Levendel Júlia

SZERZŐDÉS

1989 tél

SZERZŐDÉS

Tíz év alatt minden megváltozott, nincs már az a kis tér, amelyet a dombra futó utcák üresen hagytak, mintha kőpárkányon ültünk volna akkor, az sincs. Kisétáltunk alkonyat felé a tengerparti kempingből, baktattunk a közeli városkába — itt most nem találhatom a talpunk nyomát. Remél­tem, hogy meglelem? Még fent volt a nap, sötétvörösen, önmagába merülőn izzott a ligetes tér mögött, szinte bölcsen, hogy jó, ez is megvolt, jól van így. A lángolás-lobogás után és az esti árnyak érkezése előtt ez a legcsendesebb óra, a számvetés ideje. A két nagyobb gyerekkel hosszabbakat léptünk, aztán megálltunk, leültünk, életről és halálról beszélgettünk. A tizenhat éves Péter és a tizennégy éves Eszter éppúgy tudta, mint én, hogy fel kell készülnünk a nagyapjuk halálára — de kell-e, szabad- e? S főként felkészülhet-e az ember a hozzátartozója halálára? A tapasztalatlanságunkat és riadalmunkat csaknem generációs különbség nélkül osztottuk meg, s mert éppen egy megnyugtató telefonbeszélgetés után voltunk, elmeséltem nekik — azóta hányszor —, hogy gyerekkoromban milyen rettenetes halálfélelmek gyötörtek, ébren és félálomban, hogy szemernyi önmegadást sem tudtam magamból előcsalogatni, vakon mérgeztem, gyötörtem a lelkem, nem mertem szólni senkinek, s nem is tudtam volna, megnevezhetetlen volt, amitől féltem. A halálomtól? Bizonyára, bár úgy rémlik, mintha vágyódtam is volna a halálra. Ha a halál azt jelenti: megszabadulni az alaktalan szorongásoktól. Túl akartam lenni azon, aminek nem ismertem a nevét, csak rettegtem, azért is hajtottam ily veszettül akkoriban az időt. Azért éreztem véghetetlennek, bénítóan lassúnak. Aztán egyszeriben vége lett — mondtam. Amikor terhes lettem, többé nem féltettem magamat.

fölszikrázó remény

Most, a megváltozott dél-görög városkából, a minden tenyérnyi helyet elfoglaló turistaszolgáltatók közül kikukkantva is csak rábólinthatok: azóta nem féltettem magamat. Nincs halálfélelmem. És látom a szemükben fölszikrázó reményt, hogy egyszer ők is megszabadulhatnak akkor, az üdvözülteknek kijáró csodálatot — meg a gyanakvást is.

—  Nincs halálfélelmed? Jó, használjuk ezt a kifejezést — halálfélelem —, de tudjuk, nem egészen erről van szó. — Nincs halálfélelmed? Ezt nem hiszem.

Utazásunk első éjszakáján egy jugoszláviai kempingben kis faházat béreltünk, mert a zuhogó esőben nem lehetett sátrat verni, és Péter akkor a kilincsre belül madzagot kötött és szorította, húzta egész éjszaka. Olyan félelem ült ki az arcára, amelyben a magam kínjaira ismertem. Ez az. Legjobb volna vonítani, szűkölni, s az ember még az együttér­zést, a mások rokonfélelmét sem veszi észre — kiszolgáltatott, mint az állat, és ráadásul szégyennel is megvert. A legförtelmesebb magánnyal. Biztatni akartam őket a kőpárká­nyon ülve, hogy eltűnik majd ez a rettenetes félelem, talán oktatni is, hogy ha a világ kinyílik és már önállóan keresve, építve máshoz, másokhoz ragaszkodik az ember, ha képes kilépni önmaga szűk keretei közül, oldódik az önféltés, a gomolygó rémület, a hipochondria — de azt hiszem, alkalmasnak tűnt az a pillanat, hogy rájuk lökjem a ma­gam másféle, felnőtt-félelmét, amit legfeljebb az eszükkel foghattak fel. Ez aztán végképp megoszthatatlan. Rosszabb, mint a régi? Iszonyatosabb, de semmiért el nem cserélném. Nem vágyom megszabadulni terhétől, pedig itt aztán nincs szünet, nincs szemernyi megfeledkezés, lazaság; az alku így köttetett, így van csak értelme, ha van.

hitem lényege

Nekem ez a felnőttség: hogy tartom a létet; az állandó fenyegető-támadó pusztulással, a természetes széteséssel szemben minden pillanatra újra akarnom kell. Újra kezdeni és megteremteni a saját értékrendemet. Tíz, talán tizenöt évvel ezelőtt még úgy éreztem – a kotlósösztön vezetett –, hogy nemcsak én, de a hozzám tartozók, a közelemben levők is sérthetetlenek. A fiatal anya ereje aztán apadt — vagy átlényegült. Mára a feszült­ség nem enyhült, csak tudatosabbá vált, és valamiképpen a hitem lényege lett. Hiszem azt — s még mindig nem csupán az eszemmel, nem elhatározóban —, hogy formálója vagyok a sorsomnak, hogy a létezés nem egyszerűen megtörténik az emberrel — nem feltétlenül! —, hiszem, hogy én kötöttem metafizikai szerződést — bár nem gondolom, hogy Istennel —, s hogy ez a szerződés a felnőtté válás dátuma.

