A TÉVÉGONDOLKODÁS DOGMATIKÁJA

Ha a ,,dogma” szó elsődleges értelme szerint ,,hitigazságot” jelent, a tévéhit – e tévhitek utáni hit, e világ utáni vallás – s az alapzatán kifejlődött tévégondolkodás (vagyis: nem-hit, nem-vallás, nem-gondolkodás) központi dogmája, hogy a világ néznivaló, a világ azért van, hogy nézzék, s annyiban van, amennyiben nézhető. A tévéhit nem a „lélekben”, nem a „szívben” – s más efféle romantikus kacatban – lakozik, hanem az elektronikus képet letapogató, merőn s mereven néző szemben, amely a gépszemben találja föl hasonlíthatatlan tökélyű előképét, proto- és ideáltípusát. A világ mint néznivaló nem a vetítővászon, hanem az elektronikus képernyő kinyilatkoztatása. A képernyő előtt foszlik szét végleg a mozi-nézőtér közösség-látszata, a tömeges együttlét hidegmelege, s köszönthet be nyíltan és magabízón a jégkorszak. Az egyes ember mindennapi környezetéhez, sőt, fizikai létéhez hozzátartozó – bármikor be-kikapcsolható – elektronikus képernyő (tévé, videó, számítógép) szünteti meg a technikai kép kivételes, bizonyos értelemben ünnepélyes és távoli jellegét (ami a moziban még megvolt), s teremti meg ezzel a világot mint néznivalót, feloldva benne a látható – megélt, megértett, elgondolt, elképzelt – világ utolsó foszlányait és törmelékeit is, melyek még valóságos életünkből a néznivaló kép felszínén úszkálnak.

a láthatatlan ember

A képernyő kinyilatkoztatása értelmében minden a nézésből ered és minden nézéssé válik a néznivalóban. Elég ezen a módon ránéznünk valakire, és már nem is látjuk! Ha a mozi a látható embert találta föl, akkor a képernyő – kiküszöbölve a technikai kép e kezdetlegességét, tökéletlenségét – a láthatatlan embert teremtette meg. A világ mint néznivaló ugyanis azt jelenti, hogy nincs semmiféle másik világ, nincs „mélység”, „titok”, „igazság”, „Isten”; egyetlen világ van, amely tökéletesen áttetsző, horizont nélküli, nem ismer „közel”-t és ,,távol”-t, kettősséget és meghasonlást: a világ az, ami van (létezik-e vagy sem, világ-e vagy sem – mindez mostantól legfeljebb világon kívül kuksoló fejek odvas üregéből előgomolygó, bűzös spekuláció), még közelebbről nézve pedig a világ az, ami itt van, itt, a nézhetőben – a képernyőn –, azaz a néző szem számára közvetlenül hozzáférhető, csupán ki kell nyitni hozzá. A néznivalóként kinyilatkoztatott világ (a nemvilág) fogalma feltételezi, hogy bármi, bárhol és bármikor néznivalóvá tehető, néznivalóként idézhető elő az elektronikus képi információs univerzumból, amelybe beletáplálták. A képernyő lerombol mindenféle szent vagy szentesített rendet, hierarchiát, mindenféle szellemileg fundált világot, úgyszólván kiszabadítja a szemet a látás rabságából: elveszi tőle a látás korlátozott és homályos világát, hogy cserébe a nézés korláttalan és tiszta világtalanságával ajándékozza meg. A látás világa és a nézés világtalansága között, a mitologikus-vallási-művészi kép és az elektronikus kép között egy teljes világállapot vonja meg a különbséget. Míg a vallási világállapot költője – kelet felől – így dalolt: ,,Ez a világ csak egy ablak”, az elektronikus média-univerzum világvégi technikusa így módosíthatná a költői sort, ha nem lenne egész mással elfoglalva: Ez a világ csak egy nézés.

