AZ 1790-ES ÉV
MAGYAR CSALÁDI KALENDÁRIUM [1990 augusztus]
Temettünk. Koronáztunk.
Meghalt a király. Éljen a király!
1790. január 26-án a nagybeteg II. József három kivételével visszavonta uralkodása idején hozott valamennyi rendeletét, s a magyar Szent Korona – amellyel magyar királlyá koronázni magát II. József soha nem tartotta fontosnak – díszkísérettel elindult Buda felé. A megyékben koronaőrző bandériumokat szerveztek, s február 21-én Budán a koronát hálaadó tedeummal fogadták a hazafiúi lelkesedéstől izzó magyarok.
Ünnepeltünk.
Budán zengett a tedeum, alkonyaikor harangzúgásban érkezett Bécsből a hír: előző nap meghalt a király. Az országbíró közölte Batthyány prímással a gyászhírt, de „sok jó okból” nem kívánták közhírré tenni: „a nemesség és polgárság csapongó jó kedvben van, és ha a halál híre elterjedne, illetlenségektől kellene tartani.”
néhány lelkes hazafi
Elgondolkodtató szóhasználat: illetlenség. A prímás talán attól félt, néhány lelkes hazafi kalapját lengetve fogja üdvözölni a gyászhírt, mert hisz sokan eddig sem tisztelték a kalapos királyt?
Hazájuk sorsáért aggódó magyarok ebben az évben valóban számtalan illetlenségre ragadtatták magukat.
Még szinte el sem temették II. Józsefet, amikor Berzeviczy Gergely röpiratában már arról értekezett, hogy „mindég feláldoznak bennünket az idegen és az egész monarchia előnyéért”, s a magyarságnak saját hazájában csupán az „engedelmesség dicsősége” jut osztályrészül! Engedelmesség helyett önállóság – ezt sugallja Berzeviczy Gergely röpiratában, s ekkor számosan gondolják úgy, itt az idő, hogy móresre tanítsuk a hazánkban uralkodó Habsburgokat. Van magyar alkotmány, tanulja meg tisztelni nemes magyar hagyományainkat a király!
Magyarországon 1790-ben megmozdult a föld: mindenki politizált. Ebben az évben közel ötszáz politikai röpirat jelent meg, ennyi még 1848-ban vagy 1861-ben sem látott hazánkban napvilágot. Mindenki politizál, mindenki csodaszert, mindenre jó panaceát kínál a beteg hazának.
A halott királyt jószerivel senki sem siratja. Szentjóbi Szabó László az egész századnál nagyobbnak gondolja II. Józsefet, gyászversében mégis így kesereg: „szándéka s minden feltétele / Szerencsétlenné lett, s elmúlt együtt vele.” Kazinczy Ferenc, ki korábban a felvilágosult uralkodó sok rendelkezésével egyetértett, s többé-kevésbé híve volt, március 8-án már így ír:, .Készek az írók annak a Satumusi időnek közelébb vonására, mely Leopoldnak a trónusra léptével virradni kezd…”
Virrad – ez a kor kulcsszava.
,,Magyar! hajnal hasad, de meg nem virradt még” – zengi Darvas Ferenc a kor legnépszerűbb politikai rigmusában, s a messzi Debrecenben egy ifjú poéta, Csokonai Vitéz Mihály, amúgy még oskolalátogató diák, visszhangozza szavait; de ő úgy gondolja: „Már le hasadoztak a’ hajdani gyásznak / Komor fedelére vont fekete vásznak, / Mellyeket a’ fényes világosság előtt / Az el múlt időknek mostoha keze szőtt”.
Tizenhét éves, azt hiszi: virrad.
Az alig több mint húsz éves Dayka Gábor már csak reménykedik: ,,Álmodom-é? vagy homályt von az éj örömünknek egére?…”
riasztóan szürke hétköznapok
Idősebbek, érzékeny lelkű poéták, akik már sok mindent megéltek s hallották a királyt –királyainkat! – hol így, hol úgy beszélni, akik tudták: a szemvakító koronázási pompa elmúltával riasztóan szürke hétköznapok jönnek, akik már érezték úgy néhányszor életük során: a hatalom újra és újra hazug ígéretekkel csapta be, vezette félre őket – óvatosabbak. Bár Baróti Szabó Dávid diadalittasan kiált föl: „Győztünk, oh magyarok! …már meghajolt végtire József is…”, de Révai Miklós epés átkokat zúdít a halott uralkodóra s nem titkolja: csak szorongó szívvel reménykedik az idők jobbra fordultában.
Rájnis József lelkesíteni akar – „Ébredj fel immár, nyisd szemedet, magyar!” –, mert ha Budán a korona, reménykedhetünk: visszakapjuk megcsorbított jogainkat, szabadságunkat!
Szabadság! Nagy álom. Sokféle szabadságról sokféleképpen álmodunk. 1790-ben számtalan magyar abban reménykedik: újra magyar ruhában járhat, magyarul beszélhet, s királyi rendeletek nem csorbíthatják alkotmányos jogait. Sok magyar nemes kackiás kócsagtollat tűz süvegére, s mert országgyűlésen mondhat ideig-óráig nemet királyi parancsoknak, azt hiszi: szabad. Ha a nemesi kiváltságokon nem esik sérelem, ha a magyar nemesi alkotmányt a király tiszteletben tartja: Hungária szabad és boldog ország.
Erősdön, Háromszék megyében ez idő tájt panaszlevelet körmölnek a zsellérek. Nem politizálnak. Panaszkodnak és élni akarnak. Ha el is jutott hozzájuk a régi király halálának híre, ők annyit tudnak:,,ilyen szűk világ állapotában” nem bírják az adóterheket, nincs miből élni. Tőlük lehet bárki a király, csak segítsen: termésükből hagyjon meg nekik annyit, hogy porontyaik ne haljanak éhen!
