SZIGET A REVICZKY UTCÁBAN
2003 január

Óh bár adna a Gazda patakom
sodrának medret, biztos utakon
vinni tenger felé…
Prológus. A drámai pillanat[1] elengedhetetlen feltétele a drámai szituáció kidolgozása: be kell mutatnunk a szereplőket, gondosan leírva külső és belső tulajdonságaikat, viszonyaikat; meg kell határoznunk helyszín és idő paramétereit, felvillantva a történelmi és társadalmi háttér megfelelő képeit. Nem dobhatjuk az olvasót rögtön a történet viharos tengerébe, Isten irgalmazz! Süllyedünk, süllyedünk!, anélkül, hogy némi kapaszkodót nyújtanánk: törött árbocrudat, teli pálinkáshordót, de legalábbis egy kötél végét, amelyre sorban felfűztük az eseményeket, mint egy lánc gyöngyszemeit. Tehát: Most ülj le, többet kell még tudnod. A történet szereplői Shakespeare képzeletének szülöttei, hasonlóságuk valós személyekhez azonban korántsem a véletlen műve. Nevezhetjük az irodalmi szerepkeresés torz fintorának, önmagát beteljesítő sors-jóslatnak vagy az események szükségszerű alakulásának, amely évtizedek múlva is visszaköszön versben, naplóban, memoárban.
Első felvonás. Volt egyszer két férfi és egy leány, akiket a múlt században egy történelemnek nevezett, kiszámíthatatlan, de bizonyosan rosszindulatú vihar Budapest szigetén ugyanabba a történetbe kevert. Kérlek, figyelj jól. Az idősebb férfi délnyugatról érkezett, a fiatalabb északkeletről, a leány pedig a sziget szülötte volt; selyemkalapos, prémgalléros, bőrkesztyűs bennszülött, ondolált fürtökkel. Nem figyelsz.
félig szörnyeteg
Az idősebb férfi egykor filozófusnak készült, majd tanár, végül költő lett belőle (hatalmas mester). Az ifjabbik a gépészmérnöki kart odahagyva bölcsész lett, könyvtári titkár és szintén költő (félig hal, félig szörnyeteg). A leány külügyminisztériumi tisztviselőként dolgozott, hogy az apja halála után elszegényedett családról gondoskodjon; verseket írt, novellákat, és szemét sóvárgón függesztette az irodalom nagyjaira: Istenem! Hány kedves arcot látok itt! Be szépek az emberek! Ó drága új világ, amelyben ilyen nép van! Először a parádi üveggyár könyvtárából kivett Érdekes Újság Dekameronjában pillantotta meg az idősebb férfi arcképét, kíméletlennek gondolta és démoninak, de két évvel később, egy kiálló rugójú sezlonon ülve ártatlan tekintetű, aszketikusan tiszta szentnek látta.
Hallgasd még kicsit:
Mindjárt e mái dologhoz jutunk,
Amely nélkül az egész elbeszélés
Nem sokat érne.
Második felvonás. Történt pedig egy napon, hogy az ifjabbik férfi, kit a történelmi hűség kedvéért Lőrincnek kell neveznünk, oly igen kedves lett az idősebb férfiú, Mihály Mester szemében, hogy az magához fogadta, s úgy tekintett rá, mintha fia volna. Emberi gondod viseltem, disznó; s itt, saját tanyámon laktál. Nemcsak kényelmes, polgári otthonát, sok ezer díszes kötetből álló, féltett könyvtárát és táplálékát osztotta meg az ifjúval, de tanítgatta is: díványon elnyúlva, ismeretlen, angol hangzókat ízlelgetve, könyveket forgatva éltek majd’ két hosszú éven át. Egyre-másra minden órában oktattalak, addig magad se tudtad, mit kívánsz; baromként makogtál, én adtam ösztöneidnek szavakat, nyilvánulni, hasztalan!