Nem állítom természetesen, hogy az elektronikus kép semmilyen módon nem pillantható meg, semmilyen értelemben nem látható. Végtére éppen azon vagyunk most is, hogy látva lássuk a néző szemet és a néznivalót, azt a nézést, amelyből kimarad a láthatatlan, amelyből kiesik – mint egy ablakon – a világ. Ennek azonban éppen az az előfeltétele, hogy megtörjük a néznivaló kép varázsát, a puszta nézésben világát vesztett szem paradicsomi boldogságát, vagyis az az előfeltétele, hogy túlnézzünk a nézésen, hogy lássuk, amit és ahogy a néző szem nem láthat, vagyis a Semmit, a világtalanságot. Én túlnézek e mai kocsmán – folytathatnánk mutatis mutandis a költővel –, mármint elektronikus kocsmán, ,,az értelemig és tovább”, egészen addig, amíg nem kezdek látni, amíg nem lesz világom, amíg megtalálom magamat. Ez persze, teledogmatikai szempontból nem más, mint hitetlenség, a nézésből fakadó hit lerombolása: teleeretnekség és tévéateizmus.

a telelógia is hívő tudomány

A teledogmatika, hogy most már visszatérjünk fejtegetéseink tulajdonképpeni tárgyához, a televíziós hitigazságokat öleli fel. Akárcsak a teológia, a telelógia is hívő tudomány, amely a kinyilatkoztatáson alapul: a világot néznivalóként kinyilatkoztató, s ezzel egyben visszavonó elektronikus kép demiurgoszi hatalmán, a médiumon, amely tudvalévőleg maga az üzenet. Az angyali üzenet. Netán az ördögi. Vagy inkább ez is, az is. Kinek-kinek mi: mért ne lehetne jó hír (nyilván a sok rossz hír között), hogy a világot többé nem kell látnunk, elég, ha nézzük. Másként talán már ki sem lehetne bírni!

1.

,,Nézünk, mint a moziban.” Dehát mi az a mód, ahogyan a moziban nézünk, s ahogyan nem nézünk másutt? Miféle nézésmódot hivatott ez a hasonlat elképzeltetni? Igen, persze, ,,szájtátva” nézünk, „elképedve” nézünk, úgy nézünk, hogy se látunk, se hallunk, úgy, hogy – mint mondani szokás – se köpni, se nyelni nem tudunk. Úgy nézünk, hogy egyetlen nézés vagyunk csupán. Nagyon nézünk és csak nézünk. „Úgy néz, mint a moziban” végső soron annyit tesz, mint néz anélkül, hogy látna valamit, hogy a kép értelme, jelentése valaha is megérkezne hozzá. És ez egyáltalán nem hiányosság. Nem azért járunk moziba, hogy lássunk, hanem hogy nézzünk. Amikor a moziban mégis valami látnivaló van, kiürülnek a nézőterek. A mozit a néznivaló működteti. A néznivalóval lehet becsalni a közönséget. Csak néznivaló film lehet tömegsiker. Azt a rendezőt, aki látni kényszeríti a közönséget, úgyszólván kinézik a moziból. Aki látni akar valamit, menjen máshová! Természeti csapás, üzemi baleset, tömegszerencsétlenség, bombamerénylet, kivégzés, háborús öldöklés, törzsi mészárlás – mind-mind néznivalóként foszlik szét nap mint nap a képernyőn, ahogy a műfaji filmek – krimi, horror, sci-fi, pornó, háborús film – áradata is a mindennapi néznivalót biztosítják csak.

Nézni, nézni, nézni, csakhogy ne kelljen látni semmit. Nézni, mintha itt sem lennénk, nézni elhűlten, mint a halottak. A természet, a történelem, a politika, a mindennapi élet minden rendkívüli, váratlan, szokatlan, abnormális eseményének elektronikus képe, minden szakadás, felfordulás, véletlen egy sorba kerül az érzéki különbség közös nevezőjén: látványosság lesz belőle. A véres történelmi dráma éppúgy néznivaló, mint az ünnepi tűzijáték: nem látni benne, rajta, mögötte semmit. A néznivaló a látvány (a látható világ) látványosságkénti leölése, vagyis a láthatatlan halála. A néznivaló arra való, hogy a látható világ, s vele titka: a láthatatlan – a lehető legnagyobb fokú élvezet közepette – eltűnjön a tágra nyílt szem nézőlyukán.

