SZERET – NEM SZERET

Vastag keretes szemüveg van kicsi orromon, szemem előtt. Most kaptam a mamától. Éppen olyat, mint neki van. A szemem éppen úgy rossz, ahogy az övé. Nézek rá, a szemébe, apró szeme van az ő üvege mögött, amit az én üvegem mögül nézek.

Én vagyok annak a kislánynak az anyja, aki az előző sorokat írta. Olyan játék ez, mint amikor a gyerekek egy papírlapot sokrét hajtanak, egymás után rajzolnak, egyikük fejet, másikuk derekat, harmadik alsó fertályát, negyedik lábszárat, az utolsó lábfejet úgy, hogy a többiek rajza mindig be van hajtva, mindenki csak azt látja, amit ő rajzol, a többiekét nem. Amikor kihajlítják, jót nevetnek.

Szóval ülök a templomban, az egyik lányomat keresztelik. Ülök a másik lányom mellett, amellett, aki a kezdő sorokat írta. Ülök a lányom mellett olyan szemüvegben, mint ő. Látom, a pap vizet csorgat legkisebb lányom fejére, felsír, mint amikor született, sovány a lányom, mint én, törékeny csontú, megijed, mikor a legkisebb felsír, riadt madár.

mintha félnének

Megyünk át a kishajóval a szigetre, a lakásunkkal szemközti partra. Mindig látom a szigetet otthonról, az ablakból, de még sosem jártunk ott. Zúg a komp, talán ha pár ember elfér benne. Most üres, csak mi vagyunk, én a lányommal, és én a mamámmal – ezt együtt írtuk, egyiket én, az anya, a másikat én, a lánya. Rajtunk kívül a kis hajóban csak egy másik anya van a lányával, szorosan egymás mellett ülnek, mintha félnének átkelni a vízen, mennyire egyformák, te jó ég!

A szigeten nincs semmi. A másik anya a lányával, ők is jönnek vissza a következő fordulónál. A révész kiszáll, nem érti, hogy miért jöttünk át, amikor itt nincs semmi. Csak kikötő van, egy ócska ház, kert, kertben tyúkok, kakas, macskák, szanaszét lukas csónakok, létra, egy részeg. A révész int neki, az jön, valamit felállítanak, ami feldőlt. A férfi visszaül. Intenek neki, megint megy, van dolga, valamit arrébb vinni, behúzni, odébb tolni, visszaülni, csak nézni, nézni, inni, egy falatot enni. Így élni. A révész int, indulunk vissza, nincs itt semmi. Lehetne ő vagy a másik a fiam, az apám, a férjem, vagy mégsem.

Mindig az vagyok, aki ír. Mindig azt szeretem, aki ezt írja. Vagy éppen azt nem szeretem.

Most épp a részeg vagyok, ott a túlparton, aki lehet e történetben bárki, valaki, aki továbbír. Ülök a parton, már ma is sokat ihattam, hőség van, a komp a túlpartra ért, amíg nem jön vissza, addig ülhetek az árnyékban. Néha szólnak, valamit csinálni kell, szögelni, csavarozni, valamit összeszedni, cipelni, néha valami dolog van, amúgy semmi. Lehetne itt sok kikötő, hajók, nagyok, kicsik, matrózok, kocsmák, zene, pipafüst, lennének cölöpökön ülő sötét tekintetű férfiak, barna bőrrel, büdös dohányszaggal, várnának valami dologra. Jönnének az úri fehérnépek kalapdobozokkal, sok rossz gyerek, bátor fiúk. Lenne néha vihar, imbolygó viharlámpa, nem csak por és meleg és semmi. Lenne kit szeretni, gyűlölni. Egészen olyan most itt a sziget elhagyott partja, mintha valaha lett volna itt egy kikötővilág, regényes. Néha áthoz ide a komp egy törékeny csontú, szemüveges asszonyt törékeny csontú, szemüveges lányával. Néha hozza felém a komp őket, közelednek, azután érzem, ahogy távolodnak, itthagynak, mert nem ismernek, pedig ő a feleségem, anyám, lányom, mindenem. Így élni vagy nem így. Ha látok ilyet: minden lehet.

Öt lányom van, mind egyformák, a legnagyobb olyan, mint a legkisebb nagyban, a legkisebb pedig, mint a nagyobbak kicsiben. Hajuk egyformára nyírva, mindegyiknek kicsi orrán ugyanolyan vastag keretes szemüveg, az üvegjeik mögött apró szemek. Ülnek sorban a lépcsőn, madarak. Hogy lehet, hogy mindegyik azt mondja: én? Hogy azt mondja egyik is, másik is, mama, az ujjam fáj, megvágtam, vérzik, fáj, az enyém. Külön fáj neki az ő saját teste: különös. Nem hiszem. Olyan egyformák.

melegítsük egymást

Itt a kikötőben hajlék nélkül ért az este. A csellengők, mi, összeverődtünk. Nagyon hideg lett éjszakára. Egy elhagyott csónakban aludtam egy másik idegen férfival. Lukas volt a csónak, törött, a parton feküdt félrehúzva, nem fújt bele annyira a szél. Sose láttam azt a férfit, az idegent. A hátunkat egymáshoz szorítottuk alvás közben, hogy melegítsük egymást. Minél hosszabban és teljesebben simultunk egymáshoz, hogy ne fázzunk. Ki ő és ki én, ki hol kezdődik és végződik?

Az egyik írás: szeret. A másik darabka: nem szeret.

