SZERELMEK VÁROSA

1.

A hyčres-i elekt­ro­mű­sze­rész, aki­vel be­szél­ge­tek, fel­ki­ált: – Te hal­lot­tál a jó öreg Jacques-ról? – Ed­dig sze­mély­te­le­nül, ma­gá­zód­va tár­sa­log­tunk, de mert is­me­rem Jacques Prévert ne­vét és né­hány ver­sét, most örö­mé­ben te­gez­ni kezd, be­mu­tat­ko­zik, a ne­ve­met kér­di. – Ha hi­szed, ha nem, ne­kem jó paj­tá­som, ez az ő kéz­írá­sa… – Há­ti­zsák­já­ból elő­húz­za a jól is­mert fe­ke­te pa­pír­kö­té­sű kö­te­tet, ugyan­ezt küld­te ne­kem ta­valy a test­vé­rem, a pos­ta egyik rej­té­lyes osz­tá­lya há­rom hó­na­pig vis­­sza­tar­tot­ta, de az­tán kor­rek­tül ház­hoz hoz­ták. „Nézd…” Ré­sze­gen dü­lön­gé­lő be­tűk­kel írott, ér­de­kes de­di­ká­ci­ót ol­va­sok: „Ha az igaz­ság nem sza­bad, a sza­bad­ság nem igaz…” Hm. A fiú el­fo­gu­lat­la­nul néz rám, nem sej­ti, hogy itt és most nem mer­ném ezt a mon­dást han­go­san ma­gyar­ra for­dí­ta­ni. A könyv­ben egy anzix is van, a fiú könyv­jel­ző­nek hasz­nál­ja. Gyö­nyö­rű he­gye­ket lá­tok, egy-két há­zat egy hegy­te­tőn, el­hang­zik a fa­lu ne­ve is, de azt ak­kor nem jegy­zem meg. A fa­lu egyet­len fo­ga­dó­já­nak tu­laj­do­no­sa a fiú nagy­nén­je volt. Még tar­tott a há­bo­rú, a fiú ti­zen­négy éves volt, ott töl­töt­te a nya­rat, Prévert pe­dig meg­száll­ta a fo­ga­dót egy fil­mes csa­pat­tal. Még sok mást is me­sél­ne a jó öreg Jacques-ról, és ar­ról a nyár­ról, de a vo­nat be­fut a Ke­le­ti pá­lya­ud­var­ra, le kell száll­nom, új de­le­gá­ció ér­ke­zik.

Utaz­ga­tunk.

A nyu­ga­ti ha­tár­sáv­tól uta­zunk Biharkeresztesig, Biharkeresztestől Pes­tig, Pest­től a nyu­ga­ti ha­tár­sá­vig és megint elöl­ről; fo­gad­juk és kí­sér­jük a bu­ka­res­ti VIT-re igyek­vő kül­föl­di fi­a­ta­lo­kat. A ha­tár­sáv oszt­rák és ju­go­szláv ol­da­lon egy ti­zen­öt ki­lo­mé­ter szé­les sen­ki föld­je drót­aka­dály­ok­kal, dé­len ak­na­me­ző­vel is, élő em­ber és di­ver­záns át nem lé­pi, amo­lyan mi­to­ló­gi­ai láng­pajzs; „ég­jen lob­bal a láng, nyal­dos­sa va­dul, mar­dos­sa mo­hón a gyá­vát…” (A di­ver­zán­sok ügy­nö­kö­ket dob­nak át, azok újabb ügy­nö­kö­ket szer­vez­nek be, az ügy­nö­kök szám­ta­ni tör­vé­nyek sze­rint sza­po­rod­nak. Min­den kül­föl­di ve­szély­for­rást je­lent, ne men­jen tol­mács­nak, aki nem tud­ja meg­kü­lön­böz­tet­ni a bé­ke­har­cost a nem bé­ke­har­cos­tól. És je­gyezd meg: ne az iga­zat, ne is a va­ló­dit tol­má­csold, ha­nem a po­li­ti­ka­i­lag hasz­no­sat!) 1951 au­gusz­tu­sa van, sa­já­tos nyel­vet be­szé­lünk.