titoktalan világban

A néznivaló természetesen nem a mozival vagy a televízióval kezdődik, a néznivalót nem a mozi és nem a televízió találja föl, hanem maga a néznivalóvá lett, titoktalan, szellemtelen, „világtalan” világ találja föl az új, technikai képben legsajátabb közvetítését, szabadítja föl benne a neki szolgáló szellemet: a szellemtelenség demiurgoszát. Az elektronikus kép tehát csak a titoktalan világ „titkát” nyilatkoztatja ki a néznivalóban. A titoktalan világ eleve nézőként feltételezi e világ minden teremtményét és teremtőjét, minden elszenvedőjét és kiélvezőjét, és néznivalóként mindazt, ami általuk és velük magukkal történik. Nem az elektronikus kép rabolja el a látást, hanem a láthatatlantól megfosztott világtalanok nézése hozza létre az elektronikus kép néznivalóját. A katasztrófát nem lehet látni, csak nézni (a katasztrófa nézni-, az apokalipszis látnivaló); a személyiség csak látható, néznivalóként nem létezik, de a figura, a sztár, a szerep, az ego egész masinériája csak néznivaló; a fénykép néznivaló, Auschwitz néznivaló és így tovább. Aki a titoktalan világban mégis szert tud tenni a titokra, aki az általános világtalanságban mégis világot alkot, tehát lát és nemcsak néz, az vagy erkölcsi és vallási zseni (minthogy a látás képességét csak rendkívüli szellemi és erkölcsi erőfeszítéssel és csak egyénileg lehet mostantól megszerezni), vagy valamilyen megkövesedett, régi világzárvány lakója, aki épp ezért követhetetlen. A vallási világállapot legvégére érve láthatjuk, hogy bekövetkezett a teljes fordulat; a látókat felváltották a nézők. Az írástudó – az orákulum, a jós, a próféta – felelősségéről még lehetett beszélni, hiszen látó volt, a nézőéről már nem. A néznivalóként megjelenő-kihunyó világ erkölcsileg átélhetetlen és szellemileg felfoghatatlan. Sőt, bizonyos mértékig azért jelenik meg és huny ki a világ éppen így – néznivalóként –, hogy ne kelljen erkölcsileg átélni és szellemileg felfogni, hogy mint anyagiakban oly tékozló, szellemiekben és érzelmiekben oly fukar korunkban minden egyéb téren, ezen is megtakaríttassék mindaz a kín, gyötrelem, szellemi erőfeszítés, nyugtalanság, rosszérzés, meghasonlottság, áldozat, egyszóval mindaz a lelki, érzelmi és szellemi „ráfordítás”, amely a világot világgá, erkölcsileg és szellemileg átélhetővé teszi.

A telelógia, e posztmodern hittudomány központi nagy igazsága tehát az, hogy a világ néznivaló. Ez ugyebár annyit tesz, hogy a láthatóból kivész a láthatatlan. A csak látható világ – a néznivaló! – azonban – lássuk jól! – a Semmi. Ebben az értelemben a telelógia központi igazsága a megtestesülésnek (a láthatatlan Isten láthatóvá válásának) éppen fordítottját jelenti: az eltesttelenedést, a láthatatlan eltűnését, vagyis a testi világ képpé válását. Mindegy, hogy a hagyományos képernyőn megjelenő világról van-e szó, avagy a képbe – a cyber-térbe – lépő nézőről, aki a szó szoros értelmében elveszti testét, hogy képként – azaz néznivalóként – kapja vissza: nesze semmi, fogd meg jól! Nézek, tehát addig se vagyok!

2.