A sziget Reviczky utcai tanyáján számos kisebb-nagyobb szellem megfordult az évek során; jobb, ha sok a szellem, mint ha kevés; hogy mutatványaikkal elszórakoztassák, ám a Mester varázspálcájának egyetlen mozdulatára a lenge légbe tűntek. Volt, aki hosszabb ideig maradt, de az idősebb és az ifjabb férfi szellemi gyönyörökkel terhes barátságát nem zavarhatta meg senki. Rajongó asszonyok és leányok dongták körül mindkettőjüket, mint napra kitett, érett körtét a darazsak, de a Mester hideg félénksége elhárított minden közeledést. Az ifjú Lőrinc azonban gátlástalanul vetette magát a társa keltette hírnév hullámaiba, nyakig merült a Centrál kávéház törzsközönsége körül lebzselő, könnyűvérű asszonynép nyújtotta örömökbe. A csúnya, esetlen, rosszul öltözött fiú – nagy keze, lába ügyetlenül lógott, fejét is lógatta, hátát szabályos félkörben kigömbölyítve –, visszatetszést keltett Mihály barátai között, figyelmeztették, hogy szabaduljon tőle, mert árnyékot vet rá. A tanítvány kutyahűsége és rajongása, vagy talán az árnyék melletti tiszta ragyogás kényelme tehette, hogy a Mester kitartott mellette, megbocsátotta vad dorbézolásait, sőt olykor vele is tartott.
csúf banya
Egy novemberi reggelen hideg szél futott végig a Reviczky utcán, és úgy hajtotta maga előtt a kis bennszülött lányt, mintha bogáncsot kergetne a réten. Ismerős volt már a környéken, mert csak hosszadalmas kérdezősködés után lelte fel a Mestert rejtő házat, még a szemben lévő Sacré Coeur rémült apácáinál is próbálkozott, mire megtalálta, de a rajongott költő helyett egy rettenetes terjedelmű, krákogó, csúf banya (talán a kékszemű Sycorax?) nyitott ajtót, egy bizonyos Feketéné, aki a lakás konyhájában lakott férjével. A kis bennszülött hamarosan kilakoltatja majd az önfejű gazdasszonyt férjével együtt, de itt még nem tartunk a történetben, a leány ekkor még csak másodszorra lépett a Reviczky utca hét alatti lakás előszobájába, ezúttal reggel kilenckor, még hivatali teendői előtt, hogy a Mestert mindenképpen otthon találja. A mit sem sejtő Feketéné igyekezett elzavarni a korai látogatót, morgott valamit, hogy a szerkesztő úrék színházban voltak az este, s most még feküsznek, de a pesti rafinériával megáldott lány elszántan letelepedett a piszkos és savanyúszagú proli-előszobában. Várakozott.
Az egyik szobaajtón kinyúló, meztelen, szőrös férfikar láttán sem hátrált meg; a kiszűrődő zajokból kivette, hogy odabent két férfi mosakodik; találgathatta, hogy melyik illik az újságban látott, sötét tekintethez, és hogy kié lehet a másik hang. Ekkor még nem sejtette, hogy a Mester a belső szobában rejtezik, a középsőn pedig két ifjú tanítványa osztozik, két éhesen tátogó Cerberusz, akiket nem mézes ezerjófűből gyúrt sütemény, de egyetlen mosoly is elbűvölt.
Már céljuk felé gyűlnek terveim:
Szellemek hívek, bűbáj nem törik,
S jár az idő, teherben.