A nyelv, a nyelv, a nyelv, idé­zés és do­ku­men­tá­lás és rém­lá­to­más, ír­ja Tandori Az em­be­ri­ség vég­nap­ja­i­hoz írott elő­sza­vá­ban. Tu­laj­don­kép­pen rém­lá­to­más ez az in­ga­já­rat­ban moz­gó vo­nat­sze­rel­vény is, amely a kó­tya­gos fi­ú­kat és lá­nyo­kat szál­lít­ja. Kö­zé­jük tar­to­zom, egy a jel­szónk, de egy­for­mák azért nem va­gyunk. Egy Ibi ne­vű tol­mács­ve­ze­tő ál­lít ki ró­lunk kü­lön-kü­lön sze­mély­re sza­bott mi­nő­sí­tést. Míg ő te­le­fo­non be­szél, én ar­ra a ti­tok­za­tos irat­ra le­sek, amely el­dön­ti a be­osz­tá­so­mat. A pa­pír te­te­jén nagy, pi­ros, nyom­ta­tott be­tűk­kel egyet­len szó: „bel­föld­re”. És zá­ró­jel­ben a meg­jegy­zés: „test­vé­re Nyu­ga­ton”. Mi, bel­föld­re ítél­tet­tek, só­vá­ran bá­mu­lunk Biharkesztesnél a to­va­szá­gul­dó vo­nat után, szá­munk­ra Bu­ka­rest el­ér­he­tet­len, mint a Kék Hold Völ­gye, me­rő fruszt­rá­ció és bá­nat. Fo­gal­munk sincs ró­la, hogy ez a mi szűk­nek ér­zett, si­vár bel­föl­dünk Recsk­ről néz­ve mi­lyen vég­te­len és tá­gas, mit tu­dunk mi ak­kor Recsk­ről? Ál­lunk ket­ten a Ke­le­ti pá­lya­ud­va­ron a pe­ro­non, én meg egy má­sik lány, aki szin­tén a fran­ci­á­kat kí­sé­ri, egy­szer­re csak ott te­rem mel­let­tünk az imén­ti fiú, át­nyújt egy pa­pírt, amely­re fel­ír­ta a cí­mét és a te­le­fon­szá­mát és lel­ke­sen ha­dar­ja, hogy jöj­jünk el a ka­rá­cso­nyi szü­net­ben Hyčres-be, a színjátszókörük Prévert est­jé­re, ott lesz a szer­ző is, egy cso­mó ven­dég­szo­ba van a klub­há­zuk­ban, hoz­zuk a paj­tá­sa­in­kat is, majd ír­juk meg, há­nyan jö­vünk. Már in­dul a vo­nat, a fiú ro­han, de még vis­­sza­ki­a­bál, hogy Hyčres gyö­nyö­rű vá­ros, Vik­tó­ria ki­rály­nő több éven át nya­ralt ott, az Ho­tel Albionban volt lak­osz­tá­lya. Nem em­lék­szem már a hyčres-i camarade ne­vé­re, de ar­ra igen, hogy a má­sik lány meg­kér­dez­te, ki ez a fu­tó­bo­lond, és egy­szer­re tört ki be­lő­lünk a vad rö­hö­gés, rö­hög­tünk, rö­hög­tünk. És rö­hö­gés köz­ben az áll­kap­csom­ba nyi­lallt va­la­mi éles fáj­da­lom, és na­po­kig sem be­csuk­ni, sem ki­nyit­ni nem tud­tam a szá­mat, a foly­to­nos be­széd­től a hu­za­tos vo­na­ton akut áll­ka­pocs­gyul­la­dást sze­rez­tem be ma­gam­nak. Ez­zel szol­gá­la­tom vé­get ért. Hyčres-be so­ha­sem ju­tot­tam el, de az­óta is, ha ol­va­som, hal­lom vagy le­írom a ne­vét, fi­nom kis nyi­lal­lást ér­zek az áll­kap­csom­ban, és em­lé­kek ára­da­ta ro­han meg, Hyčres vol­na az én sü­te­mé­nyem? És ma már tu­dom, hogy ott egy­szer a fi­a­tal fran­cia film ta­va­szát ün­ne­pel­ték, és a vá­ros sok nagy­sze­rű do­log mel­lett pom­pás ró­zsa­föl­dek­kel is büsz­kél­ked­het. Az an­gol ki­rály­nő haj­na­lon­ként kedv­tel­ve szip­pan­tot­ta be a ki­rá­lyi lak­osz­tály nyi­tott ab­la­ka­in át be­áram­ló ró­zsa­il­la­tot.

2.

A ró­zsa az ró­zsa az ró­zsa. Vagy még­sem?

Fil­met né­zünk:

a hal­ha­tat­lan bo­hóc

Ut­ca, emel­vény. Egy pan­to­mim szí­nész me­lan­ko­li­kus szá­mot ad elő. A bá­­mész­ko­dók tö­me­gé­ből ki­vá­lik egy gyö­nyö­rű nő. Gaz­dag ké­jenc dör­gö­lő­zik hoz­zá, a nő rá se néz, egy rej­té­lyes bű­nö­ző ki­lop­ja a ké­jenc pénz­tár­cá­ját, az ha­ma­ro­san ész­re­ve­szi, ki­ál­to­zik, a nőt vá­dol­ja, akit már vin­né­nek is a rend­őrök, de a mímus köz­be­avat­ko­zik, el­játs­­sza, mi is tör­tént va­ló­já­ban, a nőt el­en­ge­dik, há­lá­ból egy szál ró­zsát dob meg­men­tő­jé­nek, a mímus el­kap­ja, áhí­tat­tal fog­ja, né­zi, sza­gol­gat­ja, mi­cso­da il­lat! A pan­to­mim mű­vész­nek ma­dár­fe­je van, Pi­cas­so egyik Arlequin cí­mű ké­pé­re ha­son­lít, de még in­kább ar­ra az 1852-ben ké­szült fény­kép­re, amit Fé­lix Nadar ké­szí­tett Charles Debureau-ról, a hal­ha­tat­lan bo­hóc­ról, vagy mímusról. Ért­he­tő, hi­szen a film, amit né­zünk, ró­la szól, a clownról, egy fran­cia ka­to­na és cseh cse­léd­lány fi­á­ról, aki for­ra­dal­ma­sí­tot­ta a Pierrot bo­hóc­ról ki­ala­kult ha­gyo­má­nyos fel­fo­gást, el­ha­jí­tot­ta a ne­vet­sé­ges bo­hóc­ka­la­pot, szo­ros fe­ke­te haj­le­si­mí­tót csa­pott a fe­jé­re, sza­kí­tott a pi­ros­pozs­gás bo­hóc­maszk­kal, fe­hér­re má­zol­ta az ar­cát, és nem volt hü­lye, nem volt bosszan­tó és ci­ni­kus, ha­nem meg­ha­tó­an esen­dő volt, vic­ces és rej­té­lyes. Victor Hugo, Ge­or­ge Sand vagy Théophile Gautier is ra­jon­gott ér­te, és az új­ság­írók és a gaz­dag pol­gá­rok is rend­sze­re­sen lá­to­gat­ták az elő­adá­so­kat. Baude­laire azon­ban nem sze­ret­te Debureau pro­duk­ci­ó­ját.

