Raýman Katalin

SZIGLIGETI ALKOTÓHÁZ

1999 május

SZIGLIGETI ALKOTÓHÁZ

(A papírjaim között találtam egy régi, talán a 62-65-ös évekből származó néhány lapnyi szöveget, amely Szigligetről szól. Nem akarok változtatni rajta, mert nagyon is jellemző arra az időre, amelyben íródott: az Alkotóház akkori lakói közül ma már alig van valaki életben, és egyéb részadatok, mint például az a pluszösszeg, amit a fürdőszobás szobákért kellett fizetni, most már szinte megható.)

Adjak tanácsot, hogy melyik szobát válaszd? Ez nem is olyan egyszerű. De majd elmondom, melyikről mit tudok, és akkor választhatsz. Kezdjük az elején.

Pesten hiánycikk

Az egyes szoba a falu főterére néz, tehát délre, minek következtében egész évben rengeteg napot kap, és télen is nagyon kellemesen meleg. Bal oldali fala az irodával érintkezik, de a folyosó zaja nem hallatszik be, mivelhogy a szobának kis előfülkéje is van, mosdóval. Az ablakon keresztül viszont az egyes szoba lakója a falu egész életét szemmel tarthatja. Látja a Tapolcáról érkező és oda visszaigyekvő buszokat, az utasokat, akik a nagy fa alatt a buszra várnak, de ennél sokkal fontosabb, hogy rálát a vegyesboltra, amely valamilyen falusi időszámítás szerint tart nyitva, reggel és délután, de délben bezár, hogy pontosan mikor, teljes képtelenség megjegyezni, nekem legalábbis sohasem sikerült. Hogy mit lehet ott kapni? Mindent: kenyeret, szardíniát, fürdőköpenyt, narancsot, napszemüveget, jégszekrényt, tréningruhát, még a Majestic pincéit is, Simenontól, amit én fordítottam franciából magyarra. És hogy mit szoktak vásárolni az alkotóházi beutaltak? Hát – levelezőlapot. De mintha valaki azt mesélte volna, hogy a téli kesztyűt olcsóbban adják, mint Pesten. És Kínában gyártott gombostűt is lehet kapni, ez Pesten hiánycikk. Én egyszer gyertyát szerettem volna venni, mert nagy szél támadt, és letépte a villanyvezetéket, de akkor a bolt éppen be volt zárva. Azóta, valahányszor leutazom Szigligetre, megnézem, van-e gyertya és gyufa a szobában. Mindig van, tehát ezt sem kell vásárolni. Ennek ellenére jó, ha az ember tudja, mikor van nyitva a bolt, és lám, aki az egyes szobában lakik, nem is kell megjegyeznie, elég, ha kinéz az ablakon.

És persze, látja a libákat is! A szigligeti libák reggel hét tájt leszállnak a patakra, délután 4-5 tájt meg vissza. A távolság elég nagy, és ezt óriási szárnycsapkodással, rettenetes gágogással, repülve teszik meg – ez a falu legfőbb látványossága. Filmre is felvették, a Hintón járó szerelemben. A film ártatlan nézője persze, akit nem tájékoztattak kellőképpen, nemigen értheti, mi ez a nagy nyüzsgés és szárnycsapkodás az Alkotóház kapuja előtt. Egyszer én is belekeveredtem ebbe a nagy hazatérésbe, Nemes Nagy Ágnessel és Lengyel Balázzsal, és az egyik liba egyenest nekirepült Balázs mellének, mire Ágnes felháborodottan rászólt – mármint a libára: „Naaa!” Egyszer meg lementem Székely Magdával a patakhoz, ahol az a rengeteg liba úszkál, de iszonyú gágogásba kezdtek, és a környező rétekről is mind odahívták a társaikat, több száz liba nyújtogatta a nyakát és sziszegett, mi meg – mit tagadjam? – egyszerűen és nemesen futásnak eredtünk; egy Hitchcock-film járt az eszemben, amelyben valami madarak agyoncsőröznek valakit. De a libák nem üldöztek, csak elüldöztek minket, és ahogy az Alkotóház felé mentünk, egy falusi szekérrel találkoztunk, amely a patak felé hajtott. „Hű, mi lesz itt! – mondta Magdi –, várjuk meg.” Hát nem lett semmi. A szekér behajtott a libák közé, megállt a patak közepén, a lovak a vizet hörpölték, a libák pedig meg sem mukkantak. Megismerték a szekeret! A szigligeti libák a kapitóliumi ludak egyenes leszármazottai.