Vallási értelemben látni, látóvá válni annyi, mint túlhaladni a látható világ érzéki felszínén, mint – Luther allegorikus megfogalmazását idézve – szemünket a fülünkbe helyezni, mint a Létezés Szívéig látni, színről színre látni, Istent látni, jelenést látni, egyszóval a láthatatlant látni a láthatóban. Televíziós értelemben látni viszont annyi, mint jelenségek képét látni, képnek látni (képként azonosítani) a jelenséget, azt látni, amit éppen látunk – sem többet, sem kevesebbet. De azt látni, amit a kép látni enged, nem látni túl a képen, hagyni – s bizonyos örömmel hagyni –, hogy egybeessen a kép és ami rajta túl van, mintha ez a „túllét” nem lenne többé jelen a képben, vagyis a jelentésadás – megértés, értelmezés, alkalmazás – kényszere vagy késztetése nélkül látni annyi, mint semmit sem látni, mindent nézni csupán. A televíziót – a távolbalátót – nézzük. Maga a tévénéző nem lát távolba (bár a gép távolbalátása is metafora csupán, hiszen a gépszem látása is világtalan látás). A tévénéző nem a távolt fürkészi hunyorogva, hanem távolbalátó képernyőjét bámulja. Távolbalátó képernyője mindenkit nézőként feltételez, nézőként enged magához. Közvetlenül, tehát nézés nélkül látni a képernyő képét (azaz túllátni rajta) csoda lenne. Kezdetben van a nézés, s mindaddig csak nézés van, amíg át nem látnak rajta. A tévéképet – s éppen ebben rejlett eredendő újdonsága – nem kell látni, anélkül is nézhetjük – elnézhetjük, nézegethetjük, bámulhatjuk –, hogy látnánk belőle valamit. Ahogyan tűzbe néz az ember, s elmerül, megszűnik a lángok játékában anélkül, hogy a barlang vagy a szoba falán táncoló árnyékokra ügyet vetne. A televíziós képernyő kéken villódzó fénye valóban a barlang tüzét, a családi kandalló lobogását idézi a nagyvárosi házak ablakaiban, csak éppen a tűz melege nélkül. Az elektronikus kép hideg tüzébe bámuló ember, a látás nélkül néző ember gondolkodása a tévégondolkodás, a gondolkodásnak ez a nullfoka. Nem alaptalanul nevezi a televíziót „buddhista gépezetnek” Hans Magnus Enzensberger a „null-médiumról” elmélkedve: „Amennyiben a koncentrációnk eléri maximumát – ez minden ezoterikus zsebkönyvből megtanulható –, akkor a szellem végleg távol honol. Ennyiben egészen közel kerülünk a transzcendentális meditációhoz. Ezzel magyarázható az a kvázi-vallásos tisztelet, amelyet a nullmédium élvez: a Nirvána maga… Amit a csecsemőtől irigylünk, a teljes önfeledtség állapotát, a felnőttek csak nehezen érhetik el. A csecsemő úgy működteti érzékelőberendezését, hogy nem fogja fel, amit lát. A felnőtt viszont hajlamos arra, hogy ott is értelmet keressen, ahol nincs. Ez az önkéntelen fókuszálás a nullmédium használatára is zavarólag hat. A gyakorlott tévénéző nem szenvedhet az értelem misztifikációjában. Az ideális eset tehát elérhetetlen. A Meditáció nem a Nirvánába vezet; a süllyedés sikerül, de nem végérvényesen: a kis halál nem az igazi. Mindig van egy minimális jel, a valóság zöreje, ‘a tárgytalanság tapasztalata’ (Kazimir Malevics). De az utóbbi évtized televíziós vívmányai emlékezetesek és azok is maradnak akkor is, ha a képernyő nagy példaképét (Malevics Fekete négyzetét 1915-ből) soha nem érik utol. Mellesleg ez a kép a nullmédium minden adását feleslegessé teszi.” De hasonlították már a televíziós képevést vagy képszívást az ópium élvezetéhez és az álomhoz vagy alváshoz is. Csak persze a képevő a kábítószer paradicsomi gyönyöreit akkor sem kóstolhatja meg, ha egész nap képeket fal, és a nézve alvó akkor sem kerülhet közelebb Istenhez az álomban és az alvásban, melyet Kierkegaard a legnagyobb zsenialitásnak nevez, ha a teljes adásidőt nézve átalussza, lévén világtalan. A televíziós nézve-alvás inkább valamilyen kómás vagy tetszhalott állapothoz hasonlítható, semmint ahhoz, amely a vallásilag s utóbb romantikusan értelmezett alvásban és álomban érhető el, s amelynek lényege az érintkezés vagy eggyé válás a másik – szellemi, láthatatlan – világgal. Nem véletlen, hogy mind ez idáig sehol nem léptek színre teleromantikusok, akik – mondjuk – telezsenialitásról beszélnének, annál inkább olyan teleidióták, akik legszívesebben egyáltalán nem beszélnének, és még a beszédet is csak nézik.