A ne­ve­tés­ről szó­ló mű­vé­ben a ki­rob­ba­nó tem­pe­ra­men­tu­mú ang­li­ai bo­hó­cok­kal ve­ti ös­­sze, és ros­­szal­ló­an jegy­zi meg, hogy „sá­padt volt, mint a hold, rej­té­lyes, mint a csend, kön­­nyed és né­ma, mint egy kí­gyó, egye­nes és hos­­szú, mint egy akasz­tó­fa…” A kö­zön­ség még­is imád­ta. Ő volt a ked­venc a Temple ut­cá­ban, ott, ahol Victor Hugo gye­rek­hő­se, Gavroche sza­lad­gált és ahol a Lyrikus Szín­ház­ban Ver­ne Gyu­la sok éven át mun­kát ta­lált. A rue du Temple vol­ta­kép­pen a szín­há­zak ut­cá­ja volt, de a Bűn ut­cá­já­nak is nevez­ték, mert a szín­pad­okon ren­ge­teg vér­nek lát­szó pi­ros fes­té­ket el­fo­lyat­tak, és né­ha oda­kinn, a sö­tét ka­pu­al­jak­ban is meg­esett egy-egy gyil­kos­ság. A kor­szak leg­rej­té­lye­sebb in­tel­lek­tu­á­lis bű­nö­ző­jét, Pierre-François Lace­naire-t, aki jo­got vég­zett, ver­se­ket írt, alá­írá­so­kat ha­mi­sí­tott, ban­kot ra­bolt, és két­sze­res gyil­kos volt, ugyan­csak a Temple ut­ca jel­leg­ze­tes fi­gu­rá­ja­ként tart­ják szá­mon. Em­lék­ira­tai ál­lí­tó­lag a hu­sza­dik szá­zad olyan je­len­tős fran­cia köl­tő­i­re is ha­tás­sal volt, mint Lautréamont, André Bre­ton és René Char. Szín­há­zak, vil­la­nó ké­sek és bol­dog­ta­lan sze­rel­mek a Bű­nök ut­cá­já­ban, Debureau is ölt, sé­ta­bot­já­val agyon­csa­pott egy to­la­ko­dót, aki egy ki­rán­du­lá­son ocs­mány mó­don in­zul­tál­ta a fe­le­sé­gét. Tár­gya­lá­sa tár­sa­dal­mi ese­mény volt, ál­ta­lá­nos meg­elé­ge­dés­re fel­men­tet­ték. A mímus kar­ri­er­je ele­jén előbb a Tu­dós Ku­tyák szín­há­zá­ban lé­pett fel, majd a hí­res­sé vált Kö­tél­tán­cos­ok Teát­­ru­má­ban, az­az a Les Funambules-ben, ahol min­den es­te zsú­folt né­ző­tér ün­ne­pel­te. Fenn, a ka­kas­ülő négyga­ra­sos he­lye­in, az ut­ca né­pe kü­lö­nö­sen csa­lá­di­as vi­szony­­ban volt ve­le, elő­adás alatt le-le­ki­a­bál­tak ne­ki, biz­tat­­ták, ug­rat­ták, köz­ben za­var­ta­la­nul et­tek-it­tak, né­ha csir­­ke­com­bot ha­ji­gál­tak. A nép az nép az nép, a Debureauról szó­ló film cí­me fran­ci­á­ul ta­lá­ló­an: A ka­kas­ülő gyer­me­kei.

