SZERETETTEL, ÉN

A piros mintás fotelt odahúztam a fűtőtest mellé, az ablakot résnyire nyitottam, hogy a nyakamba azért csak jöjjön némi hideg borzongatás. A második helyiségből egyenletes szuszogás hallatszott, Édesanyuka aludt. Azon ritka percek, órák történtek meg most, amikor nem tudta, még csak nem is álmodhatta (álmodni sem merte? – hiszen ehhez ébren kell lenni!), mi történik velem.

Ki mondta, hogy: úgy érezte magát, akár a vadkörtefa, amely őszibarackot kívánna teremni? Talán olvastam valahol. Így járok, ha sokat olvasok, belemásznak mindenféle mondatok a fejembe, mint a kórokozók.

Csak ültem a jeges simogatásban, és gondolkodtam, bele a sötétbe. Vagyis, ne túlozzak, a gondolkodás mégiscsak valami tudatos elmefolyamat, az kellene, hogy legyen, de nálam csak ide-oda dobálóztak a hangok, színek, sejtelmek és legfőképpen balsejtelmek, amikben egyébként minél előbb meg kellett volna nyugodnom.

Mert most már tudtam.

Vagyis hát megmondták, bele a szemembe. Nem: bele a képembe. Mert még van képem… Így meg úgy.

banális és bugyuta

Az a helyzet, mivel csak önmagammal vagyok képes foglalkozni, csak önmagamat szeretem, kioltódott belőlem minden érdeklődés és érzelem mások iránt. (Ezt mondta Gaby, igen így, ő y-nal írja a Gabit, rá kellett jönnie, hogy nem szeretem, bár sokkal valószínűbb, arra jött rá, hogy nem szeret, ám ez a felismerés valamiért – még mindig – kellemetlen a számára, ezért kézenfekvőbb, hogy én nem szeretem őt. Olyan mindegy. A lényeg – legalábbis semmi egyéb kézzelfoghatót nem tudtam leszűrni belőle, mint –, hogy vége. Kész, passz. Ráadásul így, papíron, az egész szinte érdektelen, az a legkínosabb benne, mennyire banális és bugyuta… mi?, még csak nem is történet.)

Mégis annyiban érdekes, hogy én meg éppenséggel mindig is azt hittem, azt kellett higgyem, hogy engem nem szeretnek, illetve végtelen, mindig is készpénznek vett szeretetek alakultak át irányomban nem-szeretéssé, mondhatni: árulássá (mint most már, saját okoskodásom szerint, Gaby esetében is). Ennek a nem-szeretésnek a nimbusza lengte körül az életemet, körkörösen, mert egy-egy alkalmi álszeretet mindig hirtelen fényt gyújtott, hogy aztán annál mélyebb és súlyosabb sötétség köszöntsön rám. Miközben roppant sajnáltam magam kifelé, és adott esetben befelé is (csak éppen másképp), békén tűrtem a nem-szeretettek mártíriumát. Legutoljára és leghosszabban – legalábbis kívülről jöttként – Gaby kontárkodott bele az „élet-művembe”, és kezdett el szeretni, vagy legalábbis úgy tenni, mint aki szeret. De ne legyek igazságtalan, éreztem én, hogy szeret, mivel teljesen máshogy szeretett, mint Édesanyuka, akinek nem is szeretetként való szeretetéhez szokva voltam. Itt persze most nem áll módomban tárgyalni Édesanyukát, aki a maga szeretésével minden sérelmen, látszólagos és valódi szenvedésen, vágyon és elutasításon felül áll, de legalábbis kívül áll, hiszen ő nem mérhető, nem besorolható, olyan, mint a nap, mindig is sugározta a melegséget, természetes módon, és valóban elképzelhetetlen, hogy egyszer csak ne sugározná, bár milyen dolog az, hogy a nap lepottyan az égről? Akkor úgyis vége lesz a világnak. Mindamellett nem Édesanyuka mondta-e világ életemben, hogy én csak senkivel se törődjek, vagyis, pontosabban, csak magammal törődjek, mert egyedül én számítok, az emberek gonoszak, önzőek, ráadásul ostobák, úgyhogy az se túl nagy baj, semmi esetre sem veszteség, ha csak a minimális kapcsolatot ápolom a saját fajtámmal. Ez persze alig kivitelezhető, és ezt Édesanyuka is tudta a maga keserű tapasztalatából, hiszen ahhoz, hogy felneveljen, kitaníttasson Édesapuka (akit csak én hívok így, titokban, egyetlen magam számára megengedett lázadásként) távozása után, állásba kellett mennie, mégpedig a „húshoz”, ezt így emlegettük, ahol Édesanyuka álló nap véres cafatok és mócsingok között turkált, és egy szép napon (emlékszem, zuhogott a hó, az a legszebb, minden tiszta lesz, mintha egy fehér papirost fűznénk a Continentalba, amire bármit lehet írni) bejelentette, hogy attól a naptól fogva vegetáriánus lesz.

De nem ezt akartam mondani.

Egy percig sem állítom, hogy a módszeres kiképzés ellenére sohasem szerettem volna, ha mások máshogyan szeretnének (amit, igaz, ideig-óráig el is követtek), és nem óhajtottam volna (a magam módján, de végeredményben ki nem a maga módján teszi?) szeretni másokat. No nem általánosságban véve, hanem bizonyos másokat. Ahogy most végigpillantok ezeknek a bizonyos másoknak az emlékezetbéli panteonján, elég furcsa társaság jelenik meg előttem, s ha hirtelen mindannyian egy buszon találnánk magunkat, amint kényelmesen utazunk valahová, azt hiszem, mégis kevesen mondanák, hogy haj, de kellemes kirándulásnak nézünk elébe!