Harmadik felvonás. A kiálló rugójú sezlonon ülve azon a novemberi reggelen beszéltek először, versekről és papírhiányról esett szó, de az ondolált fürtök alatt villogó szempár minden bizonnyal nagyobb hatást gyakorolt a szerkesztőre, mint a művek (a nő első versei csak jó fél év múlva jelentek meg a Nyugatban). A szomszéd szoba kulcslyukánál hallgatózó ifjak izgatottan súghattak össze, amikor a Mester újabb látogatásra bátorította a leányt; a szokatlanul meleg hangú invitálás lehetett az első csalhatatlan jel, hogy Klothó kezében összecsomózódott néhány szál. Talán a Párka ujja irányította azt a telefonhívást is, ami a lány következő, november végi látogatásánál néhány percre feltartóztatta az idősebbik férfit. A késő délután sötét hidegéből lépett a lakásba, ahol egy fiatalember fogadta, a kályha előtt álló fotelbe ültette, és a Mester rövid távolléte alatt össze is barátkoztak: Lőrinc mintha készült volna, a lány verseit dicsérte, és bennfentesként beszélt vele. A könyvektől roskadozó falak között otthonosan üldögéltek a melegben, mintha régi barátok volnának.
Azon a másik szigeten, egy hároméves hercegkisasszony és egy tizenkét esztendős szörnyeteg (foltos poronty, kit boszorkány anyja magától a Sátántól szült) ugyanígy ült egymás mellett, tanulgatták, hogy híjják a nagy fényt, hogy a kicsinyt, amelyik nappal ég, s amelyik éjjel. Mennyi ideig tartott, amíg az ördögfiókából férfi lett? Hány éves lehetett a kislány, amikor a jól ismert szempár először nézett rá valami furcsa, új tűzzel?
A kályha előtt melegedő fiatalokra az öreg ember lemondásával tekintett a visszatérő Mester. Menni fog. Látom már. Első látásra szemük összelobbant. Ugyanilyen nyugodt maradhatott, amikor másnap a lány a hivatalból már nem őt, hanem Lőrincet kereste telefonon – valódi félénkségből, mert Mihályt zavarni nem merészelte, vagy már akkor is hideg számításból: az ifjú jóval könnyebb prédának ígérkezett. Talán a kávéházi találkozó valóban csak ürügy volt, hogy a Mester magasztalását legközelebbi barátjától hallhassa, s az árnyék mögötti ragyogás kárpótolta a lányt zavaráért; nem tudtam elnyomni a kicsinyes, hiú szégyenkezésemet a nemes lovag külseje miatt: bizony ilyen jelenséggel én sofisem mutatkoztam emberek előtt.
kellő előrelátással
A szigeten született számára nincs választás: azt láthatja csak szépnek, amit a lehatárolt természet látni enged. A kinti világból érkező idegensége éppúgy lehet izgatóan vonzó, mint gyűlöletesen taszító a szemében. Vajon honnan tudja a hercegnő, hogy gyermekkori társa riasztó szörnyeteg, a partra vetett herceg pedig az álomlovag? Rajongana-e így a részeges szolgáért vagy az aljas trónbitorlóért, ha gondos apja nem irányítja kellő előrelátással tekintetét? Szerelem első látásra vagy az első látás szerelme? Azt hiszed, ő a legszebb a világon, mert még csak őt láttad és Calibant. Bohó leány! Ez lenne Caliban sok más mellett és mások angyalok.