buj­kál­tunk a por­tás elől

Mi a leg­na­gyobb ti­tok­ban, il­le­gá­lis kö­rül­mé­nyek kö­zött, sub rosa néz­zük a ró­zsát, amit a sá­padt mímust ala­kí­tó Jean-Louis Barrault szo­rít a szí­vé­hez. Szim­bo­li­kus gesz­tus, Gertrude Stein ta­lán csak vic­celt, ami­kor hí­res jel­mon­da­tát rá­fes­tet­te a por­ce­lán­ja­i­ra, a ró­zsa az nem­csak ró­zsa, ha­nem sok más is, eb­ben a film­ben pél­dá­ul a vég­ze­tes sze­re­lem jel­ké­pe lesz. Osz­tály­tár­saim­mal együtt sö­tét­ben mász­tunk át az egy­ko­ri pa­sa­ré­ti film­gyár pa­lánk­ján (vagy kő­ke­rí­tés volt?), buj­kál­tunk a por­tás elől, ha ész­re­ven­ne ben­nün­ket, je­len­te­né a fő­is­ko­lá­nak és ta­lán má­sok­nak is, ki tud­ja, ho­va je­len­te­nek a por­tá­sok. Egyik ta­ná­runk va­gány szer­ve­zé­se ez a ve­tí­tés, el­ső já­ték­film­jé­re ké­szül, ar­ra hi­vat­koz­hat, hogy ki­zá­ró­lag szak­mai szem­pont­ok ve­zé­rel­ték. Sztá­lin egy éve ha­lott, sok do­log jobb lett, de min­ket, fő­is­ko­lá­so­kat, vál­to­zat­la­nul óv­nak at­tól, hogy ré­gi idők nyu­ga­ti film­jei mé­te­lyez­zék szel­le­mün­ket.

A mo­zik sok szov­jet fil­met ját­sza­nak, van köz­tük szép is, de a leg­több idiotisztikus sab­lon­ter­mék, amit az em­ber azon­nal el­fe­lejt. Va­jon me­lyik film­ben hang­zott el a fe­lejt­he­tet­len mon­dat, hogy „elv­tár­sa ma­gá­nak a tambovi far­kas!”? Men­nek né­ha fran­cia fil­mek, me­lyek­nek al­ko­tó­ja vagy fő­sze­rep­lő­je (pl. Gérard Philipe) jól vi­szo­nyul a Szov­jet­uni­ó­hoz, és sze­ren­csé­re be­mu­tat­ják a ko­rai „tör­té­nel­mi komp­ro­mis­­szum” je­gyé­ben ké­szült neo­re­a­lis­ta olasz re­mek­mű­ve­ket is. Ilyen­kor szé­dül­ten jö­vünk ki a mo­zi­ból, kép­te­le­nek va­gyunk fel­száll­ni a ha­tos vil­la­mos­ra, szür­ke ar­cú sen­kik­nek lát­juk ön­ma­gun­kat és a töb­bi em­bert, a mi­lá­nói nyo­mor­ta­nyá­kon sze­ret­nénk él­ni, olyan vi­lá­gok­ban, ahol a jó na­pot azt je­len­ti, hogy jó na­pot.

De mind­ezek ko­runk üze­ne­tei, és a fő­is­ko­lán, no­ha film­klub mű­kö­dik, sem a nagy orosz fil­mek múlt­já­ból, sem a nyu­ga­ti fil­mek ar­chí­vu­má­ból nem lát­ha­tunk sem­mit, mert eh­hez po­li­ti­ka­i­lag nem va­gyunk elég éret­tek. E ré­gi kin­cse­ket – ki­zá­ró­lag tech­ni­kai ta­nul­má­nyok cél­já­ra – csak az utol­só éves ope­ra­tőr hall­ga­tók te­kint­he­tik meg.

mi is sze­rel­me­sek va­gyunk

Ezért kell kons­pi­ra­tív kö­rül­mé­nyek kö­zött oson­nunk a ve­tí­tő­be, min­den idők egyik leg­szebb film­jé­hez, amely­nek ma­gyar cí­me: A sze­rel­mek vá­ro­sa. A ró­zsát ha­jí­tó gyö­nyö­rű nő a kor ké­sőbb hí­res­sé vá­ló drá­mai szí­né­szé­nek, Fréderic Lemaître-nek is meg­tet­szik. Ran­de­vút kér tő­le. Majd csak ös­­sze­fut­nak va­la­hol, vá­la­szol­ja a nő. Csak­hogy Pá­rizs olyan nagy… – így a szí­nész. „Pá­rizs egé­szen ki­csi azok szá­má­ra, akik oly nagy sze­re­lem­mel sze­re­tik egy­mást, mint mi…” – hang­zik a vá­lasz. Bu­da­pest is egé­szen ki­csi, mi is sze­rel­me­sek va­gyunk, ta­vasz van, ezer­ki­lenc­száz­öt­ven­négy már­ci­us kö­ze­pe, Pé­ter Gá­bort élet­fogy­tig­la­ni fog­ság­ra ítél­ték, a tér­kép­re meg fel­ke­rült Dięn Bięn Phu, ahol a fran­ci­ák ös­­sze­csap­tak a vi­et­na­mi­ak­kal. Egész élet­mű­vét oda­ad­ná – mond­ja majd tíz év­vel ké­sőbb, a hat­va­nas évek kö­ze­pén Truffaut –, ha ezt az egy fil­met, A sze­rel­mek vá­ro­sát ő csi­nál­hat­ta vol­na. So­ha szeb­bet nem mon­dott sen­ki a ren­de­ző­nek, Marcel Carnénak. A for­ga­tó­köny­vet Jacques Prévert ír­ta, 1943-ban, Fran­cia­or­szág sza­bad zó­ná­já­ban, a he­gyek­ben, Tou­ret­te-sur-Loup és Pont-du-Loup kö­zött, egy Prieuré des Valettes ne­vű fo­ga­dó­ban. Ott vol­tak ve­le a ba­rá­tai is, tech­ni­kai könyv, dísz­let, ze­ne, kosz­tüm, casting, min­den ott ké­szült, ő meg Carné né­ha fel-fel­utaz­tak Pá­rizs­ba, a mú­ze­u­mok­ban és könyv­tá­rak­ban ku­tat­tak a film­hez. Kü­lö­nös mó­don sem a vetí­tő­ben, sem ké­sőbb, éve­kig, év­ti­ze­de­kig nem ju­tott eszem­be, amit a hyč­res-i fiú me­sélt: hogy nagy­nén­je volt a fo­ga­dó tu­laj­do­no­sa, és hogy ő is ott volt azon a nyá­ron, Prévert ban­dá­já­val.