Kik is ők, hadd vegyem már számba (milyen borzasztó e kétjelentésű szavunk!) őket, és mit is akartunk valaha egymástól? Most csak úgy említettem fennhéjázva, hogy „szeretet”, s közben mi minden egyebet jelentett ez az amúgy is megfoghatatlan fogalom!

Szegény Édesanyuka, ha megtudnád, hogy ennyi idős fejjel máris leltárt készítek az életemről, arról a kevésről, ami e sok év alatt megesett, bizonyára sírva fakadnál, és a fejemet a hasadhoz szorítanád, ősi lakhelyemhez, hogy aztán két kezed és a hasad kalodájából igyekezzek felfelé pislogni, könnymaszatos arcod felé, lássam, azért a nap süt, a nap felhők mögött is süt.

(EGY)

Talán helyes volna nagyapával kezdeni. Édesapukáról külön számolok be, mint ahogy Édesanyukáról külön nem számolok be, mert ő mindig velem van, és úgyis bármiről lesz szó, azzal együtt róla is szó lesz.

És pedig azért nagypapával, mert nagyszüleim közül csak őt ismerhettem, ha ugyan ezt a minden emlékpillanatért reszketést ismeretségnek szabad neveznem. A feleségét, aki az egyik nagymamám lett volna, a születésem előtt elgázolta egy motorbiciklis. Mondják, a körülmények változása őt viselte meg a leginkább, depressziós lett, nem találta a helyét a világban. Vajon a világon kívül megtalálta-e ez az egyetlen ránk maradt fénykép tanúsága szerint kedves, tiszta arcú, a háború előtti színésznők hullámokba rendezett frizuráját viselő idegen néni, akire Édesanyuka egy cseppet sem hasonlít?

Édesapuka szüleiről végképp semmit sem tudni, árvaházban nőtt fel, az állam nevelte azzá, ami lett, és talán ezért is bíztak meg egymásban olyan nagyon, Édesapuka és az állam, egészen egy bizonyos napig, ami majd ebben a leírásban is felvirrad (és azzal együtt be is alkonyul).

harciasabb kiszerelésben

Nagypapát kegyetlenül megpróbálta az élet, de ez, bizonyára eredendő szívjósága miatt nem megkeseredetté, hanem végtelenül jóvá és szelíddé nemesítette, ami Édesanyukára is jellemző, csak éppen harciasabb kiszerelésben, ha szabad így mondanom. Nagypapa eleinte áldhatta a sorsát, hogy egyszerű kasznárgyerekként a kormányzó úr kegyessége nyomán katonai pályára léphetett, és kifogástalan magaviselete, valamint vas elszánásának köszönhetően a Ludovika Akadémiára is felvették. Nem, az életét nem akarnám végig elmesélni, nem is tudnám, sajnos, mert túl hamar elment, hogy mást is megismerjek belőle, mint a jóságos nagypapát. Ráadásul ez a felütés elegendő is ahhoz, hogy tudni lehessen a folytatást, már, ami nagyapa életének, és így családja életének a további negyven évét illeti. Édesanyuka emlegeti néha, hogy nagyobb állami ünnepek alkalmával (április 4., november 7., de persze nagyobb állami balsejtelmek, október 23-ák is ide tartoztak) nagyapát elvitték néhány napra a fogházba, már nem verték meg, csak várakoztatták, hogy ez a nyugdíjas tejüzemi gondnok a két vékony kezével nehogy felforgassa a világrendet.

Nem, nem ismerem nagypapa életét, senkiét se ismerem, az övé az első, amit nem ismerek. Mindegy, ez végül is nem butaság, inkább végtelen szegénység, amiben az a fájó, hogy micsoda gazdagság is lehetett volna, ha… Dehát „ha” nincsen, legfeljebb „ha-ha”, ám azt, hogy ki kacag, nem is merem sejteni.

Egy furcsállható dolgot kell megjegyezzek, amire végül is büszke vagyok, hogy rájöttem, illetve, amiért így összeállt a fejemben. Nevezetesen, hogy a nagypapában azt szeretem, hogy ő szeretett engem. Ezt csak homályosan érzem a valóságban, voltaképp Édesanyuka elbeszéléseiből tudom, hogy nagypapának én voltam a szíve csücske, végre értelmét látta, hogy minden üldöztetést, szenvedést, megaláztatást túlélt, és egészen a születésemig tengette a napjait, mert így megláthatta, hogy az élet még számára is tartogatott valami örömet, amiért kimondhatatlanul hálás volt. Édesanyuka szerint természetesen neki volt hálás, amiért engem a világra hozott, és semmiképpen sem Édesapukának, aki ebben az eseménysorban a szükséges rossz szerepét játszotta.

végső mentség

Tehát nagypapa iránti szeretetem leginkább hálaszeretet. Azt a magas küszöbön papucsosan ülő, cigarettázó, nyűtt arcú, de megtörtségében is égő szemű bácsit tisztelem e szeretetemmel, akinek érdek nélkül tetszettem. Akinek az életében én lehettem az utolsó jó, a végső mentség és tán még egy szikrányi bizakodás is, hogy mégsem volt minden hiábavaló. Megjegyzendő, mindezt csak nagypapa kedves személyét illetően vélem így, mármint, hogy ő gondolta volna ezt rólam, és nem én magamról… Sajnos, a néhány cakkos szélű fényképet leszámítva semmire sem emlékszem belőle, az élete pusztán Édesanyuka meséiből történt meg a számomra. Emlékfoszlány, mint egy hosszú-hosszú képtárfolyosón a legtávolabbi festmény. Annyi van meg, ahogy egy fülledt nyári napon, de csupán percekkel a vihar előtt, épp befejezem a fagylaltozást, és nagypapa előveszi a nadrágzsebéből, nagyjából az én fejem magasságában, az összehajtogatott kék-szürke-fehér kockás ruhazsebkendőjét, egy picit megnyálazza, és maszatos ábrázatomat így törli tisztára. A vászon erőteljes dörzsölését ma is érzem az ajkamon. Aztán nehogy anyád összeszidjon minket!, teszi hozzá nagypapa magyarázatképpen, de ezt a mondatot nem is mindig hallom, ráadásul nem tudom, hogy az ő hangja mondja-e, vagy csak a Hang, ami mindig és mindenre képes megadni a magyarázatot.