A kalocsai érsek november 11-én ünnepélyesen ellentmond Lipót egyházi jogokat korlátozó döntésének. Korábban Martinovics Ignác röpiratban követeli a királytól a papok hatalmának visszaszorítását.
Október 25-én megtartja első két előadását a Magyar Játszó Színi Társaság, de újabb bemutatkozásukra másfél évet kell várni a budai közönségnek. Erdélyben magyar nyelvű lap indul – néhány szám után a következő évben elhal.
A nyár derekán Decsy Sámuel vaskos könyvet ad közre – Pannóniai Féniksz avagy hamvából feltámadott magyar nyelv – és sajtószabadságot követel, „tökéletes szabadságot”. Nem sokáig késik javaslataira a válasz: szeptember 13-án II. Lipót cenzúrarendeletében megtiltja olyan művek kiadását, melyek a vallást s az uralkodói jogokat támadják vagy sértik. A nemes magyar szabadságról álmodó magyarok nagy része szintén úgy gondolta: illetlenség s felesleges nyomtatásban mindenféléről összevissza s ellenőrizetlenül fecsegni.
Ellenzéki magyar nemesek egy csoportja a porosz királyi udvarban tárgyal: területi engedményekért fegyveres támogatást kérnek Bécs ellenében. Bécs békét köt Berlinnel. Szertefoszlanak az ellenzék lázas reményei.
Hajnóczy József – aki ekkor természetesen nem sejti, hogy öt év múlva vérpadon végzi – röpiratában szorgalmazza: fizessen a magyar nemesség is adót! Röplapok a jobbágyok robotoltatása ellen agitálnak. Bécsi megbízásból röpiratok támadják a magyar köznemesi mozgalmat – Ninive, Bábel: a magyarországi állapotokról e bibliai városok neve jut eszébe a tudós bécsi tollforgatónak.
a polgárjogok erősítése
1790. augusztus 8-án Sződemeteren, szépanyja házában megszületik Kölcsey Ferenc. Ugyanezen a napon II. Lipót titkos megbízottja, Alois Hoffmann bécsi egyetemi tanár kérvényt írat alá a pesti polgárokkal, amelyben Pest lakói kérik a városok országgyűlési képviseletének kibővítését. A vármegyék hatalmával szemben ez a polgárjogok erősítése: polgárosulás, haladás. De birodalmi, bécsi érdekeket támogató új szavazat is a diétán: tehát függetlenségünk, szabadságunk korlátozását szolgáló politikai eszköz.
Függetlenség vagy haladás – választhatunk?
Védjük függetlenségünket, amennyire lehet, s haladjunk, amennyire tudunk. Függetlenség vagy haladás? Ha választani kell, szabadságunk éppúgy korlátozott lesz, mint polgárosodásunk.
Semmit rólunk nálunk nélkül – legjobbjaink ebben értettek egyet. Mert csak ebben érthettek egyet 1790-ben.
Bessenyei György kilenc évvel korábban írott tanulmánya – Egy magyar társaság iránt való jámbor szándék – most végre napvilágot láthatott. Izgatottan olvasták a korabeli magyarok Bessenyei György nyelvünk, kultúránk, szellemi közállapotaink megjobbítására, felemelésére tett okos javaslatait. De nem csupán azért volt fontos e röpirat megjelenése, mert a most megismerhető gondolatok sok embert helyzete, helyzetünk újragondolására s cselekvésre késztettek. Mindenkinek oka volt eltöprengeni e röpirat megjelentekor azon, hogy e fontos-okos mű kilenc éve kéziratban porosodott, s kezünkben tartva most e könyvet, nehéz nem arra gondolni: mi lett volna, ha már kilenc évvel korábban megtette, megtehette volna az első lépéseket a magyarság Európa felé? Hány szándékot, gondolatot, tettvágyat sorvasztott el, ítélt halálra a csak a maga szempontjait szem előtt tartó korlátlan hatalom? Nyelvünk, tudományunk, kultúránk – a magyarság szellemi minőségéről van szó! Hol tarthatnánk ma már, ha a hatalom s idegen érdekek nem gátolták volna e röpirat keletkezésekor megjelenését? A bécsi titoknokok kezében az életünk, „kik nálunk nélkül végeznek rólunk” – sistereg Báróczi Sándor 1790-ben A védelmeztetek magyar nyelv című röpiratában.
Magyarország 1790-ben: dűlő magyarság, dűlő nemzetünk, dűlő hazánk – jajdul Révai Miklós: „Jaj! miként fordult meg minden a hazában, / Keresni kellett már a magyart honjában”; jajdult Batsányi János: „lm, nyög a hazafi most is fájdalmában, / Nem vehetvén reményt árva mivoltában; / S nem találván hazát önnön hazájában, / Csak panasz, csak jajszó zeng bús ajakában.”
De hátha most valóban virrad! 1790. április 16-án Batsányi János reménykedik: „idegenek voltunk tulajdon hazánkban”!
Voltunk! Ha fájdalmainkról, megaláztatásainkról, jogfosztottságunkról múlt időben tudunk beszélni, akkor van remény! Talán másképpen lesz ma, másképpen lesz holnap!
1790: egy pillanatra megcsillan a remény. 1790: egy pillanatra megcsillant a remény. De amikor az év utolsó napján – nagy hideg volt, a korabeli források följegyzik: dermedtre fagyott a föld – a falusi kúria egyik szobájában felsírt ágyacskájában Kölcsey Ferenc, a felnőtt magyarok már tudták: gyorsan virradt, gyorsan alkonyodott – már megint.
Temettünk. Koronáztunk.