Több mint negyedszázada iskoláskorú gyermekek értelmi fejlettségi szintjét vizsgálva jutottak arra a következtetésre Amerikában, hogy az a televíziónézés függvényében – a televízió kora előtti nemzedékek értelmi fejlettségi szintjével összevetve – száll mind lejjebb és lejjebb, legalábbis ami a verbális kifejezőkészséget, kommunikációképességet és -kedvet illeti.

rendkívüli és személyes erőfeszítés

A mi tárgyunk azonban nem a tévégondolkodás pszichológiai aspektusa: azt sem vizsgáljuk, mit sorvaszt el, mit fejleszt ki, és végül azt sem, hogy mit jelent a képben és képernyőn gondolkodásra nézve az interaktivitás és a multimédia megjelenése. A tévégondolkodás minket egyelőre csak abban az eredeti és mindmáig uralkodó típusában foglalkoztat, amely a nézéshez és a néznivalóhoz kötődik, s amelyet a gondolkodás nullfokaként vagy nézésgondolkodásként határozhatunk meg. A nézésgondolkodás legfőbb dogmája, azaz hitigazsága így foglalható össze: a láthatatlan nem létezik, vagyis a látható a képben van, s a képen túl nincsen semmi. A telemédium csak a visibiliumot ismeri, az invisibiliumot nem. S mi más a visibilium invisibilium nélkül, mint néznivaló? A technikai képben (fotográfiától a videóképig és tovább) a láthatatlan („szentség”, „aura”, „Isten”, „lényeg”, „eszmény”, „másik világ”) soha nem jelenhet meg, hacsak nem technikai természetének, dologiságának, gépiességének szellemi – művészi, erkölcsi vagy akár vallási –megtörése és elváltoztatása révén, amely mind képalkotó, mind képnéző (társalkotó) részéről rendkívüli és személyes erőfeszítést, egyfajta szembehelyezkedést követel meg magával a technikai médiummal, hisz – ha természetét tiszteletben tartva is – csak ellenében realizálható. A tévégondolkodás dogmatizmusa azonban éppen a technikai médiumra hagyatkozásból, a képernyő által kinyilatkoztatott néznivalóba vetett hitből fakad. Nézővé lenni, hagyni nézővé tenni magunkat annyi, mint hinni abban, hogy a láthatatlan nem létezik és mindaz, ami létezik – látható; hinni abban, hogy mindaz, ami lényeges, ami számít (és mi az, ami számít? – a pénz, a javak, a jólét, hogy ha senki másnak, de nekem jó legyen!), közvetlenül megjelenik és éppily közvetlenül, érzékileg birtokolható is. A látását vesztett, világtalan szem, a néző szeme – az Ego Szeme! – ugyanis mindent látni és a látásban bírni akar, mindent begyűjtene, besöpörne a Szem kaptárába, az információs tárházzá változott memóriába, amelyben minden elfér a személyes emlékezetet kivéve. Nem azért, hogy kezdjen vele valamit, hogy személyisége alkotórészévé váljon, hogy létezzen és lélegezzen benne, hanem hogy nála legyen és az övé legyen.Az Ego Szeme, a néző szem, akár élvetegen, akár gyilkosan, akár üresen néz is, soha nem láthat semmit, magamagát sem, mert – a láthatatlan híján – nincs s nem lehet világa, nem teremthet kapcsolatot – sem az értelem, sem a szeretet kapcsolatát – e világgal, a másikkal és tenmagával sem. A modernitás végén az Ego Szeme néz mindenhonnan a világra, valamiképp Isten tekintetének barokk allegóriáját – a háromszögbe foglalt hatalmas szemet – idézve, csak a mindent látó Istennek a teremtett világ teljességét átfogó, örök pillantása helyett az Ego Szeme merevrévetegen a Semmiben hajóz.

3.