Nagypapáék nyomorúságos házikójából, ahol még fürödni is csak lavórban lehetett, akkor, ha előtte órák hosszat melegítették fazékban a vizet, Édesapuka vitte el Édesanyukát. Nem tudni, vajon nagypapa ezért hálás volt-e Édesapukának, hogy a lányának és majdan az unokájának, úgymond, emberibb életet biztosított, vagy inkább a gyermeke elrablóját látta benne, aki szemfényvesztéssel tekerte el egy szegénységben, de mégiscsak tisztességben felnevelt, amúgy valóban jobb sorsra érdemes lány fejét. Nem tudni azt sem, hogy vajon nagypapa az egyedüllétbe betegedett-e bele végleg, vagy, ahogy Édesanyuka magyarázza a mai napig, a nyolc év hadifogság, a szibériai fagy követelte őt magának végleg, csak az biztos, hogy még négyéves sem voltam, amikor az első igazán meleg napon távirat jött a szomszéd Reviczky bácsitól, hogy a nagypapa nincs többé.

Mindig is úgy képzeltem, hogy nagypapával a későbbiekben nagyon jól meg tudtuk volna érteni magunkat. Másképp, mint Édesanyukával, aki mégiscsak nevelt engem, egészen más feladatai és kötelezettségei voltak irányomban is, főképp azután, hogy Édesapuka kilépett a családunkból. Nem mintha nem szerettem volna iskolába járni, tanultam is becsülettel, mégis azt érzem, nagypapától kaphattam volna meg az igazi tudást, ami ugyan nem helyettesíti a tapasztalatot, de legalább megelőzheti. Édesanyuka szeret, sőt imád, és ez csodálatos, de ha szabad azt mondani, ez a szeretet nem igazán tesz okossá, mi több, néha már attól tartok, a szeretete, mint valami állandó morfium, amellett, hogy zsongít, butít is.

Ott voltam nagypapa temetésén, mármint Édesanyuka elbeszélése szerint, mert az égvilágon semmire nem emlékszem belőle. És érdekes, azóta már jó pár temetésen voltam, de egyikre sem emlékszem, csak egy filmbéli temetés jelenetsorát látom mindig. Philip Noiret, a nagy orrú, francia színész, aki szerintem meglepően hasonlít Édesapukára, csak jóval alacsonyabb, áll a sír fölött, alulról veszi őt a kamera, lehajol, földet markol, és beledobja a képbe, a szemem közé. A kamera lencséjén úgy porlik szét ez a marék föld, mintha tényleg szétfröccsenne a világ.

Azonban nagypapa alig ismert személyén túl nem mehetek el szó nélkül rám maradt tárgyai mellett, amiket mindennél jobban ismerek, hiszen egész életemet végigkísérték, és biztos vagyok benne, hogy végig is kísérik egészen addig, míg az én számomra szét nem fröccsen a világ. Azt mondtam, nagypapában azt szeretem, hogy szeretett engem, de ez nem teljesen igaz, mert legalább annyira szeretem azt a néhány apróságot, amik végül is őt jelentik a számomra.

kék színű rakéta

Nagypapa órája. Nem, senki ne gondoljon dupla fedelű ezüst, pláne nem arany zsebórára. Cirkalmas bevéséssel, monogrammal, jelmondattal! Nagypapa órája, amit csuklómon viselek, egy Szputnyik típusú szovjet karóra. A kis- és nagymutató két kék színű rakéta, alul pedig, a 6-os szám helyén egy szputnyik forog, rajta egy kis lyuk van, ott látszanak ki a bolha nagyságú másodpercek, 5, 10, 15, 20… Az óra lapján pedig itt is, ott is, apró csillagocskák.

Nem hallgathatom el, hogy volt idő, amikor fellázadtam az óra ellen. Vacaknak, rondának, elhajítandónak gondoltam. De Édesanyuka bölcsebb volt nálam, ha engedett is a szeszélyemnek, és meg is kérte a Jézuskát, hogy hozzon nekem divatos, stopperes kvarcórát, nagypapa Szputnyikját egy titkos fiók mélyére rejtette, várván a pillanatot, amikor szinte esedezve kérem, hogy újból az az óra mutassa számomra az időt, ami valóban az én időm múlását hivatott jelezni. Még nem sejtettem, hogy nem szeretem többé Gabyt, illetve ő nem szeret engem, csak menekülési útvonalként azt választja, hogy én nem szeretem őt, amikor visszakönyörögtem a Szputnyikot, mert valamiképp éreztem, mostantól járt le mindenféle idegen idők ideje az életemben, ettől a perctől csakis én létezem (no meg Édesanyuka, aki velem egy). Édesanyuka a sötétedő szobában állva vette elő a nagypapa óráját a fiókból, felhúzta, majd gyengéden a kezemre csatolta a régi szíjat, amely még őrizte nagypapa bőrének érintését. Csak, amikor a konyhába kimentem, ahol Gaby az általa kedvencemnek kikiáltott töltött paprikát készítette, és ezért (is) elvárta a segítségemet, láttam alig meglepődve, hogy az imént felhúzott Szputnyik pontosan annyi időt mutat, ahány óra van.