A megfontolt, jövőbe látó apa alakja kétségbeejtően hiányzott a kávéházi találkozásnál. Az elárvult pesti leány hamar feltalálta magát, és saját személyében egyesítette a hideg számítást a rácsodálkozás naivitásával: én nem voltam szent, és megszoktam lelkiismeret-furdalás nélkül embereket céljaimra felhasználni. Lőrinc hasznos barát volt, több funkciót is betölthetett: darabos, hajlott, nagy alakja a Mesterhez vezető élő hidat formázott; magyarázatai bevezették az iskolázatlan lányt az irodalom rejtelmeibe; és egy praktikus tervnek is elengedhetetlen összetevőjévé vált. A lány családja az apa halála után anyagi nehézségekkel találta szembe magát, az özvegynek is munkába kellett állnia, a bátynak és húgnak állást kellett szerezni. A pénzhiány fojtogatóan ült a jómódhoz szokott, konzervatív polgári családon; a lány kétségbeesetten menekült volna, de attól tartott, megszólják, ha egyedülálló nőként bérelt lakásba költözik. Egyetlen megoldás kínálkozott: a névházasság. Pár hónapos együttélés, majd válás után már természetes, ha az asszonnyá érett leány nem költözik vissza családjához. A számos kínálkozó vőlegényjelölt közül Lőrinc látszott a legmegfelelőbbnek: habozás nélkül elfogadta, hogy a lány nem szakítja meg kapcsolatát aktuális szerelmével, egy bizonyos Ottóval, s ami a fő: a Reviczky utca hétben az álházasság ideje alatt a Mester borzongató közelségét is élvezhette volna. Éppen akkoriban kosaraztam ki egy nagybirtokos kérőmet, aki azért minden pillanatban elővehető volt (csúf, otromba kis paraszt, legbambább imádat, mely valaha ért), de én szívesebben laktam átmenetileg is Babits Mihállyal egy fedél alatt, mint gazdag bácskai svábok között.
A lánynál öt évvel fiatalabb fiúnak szülői beleegyezésért Debrecenbe kellett utaznia. Már a szoba berendezését tervezgették, magától értetődő természetességgel, amikor az atyai barát (mellesleg a lakás tulajdonosa, akit vélhetőleg meg sem kérdeztek, szívesen megosztaná-e agglegénytanyáját az ifjú asszonnyal) lebeszélte Lőrincet a házasságról. A lánynak is elment a kedve a játszadozástól, mert az addig könnyen kezelhető fiú egyre fékezhetetlenebbé vált, sírva és remegve gyáván és utálatosan könyörgött pár percnyi intimitásért. A megalázkodó férfi szokatlan indulatokat keltett a nőben: utállak! minden csepp vérem iszonyodik tőled!, mintha az eltorzult alak már látványával is beszennyezné a finom leánylelket: Jaj, rossz ember az. Ránézni sem kívánok. A kávéházi találkozók ennek ellenére sem maradtak el.
Negyedik felvonás. Az addig visszahúzódó, atyaian bölcs Mihály január elején egyetlen délután alatt szerepet váltott: uzsonnára hívta a leányt a Reviczky utcába. A pattogatott kukoricával érkező nőt három férfi várta a lakásban. A két ifjú tanítvány visszahátrált az éhes Cerberosz-maszk mögé: csurgó nyállal, de odaadóan figyelték, ahogy a két főszereplő a földre terített szőnyegeken és párnákon csókolózik, orgia-nap; az egyik megpróbálta kivenni részét a mulatságból, emlékszem, hogy többször idegesen löktem őt el magamtól; Lőrinc a háttérben döntő elhatározásra jutott – úgy látszik, e percekben tervezte el ő a mi házasságunkat.
Különös történet ez, ha megtörtént valóban.
A szerepek tehát véglegesen összekuszálódtak: Caliban-Lőrinc, az állatias erőszaktevő, a barbár tanítvány az ezt követő néhány napban egy varázsló ösztönével keverte a szálakat; fojtott és várakozó mosollyal az arcán szervezkedett, hogy Prospero-Mihályt és Miranda-Ilonkát egyesítse. Az önzetlen barátság vezette vagy saját érzelmei feláldozásával örök hálára akarta kötelezni a Mestert, és végképp magához kötni? Pontosan ismerte a lány rajongásának minden árnyalatát, hiszen maga is hasonlót érzett az idősebb férfi iránt: Színre férfi, de minden színt bitorló, férfi-szemet lopsz s nőlelket igézel. Az orgia-nap után Lőrinc magához ragadta a kezdeményezést; telefonon kereste a lányt, és dadogva, homályos célzásokkal, de félreérthetetlenül tisztességtelen ajánlatot tett Mestere nevében – s úgy tűnik, annak tudta nélkül. Körülbelül olyasmit érezhettem, mint egy leány, akit uralkodóherceg kíván meg, s parancsszerű óhaját szertartásmestere által tudatja.