Még egy nevezetessége volt az egyes szobának, egy kis vers, amelyet a falra írtak, és így hangzott: „Gyere ide / Nem megyek oda / Mért nem jössz ide / Mert ott van az Ida.” Nem állítom, hogy ez a legnagyobb szabású költemény, amely az Alkotóház falai között született, és már nincs is meg, mert a legutóbbi tatarozásnál lemeszelték. Állítólag Zelk Zoltán írta, de erre vonatkozólag nincs semmiféle dokumentáció.

20 forinttal többet kell fizetni

A kettes szoba kilátás szempontjából ugyanolyan, mint az egyes, azzal a különbséggel, hogy nyugat felé is van egy egészen kis ablaka. Egyébként külön fürdőszobával bír – a külön fürdőszobás szobákért napi 20 forinttal többet kell fizetni, mint a többiért. Talán egy kicsit huzatos szoba lehet, mert a folyosóra nyíló ajtaja résein este látni lehet, hogy a lakója otthon van-e, vagy sem – pontosabban: hogy ég-e a szobában a villany, vagy sem.

A négyes szoba számos nevezetességei közül a legfontosabb a tiszafa, amely közvetlenül az ablak előtt áll, de majdnem az egész ablakot eltakarja. Sötétzöld, hegyes levelei között ősszel gyönyörű vörös bogyók virítanak, és lármás verebek lakmároznak – egy ideig. Mert aztán egy nap nejlonterítőt raknak a fa alá, és lerázzák a bogyókat, és ha az ember megkérdezi, vérző szívvel, hogy mire jó ez, azt felelik, hogy export, meg azt felelik, hogy deviza, mire az ember, mármint a négyes szoba lakója befogja a száját. De azért marad még elég bogyó ahhoz, hogy télen is kikukucskáljanak a hóval borított zöld levélkék közül. A tiszafa csak az ablak bal felső sarkát takarja el, és aki nagyon jól tudja, mi hol van, tiszta időben a Balatonból is láthat ott egy csíkot, meg a lenyugvó nap is be tud sütni, valahonnan a keszthelyi hegyek felől, a faágakon keresztülszűrődve – szinte úgy tűnik, nem is egyenes irányban jönnek ezek a sugarak, hanem összevissza kanyarognak, hogy minden akadály ellenére búcsút vehessenek a négyes szoba lakójától. Itt szeretett lakni mindnyájunk kedves emlékű jó barátja, Füsi Jóska, de az ő idejében még hatalmas, bordó plüssfotelek álltak a szobában a mostani könnyű, modern bútorok helyén.

A négyes szoba másik nevezetessége az ajtaja, amely egy nagyon széles küszöb belső élére van állítva, és ezért az embernek az az érzése, hogy szekrénybe lép, nem szobába. A ház déli szárnyán (amely a sokkal régibb) gyönyörű, szépen faragott ajtók láthatók, széles vaspántokkal. És a szűk kis folyosó a boltíveivel egyenesen sírnivaló.

Az ötös szoba ajtaján különösen feltűnőek az ezüstösre színezett vaspántok, de küszöb nincs, így nem kell szekrénybe lépni. A tiszafa az ablak bal oldalára húzódott, szemben finom rajzú, egzotikus formájú fa, valami fenyőféle, nyári alkonyokon gólya áll a tetején. Hogyan egyensúlyozza magát a vékony ágakon – rejtély!

Azután felmegyünk a lépcsőkön a kastély modernebb traktusába, és kilépünk a hatalmas teraszra, amely nyugatról és délről kap napot, és a keleti és északi oldalon világossárga falfelületek határolják. Januárban és novemberben is napoztam már ezen a teraszon. De láttam ott augusztusban is középkorú férfit, rekkenő napfényben, aki az ölében különböző szögben meghajlított sztaniollemezeket tartott, hogy visszaverjék a napsugarakat, és az álla is lesüljön, alulról! Meglepő látvány volt! Asztaltársaim azzal nyugtattak, hogy ez az ember nem író, hanem orvos, és úgy tettek, mintha ezzel minden meg volna magyarázva.