Nagypapa szemüvege. Olvasószemüvege tudniillik, amit leginkább rejtvényfejtéshez használt. Egy barna, jellegzetes szagú tokban. A tok olyan, mint a lázmérő tokja, széthúzható, nehezen összeilleszthető, de természetesen akkora, hogy beleférjen egy szemüveg. Vékony, aranyszínű szemüveg, aminek a felső ívén fekete, fényes műanyag húzódik végig, ami szigorúvá, már-már mérges tekintetűvé teszi magát a szemüveget, hát még azt, aki viseli! Kérdeztem is Édesanyukát, vajon nagypapa is ilyen mérges volt-e, de ez ellen mindig élénken tiltakozott, állította, hogy nagypapánál jámborabb lélek nem született, mióta világ a világ. Ennek ellenére Édesanyuka, nem úgy, mint az óra esetében, nem szereti, hogy ebbe a szemüvegkeretbe csináltattam új lencsét, és ezt hordom, amióta kezdett homályosulni előttem világ, jóllehet, sokáig azt képzeltem, az idő előrehaladtával egyre világosabban látok majd mindent. Édesanyuka szerint ezzel a szemüveggel én úgy nézek ki, mint valami gonosz kis manó, aki lelki defektusait mások módszeres, hosszú éveken át tartó kéjes kínzásában éli ki, ugyanakkor rettegvén a kikerülhetetlen büntetéstől, amikor majd egy másik, még elrettentőbb szemüveggel hivalkodó egyén az én kéjes kínzásomat űzi majd hosszú éveken át… Kire gondolhat vajon? Pedig, ha a tükör elé állok ebben a szemüvegben, és elfogultság nélkül próbálok magamra tekinteni, nem mondhatok mást, mint hogy ilyen vagyok. Amint ilyen volt ugyanebben a szemüvegben a nagypapa is, ez az áldott jó ember. Édesanyuka a mellére vonja a fejemet, megborzol, és csak annyit mond, hogy azért én mégsem vagyok a saját nagyapám. És ebben természetesen igaza van. Ebben is.

privát kincsek

Nagypapa nagyítója. Miért is érdekes ez? Mert senki nem tudta eddig megmondani, mi a csudának volt szüksége neki nagyítóra. Ráadásul ilyen finom, kimunkált és remekül nagyító nagyítóra. Mi lehetett az, amit nagyapa, életének minden kisszerűségét megunva, legalábbis a maga számára, ezek szerint titokban, fel akart nagyítani? Édesanyuka akárhogyan is erőltette az eszét, nem tudott visszaemlékezni, hogy valaha is látta volna nagypapa kezében ezt a tárgyat, és afelől sem tudott semmi épkézláb ötlettel előállni, mikor és milyen céllal került nagypapa privát kincsei közé. Édesanyukát, akárhányszor ez a nagyító-ügy valaminek a kapcsán terítékre kerül, látom, ma is szinte aggasztja, hogy nincs rá magyarázat, én viszont örülök egy kicsit, és ezért is tartom különös becsben a nagyítót, mert kell, hogy mindenkinek az életében legyenek megmagyarázhatatlan dolgok, titkok, amiket magával visz a sírba. Ezzel együtt Édesanyuka, és talán, mindennek ellenére én is, a lelkünk mélyén reménykedünk benne, hátha egyszer valamilyen véletlen folytán kiderül a nagyatyai nagyító története. Én magam szintén nem tudtam soha, semmilyen hasznát látni. Ha néha elő is veszem, semmi mást nem tudok vele kezdeni, mint hogy a hüvelykujjamat nézegetem kétszeres méretben, azt a hüvelykujjat, ami, ha szigorúan veszem, éppúgy a nagypapától származik, mint a nagyító.

(KETTŐ)

Bezzeg Édesapuka! Ő sokszor hajolt pipával a szájában bélyegei fölé ezzel a nagyítóval. Csoda, szinte csoda, hogy nem vitte magával, amikor kilépett az életünkből, hogy aztán úgy eltűnjön, mint a kámfor. Sőt, a bélyegek is itt maradtak, amiket pedig a munkahelyéről hozott haza kis papírzacskóban, és Édesanyuka méltatlankodása mellett a mosdó hosszas lefoglalásával áztatta le őket nagy akkurátusan. Mennyi USMail-bélyeg, csillagos lobogó, Thomas Jefferson elnök, és temérdek Österreich-bélyeg, 7 ÖS-ért (ennyiért jött el Magyarországra), Linz főtere lilás árnyalatban.

Édesapukát, akit, mondom, csak titokban, csöndes lázadásként, magamban nevezek így, mert Édesanyukának a legjobb esetben is az undorral kiejtett Apád! (így, már-már kiáltva, mintha valójában az én vétkem volna az egész) jön a szájára, máskor csak úgy emlegeti, hogy az, szóval én őt nagyon szeretem. Nem tudom megmagyarázni, miért, hiszen, ha logikusan végiggondolom, az életem nem akkora fáklyásmenet, hogy feltétlenül hálás kell lennem azért a bizonyos tőle származó szikráért, majd angolos távozásával sem arról tett tanúbizonyságot, hogy a szíve közepe lennék, legalább én, ha már Édesanyuka, fogjuk rá, megint idegen lény lett a számára. És különben is, hivatalosan is kimondatott: áruló.