A régi kínai mondás szerint, amikor ujjunk a Holdat mutatja, a hülye az ujjat nézi. Nos, mutatis mutandis, amikor a tévékép a történelemre, a politikusra, a műalkotásra, a személyiségre, a természetre mutat, a tévénéző a tévéképet nézi. Azaz nem látja, ami a képen túl van, amire a kép mintegy rámutat, s amelyből – ha egyáltalán valamiből – jelentését, értelmét nyeri. A technikai kép ugyanis úgy jelenik meg előttünk, mintha nem mutatna magán túlra, mintha maga a dolog – esetünkben a Hold – jelenne meg, mintha ama ujjbegy Holddá változott volna. A tévénéző idiotizmusa tehát nem belőle magából, hanem a tévékép mediális természetéből következik, ami persze még nem jelenti, hogy egy természettörvény kíméletlenségével lennénk nézésre kárhoztatva. A tévékép a távolit olyan közel hozza – szobaközelbe, arcközelbe, orrközelbe –, hogy a végén semmit sem látni tőle. A televíziós kép éjszakai sötétségében, mondhatni, csak az orrunkig látunk. Azt, aminek lenyomata, kicsinyített mása (szemiotikai szempontból indexe és ikonja is egyszerre), a kép úgy rekeszti ki magából, mintha nem lenne önálló létezése, avagy legfeljebb elrugaszkodási pont lenne ahhoz, hogy képpé váljon és felszívódjon a néznivalóban. A képtől jószerével semmit sem lehet látni, még azt sem, amikor a történelem, a személyiség, az ember, a szellem hűlt helyére mutat. Éppen ellenkezőleg: képileg bármikor előállítható történelem, személyiség, szellem, Isten, forradalom – esztétikai és/vagy politikai szükség szerint – a hiányzó létezés, a hiányzó világ pótlására vagy eltakarására, persze mindenkor szigorúan csak néznivalóként. (Ha túlnéznének rajta, vagyis látnának, akkor a kép összeomlana és a Semmivel kellene farkasszemet nézni.)

digitális képteremtés

Televíziót nézni tehát annyi, mint hinni benne, hogy a Holdra mutató ujj azonos a Holddal, minthogy a technikai kép ezt a hitigazságot (avagy hithazugságot) nyilvánítja ki létével. Ebből a szempontból, ha nem is mellékes, mégsem döntő különbség, hogy a létező világ látnivalójából készít-e a technikai apparátus néznivalót, avagy a digitális képteremtés útján közvetlenül a képből, az úgynevezett fénypontokból – pixelekből – mixeli, helyesebben pixeli azt. A Simulacrum – a valóság nélküli képuniverzum – egységét ez nem töri meg, legfeljebb a kiteljesedése útjában álló utolsó korlátokat is ledönti.

Nézni azt a bizonyos Hold-ujjat minden bizonnyal sokféleképpen lehet: önfeledten, ámulattal, révetegen, kéjelegve. Látni azonban azt jelentené, hogy kettéválasztjuk a képet és a valóságot, megkülönböztetjük az ujjat és a Holdat, vagyis nem hiszünk többé a tévéképben, telehitetlenekké válunk, amitől, ha még vagyunk egyáltalán, messze vagyunk. A néző (s ki az, aki elmondhatja magáról, hogy élete egyetlen aspektusában sem az), ha egyszer kinyitotta a televíziós képcsapot, aligha tehet egyebet, mint hogy átfolyatja szemén a világot mint néznivalót. Szigorú teleböjt, teleaszkézis, a való világ pusztájába vonulás kellene ahhoz, hogy lássuk is, ami a képernyőn szemünk elé kerül, legalább annyira, amennyire még ellátunk a másik emberig, a szomszédunkig, a gyerekünkig, a lakóhelyünkig, önmagunkig. Hiszen ahhoz, hogy mindaz a rossz, iszonyatos, gyalázatos, katasztrofális, lehangoló, hajmeresztő stb., amit a globális telekommunikációs apparátusok eseményként rögzítenek és hírként, információként továbbítanak, mindaz, ami ebből egyetlen képernyőn elfér, s egyetlen szem nyílásán átfolyatható, láthatóvá is váljon, ahhoz hogy a képet ne csak nézzük, hanem lássuk, vagyis erkölcsileg átéljük és szellemileg feldolgozzuk, ahhoz legalábbis félistenekké, felsőbb rendű emberekké kellene lennünk, ha ugyan nem magának Istennek. Aki nem tud és nem is akar a bűnös képnek hátat fordító szerzetessé válni (,,Apage Satanas!”), aki nem tud és nem is akar visszalépni a technikai kép elé, tehát nem kapcsolja ki vagy nem száműzi életéből a televíziót és csatolt részeit, annak legalább részben fel kell adnia, hogy lásson, legalább részben néznie kell majd, különben bele fog bolondulni abba, amit folytonosan, a nap minden órájában és minden percében látnia kell. A kétféle nézésmód, azé az emberé, aki csak néz és azé, aki kénytelen nézni is, erkölcsileg megkülönböztethető. Hiszen az első úgy néz és azért néz, hogy ne lásson, míg a másik azért néz, hogy lásson, még ha erre nem is képes folytonosan, lévén ő is ember.