A 13-as és 15-ös óriási kétablakos szobának nemcsak külön fürdőszobája, hanem külön kis előszobája is van, beépített szekrénnyel, ezek tehát valóságos apartmanok, hatalmas csillárral, és stukkódíszítéssel a plafonon.

feudális kényúr

A kettő között van a 14-es, a nagy szoba, a fejedelmi szoba, akarom mondani a néhai grófnő szobája. Kis teraszán, a park felé, ott áll az a két vaskos oszlop, amelyek a sarokoszlopokkal együtt a timpanont tartják, mindez lentről és kicsit távolabbról kedvesen és esetlenül klasszicista, a teraszon a vastag lábak valahogy elég értelmetlenül hatnak, meg a napozást is akadályozzák. Ez a szoba a központi szimbóluma annak a varázsnak, amely a szigligeti kastélyból árad, illetőleg a kastélyban terjeng: hogy ez egy kastély. Mert valljuk be, valamennyiünkben ott szunnyad a feudális kényúr, ha nem is az, aki megbotoztatja a jobbágyait, hanem aki jobban szereti, ha ágyba hozzák a reggelijét, mintha neki magának kell meggyújtania a gázt a konyhában. Ez a feudális kényúr vagy kényúrnő elégedetten felmordul a 14-es lakó lelkének mélyén, amikor a lélek gazdája reggel kikászálódik az ágyból, és ásítozva pillog a keszthelyi hegyek majdnem-vízszintes gerincére, meg a csodálatos parkra, amelyet külön az ő számára, és a vele mindenkor itt tartózkodó 20-30 ember számára tartanak karban.

Azelőtt csupa nagy és nevezetes ember lakott ebben a szobában, Kardos Laci bácsi, Déry Tibor meg Kassák Lajos, és mindenféle Nagy Matematikusok az Akadémiáról, de a feltartóztathatatlan demokratizálódási folyamat eredményeként most már ezt a szobát is bárki megkaphatja, mindössze 30 forintot kell ráfizetnie a normális beutalási díjra. Sőt, szinte könnyebb ezt a szobát megkapni, mint a többit, mert úgy látszik, bizonyos szempontból mégsem vagyunk feudális kényurak. „Nagyon drága – mondta Ottlik Géza helytelenítően, amikor legutóbb itt kényszerkényuraskodott, mert a többi szoba mind foglalt volt –, és túl nagy. Biciklit kellene beállítani, hogy az ember körüljárhassa. Meg zajos. Nincs előszobája, és minden behallatszik a folyosóról.” Na igen, az a bizonyos Esterházy grófnő egyedül lakta a házat, legfeljebb vendégeket hívott néha. De amikor az unokaöccse egyszer látogatóba jött hozzá, a grófnő úgy érezte, ketten nem férnek el a kastélyban, és az unokaöccsét a gazdatiszti lakásban helyezte el, ahol most a községi iskola működik. Legalábbis ezt mesélte a grófnő komornája, akinél Bede Annával tisztelgő látogatást tettünk. De persze az is lehet, hogy a grófnő egyszerűen csak nem szerette az unokaöccsét. A volt komorna most öregasszonynak álcázva az egyik parasztbarokknak minősített házban lakik. Én azt hittem, azért minősítettük parasztbarokknak, mert a parasztok a házak építésénél az úri stílust utánozták. De nem. A komorna szerint ezeket a bájos házacskákat a grófnő építtette az alkalmazottai számára.

A 15-ös óriási, meg a 16-os pici szobának van egy hatalmas közös terasza, ezt azonban nem nagyon frekventálják, mert csak az egyik vagy a másik szobán keresztül közelíthető meg; arra azért jó lehet, hogy teljesen ellenőrizhetetlen kapcsolatok létesüljenek a 15-ös és a 16-os lakói között. Erről a teraszról jól rálát az ember a kedves Fürdőző re, akiről valami okból csak fanyalogva illik beszélni. Igaz, engem is zavar, hogy olyan régen áll ott féllábon, teljesen bizonytalan egyensúlyi helyzetben.