A ban­da az ban­da az ban­da. Prévert min­dig ban­dá­ban jár­kált.

3.

Ele­in­te az ut­cán, az egyik leg­szebb pá­ri­zsi kül­vá­ros­ban, Neully-sur-Seine-ben, ahol fi­a­tal szü­le­i­vel és öc­­csé­vel la­kik. Ti­zen­négy éves ko­rá­ban ott­hagy­ja az is­ko­lát, ki­fu­tó­nak megy, lő­dö­rög, be­le-be­le­ke­ve­re­dik va­la­mi­be, mozibolond (a szü­lei is). Mi­vel 1900-ban szü­le­tik, kö­te­le­ző ka­to­nai szol­gá­la­ta ép­pen a há­bo­rú után­ra esik, az egyen­ru­hát gyű­lö­li, a fe­gyel­met ne­vet­sé­ges­nek ta­lál­ja, foly­ton le­csuk­ják, de a baj­tár­sak közt szert tesz két igaz ba­rát­ra, az egyik Marcel Duhamel, ho­tel­igaz­ga­tó és ké­sőb­bi könyv­ki­adó, a má­sik Yves Tanguy, jö­ven­dő szür­re­a­lis­ta fes­tő. Prévert so­ha töb­bé nem megy vis­­sza sem­mi­fé­le is­ko­lá­ba, vi­szont ren­ge­te­get ol­vas, a köny­ve­ket a le­gen­dás köl­tő­nő­től és könyv­árus­tól, Adrienne Monnier-től kap­ja köl­csön. E hölgy Odeon ut­cai köny­ves­bolt­já­ban a két há­bo­rú kö­zött min­den nagy író vagy jö­ven­dő iro­dal­mi nagy­ság meg­for­dul, töb­bek kö­zött ott ül­dö­gél egy csé­sze tea mel­lett Gide, Malraux, Cocteau és Aragon, és kü­lö­nös­kép­pen az an­gol­szász­ok, Joyce, Ezra Pound, Sott Fitzgerald, He­ming­way, meg per­sze Gertrude Stein is. Prévert ve­le is össze­ha­ver­ko­dik, Stein cso­dá­la­tos mú­ze­um-la­ká­sá­ban is­mer­ke­dik ös­­sze Pi­cas­só­val, aki sok év­vel ké­sőbb kö­ze­li ba­rát­ja lesz. De most még csak a hú­szas évek ele­je van, Prévert fe­le­sé­gül ve­szi gye­rek­ko­ri sze­rel­mét, Simone-t, (há­rom­szor nő­sül), Duhamel meg­vesz egy kis­sé om­la­do­zó há­zat a rue du Château 54-ben, a ba­rá­ti kör be­köl­tö­zik, ví­gan él­nek, te­het­sé­ges nap­lo­pók, egy­elő­re ki­von­ják ma­gu­kat a tár­sa­da­lom­ból, mely­nek tisz­te­let­re­mél­tó tá­ma­sza­it, az egy­há­zat, ka­to­na­sá­got, bur­zso­á­zi­át, Aka­dé­mi­át és az el­len­ten­ger­na­gyo­kat kü­lö­nös­kép­pen utál­ják. Prévert szó­vic­ce­ket gyárt és ren­ge­te­get be­szél, a töb­bi­ek ze­nél­nek, fes­te­nek, hü­lyés­ked­nek egész nap.