4.

A tévégondolkodás vagy nézésgondolkodás legfőbb dogmája tehát a látás nélküli nézésen alapul. Néznek, de nem látnak. A technikai képet, minthogy ,,törli” a láthatatlan dimenzióját, csak nézni lehet. A televízió kiveri a tömeg szemét, hogy mint megvadult bikából a böllér, kezesbárányt csináljon belőle. A néző szemén ki-befolyik a kép anélkül, hogy különösebb nyomot hagyna érzelmi, lelki s egyben erkölcsi életében, amelynek nyomtalan elillanását és hiányát hivatott elfedni és igazolni. A néző világtalan. A mindent a szem szolgálatába állító, képpé alakító, képként szállító médiumok világában tulajdonképpen vakok botorkálnak. A folyvást a képernyőt néző ember arca a vakok jellegzetes holdképéhez, metakommunikatíve néma arcához kezd hasonlítani. A televíziós apparátus által előállított kép és nézője kapcsolatáról aztán igazán elmondható, hogy vak vezet világtalant. Érdemes egy pillanatra a világtalan tévénéző holdképét azok arcával összehasonlítani, akik éppen látnak valamit, mondjuk egy színház (sőt, akár egy mozi) nézőterén ülve. A látó ember arca eleven, tekintete aktívan értékelő, válaszoló tekintet. Mert jelen van és részt vesz szellemileg abban az eseményben, amit lát; mert nem véletlenül kerül szeme elé a látvány, és nem távolíthatja el szeme elől egyetlen gombnyomással, hogy más látványra kapcsoljon át; mert a távolságot nem üveggolyóként – készen – kapja meg, hanem neki magának kell útra kelnie érte, ami maga a látás. A képernyő nézője nincs jelen – és nem kell jelen legyen – a képben, bármikor elhajthatja szeme elől (bármikor más képre kapcsolhat át), és amennyire véletlenszerű, hogy ki nézi a képet, annyira esetleges az is, mit néz, mi van éppen a képernyőn. (Például hosszan és odaadóan lehet nézni a szünetjelet, a teleszkópot, a naponta ötvenszer ismétlődő reklámot, sőt, éppen az ilyesfajta nézés áll legközelebb az alváshoz, amit az is tanúsít, hogy igen gyakran a legrövidebb út a valóságos alvásig.) Normális esetben a készüléket azért kapcsolják be, hogy a néző kikapcsolódjon, azaz kikapcsolja magát saját életéből, szüneteltesse személye működését, értelmet adjon egzisztenciális világtalanságának a néznivalóval. A képnézés normális esetén mit sem változtat a néznivaló távirányítós újraszelektálása, a képzuhatag felgyorsítása vagy a képernyő kaleidoszkópszerű kezelése, hiszen ilyenkor sohasem valaminek mélyebben megalapozott – a személyes érdeklődésben és ízlésben, műveltségben és erkölcsi felfogásban gyökerező – kiválasztásáról és megkereséséről van szó, hanem az egyén számára szükséges nézhetőség maximumának eléréséről, az unalom és üresség ásító szakadékának betemetéséről és a keresgélés szabadságának, az önkény szabad csapongásának kiélvezéséről, amelynek során a néző a lehetőség szabadságának fantomjává válik. A tévénéző szeme egyébként akkor is a kép felszínén mozog, ha az úgynevezett információs érzékelőkesztyűvel vagy érzékelőruhával sikerül belenyúlnia és belelépnie a képbe. Ha ugyanis ,,belövi magát” a cybertérbe, az elektronikus kép imaginárius téridejébe, akkor sincs benne valóságosan – a szó egzisztenciális, egyszerre szellemi és erkölcsi értelmében – jelen (nem bolond, nem azért hagyja itt e világot, hogy ott egy másik világ terhét magára vegye!) és bármikor, mindenféle következmény nélkül kiléphet belőle. A hagyományos tévénézéshez képest az újdonság mindössze annyi, hogy a néző önmagát is néznivalóként kapja meg, a néző a maga számára is néznivaló lesz, s ezzel feloldódik az az utolsó, csökevényes távolság is, amely a néző szemet a képernyőtől elválasztotta. A világtalanság így válhat teljessé. A néző szem, amelyen egykor csak átfolyt néznivalóként a világ, mára maga is képként folyik ki a képernyőn.

