforájában értelmezte. A betegség pedig valami tisztátalanra, fertőzőre, kórokozóra utalt, amely „orvosi” beavatkozást sürgetett. A tisztaság fehér köpenyes papjai, a „lélekgyógyítók” a „lélekmérgezőkkel” vívnak titáni küzdelmet a „nemzettest” felett, hogy kiűzzék belőle a „tisztátalan erőt”, avagy „kitisztogassák az elgennyedt sebeket”, „kimetsszék a rosszindulatú daganatot”, „kiirtsák a testen vagy testben élősködőket” stb. Valójában – a „betegség” és „test” romantikus politikai metaforáinál maradva – létfontosságú szerveitől, éltető enzimjeitől, ásványi anyagaitól tisztítják meg a nemzettestet. Sterilizálják, izolálják, halálra tisztítják. S bár minden eddigi tisztítási hisztéria előbb vagy utóbb az ügyeletes tisztogatók bukásával ért véget, iszonyú pusztítást okozott a létben. Nemcsak a meggyilkolt milliók, tönkretett életek jelzik a létezésben azóta tátongó űrt, hanem az így megtisztított nemzetek megroggyanása, legyöngülése, sorvadása is. A tisztítás eszméje azonban mit sem veszített vonzerejéből. A Tisztítómű áll és működik.
De miért a tisztaságot teszi meg ez vagy az a társadalmi csoport legfőbb eszményének, miért tekinti a létrehozandó vagy helyreállítandó tisztaság kiindulópontjának, letéteményesének önmagát, ezzel szerezve jogot vagy inkább felhatalmazást a tisztításra? Egyáltalán: ki számít tisztának? Nos, tiszta az, aki valamilyen – például nemzeti, „faji”, vallási, kulturális, szociális – kritérium szerint hozzám, illetve hozzánk tartozik. A tisztító mint a tisztaság letéteményese, az ősi tisztaság, avagy a jövő előhírnöke, mindig többes szám első személyben lép fel a politika színpadára. Aki tisztaság után sóvárog, valójában egység, egyesülés, ha tetszik, nemlét vagy külön-nem-lét után sóvárog. A tisztaság elérése számára azt fogja jelenteni, hogy belülre került. S éppen mint tisztító kerülhet csak belülre. A tisztítás útja az ő egyetlen útja, hogy a szociális vagy lelki kirekesztettségből, sikertelenségből beverekedje magát a sikeresek közé, pontosabban a sikeresek valamelyik csoportjának helyére, akik különben is „piszkos trükkökkel”, „tisztátalan eszközökkel” érték el magas pozíciójukat, s akik egyetlen tekintetben, ugyanis tisztaság – mármint a származás tisztasága – tekintetében sohasem vehetik fel a tisztítóval a versenyt. Aki azt akarja, hogy a nemzet, a faj, az osztály tiszta legyen, valójában azt akarja, hogy a társadalom bizonyos csoportjai ne legyenek, és helyükre ő maga léphessen: tehát ő maga se legyen. Mert mint tiszta végre beolvadhat a tisztátalanoktól megszabadított létezésbe. A tisztaság: egység, homogenitás, totalitás. Aki megtisztul – önmagától szabadul meg, mintegy beletisztul a homogén és totális nemzetközösségbe. Így vagy úgy, többé vagy kevésbé mindenki megtisztításra szorul, aki elszakadt, mássá vált, másokkal keveredett, aki tehát nincs a saját helyén. Ám az a szakadár, aki származásilag vagy politikailag eredendően a „tiszta közösséghez” tartozik, még visszatisztulhat ebbe. Viszont a természeténél fogva tisztátalan, az „örök szakadár”, a „végleg idegen” számára nem lehet visszaút oda, ahonnan soha nem is jött el. Őrá nézve a tisztaság követelménye a kirekesztés, kitoloncolás vagy fizikai megsemmisítés alternatívájával egyenlő. S mivel akit kirekesztenek, még visszajöhet és kívülről is „bomlaszthat” és „fertőzhet”, marad a végleges megoldás.
„Emberszemét” és „emberszappan”
Tisztán tartani valamit (fajt, nyelvet, nemzetet, kultúrát) annyi, mint állandóan azon őrködni, hogy ne érintkezzen, ne keveredjen semmi mással, és mihelyt „megtörténik a baj”, sietve eltávolítani belőle vagy róla a szennyeződést. Márpedig a létezés bajjal jár: csupa keveredés, kereszteződés, kapcsolódás, sokféleség, változás. A tisztaság, a tiszta lét eszméje és az eszme megvalósítása maga is létezés, és egyetlen lehetséges létezésmódja a megtisztítás mint konkrét társadalmi gyakorlat. A tisztításhoz tisztítók kellenek, akik – elhivatottságuk, adományuk, tudásuk révén – képesek megmondani, hogy mi tiszta és mi nem tiszta a létezésben. A tisztításhoz továbbá tisztító apparátusra és tisztítóeszközökre van szükség, amelyeket együttesen Tisztítóműveknek nevezünk. A politika, csakúgy, mint a tudomány, egyfajta tisztítóművészetté alakul át. S mivel a létező „piszka” csak magával a létezővel együtt lenne megsemmisíthető, ami egyetlen létezőnek sem áll hatalmában, bármilyen mélyen töröl is bele a létezésbe, beleértve a törlésbe még a halálgyárat, a nukleáris katasztrófát vagy nukleáris világháborút is, azért a „piszok” szükségképp mindig újra előáll, hogy újra meg újra feladatot adjon a tisztítóknak és munkát a Tisztítóműveknek. Ne feledjük, hogy a „piszok” ebben a felfogásban maga a létező, maga a világ. Bizonyos értelemben amit haladásnak neveztünk, csakugyan a létező megtisztítása önmagától, azaz diadalmasan előrenyomuló megsemmisítése.