aranyos cukorbaba
A pesti bennszülött leány, aki pár héttel azelőtt még rafinált tervvel védte polgári tisztességét, s még a gyanús látszatot is kerülte, habozás nélkül igent mondott. Hagyj el, színlelő szemérem! Segíts, te szent, őszinte tisztaság! Beleegyezett, hogy hűlő kapcsolatát Ottóval félbeszakítsa – a Mester feltehetőleg nem lett volna olyan megértő, mint szerelmi ügyekben jóval járatosabb tanítványa. Két nap múlva még hármasban mentek moziba, de a harmadik nap estéjén a Centrál kávéházban – mintha csak véletlenül történt volna, bár ebben a történetben semmi sem történt valóban véletlenül – a lány rátalált Mihályra, és a törzsközönség vizsla tekintetétől követve (jaj, de aranyos cukorbaba! – mondta Kosztolányi) ismét kettesben beszélgethettek, mint legelőször, a kiálló rugójú sezlonon. A kávéházi volt a hetedik találkozásuk.
A drámai pillanat, a peripetia – senki sem hinné el, mily hihetetlen és ijesztő váratlan ért – a Centrál egyik asztalánál tört rájuk: Mihály, szinte kompenzálásként a füstbe ment házassági tervért, felajánlotta, hogy maga veszi feleségül a lányt, és ha lehet, minél hamarabb. Korrekt kérő módján beszámolt kielégítő anyagi körülményeiről: rangra nézve herceg vagyok, tán király; megegyeztek az alapvető háztartásvezetési elvekben (Feketéné majd főz rájuk, persze csak amíg ki nem lakoltatják), és egyetértettek abban is, hogy a fölösleges és terhes családi viziteket igyekeznek elkerülni. A Reviczky utcai lakás sziget lesz a szigeten: elzárva a külvilágtól, a Mester új tanítványt és új feladatot kap: iskolámban itt többet tanultál, mint más princesszek, kiknek több idő jut lustaságra s lustább nevelők. Ezt a kapcsolatot már nem névleges házasságnak szánták.
Négy nap múlva Babits Mihály László Ákos és Tanner Ilona Irén Lujza Kamilla összeházasodott a két ifjú tanítvány tanúskodásával. Elégedett volt Lőrinc, hogy Mesterének megfelelő támaszt talált vagy már akkor megsejtette: a szélsebesen zajló események előbb-utóbb őt is magukkal ragadják, és messzire viszik kedves tanyájától? A házaspár tiszteletére rendezett banketten találkozott Mikes Klárával, akit még abban az évben feleségül vett, de addig is hűen kellett alakítania a rá osztott szerepet. Az esküvőt követő hosszú hónapokban még ők négyen osztoztak a lakáson, a konyhában Feketéné és a férje lakott (Bíró Irma, a cseléd csak évekkel később érkezett hozzájuk, és hamarosan felkeltette Ilona Béla bátyjának élénk érdeklődését. Az 1928-ban született Ildikót a gyermektelen Babits házaspár fogadta örökbe). Az együttélés nem volt teljesen zavartalan: a Mester tanítványai idegesítették az állását felmondó, többnyire otthon időző ifjú asszonyt, aki szívesen elmerült volna az irodalmi hírnév lágyan nyaldosó hullámaiban, de unta az osztozkodást.