Az elegáns, kicsi 17-es, hatalmas ablakkal, azt mondják, Szekeres Gyuri kedvenc szobája volt. Meg Nagy Lászlóé, aki a kávéfőző kis falifülkéjébe belefestette Szent György lovasszobrát.

Az eddig említett szobák a park felől az emeleten, az udvar felől a földszinten vannak, mert a ház domboldalra épült. A park felé néző szobák egy időben előkelőbbnek számítottak, és emlékszem, akkoriban majdnem mindenki ezekben akart lakni. De az idők múltával kiderült, hogy a tágas horizont nem pezsdíti az alkotókedvet, az ember csak ül, csak ül, teljesen lenyűgözve, nézi a hegyeket, a fákat, a felhőket, az edericsi fényeket – már ami éppen aktuális, leginkább persze a naplementét, és megfeledkezik a munkájáról. Az udvarra meg a parkra néző földszintes szobák azok, amelyek elősegítik a koncentrációt.

a grófnő fürdőszobája

Az udvarra, tehát a várrom felé néz mindenesetre a 18-as hatalmas szoba, egy keleti és egy északi ablakkal. Valamikor a grófnő fürdőszobája volt. Ez ébresztette fel Keszi Imre sznobizmusát, aki mindig ide kérte magát, ha egyedül jött az Alkotóházba, és azután kedvtelve mutogatta a padló szintje alá süllyesztett medencét, amely később eltűnt a meghosszabbított padlódeszkák alatt.

Ezen a soron még a 10-es szobát szeretném megemlíteni, amely kezdetben kétszintes volt, a szoba közepén egy mintegy tíz centiméteres lépcsőn kellett fellépni, illetőleg lelépni a szoba másik felébe. Amikor először kávéztam benne, egy költőnő lakott ott a prózaíró férjével – a feleség ágya állt a magasabb részen, a férjé az alacsonyabban. Egy évvel később valami aludttejügyben nyitottam be a szobába, akkor egy másik költőnő lakott ott a prózaíró férjével, de akkor a férj ágya volt magasabban, mint a feleségé. Kezdtek érdekelni a probléma mélylélektani vonatkozásai, de mielőtt megfejtettem volna őket, egy tatarozás alkalmával kiegyenlítették a padlót, és amikor legközelebb – néhány évvel később – újra bevetődtem a szobába, egy kritikus lakott benne a prózaíró feleségével, akik hallani sem akartak a tízcentiméteres szintkülönbségről. Van azonban ennek a szobának egy aranyos, pici, négyszögletes balkonja, éppen akkora, hogy egy nyugszék elférjen rajta; ha valaki beleül a székbe, a lábát már ki kell nyújtania a rácsok között.

A parkra néző földszintes szobák:

A hatalmas, fürdőszobás 21-es – Juhász Feri lakik itt nyaranta, családostul –, a bűbájos, apró 22-es, derékszögbe forduló előterével, meg a 23-as, amelynek alacsony boltívei alatt Göncz Árpád veri az írógépet, napi nyolc órán keresztül. A 23-ast dupla ajtó választja el a pingpongterem lármájától, és ennek főként akkor lehet örülni, amikor Hunyadi Jóska is lenn van Szigligeten. Oroszlánbőgéssel és tigrisugrással veti rá magát a labdára, és közben csurog róla a víz. Különben is sokoldalú egyéniség, a pingpongozáson kívül regényt ír, fényképez és horgászik – azt mondják, nagyon megharagszik, ha rákiáltanak abban a percben, amikor a hal éppen kitátja a száját, hogy bekapja a horgot.

Ja igen, a konyhával szemben, a földszinten ott vannak még a tolmácsszobák, kicsit pinceszerűek, mélyek, hűvösek, ablakaik azonban kívülről csodaszép vasrácsot hordanak, Feleki László csinált az egyikről gyönyörű téli felvételt. Grandpierre-né a 21-es ablak rácsát fényképezte le, a falra vetődő árnyékával, ragyogó őszi napsütésben, de ezen a képen a rács csak háttér, az ablak előtt Emil ül egy széken, és a megszokott, kissé szemtelen mosolyával emeli arcát a nap felé.

kép | Fortepan / HUNYADY JÓZSEF