Mégse tudom Édesapukát úgy elképzelni, hogy ne szeretne. Nem tudom, hány éves lehettem, csak arra emlékszem, még délután is hálózsákban aludtam, az udvarra néző nyitott ablak melletti ágyon (éppenséggel Édesapuka ágyán!), amikor arra ébredtem, hogy ő, valami hosszabb útról megtérőben egészen szokatlanul korán hazaállítva, odahajol fölém. Olyan végtelen melegség és szeretet ömlött szét kicsiny, szinte még öntudatlan testemben, hogy ezt a látása feletti boldogságot azóta se tudta semmiféle egyéb irányú tapasztalás agyoncsapni. Édesanyuka nem ritka kijelentését, miszerint Édesapuka egy „szörnyeteg” lett volna, kellemetlen érzéssel hallgatom, de ebben a leginkább az a kellemetlen, hogy Édesanyuka mondja, és nem az, hogy Édesapukára!

titoktartást követelt

Édesapuka minden bizonnyal a belügyi szerveknek dolgozott, mert Édesanyukától, aki akkor még fülig szerelmes volt belé, teljes titoktartást követelt, sőt azt, hogy nem kérdezősködik, nem támaszt nehézségeket munkája végzésében. Ennek fejében, azt mondta, megígéri, hogy a családja teljes boldogságban, gond nélkül élheti az életét. Csak arra nem gondolt, hogy Édesanyuka számára az lett a legnagyobb gond, hogy e sok titok és nem-kérdezősködés közepette hová is lesz a család boldogsága?

Nem érzékeltem, hogy Édesapuka olyan sokat volt távol. Hol volt?, kérdezem néha most is makacsul Édesanyukát, pedig mennyire jól tudom, hogy ilyenkor összeszűkül a szeme, elfordítja rólam a tekintetét, még akár a karácsonyfa fényében is, és csak annyit mond: Elment. Pedig ezekből az elmenetelekből még rendre hazajött, igaz, soha nem lehetett előre tudni, hogy mikor, de annál nagyobb ünnep volt, amikor betoppant. Soha nem jött üres kézzel, Édesanyuka virágot szokott kapni és bonbonmeggyet, én pedig Tibi csokit. De soha nem képzeltem azt, hogy Édesapuka ezekkel az ajándékokkal meg akarta volna váltani a szeretetünket, azt, hogy türelemmel várunk rá. Legalábbis én bármire megesküszöm, hogy az ő látványának sokkal jobban örvendeztem, mint a csokoládénak. Édesanyuka… ő is biztos örült, de ma már tudom, ez az öröm más típusú kellett legyen, mint az enyém volt. A bonbonmeggyes üvegek sötét hadseregként sorakoztak a kamra leghátsó polcán.

Édesapuka, ha otthon volt, kiolvasta az újságot, amit mindig a barna zakójának a belső zsebéből húzott elő, egészen kicsire összehajtogatva. Leült az ablakhoz legközelebb álló piros mintás fotelba, az újságot akkurátusan kisimogatta, és olvasni kezdett. Közben pipára gyújtott, ami olyanná tette a szobát, mintha karácsony lenne. Sokszor nem is csináltam semmit, csak ültem, néztem az újság számomra érthetetlen első és utolsó oldalát, láttam Édesapuka ujjait és az újság felső része mögül bodorodó kékes füstöt. Ennyi elég is volt a boldogságomhoz, nem is értettem, hogy ilyen jeles alkalmakkor Édesanyuka hol a csudában marad, mit zörög odakint az előszobában, mért most pucol cipőt vagy éppen mos fel, amikor Édesapuka itthon ül és újságot olvas!

Sokkal-sokkal később derült csak ki, hogy Édesapuka titkos munkája mellé egyéb titkos ügyek is társultak, magántermészetű titkos ügyek, amiket viszont vagy nem tudott kellőképp titkolni, ami nehezen hihető az ő kvalitásaival, vagy konspiráció áldozata lett, és valaki elárulta ezeket a magántermészetű titkos ügyeket Édesanyukának. Akárhogyan is, biztos, hogy tudott róluk, de mindig is hajlandó volt a megbocsátásra, különben első riadalmában nem siratta volna meg Édesapukát, amikor ő úgy döntött, hogy minden titokkal leszámol, és kilép a családja életéből. Persze, egy nap az ő könnyei is elapadtak. Méghozzá örökre.

(BIZONYOS BIZONYOSSÁGOK)

Természetesen még most, felnőtt férfi fejjel sem tudok Édesanyukára mint nőre nézni, főképp nem tudom kibogozni a régi fényképek alapján, hogy Édesapukának vajon mi nem felelt meg Édesanyukában, mit keresett más nőknél, amit itthon nem kaphatott meg.

Volt például a Manyi néni. A fodrásznő. Együtt jártunk Édesapukával fodrászhoz, mert neki nem lehetett loboncos hajjal mutatkoznia, rendszeresen igazíttatott, főképp hátul kellett neki borotválni a tarkója fölött, de oldalt és hátul fel is nyíratta mindig egy kicsit. Ilyenkor engem is vitt, Édesanyuka erőtlen tiltakozásának leszerelésére elmagyarázta, hogy addig kell vágatni a gyerek haját, amíg még erősödik, utána már egál, mert néha Édesapuka ilyen csuda szavakat is tudott, amiket én például sose használok, de kincsként elraktároztam őket titkos szótáramban. Édesapukát mindig Manyi néni, egy kontyba rakott hajú, szemüveges, hosszú, piros körmű nő nyírta, és míg ez, az általam figyelemmel nem követett, szóbeli csipkelődéssel kísért foglalatosság tartott, én a szekrényből előszedett nyakigláb plüssmajommal szórakoztattam magamat. Amikor végeztek, engem beparancsoltak Sándor bácsi, egy öreg, tüske bajuszú borbélymester öblös foteljébe, aki olyan lassan, amennyire ember csak hajat vágni képes, nekiállt a kopasztásomnak. Ilyenkor Édesapuka és Manyi néni felmentek az emeletre kávézni. A felfelé vezető lépcső rettenetesen nyikorgott és döngött a lépéseik alatt, de nem annyira, hogy ne lehetett volna hallani Manyi néni furcsa, mély hangú kacarászását. Mire Sándor bácsi örökké vízben úszó, elmondhatatlan színű szemét rám emelte, és közölte, hogy a fiatalúr akár udvarolni is mehet, már megint nyikorgott a lépcső, jajgatott és döndült, Édesapukáék visszatértek a kávézásból, és Manyi néni a kis seprővel gyorsan körbesöpört Édesapukán, mondván, nehogy hajszál maradjon a ruháján.