Különösen Lőrinc bosszantotta, aki alacsony származásának minden durvaságával, tapintatlan, ízléstelen és neveletlen modorával szinte groteszkül hatott a kifinomult polgári házaspár mellett. Tavasszal Mihály és Ilonka egy hónapos olasz körutat tett, a Bécsből hajóval érkező párt a lakásban a levakarhatatlan lakótárs várta. Az ezt követő pár hónapban fokozódhatott hármójuk közt a feszültség, s a nyaraló házaspárnak írt levelekből (az asszony a címzett) süt a megalázottság: lakás után mindenfelé kérdezősködöm, semmi eredmény, semmi remény. Addig is igyekezett hasznossá tenni magát; egy háziszolga lelkiismeretességével számolt be a mindennapi tennivalókról: Az osztrák koronáról nem tudom megírni, hogy eladta-e Gráf vagy nem… A szenet körülbelül két héttel ezelőtt meghozták. Márkadrágulás címén rá kellett fizetni 400 koronát… A fényképezőgépre átadtam a 700 koronát, a telefonkölcsönt kifizettem, az augusztusi házbért is… Posta nagyon kevés van. A zsörtölődő asszonyt a Mester pár praktikus szóval nyugtathatta meg: Csakhogy ám szükségünk van rá, ő csinál tüzet, behozza fánkat, s megtesz más ilyen hasznos szolgálatot.
A drámai pillanat visszahozhatatlanul megváltoztatta a három ember kapcsolatát. Nem egyszerű szerelmi háromszög volt ez, hanem irodalmi perverzitással terhelt, testiségében is túlfinomult agyrém, egy torz humorú drámaíró alkotása, vihar három szereplővel.
Ti hárman bűnösök vagytok, s a Végzet –
Kinek e lenti világ mindenestül
Csak eszköze – a meg-sosem-csömörlő
Tengerrel kihányatott e szigetre,
Hol nincs ember, mert emberek közé
Nem illetek.
Ötödik felvonás. Az elszakadás talán szükségszerűen hordozza magában az árulást is, mint végső aktust. Caliban, megfosztva a gyönyörteli kielégüléstől, a zsarnok és legfőbb jelképei, a mágikus hatalmú könyvek ellen fordul: üsd tuskóval tarkón, vagy karóval ontsd belét, vagy késsel vágd el a nyakát. Csak ne felejtsd elvenni könyveit: nélkülük oly buta, mint én vagyok. A szörnyeteget a megalázottság emeli költővé, a gyűlöletből nyer egyedi hangot, de csak két részeg csirkefogó hallja énekét. A shakespeare-i realitás szűkmarkúan méri a szabadságot: a bennszülött csak másik Gazda után vágyakozhat, és részegségéből kijózanodva fel kell ismernie: a szigetre később érkezők csöppet sem értik meg jobban, mint régi Mestere. Nem szabadság, hanem magány vár rá, örök rabság egy varázsától megfosztott szigeten.
a legnagyobb barátságban
Lőrinc valamikor ősszel költözhetett el, az ügybuzgón írogatott augusztusi levelek után. A nyaralásból hazatérő házaspárral benépesült, frissen meszelt lakás kivetette magából, mégsem lett hajótörött. A szigeten eltöltött évek alatt ellesett számos mesterfogást: egy lapkonszern munkatársává vált, állandó jövedelemmel és rendszeres munkával, az év végén pedig feleségül vette a tehetős író-szerkesztő lányát. Korán megállapodott, minden szempontból sikeres fiatalember benyomását kelthette, aki még a következő nyáron is kedves levelet írt külföldön időző Mestere feleségének, mintha a legnagyobb barátságban váltak volna el: írj nekem levelet, és legyen benne a legszebb hely rövid leírása, ahol voltatok… azután hogy kik vagytok ott, milyen arcú, hajú, korú emberek, és hogy miről folyik legtöbbször a szó… Majd itt megírom, olyan érdekesen, hogy no! … Mintha csakugyan ott lettem volna… Látszat és valóság úgy keveredett benne, mint a legmélyebb tengerfenékre lehúzó örvény: a szigetről induló, ügyesen ácsolt tutaj még bizonytalanul meg-megbillent, mert nem természetes szél hajtotta, hanem kiszámíthatatlanul felcsapó indulathullámok. A barbár tanítvány eltaszította magától a Mestert és filozófiáját: unom a lelket, a finom s ravasz észt; és ugyanazzal a mozdulattal nekivágott a vadonnak; patás kentaurok, mezei nők, sörényes cimborák vették körül, s mint torzonborz, fekete állat üvöltötte: A vörös fene beléd, mért tanítottál!