5.

Bár távol áll tőlem, hogy a régi, elektronikus képernyő előtti világállapot még látva látó Vademberének „józan eszét” vagy „érző szívét” mozgósítsam az ismeretes aufklérista és romantikus recepteket követve az „esztelen” és „szívtelen” néző – a Szegény Áldozat vagy Nagy Bűnös – ellen, azért kellő tisztelettel fel kell tennem a kérdést, amely Vademberünkben e hosszú fejtegetés hallatán elsőre fölmerül: mit néznek, ha nem látnak semmit? Nos, kedves Vademberem, kérdésben a válasz: éppen azt nézik – a semmit. A néznivaló ugyanis éppenséggel a Semmi. A láthatatlan lassú elsorvadása és végső pusztulása után a látható néznivalóként marad vissza. Ez az a pont, ahonnan már csak nézni lehet. Akár azért néz valaki, hogy tekintete a Semmibe vesszen és megszabaduljon a látás szellemi fáradságától és erkölcsi gyötrelmeitől, ne kelljen látnia világtalanságát, akár azért néz, hogy túlnézzen a nézésen, magára vegye a látás fáradságát és gyötrelmét és megalkossa saját világát, minthogy „a” világnak vége lett.

a valóság elnyelése

Látni csak azt lehet, ami valamiképp magában foglalja a láthatatlant is, ami a képen túl van, s amire a látható egyáltalán vonatkoztatható. Ilyen szellemi vonatkozás nélkül, a láthatatlan nélkül a látható nem jelenhet meg világként. Néznivalóvá lappad össze, amelyből éppen a világszerűség lobbant ki. Az elektronikus képernyő világa, a cyber-tér időtlen és horizont nélküli világa nem-világ, s amikor „világnak” nevezzük, mindannyiszor metaforát használunk csupán. A televíziós kép néznivaló: a láthatatlanra nincs vonatkozása, szellem nem érintette meg. Az – ami. Ez a kép – nézőponttól függően – a valóság elnyelésével fenyegeti vagy hitegeti a világ nélkül – s így magára – maradt emberi lényt, e világvégi teremtményt; azzal rémisztgeti és azzal kecsegteti, hogy szellemi világtalanságát mintegy kifordítva és objektiválva, a lénnyel magával egyetemben örökre feloldja a Semmiben. A világ megvalótlanulása, a látható néznivalóvá válásának és az emberi lény nézővé válásának arányában ölt mind dermesztőbb jelleget. Látnivaló, hogy minden, ami volt, van, lesz, égen és földön, közel és távol – néznivalóvá válik, mi pedig mindinkább nézőkké leszünk. A tökéletes néző végül önmagán sem tud túlnézni, önmagára is úgy mered, mint Semmire. Telik-múlik az idő, akarom mondani, mind messzebb távolodunk magunktól és a világtól a cyber-térben: fogunk-e még látni valaha? Fog-e még látni valaki minket? A visszanézés mindenesetre már elkezdődött…

kép | unsplash.com