mestere a vigasztalásnak

Sajnos folyamatos zavarban vagyok Édesapuka nyilvánvaló félrelépéseit illetően, mert bármennyire is fáj nekem, amiért ilyen ,,himpellér’’ (Édesanyuka másik kedvenc megjelölése a „szörnyeteg” mellett, és ezt már én is el tudom fogadni) módon viselkedett, elsősorban Édesanyukával szemben, valahogy mégsem tudom érte teljes szívemből megvetni, pláne nem gyűlölni, úgy értem… női módra. Mintha erre az elveszejtett, egyre inkább távoli figurára, akit titokban még mindig Édesapukának hívok, egyben úgy gondolnék: szegény, hát legalább ez megadatott a számára, hogy annyi gondja-baja között a nők megvigasztalták. Édesanyuka is mestere a vigasztalásnak, de az ő vigasztalásai egyben parancsszavak is, nem engednek kibúvót, eltunyulást, a vigasz szavai egy cél kijelölését hordozzák magukban. Édesapukának pedig erre végképp nem volt szüksége, ő máshonnan kapta a parancsokat, amikről úgysem lehetett tudni semmit.

Egy őszi napon Édesapuka, nem sokkal végleges távozása előtt, megkérdezte tőlem, nem akarok-e vele elmenni a focimeccsre, tud jegyet szerezni. Ez akkor volt, amikor szenzációszámba menően a mi városunk csapata nyerte meg a magyar bajnokságot, ami azt eredményezte, hogy kijutottak az aranylábú fiúk a nemzetközi küzdőtérre, ráadásul olyan mázlijuk volt, hogy az első körben az izlandi bajnokkal kellett mérkőzniük. Hogy’ az ördögbe ne kívánkoztam volna én is a meccsre, noha nem állíthatom, hogy a futball megszállottja lettem volna bármikor is. De az iskolában (a harmadik elemi padjait koptattam éppen) a puszta tény, hogy ott leszek ezen a találkozón, olyan ünneplés és irigység alanyává tett, hogy szinte magam is irigyeltem magamat (tudniillik, hogy mért nincs ez mindig így?).

A meccs azonban nem nagyon ragadt meg az emlékezetemben, mert valami egyéb súlyosan rátelepedett. Kiderült ugyanis, hogy Édesapuka egy baráti társaság tagjaként ment ki a stadionba, ahová engem is magával cipelt, és egy külön szektorban foglaltunk helyet, ahová bizonyára csupa különleges futballrajongó nyert bebocsáttatást. Megfigyeltem, nem is értem, miképp, hogy Édesapuka sehol sem nyújtotta a jegyét, mert nem is volt jegye, csak az igazolványát húzta elő a barna zakója belső zsebéből, mint otthon az újságot, azt villantotta fel egy pillanatra, és máris alázatosan mutatták neki az utat. Tőlem egyszer sem kérdezték, ki fia-borja vagyok, mivel Édesapuka nyomában furakodtam, az ő természetes velejárójaként mindenhová bejutottam.

Azt figyeltem meg, hogy Édesapuka barátai és munkatársai feltűnően hasonlítanak Édesapukára. Nagyjából hasonló konfekcióruhát viseltek, nekik is ugyanúgy fel volt nyírva a hajuk a halántékuknál és a tarkójuk felett, körülbelül egymagasak voltak, arcuk lilára borotvált, és harsányan derültek számomra mintha nem is magyar nyelven elejtett megjegyzéseken. Mindezt egészen eladdig nem volt módomban megállapítani, mert hozzánk vendégek soha nem jöttek, és mi sem tettünk baráti viziteket senkinél. Mivel Édesanyukának és Édesapukának nincs testvére, emiatt sem kellett időt és energiát arra pazarolni, hogy utazgatással, ajándékvétellel és bájcsevegéssel keserítsük meg az életünket.

Az este legfontosabb mondatát mégis hozzám intézte a sok egyforma öltönyös közül talán az az épp harsányságával kitűnő, amúgy a többihez képest alacsonyabb férfi, akinek Édesapuka külön bemutatott, magyarán engem löködött hátulról, hogy tanítása szerint szépen nyújtsam a kezemet, és mondjam hangosan a nevemet. Mikor ez megtörtént, vagyis Édesapuka az illusztris társaság előtt nem vallott velem szégyent, az Alacsony Harsány, aki a saját nevét nem árulta el, ha lehet, még hangosabban felnyerített, és így szólt:

— No nézd csak, a kis Kobra!