A Mester válasza a Sziget és tenger: S mégis hiszek az észben… egy vers jobb lesz, és nem rosszabb, ha az ész építi (csak ott álljon az építész mögött a gazda is!). Az öregedő varázsló ujjai közt megremegett a pálca, mint vén kötéltáncos kezében a hosszú súlyzórúd – de nem tört el. (Vajon képes lett volna valaha is lemondani az erejéről?) Ő inkább lesújtott vele, hogy elkergesse a rá acsargókat: Talált ebet növeltem, játékos barátot, s gonosz szelindekké nőtt, rám vicsorul foga. Pedagógiai kudarcnak érezte (ördög, született ördög; nem ragad rajt az emberséges nevelés; hiába minden fáradság, minden kárba ment) vagy előre megfontolt árulásnak; generációs különbségnek vagy erkölcsi gyengeségnek? Megbocsátott-e valaha az ellene és érte vétkezőnek?
A kis bennszülött lányból irodalmi hírnévvel megvert asszony lett, aki sosem tudhatta, a műveit tömjénező kritikák őszinték vagy a Mester asszonyát illetik. Mihály halála után, a háború évei alatt, mikor zord erők tengert és partot, az egész teremtést békétek ellen zúgaták, komoly anyagi gondokkal küzdött, szinte mániákusan rendezgette a hátrahagyott életművet, levelezést, mintha ezzel alkotná meg gyermektelen, féltehetségű életének igazolását. Egy aprócska budai lakásban, az egykor féltve őrzött könyvtár elszenesedett emlékével, halott bútorok és néma fényképek között élt, de a Reviczky utcában épített szigetet valójában sosem hagyta el, romjaiból szívott lassan mérgező nedveket. Csakugyan boldog volt ott, vagy az együtt töltött két évtized alatt egyetlen hajó sem tűnt fel a láthatáron, hogy magával vigye Nápolyig?
közveszélyes őrült
Epilógus. Oh, őrültek háza. Mindenki őrült. Ady őrült volt, Babits Mihály még titkolja bomlott agyát a külvilág előtt, de meddig? Őrült minden író. Karinthy ősi és közveszélyes őrült, őrült Kosztolányi és Mikes, őrült Baumgarten – s őrült írók nyomorult feleségei egymás után nyúlnak a méreg és kötél után. Én meddig bírom még, ki tudja? Talán azért írom le, hogy ne kelljen hangosan beszélnem, talán lecsillapul, talán ha meghaltam, e segélyért sikoltó ujj a süllyedésben megmarad belőlem.
Az irodalmi tények: Babits 1916-ban fordította A vihart, Shakespeare halálának 300. évfordulójára. 1920-ban Szabó Lőrinc megbízást kapott Shakespeare összes szonettjének lefordítására. (1948-ban ismét lefordította mindegyiket.) 1923-ban jelent meg második kötete, a Kalibán!. Az egyetlen versből álló első ciklus címe: Égesd el a könyveket, Kalibán!, amelyet barátjának, Sugár Károiynak, a Nemzeti Színház színészének ajánlott, aki hosszú időn át nagy sikerrel játszotta Caliban szerepét. 1943-ban átírta első négy kötetét, ekkor erősen átalakította a Kalibán! legtöbb versét is.
A dőlt betűs idézetek A viharból (Babits, illetve Eörsi István fordításában), a XX. szonettből, Szabó Lőrinc verseiből, naplójából és leveleiből, Babits verseiből, Török Sophie (Tanner Ilona) visszaemlékezéseiből és a vele készített interjúkból származnak.
-
A DRÁMAI PILLANAT című összeállításból ↑