Sokszor kérdezték tapintatosan kerülgetve vagy tolakodóan, bátortalanul vagy primitív csevegő stílusban, hogy vallásos vagyok-e. Az utóbbi időben a számonkérés, a nyájasság alól villámló elvárás felhangjával. S az évek során semmivel sem lett könnyebb méltó választ adni: hívő vagyok, de egyetlen vallás konfekcióját sem tudom, nem szeretném felölteni — már csak azért sem, mert az előregyártott rendszerben hiábavaló lenne az én erőfeszítésem; nem magyarázatot és megbékélést keresek, hanem a bármennyi belső munkával, szorongással fenntartott létezést magát.

Eszembe jut a festőművész K. húsz évvel ezelőtti kijelentése: halálos komolyan és kérlelhetetlenül mondta, hogy őt nem érdekli, van-e Isten vagy nincsen. Neki ez nem problémája. Éppoly rokonszenvvel, értéssel hallgattam, mint most M.-et, aki megint csak komolyan, minden öntetszelgő szellemeskedés, frivol mókázás nélkül jegyzi meg, hogy reméli, nincsen Isten. Nagyon reméli, teszi még hozzá tűnődve.

morzsalék idő

 S valóban: az etika az ember ügye, magának teremtette; egy Istennel képzelt világban nem sok értelme volna. Így nemcsak a sokszor emlegetett, művészetben is feltörő panasz, kétség és vád — hogy ha Isten van, hogyan tűrheti a mérhetetlen kínt, igazságtalanságot —, nemcsak az érthetetlenség lök a tagadásba, hanem a büszkeség is. Ha már ebben a morzsalék időben, szeretteim halandóságának-sebezhetőségének tudatával arra sincs le­hetőségem, hogy érzékeljem egy esetleg nem három dimenzióba zárt világ, egy talán másféle létezés jeleit, gőgösen tudomásul veszem, amim van, és azzal próbálok élni. Fel­nőttként — mintha nem lenne Isten. Mintha a magam ügyében én is betölthetném a fela­datkörét. A mértékadást és a megmérettetést is. Hiszen tudom, nap nap után tapasztalom — s itt semmiféle kivétel vagy kibúvó nem lehetséges —, hogy a bűnök (leginkább a szeretetlenség és érzéketlenség) azonnal, nagyon is e világi bűnhődéssel járnak. Szinte materi­alizálódnak: szaguk és tapintásuk van, láthatóak. Tudom, hogy az emberi kapcsolatok mennyire bonyolultak, milyen hihetetlenül szövevényes, kusza az az érzelmi-indulati háló, amely belőlünk ered, hozzánk is tart, hogy az elemekből milliárd és milliárd minta áll össze, és a csoda, az ember képességei mindent átrendezhetnek — de tudom ugyanak­kor, milyen egyszerű is, már-már triviálisan működő. Mert a lelki energiák áramlásának valószínűleg ugyanolyan törvényei vannak, mint a fizikai világ részeinek — az egésznek. Nem happolhat például valaki több törődést, gyengédséget magának, mint amennyit adni tud, az egyensúlyt meg-meg lehet billenteni, de felborítani soha. Ugyanígy: nem csupán ízléstelen a magát sajnáló, sajnáltató ember, aki panaszkodik, hogy nem értik meg — nekem csacskának is tűnik. Tartósan sem túl-, sem aluladagolás nincsen.

Vagyis a lelki működés, a világgal s azon belül az emberekkel való kapcsolat első szin­ten racionális, a természettudomány egzaktságával megközelíthető. Az első szinten. Ami azt jelenti, hogy a metafizikai szerződés megkötése nem történhet a törvények értése előtt vagy helyett. József Attila azt írta: az értelemig és továbblép, ennél pontosabban aligha fogalmazhat bárki. Az értelem megkerülése, kihagyása pedig veszélyes, embertelen kí­sérlet, de talán a továbbhozsem közelíthetünk másképp: a metafizikai tartományokat is át kell hassa az értelem, mint ahogy érezzük: a kopár racionalizmus a metafizikai deren­gés nélkül elviselhetetlen, minden életet elhervasztó.