Az első szeretőm fiatalabb volt, mint én, hozzám képest, érett nagylányhoz, szinte kisfiú. Amikor először átölelt a parkban egy padon, akkor is csak az járt a fejemben, milyen fiatal is ő. Néztem az arcát, sima, ránctalan, és néztem a kezét, ujjai között a bőr csupa ránc, elnyűtt, petyhüdt, nyirkos, mint egy békának, épp olyan. Miközben ölelt, nyomkodtam ujjaimmal a bőrt, közben a szemébe néztem, most ő a fiatalabb, vagy sokkal, de sokkal öregebb nálam?

Várjuk a parton a mamával a kishajót. Ő valakire gondol, az égen nézi a madarakat. Én a vízimadarakat nézem. Az egyik madár a széles szárnyát próbálgatja, verdes, mintha örülne neki, hogy van. Azt képzelem, hogy én is madár vagyok, fáj a szárnyam, fáj benne a toll a tövében, nem tudom verdesni, örülni neki, nem tudok vele repülni, jaj, mi lesz velem, mi van az én szárnyammal? Nem fog szeretni senki?

Most az egyik papírra leírom azt, hogy mit szeretek benne, a másikra pedig, hogy mit nem. Szeretem, ahogy leveszi a kabátot, mikor megérkezik. Ahogy a haját egyik kezével összefogja, a kabátot a másik vállára lecsúsztatja, gyakorlottan, mégis ügyetlenül, mindig ugyanúgy. Szeretem, hogy mindig ugyanúgy, és azt is, hogy épp így. Bár lehet, hogy ha más venné le így a kabátját, akkor azt a másikat is szeretném ugyanezért. Csupán csak ezért mindent szeretnék benne. Bármit, bárhogy csinálhatna, azt is szeretném. És éppen azért, mert éppen úgy csinálja azt, amit csinál. Szeretem rajta a sebeket, a gyűrött bőrt az ujjai között, a nyálkát, az izzadságot, a foltokat, a ráncokat. Ki vagyok akkor én, ha mindent szeretek rajta, ami ő? Most vette le a kabátját, mert melege van, és rögtön vissza is veszi, mert fázik. Mindig így csinálja. Ezt nem szeretem benne. Állandóan leveszi, visszaveszi. Ez idegesít. Akkor most az vagyok én, aki szereti őt, vagy aki nem szereti?

egy szerelmes történet

Mifelénk minden utca fűszerek nevét viseli. Bazsalikom utca, Rozmaring utca, Majoránna utca. A Kakukkfű utca meredek, macskaköves utca, girbegurbán kacskaringóz fel a hegyre, a falu legmagasabb utcáihoz. Ahogy kaptat föl az ember, úgy ritkulnak a házak, ahogy ritkul a levegő. Fönt, fönt, a falu fölött csak egy-két ház áll, régi, rozoga, kidőlt-bedőlt házak, öreg emberek, a Menta utca vénei. Itt minden történet az utcák neve miatt lesz nevezetes. Aki meghalt, nemcsak meghalt, hanem a Sáfrány utcában halt meg. Lehet ezt mondani, ettől híresül, nem a saját nevétől. A Bors utca és a Szurokfű utca sarkán lettem egyszer rosszul, ott vesztettem el az eszméletemet. Hogy Isten van, az a Gyömbér utcában jutott eszembe, s hogy talán még sincs, az a Paprika utcában. Ott fönt, tudom pontosan, az utcák neve miatt tudom pontosan, ott fönt a vénasszonyok és öregurak utolsó utcájában, a Menta utca és a Kakukkfű utca sarkán, egy pislákoló lámpa fényében, ott csókoltak meg először. Istenem, ez az egész itt egy szerelmes történet! Tudta, aki fűszereknek nevezte nálunk az utcákat, hogy ettől szerelemmé válik minden.

Már hajnal óta ácsorog az utcán négy férfi egy autó mellett. Várakoznak. Fázósan húzzák össze magukon a sötét kabátot. Néha rágyújtanak. Alig beszélnek. Kinézek az ablakon, még mindig ott vannak. Egyre gyakrabban nézek ki, hogy ott vannak-e még. Nem mozdulnak. Téblábolnak. Egy-egy szót váltanak. Állnak az autó mellett. Nem ülnek be. A kocsiban ül a sofőr, nem száll ki. Nem történik semmi. Még sosem jártak erre, nem láttam őket. Ahogy semmi sem történik, abban van valami nyugtalanító. Vagy a hideg szélben van. A kalapjaikban. A zsebre dugott kezükben. A rágyújtásokban. Nem lehet jó, hogy itt várnak, semmi jó sem következhet belőle, csak valami rossz. Érezni alakjuk körül a nem-szeretés levegőjét. Ha valamit tesznek, azt csakis ebből a nem-szeretésből teszik majd.

Az első csók közben az összeérő szánk közti résből elindult egy szálon lefelé egy csík, a közös nyál közössé vált csók-csíkja. Nyúlós, nem szakad el, csüng egyre lejjebb, vajon földet ér-e? A nyál nyúlik végtelen lassan, ahogy végeérhetetlen a csók is, hopp, most lecsöppent. A késői lakó, aki ilyenkor, éjszaka tér haza, felkapcsolja a lépcsőházi villanyt. Vége a szeretetnek, marad a szégyen, a gyors elköszönés, a hideg és magányos hazafelé tartás, mely ugyancsak végtelen.

kép | Olga Albizu, artsculture. google.com