Marcel Duhamel reg­ge­len­ként mun­ká­ba si­et, tisz­tes pol­gár, el­tart­ja az egész tár­sa­sá­got, emi­att sen­ki­nek sincs skru­pu­lu­sa, úgy vé­lik, a ba­rát­ság az ba­rát­ság az ba­rát­ság. Prévert fe­le­sé­gé­nek leg­jobb ba­rát­nő­je egy ígé­re­tes orvoskutató, Colette Jeremac, aki ak­kor el­ső fér­jét, a ké­sőb­bi fa­sisz­ta írót, Drieu la Rochelle-t tart­ja el, Drieu vi­szont né­ha leg­jobb ba­rát­ját, a ké­sőb­bi kom­mu­nis­ta Aragont se­gí­ti ki Colette pén­zé­ből, kör­tánc ré­gi dal­lam­ra, a pénz is kör­be­jár, és né­ha a lá­nyok is. Most még a da­da­iz­mus és a szür­re­a­liz­mus a di­vat, a Prévert-banda es­tén­ként a Montparnasse va­la­me­lyik ká­vé­há­zá­ban ta­nyá­zik és ép­pen olyan pro­vo­ka­tí­van vi­sel­ke­dik és gon­dol­ko­dik, mint a da­da­is­ták, csak még egy­elő­re nem vesz­nek a ke­zük­be tol­lat. Tör­vény­sze­rű, hogy a két cso­port egy nap fel­is­mer­je egy­mást. Már meg­je­lent a szür­re­a­lis­ta ki­ált­vány, Bre­ton és tár­sai már ki­rob­ban­tot­ták a bot­rányt Anatole France te­me­té­sén, ami­kor egy ven­dég­lő­ben Prévert és Duhamel és a szür­re­a­lis­ták egyik leg­te­het­sé­ge­sebb köl­tő­je, Robert Desnos egy­más­ba bot­la­nak. A szim­pá­tia azon­na­li, Desnos meg­lá­to­gat­ja a ban­dát, más­nap is el­jön, har­mad­nap hoz­za ma­gá­val a töb­bi­e­ket is, ha­mar ki­de­rül, hogy élet­el­ve­ik ha­son­ló­ak, ál­dá­sát ad­ja rá­juk a szi­go­rú André Bre­ton is, et­től fog­va a két tár­sa­ság együtt lóg, vi­tat­ko­zik, ak­ci­ó­zik, és nem­so­ká­ra már a Château ut­cai ház la­kói is vir­­tuóz mó­don gya­ko­rol­ják az au­to­ma­ti­kus írást, sőt, las­san­ként dol­goz­ni, al­kot­ni is meg­ta­nul­nak.

a ta­bu­kat dön­tö­ge­ti

Prévert mű­ve­it: ver­se­ket, me­sé­ket, kis je­le­ne­te­ket ezer­ki­lenc­száz­har­minc kö­rül kez­dik pub­li­kál­ni, fő­leg a Bifur cí­mű da­da­is­ta-szür­re­a­lis­ta fo­lyó­irat­ban. Fan­tasz­ti­kus szó­já­té­ka­it és kép­zet­tár­sí­tá­sa­it nagy tet­szés fo­gad­ja, dü­hödt an­ti­kle­ri­ka­liz­mu­sa és a hév, amel­­lyel a ta­bu­kat dön­tö­ge­ti, nem­csak az avant­gárd kö­re­i­ben, de a kül­vá­ros­ok né­pé­ben is ro­kon­szen­vet kelt. De hát mik is azok a ta­buk?

A Pater Noster cí­mű ver­set na­gyon sze­ret­tem az öt­ve­nes évek­ben, mon­do­gat­tam én is, hogy „Mi­atyánk, ki vagy a men­­nyek­ben, ma­radj ott, mi pe­dig itt ma­ra­dunk a Föl­dön, mely oly­kor szép, úgy ra­gyog…” és kö­vet­kez­tek hu­szon­nyolc sor­ban a vi­lág szép­sé­gei és per­sze bor­zal­mai is… Ezek a ta­bu-dön­tö­ge­té­sek és dü­hök a há­bo­rú előtt nem ju­tot­tak el hoz­zánk, ké­sőbb Prévert anti-kommunizmusa volt prob­le­ma­ti­kus, ma vi­szont – it­te­ni né­ző­pont­ból – mint­ha az egész élet­mű kis­sé ütött-ko­pott vol­na, a szó­já­ték­ok meg ne­he­zen for­dít­ha­tók, ren­ge­teg ver­sé­ből, je­le­ne­té­ből, pró­zá­já­ból mind­ös­­sze egyet­len vé­kony kis ma­gyar vá­lo­ga­tás lé­te­zik, Masz­ka­bál cí­men. a hyčres-i fiú azon­ban – ha él még – biz­tos elé­ge­dett, mert öreg ha­ver­já­nak mí­to­sza Fran­cia­or­szág­ban tö­ret­len, da­lai (Koz­ma Jó­zsef ze­né­jé­re), ame­lyek egy­kor „kul­tuszda­lok” vol­tak, ma is nép­sze­rű­ek, a fran­ci­ák egyik leg­sze­re­tet­re­mél­tóbb nem­ze­ti köl­tő­jük­nek tart­ják. „Hi­szek a hal­ha­tat­lan­ság­ban – mond­ta egyik kö­ve­tő­je, a hu­szon­két év­vel fi­a­ta­labb bel­ga hu­mo­ris­ta, Raymond Devos – csak at­tól tar­tok, előbb ha­lok meg, mint­hogy el­nyer­jem.”