Ez a megjegyzés mindenkiből önfeledt, sőt, ma már inkább úgy aposztrofálnám: őrült kacagást váltott ki. Persze én is tőlem telhetően mosolyogtam, én, a kis Kobra, és próbáltam elcsípni Édesapuka pillantását, akiről abban a pillanatban még nem volt számomra világos, hogy eszerint ő lenne a nagy Kobra, de Édesapuka a többiekkel együtt hahotázott, jóllehet finom kis antennám azt érzékelte, ez nem teljesen őszinte vidámkodás a részéről, csupán valamiféle feladat része, ami számomra ez alkalommal is ugyanolyan titok maradt, mint egész korábbi tevékenysége.

munkahelyi fedőnevén

Nem is sejtem, vajon Édesanyuka tudja-e, hogy a férjét munkahelyi fedőnevén Kobrának hívták, én ugyanis ennyi hosszú év alatt soha nem beszéltem neki erről a meccsről, vagyis arról a meccsről, mikor Édesapuka és én mint nagy és kis Kobra álltunk egymás mellett (bár épp egymással szemben álltunk) a különleges futballrajongóknak fenntartott szektorban, és egyáltalán nem lehetett tudni, ki kivel van: Édesapuka most tényleg a kis Kobra nagy apukája-e, vagy egy furcsa társaság tagja, ahol mindenki Kobra, Tigris meg Gepárd, vagy a jó ég tudja, micsoda, és én, akit viccből kis Kobrának tituláltak (holott az iskolában még kevésbé előkelő és harcias módon Röcögének neveztek el, amit – bár idővel megszoktam, azért – utáltam), rettenetesen kilógok ebből az egészből.

Ez az egész, persze, akárhonnan nézzük is, heteken belül felbomlott. Édesapuka egy szeles, hó nélküli, rendkívül hideg napon ugyanúgy beszállt a cég által érte küldött gépkocsiba, mint mindig, láttam, ahogy beszállás előtt a kalapját a hátsó ülésre hajítja, és a sofőr mond neki valamit, bizonyára sürgette, mert azonnal a gázba taposott, és mielőtt Édesapuka még becsaphatta volna az ajtót, a kipufogócsőből rettenetes füst szállt fel a hirtelen gázadástól, és az autó máris kikanyarodott a főútvonalra.

Nem merném állítani, hogy Édesapuka minden távozását az ablakból néztem végig, hiszen nem egy alkalommal az éjnek közepén jött a riasztás, és én csak a reggeli kakaósbögrét szorongatva döbbentem rá, hogy Édesapuka széke üres, és kérdésemre, hogy hol van, Édesanyuka, szinte ugyanazzal a hangsúllyal, mint a mai napig, azt felelte: Hol lenne? Elment. Ám most ott térdeltem abban a piros mintás fotelben, ahol Édesapukának az újságot kellett volna olvasgatnia pipaszó mellett. A pillanatnak semmiféle különlegességét nem éreztem, amint az autó eltűnt a sarkon, szépen visszaeresztettem a függönyt, és elővettem Verne Gyula könyvét, A tizenöt éves kapitányt, amit Édesapukától kaptam karácsonyra, hiszen angyalok már nem léteztek a számomra, de azt nagyon el tudtam képzelni, hogy valahol, egy, az enyémnél is boldogabb szigeten én legyek a kapitány… a kilenc… éves… kapitány.

Nem rémlik, hány nap telhetett el Édesapuka távozása óta, amikor késő este csöngettek, már ágyban voltam, reggel iskolába kellett menjek, de felugrottam, mert ilyenkor szabad volt, azonban az ajtóban két ugyanolyan férfi állt, mint akikkel a futballmeccsen találkoztam, és akik – akkor úgy tűnt – nagyon hasonlítottak Édesapukára, de természetesen egyikük sem ő volt. Közölték, hogy Édesanyukával óhajtanak beszélni, mire Édesanyuka nekem hátraszólt, nyugodtan feküdjek le, reggel korán kell kelni. Túlzás, hogy nyugodtan feküdtem, ha behunytam a szememet, egészen mély, csillogó, pupilla-fekete, égő piros és haragoszöld ugrált előttem, cikázva, és anélkül, hogy a színek szimbolikáját sejthettem volna, éreztem, hogy ez nem jó, tehát inkább nyitott szemmel bámultam a sötétet, és füleltem, hogy a kinti pusmogásból vajon megtudok-e valamit.

inkvizíciós bizottság

Megtudtam, mert kisvártatva nyílt az ajtó. Édesanyuka jött be és kért meg, hogy bújjak elő, mert a bácsik szeretnének kérdezni tőlem valamit. Csak arra figyelmeztetett, hogy az igazat mondjam. Efféle „vallatáson” még csak egyszer vettem részt, amikor második osztályban (azaz tavaly) a Rezső nevű osztálytársamnak hasmenése lett, és elvonult a vécébe intézkedni, de amint kiderült, nem volt papír, ezért könyörgőn kiszólt, hozzanak, ám ahelyett, hogy a vágyott papír megérkezett volna, elkezdték nyitogatni a budifülke ajtaját, ahol Rezső kakás fenékkel ácsorgott, miközben egyre többen jöttek és egyre kajánabbul nyitogattak, amire a Rezső persze sírva fakadt, és végül botrány lett belőle. Tanítónénink, a Kati néni, akiről még bőven lesz szó, utóbb nagy vallatást tartott, vajon miképp is zajlottak az események, ugyanis a Rezső papája (a nagy Rezső…) követelte, hogy példás büntetést vonjon maga után a fián esett szégyen. Ez alkalommal kellett nekem is megjelenni a Kati néni vezette inkvizíciós bizottság előtt, ahol végül én is elsírtam magam, mert nem akarták elhinni, hogy egyáltalában nem vettem részt a budi ajtajának nyitogatásában, se nem röhögtem, hanem nagyon is meg voltam rökönyödve, és amikor a kövérkés Rezsőt megpillantottam ott állva, pucér fenékkel, eltorzult ábrázattal, s csak annyit mormogtam, azt is magamnak, hogy Szegény Rezső!

Most nem tudtam, mit fogok majd mormogni, arra végképp nem számítottam, hogy azt, Szegény Édesapuka, és ezt egész életem végéig mormoghatom majd, csak magamnak, titokban… És hogy: szegény én. A bimbózó önsajnálat!