A létezés-működés törvényeinek racionális felfogása mintegy előfeltétele annak a metafizikai élménynek, amelyet hagyományosan vendégség-tudatnak nevezhetnénk. Hogy az ember érzékeli: vendég itt a földön, s képes hálával nézni a csillagos eget, a fákat, a maga életét. Képes a pillanat megragadására, hogy ez az, maradj tovább;valami olyas­mire, amit közönségesen boldogságnak mondanak. Nem tudom, az-e. Mindenesetre csu­pa feszültség. Olyan hála, amely a tovább, a végtelen utáni vággyal párosul. Elfogadás, s ugyanakkor röptető sóvárgás. Evidencia-élmény, mikor kinyílik egy eddig ismeretlent rejtő újabb ajtó, hogy tudd: nincs megnyugvás, a létezésben sehol sincs nyugalom. Örülj ennek. Hála, amellyel pompásan megfér a büszkeség. Mint amikor néhány éve fecskék költöztek a konyhaablakunkba, s én ujjongva mondtam magamnak: megérdemlem. Azóta hat fészket építettek szorosan egymás mellé, s tudom, nem a rokonszenv, hanem a szük­ség miatt, hiszen másutt leverték a gyönyörű sár és fű építményeket, leffegő újságpapírral riasztották el az üveget, falat, korlátot gátlástalanul bepiszkító madarakat — ilyen hát a választásuk. Sebaj. Reggelente együtt sürgölődünk, s én ráadásul élvezhetem csivogó buzgalmukat (olykor mintha engem parodizálnának), örülhetek nekik, várhatom őket vissza.

Az ember a földre néz, megannyi alkalom a melegségre, hálára, ragaszkodásra — és fölemeli a fejét, föl, még följebb.

*

lelki munkával jár

Fölnéz tehát, föl — és orra esik. Eszményemet, ezt a tudni, tenni törő, jellegzetesen európai, fausti embert most így látom, hiszen a pátoszukat szemérmesen titkolók, iróniá­val takargatók amúgy is vonzanak. S mostanában mintha egyre többször akadna olyan helyzet, amikor elviselhetetlen az irónia-önirónia hiánya. A totális világmagyarázatok például eleve humortalanok, s a „teljes kép” birtokosai lenézik a kétkedőket. Lehet, jósá­gosan, biztatóan, hogy majd megvilágosodik előttem is, ami eddig rejtve maradt, hogy még nincs veszve semmi, még vár rám a nagy megértés; toleranciát emlegetnek, miköz­ben mégiscsak felvázolják az egyetlen utat, amelyen haladhatok. Azokat a hívőket szere­tem, s azoknak hiszek, akik sosem kísérlik meg a térítést. Ők tudják-tapasztalják, hogy az igazi hit mennyi gyötrelemmel, lelki munkával jár, mennyire az individuumra tartozik, hogy éppen úgy nem lehet hitre agitálni, mint szerelemre vagy szeretetre.

Szóval lépten-nyomon orra esik az én szenvedélytől fűtött, ideákért rajongó fausti emberem. Ebben a században már-már megszokta a clown-létet — ezt is beépítette magába. Mit is tehetne egyebet? Ül például egy Dacia márkájú autóban augusztus közepén, a szmogos hőség tetőzésekor, fél öt tájt, délután. S nem a pontoskodás, hanem történeti hitelesség kedvéért: éppen a Marx téren, a felüljáró alatt. Istenem, ez a felüljáró, amely sehogyan sem akart összeérni, kabarétréfák tárgya és a nemzeti sors borzongató jelképe — de nem ám úgy, mint a Lánchíd Széchenyinek. Nem. Ebbe nem lehetett beleőrülni, még dühöngeni is alig. Ezt mindenki röhögte, kínnal vagy kajánul, de röhögte. Ez az egész összetákolt, nem is egyszerűen ronda, hanem az értelmet, a mindenfajta elgondo­lást és arányosságigényt semmibevevő Marx tér, az egykori Berlini tér — mi minden tapad a helyhez, a torzulat mennyi belső és külső deformitás eredménye! — itt a szerelmetes város közepén, ez önmagában is groteszk. Az idő, a hely alkalmas egy clown közegéül. Ül tehát, s próbálgatja lehúzott és feltekert ablakkal. Reménytelen, hogy leleményesség­gel kitörjön: a kocsisor áll és pöfög, a szemben lévő és a keresztező sávokban is állnak és pöfögnek. Bizonyára fent, a hídon is állnak és pöfögnek. Most ez van, biccent, igyek­szik alkalmazkodni, vagy hisztériásan a torkához kapkod, fintorog, könnyezik. Ki nem szállhat.