A sza­kí­tás Bre­ton­nal elég ha­mar be­kö­vet­ke­zik, dik­tá­to­ri fel­lé­pé­sét, mint so­kan má­sok, Desnos is, Prévert is meg­utál­ja, to­vább­lép, öc­­csé­hez, Pierrot-hoz csat­la­ko­zik, aki már jó ide­je dol­go­zik a film­szak­má­ban, ott új ba­rá­tok­ra tesz szert, és ha ép­pen adó­dik va­la­mi­lyen mun­ka, be­von­ja a ré­gi ba­rá­to­kat is, a szo­li­da­ri­tás el­ve min­de­nek­fö­lött. Simone de Beauvoir ír­ja: „A Pré­vert-testvérek Min­den rend­­ben cí­mű film­je ben­nün­ket is el­bű­völt: de Pré­vert-ék ép­pen hogy el­ke­rül­ték azt a hol dur­va, hol meg la­pos re­a­liz­must, mely ak­ko­ri­ban a fran­cia film­mű­vé­sze­tet jel­le­mez­te, és ame­lyért sem­mi­lyen eg­zo­ti­kum sem kár­pó­tolt.”

Prévert szín­tár­su­lat­ok­nak is ír, amo­lyan al­ter­na­tív együt­te­sek­nek, je­le­ne­te­it töb­bek kö­zött egy Ok­tó­ber Cso­port ne­vű tár­su­lás ad­ja elő, ez va­la­mi olyas­mi le­het, mint a mi egy­ko­ri mun­kás­szín­ját­szá­sunk és a Palasovszky Ödön-fé­le Zöld sza­már ka­ba­ré öt­vö­ze­te. A cso­port na­gyon si­ke­res, a kom­mu­nis­ta párt sze­met vet rá­juk, rö­vid flört után azon­ban meg­sza­kad a kap­cso­la­tuk, Prévert túl­sá­go­san anar­chi­kus, és a ka­szár­nyaszel­lem­től min­dig is vi­szoly­gott. Az 1933-as moszk­vai szín­há­zi olim­pi­á­ra azért el­men­nek, óri­á­si si­ke­rük van, meg­nye­rik az el­ső dí­jat, amit ki­für­kész­he­tet­len okok­ból so­ha­sem kap­nak kéz­hez.

A han­gos­film egy­re si­ke­re­sebb, Prévert ne­vét mind töb­ben is­me­rik, Jean Renoirnak ír for­ga­tó­köny­vet (Lange úr bű­ne, Me­zei ki­rán­du­lás) és Marcel Carné­nak (Kö­dös utak, Drole de drame, Mi­re meg­vir­rad). Nem két­sé­ges, hogy el­jött a fran­cia film egyik leg­nagy­sze­rűbb kor­sza­ka, ezer­ki­lenc­száz­har­minc­hat van, a nép­front­tal kap­cso­la­tos il­lú­zi­ók sti­mu­lá­ló­an hat­nak az al­ko­tók­ra. Er­ről né­mely je­len­tős szél­ső­jobb­ol­da­li író, kri­ti­kus és film­tör­té­nész más­kép­pen vé­le­ke­dik, így a há­bo­rús bű­nö­kért 1945 ja­nu­ár­ban ki­vég­zett Robert Brasillach és ba­rát­ja (egy­ben só­go­ra), a há­bo­rú utá­ni fran­cia fa­siz­mus ve­zér­alak­ja, Maurice Barde·che. Ők el­szán­tan gya­láz­zák ezt a szé­gyen­tel­jes kor­sza­kot, ame­lyet, sze­rin­tük, a ná­ciz­mus elől me­ne­kü­lő kö­zép-eu­ró­pai zsi­dó fil­me­sek szel­le­me leng be. Kö­zü­lük – úgy­mond – a bát­rak és si­ke­re­sek Ho­lly­wood szent föld­jé­ig sza­lad­tak, vagy nagy ve­re­ke­dé­sek­re ké­szen be­ha­tol­tak Lon­don még fel­tá­rat­lan dzsungelébe, Pá­rizs­ban a kis nya­va­lyá­sok, a har­minc­ötödrangú fér­gek nyü­zsög­nek csak. A nürn­ber­gi tör­vé­nyek ér­tel­mé­ben a fran­cia film­szak­má­ban mű­kö­dő fil­me­sek kö­zül va­ló­ban so­kan ment­he­tet­le­nek vol­ná­nak, de Nürn­berg ak­kor még mes­­sze van, az ár­ja Prévert és ké­tes szár­ma­zá­sú me­ne­kült ba­rá­tai még gond­ta­la­nul hü­lyés­ked­nek, bár tisz­tá­ban van­nak az­zal, hogy a vi­lág vé­ge kö­ze­leg.

elég egy sem­mi­ség

„Tré­fál­ko­zom – ír­ja Prévert egy ko­ráb­bi mű­vé­ben –, de tud­já­tok-e, ahogy mon­da­ni szok­ták, né­ha elég egy sem­mi­ség, az is új irányt szab­hat a dol­gok me­ne­té­nek. Egy csi­pet­nyi rob­ba­nó­gya­pot a gyen­gél­ke­dő ural­ko­dó fü­lé­ben, s már rob­bant is a ki­rály. A fel­sé­ges as­­szony fut­na a be­teg­ágy­hoz. Vé­ge a be­teg­ágy­nak. Vé­ge a pa­lo­tá­nak. Gyász, rom s ke­serv len­ge­dez.”

4.

Ezer­ki­lenc­száz­negy­ven, jú­ni­us ti­zen­há­rom.