A két férfi a nappaliban ült az asztalnál. Az egyikükben felismertem azt, aki az őszi futballmeccsen rám kiáltott, hogy A kis Kobra!, de ő most meg sem mukkant, rezzenéstelen, szinte sima arccal ült. A másik, aki szintén hasonlított valamelyest Édesapukára, hiszen a halántékán és a tarkóján fel volt gépelve a haj, és a kabát alatt az öltönye is szakasztott ugyanolyannak tetszett, hellyel kínált, majd az után érdeklődött, hogy mikor, milyen körülmények között találkoztam utoljára Édesapukával.

Hallottam, hogy Édesanyuka a konyhában zörög, gondolom, kávét készített, bár ebben nem volt nagy tapasztalatom, mert nálunk szinte soha nem fordult meg vendég, ám a zajok határozottan kávéfőzésre emlékeztettek. Elmondtam, hogy Édesapuka azon a napon hazajövetele után pár perccel kapott egy telefont, amit a szokásos módon intézett el, szinte semmit sem válaszolt a kagylóba, csak annyit, hogy igen, meg értettem. Bement a mellékhelyiségbe, aztán a fürdőszobába, úgy, ahogy volt, kabátban, sálban, csak a kalapját hagyta a cipősszekrény tetején az előszobában. Mire a fürdőből kijött, és Édesanyuka a konyhaajtóban kezébe nyomott egy kiflit és almát tartalmazó zacskót, felhangzott az utcáról az érte küldött autó dudálása. Édesapuka búcsúzásképp azt mondta, mint mindig, hogy Elmentem!, így, múlt időben, pedig még itt volt, mert az ajtóból, mint mindig, ha én otthon voltam, egy utolsó pillanatra visszafordult, és jobb kezének hüvelykujját felém mutatta és kicsit biggyesztett egyet hozzá a szájával. Ezt én elég messziről, a szobából néztem, tétova mozdulattal intettem vissza, majd az ablakhoz fordultam, odatérdeltem a piros mintás fotelbe (ezt most mutattam is), elhúztam a függönyt, és figyeltem, amint Édesapuka a kalapot a fejére szorítva a pöfögő autóhoz siet, kinyitja az ajtaját, a kalapot hátravágja a hátsó ülésre, beül, a sofőr mond neki valamit, és mielőtt még becsaphatná az ajtót, már el is rugaszkodnak nagy füstfelhőt eregetve.

A két férfi az arcomat fürkészte, ugyanúgy, mint a Rezső-ügyben Kati néni, csak nem olyan jóságosan, hiszen ő akkor a mosolyát is alig tudta leplezni (amit sokkal, de sokkal később, egy vizes szuterénlakásban vallott be nekem). Végül a másik, nem az, akivel a meccsen összeismerkedtem, azt kérdezte, hogy Édesapuka nem mondott-e nekem a távozását megelőző napokban valamit arról, hogy hová készül?, nem telefonált-e itthonról többet a szokásosnál?, nem keresték-e fel ismerősök vagy akár ismeretlenek? Azonban ezen a kérdéssoron hamar túlestünk, mert minden alkalommal csak a fejemet ráztam, amivel láthatólag nem sok örömet szereztem a vendégeknek.

Édesanyuka behozta a kávét, és ennek apropóján engem visszaküldtek a szobába aludni.

kínos procedúra

Az alvás azon az éjszakán alig sikerült, pedig az álom, ha lehetek ilyen fennkölt, mind a mai napig tart. Úgy tűnhet, Édesapuka története, mintha ollóval vágták volna el (de ki? – hiszen, ha igaz, ő vágta el), befejeződött, ám ez biztos, hogy nem igaz, az ő története folyamatosan zajlik, bennünk, mellékszereplőkkel, és könnyen lehet, hogy a mi elmúltunkkal sem lesz még vége. A hosszas, és bizonyos értelemben – legalábbis Édesanyukának mindenképpen – kínos procedúra végén, több mint egy évvel később, úgymond pontot tettek az ügy végére. Édesapuka árulása, finomabb szóval disszidálása elfogadott tény lett, már a hatóság, egykori munkahelye szemében, ami megtörtént, tehát visszacsinálhatatlan.

Ha valamit nem tudok soha Édesapukának megbocsátani, az az, hogy Édesanyuka sírt. Az ugyan most szöget üt a fejemben, vajon miatta sírt-e, vagy inkább miattunk, akik maradtunk, támasz és gondviselő nélkül, már-már kétes egzisztenciává válva egyik pillanatról a másikra. Hiszen a vizsgálatot felölelő tizenhárom hónap után jóformán pár nap leforgása alatt ki kellett költözzünk a szolgálati lakásból és, mint már említettem, Édesanyukának el kellett helyezkednie a „húsnál”. Ebben még szegény nagypapa egyik öreg bajtársa (lám, milyen bölcs is a mi nyelvünk, tényleg a bajban kellenek igazán a társak) segített, Iván bácsi, akivel együtt ültek a pergőtűzben negyven évvel korábban, és harcoltak „Ivánék” ellen, no, az ő fia, a kis Iván is a „húsnál” volt, és ő szólt Édesanyuka érdekében.

És ez a tizenhárom hónap hozta azt is, hogy Édesanyuka megacélosodott. Ez az eddig csak önmagával erélyes, látszólag mindenkit kiszolgáló, áldozatos teremtés a maga harminchárom évével (krisztusi kor, mondjuk unos-untalan a férfiakra, hát én tudom, hogy a maga szenvedéseivel Édesanyuka is ugyancsak krisztusi korban volt akkor – és még meddig!) rá kellett döbbenjen arra, hogy egy szál egyedül maradt a világban, velem együtt egyedül.

felső | Alexas_Fotos, pixabay.com