világforgató vágy

Ül és somolyog inkább — bizonyára a maga és fajtája ellehetetlenülésén. Mert ugyan micsodán lehet itt somolyogni? A megrendítő, fennkölt pillanatokban — esküvőn, szülés után, szégyenkezve még temetéseken is — mintha kényszerítenék, az idétlen vigyor mögé menekül, nem adja meg magát!, s amikor a történelem nagyjeleneteihez asszisztál — de most és itt? Minek? Nem történik semmi, a részvétele is semmi; ül a Daciában, a Margit híd, Buda felé szeretne előbbre jutni, koptatja a kuplungot, lesi, hogy csoroghat-e néhány centimétert. A világforgató vágy mintha sohasem karcolta volna, hol sejlik a mél­tó tett, a gondolat? Alkatrész lett, úgy tűnik, nincs szüksége se észre, se reményre, se akaratra — nem tartozik felelősséggel, de elmondhatja: szenvedi a közállapotokat. Az egyetlen, ami ha felemásan is, megkülönbözteti, ami nem engedi talán a lezüllést, a tárggyá változást, éppen ez a somolygás.

Jobbra-balra néz, a mellette pöfögő autók utasait fürkészi, elképzeli, hogy lebegni kezd, előbb a kocsiban, majd huss!, kiszáll az ablakon, el a bádogtetők fölött, mint egy Fellini-hős, képzeleg, játszik, vigyorog, de közben ezer emlék-nyűg tapasztja ehhez a helyhez, helyzethez, oly könnyű érzékelni magában a be-, ki- és átfutó szálakat, látja, amint rálát a kisszerűségre, a tehetetlenségre, s ez vigasz is. Ne dobd oda a lelkedet, imádkozza, egy pillanatra félre is tolja a maszkot, ne légy komolykodó, húzza újból ma­gára; működj.

Valahonnan jön és persze elér majd, ha késve is, valahová. Panaszkodik, hogy a csúcsforgalomban, a villamossínek cseréje miatt, a torlódás, egy óránál is tovább tartott az út, de azért estére kisimul minden, nem nyeli el végképp a várakozás és pöfögés, talán még nem; leporolható. Aztán, mint amikor álmatlanul forog és ügyeskedik az ember, számolni kezd. Ha mondjuk nyolcvan évet él — ennyit manapság már igazán igényelhet bárki —, akkor huszonkilencezer kettőszáz napot, s akkor hétszázezer nyolcszáz órát; fejben számol, ellenőrzi, nem tévedett-e. Van-e egy órája fuldokolni a hétszázezer nyolc­százból? Sok, nagyon sok, de azért büszke is: nincs ebben semmi pocsékolás. Tehetne-e okosabbat, vagy inkább jellemzőbbet ennél a toporgásnál? Itt van és rálát. Számol, s tud­ja, hogy most ez van. A kor lelkét érezheti itt a Marx téren, öt óra előtt néhány perccel, 1989 augusztusában. Ha úgy tetszik, ez is feljegyezhető. Ez a történelem, mert ez az éle­tünk. Ez is. A torlódás és pöfögés nem maradhat ki a történelemkönyvből, különben ho­gyan lesz érthető a szorongásunk. Ki magyarázza meg később, miért rostokoltunk a hályogos, oxigénhiányos, szem- és agyborzasztó Marx téren, egyszerre hajszoltan és bénultan, miért éreztük olyan riasztónak, testesnek, hogy kisodródunk a saját történe­tünkből, nincs választásunk, bármi megtörténhet ebben az elhülyítő, álló robogásban. Megnyílhat, beszakadhat az aszfalt, s most is árvíz támad a Körúton, fejünkre esik egy bomba, szörny-gépekre hajtanak, így autóstól, s eltűnünk, a Nagy Süllyesztőbe jutunk. Hiszen a veszteglő kocsik között csapzott lények ugrálnak. „Mai Nap! Itt a Mai Nap!”, az ablakodat tisztítanák, s párosával környékeznek az Antikrisztus eljövetelével ijesztge­tők, és prospektust kínálnak: hol, hogyan mentheted magad.

rafinált bezártság

Horror és bárgyú távképzetek nyomják az egykor felfedezni induló, a haladás eszméjétől mámoros hősömet — hess! El innen! Védekezni talán még sikerül. És elhiszi, hogy a Daciában főve, a Marx tér látványosságai közé préselve, ebben a rafinált bezártságban is megőrizheti a szabadságát, legalább annyira, hogy véleményt formál.

Egyes, kettes; újra vigyorog, mert mintha száguldanának, a vezetők megélénkülve csúsznak följebb az ülésen, figyelnek, a lehetőségre seregnyi buzgólkodó csap le. Ne hidd, hogy a Vígszínház, a híd, a könyökbe kanyarodó Mártírok útja után már jobban megy, ne ámítsd magad, motyogja.

kép | Juan Gris festményei