SZERENCSEJÁTÉK

Ki nyer ma? Ha jól látom, ez a felirat áll a modern pokol kapuján, a régi felirat helyén. Ki itt belépsz, egyetlen pillanatra se hagyj fel a reménnyel, hogy nyerni fogsz, hogy „szerencsefia”, „kiválasztott”, „megjelölt” leszel, és nyertesként, nyerőként távozhatsz innen – egyenest a paradicsomba. Elég futó pillantást vetni az üdvözült mosolyra, amely a mindenkori nyertesek arcára kiül, hogy megértsük az összefüggést: a szerencsejátékban és a világ egyetlen, nagy szerencsejátékkénti előadásában a modernitás istene, a Véletlen nyilatkoztatja ki magát híveinek. A Véletlen a törvényadó, az igazságosztó, a gondviselő hatalom a modernitásban. Megkegyelmez és megjutalmaz, büntet és felold. A remény, ha még van remény, a nyeremény reménye. Úgy is mondhatnánk: nyeremény. Igen, „Isten halott”. Halott, legalábbis mint „világrend”, mint tradíció, mint fundamentum, mint mindenben megjelenő, általános érvényű szellemi erő. Halott, holott Hiánya él! És a hiányába – a Semmibe, a Véletlenbe – vetett hit legelevenebben éppen a szerencsejátékokban, a LOTTÓ-ban – az aleatorikus modern világrendnek ebben az allegóriájában – mutatkozik meg. A pénz mint az e világi boldogság és szabadság elérésének egyetemes eszköze, melyet éppen e célok szentesítenek, pénznyereményként fordul a szerencsétlenek felé: a véletlen hatalmával áltat és hiteget. Ki nyer ma? S noha tudván tudjuk, hogy egy lottó-telitalálat valószínűsége alig valamivel nagyobb, mint az, hogy az asztalomról imént lesöpört hajszál az erre araszoló hangyára hullik a padlón, azért hétről hétre milliók választják az önkéntes adózásnak ezt a formáját. Ugyanis ők nem valószínűségszámítást végeznek, hanem hisznek, mert hinni jó, s a két hit, a régi hit Istenben és az új hit a Véletlenben, a Szerencsében olykor nagyon jól megfér egymás mellett, sőt, egymásban. Néhai apai nagyanyám jut eszembe, aki hívő lélek volt, ám ugyanakkor szenvedélyes lottózó is. Álmában egyszer megjelent Isten, és e szavakat intézte hozzá: „Módosítani fogok.” Röviddel ezután négy találata lett a lottón. De ha semmit nem nyert volna, számára a lottózás akkor is az ima egy formája lett volna, amely önmagában elegendő. Hogy is beszélhetne hát le Véletlenbe vetett hitéről bárkit egy magamfajta „lottó-ateista”, hogy is vehetné el tőle az utolsó, az egyetlen reményt? Messzi még a nap, amikor megint jő valaki, s im-ígyen szóla: „A Lottó halott”.

kép | amespiphoto, flickr.com