A tisztítóknak, mihelyt sikerül megragadniuk a politikai hatalom teljességét és nekilátni a tisztításnak, mindenekelőtt arra a kérdésre kell válaszolniuk, hogy mi történjen a folyamatosan eltávolított, a „tiszta létről” örökösen „levakart”, „leoperált” piszokkal, mocsokkal, szennyel? Mivel a tisztátalan mindig konkrét embereket, embercsoportokat jelent, úgy is megfogalmazhatnánk, hogy a kérdés az, mi legyen az „ember-szeméttel”? Hogyan lehet kiiktatni a tiszta létből mindazt, ami higiéniai szempontból szennyezheti? Először is az „ember-szemetet” össze kell gyűjteni, egyetlen helyen koncentrálva minden „szennyet”, aztán pedig hasznosítani belőle, amit és ahogy lehet. A koncentrációs tábor hatalmas szemétlerakóhely, szeméttároló, ahol a létezésből kivont „tisztátalanságot” gyűjtik össze és semmisítik meg folyamatosan. Tisztítómű és megsemmisítőhely egymást fedő fogalmak.
higiénikus tűz
A legtisztább, „legszárazabb” – vagyis leghigiénikusabb – megsemmisítési mód, mint azt a modern szemétégetők és krematóriumok sokasodása mutatja, a szemét elégetése. A szemétégető még egyfajta szublimációs eljárást is imitál, hiszen a szemétégetés során felszabadult tiszta hőenergia, ez a szublimált szemét, visszatérhet a tiszta létezésbe, a tiszta világ szolgálatába. A szemét, a szenny, a mocsok a tiszta létezést fenyegető rémből annak szelíd és tiszta szolgálójává alakul át. A világ, a létezés szakrális felfogásával szakítva éppen a szemét, a hulladék képzetét viszik át a holttestre, a tetemre, a hullára is, amelynek éppily tökéletes, tiszta megsemmisítési módja kremálása lesz. A modern szemétégetőben nem pogány áldozati tűz lobog, hanem a „prózai”, munkára fogott, higiénikus tűz. De ha az áldozati tűz emlékét nem őrzi is (már csak azért sem, mert abba a tűzbe a legtisztábbat vetették), a tisztítótűz, például a középkori boszorkányégetések tüzének emléke annál elevenebben lobog benne. A tisztátalan erőt csak a tűz fogja, a tűz tisztítja meg, méghozzá úgy, hogy közben nem folyik vér, nem marad nyom: megégető, megégetett és maga a tűz is tiszta marad. Éppen a tisztítótűz szakrális jelentése profanizálódik a szemétégető tüzében mint a testi-anyagi világ higiénikus megsemmisítésének elemében. Éppen ez a profanizált, „hasznos”, „észszerű” tűz értékeli utóbb a holttestet, a földi porhüvelyt is szemétként.
Az égetőkemencékben a tűz olyan eszközzé válik, amely biztosítja, hogy a tisztítók ne szennyezzék be magukat a tisztátalannal, hogy a megsemmisítés folyamata maga is tiszta legyen. Minél tökéletesebb a Tisztítómű, annál kevésbé kell a személyzetnek érintkezésbe lépnie a „tisztátalannal”. Különben a tisztítókat időről időre szintén meg kellene „tisztítani”, hiszen aki egész életében a „kosszal” foglalkozik, az maga is könnyen „összekoszolódhat”. A tisztaság eszméje azonban nemcsak az ölésmód sterilizálását követeli meg, a száraz és tiszta megsemmisítést (gáz és tűz által), hanem a szenny-lét, a kosz, a szemét tényleges átváltozását is, megtisztulását. Ahogy a tisztátalan lélek tisztul meg a Purgatóriumban, és lesz tiszta lélekké, úgy tisztul meg a tisztátalan test a földi purgatóriumban, a halálgyár krematóriumában, és lesz szappanná, azaz tisztítószerré, ezzel is tanúsítva tökéletes megjavulását. A Gonosz, a Tisztátalan erő azzal nyeri el végső büntetését, hogy tisztítószerré változtatják. Felfoghatnánk ezt a tisztítók jellegzetesen pokoli humorának, egyfajta szakmai tréfának is, sőt történelmi slusszpoénnak, amely csattanósan zárja a világtörténelmet.
Az „ember-szemétnek” „ember-szappanná” válása valóban végpontot jelez.
Úgy látszik, az emberrel meg kell történnie a legrosszabbnak, hogy megpillantsa a jót, úgy látszik, az embernek szappanná kell válnia ahhoz, hogy így láthatóvá váljon a létezés eredendő tisztasága és megtisztításának alávalósága, a „megtisztított lét” minden szennye és mocska. A tisztának minden tiszta. Csak a tisztaság nem az.