Ez az a nyár, és ez az a nap, ami­kor nő­vé­rem és ba­rát­női szí­ni­elő­adást ren­dez­nek a ker­tünk­ben, a da­rab cí­me „Má­tyás ki­rály és az okos lány”, én ap­ród va­gyok, né­ma sze­rep, ál­lok a trón mel­lett, mint a cö­vek. Ha Lett­or­szág­ban él­nénk, vagy fran­ci­ák vol­nánk, ez vol­na az utol­só vi­dám es­ténk, mert hol­nap a né­me­tek be­vo­nul­nak Pá­rizs­ba, és Ri­gát meg­száll­ják a szov­jet csa­pa­tok, ne­künk sze­ren­csénk van, a ma­gyar kor­mány ma örök ba­rát­sá­gi szer­ző­dést kö­tött Belg­rád­ban a ju­go­szlá­vok­kal. Elő­adás után mogyoróparfét eszünk. Sen­ki, so­ha nem csi­nált olyan mogyoróparfét, mint a mi ma­mánk. Nagy­anyánk sír, ked­venc test­vér­ét fél­ti, egy Adrienne ne­vű öreg höl­gyet, aki most biz­to­san me­ne­kül Pá­rizs­ból, de ho­gyan, de mer­re?

Aki tud, min­den­ki me­ne­kül, Prévert is ro­han ös­­sze­szed­ni csa­pa­tát, Claudy ne­vű fi­a­tal ba­rát­nő­jét, el­vált fe­le­sé­­gét, Simone-t, és ba­rá­tai kö­zül azo­kat, aki­kért a leg­job­ban ag­gó­dik, a dísz­let­ter­ve­ző Trauner Sán­dort, a ze­ne­szer­ző Koz­ma Jó­zse­fet és Brassait, a fo­tóst. Koz­ma a há­bo­rú ele­jén azon­nal je­lent­ke­zett az ide­genlé­gi­ó­ba, de olyan ügyet­len és maf­la volt, hogy csak­ha­mar le­sze­rel­ték. Trauner meg el­me­he­tett vol­na Ame­ri­ká­ba, de kép­te­len volt el­hagy­ni sze­re­tett má­so­dik ha­zá­ját és a ban­dát és fő­leg Prévert-t, „so­kan va­gyunk – em­lé­ke­zik vis­­sza –, akik ne­ki kö­szön­het­jük, hogy túl­él­tük… ő meg én, mint­ha test­vé­rek let­tünk vol­na…” Prévert te­hát jú­ni­us 13-án reg­gel sor­ban be­ront a há­rom ijedt és ta­nács­ta­lan ma­gyar zsi­dó­hoz, és szin­te erő­vel kény­sze­rí­ti őket és fe­le­sé­gü­ket a me­ne­kü­lés­re. Met­ró­val, vo­nat­tal, sze­mély­au­tó­val, ta­xi­val és gya­log, még ágyú­tal­pon is men­nek, az ala­cso­nyan szál­ló re­pü­lő­gé­pek­ből gép­pus­ká­val lő­nek rá­juk, ször­nyű exo­dus, is­mer­jük. Is­mer­jük?

Jurançonban má­sok is csa­pód­nak hoz­zá­juk, töb­bek kö­zött Saint-Exupéry fe­le­sé­ge, Consuelo is, az­tán szét­szó­ród­nak, más-más alak­za­tok­ban új­ra ös­­sze­áll­nak, hely­ről-hely­re ván­do­rol­nak, né­mely ho­tel­ben, mert Prévert ba­rá­tai, kor­lát­lan hi­telt él­vez­nek, vagy is­me­rő­sök is­me­rő­se­i­nél kap­nak szál­lást, ha Prévertnek pén­ze van, ak­kor jól él­nek, ha nincs, meg­pró­bál­nak nem éhez­ni. Né­ha ta­lál­nak mun­kát az új­ra­é­le­dő film­szak­má­ban, vagy el­sze­gőd­nek egy kör­nyék­be­li pa­raszt­hoz, ka­pál­nak, pi­ac­ra szál­lí­ta­nak, csi­gá­kat gyűj­te­nek, egy ba­rá­ti üzem­ben da­to­lya- és dió­mas­­szát cso­ma­gol­nak. Ezer­ki­lenc­száz­negy­ven­há­rom nya­rán Trauner és Koz­ma is fel­köl­tö­zik Tourette-sur-Loup és Pont-du-Loup kö­zé a hegy­re, a ban­da töb­bi tag­já­val együtt meg­száll­ják a hyčres-i fiú nagy­nén­jé­nek fo­ga­dó­ját, Trauner – egy má­sik mű­vész ne­ve alatt – meg­ter­ve­zi A sze­rel­mek vá­ro­sá­nak dísz­le­te­it, Koz­ma ugyan­csak va­la­ki­nek a ne­ve alatt a film ze­né­jét kom­po­nál­ja (Brassai ak­kor már to­vább­ment Ame­ri­ká­ba), mi­cso­da nyüzs­gés, mi­cso­da nyár! A sík­föl­dön dü­höng a pusz­tí­tás és őrü­let, itt a ma­gas­la­ti le­ve­gőn bé­ke van, a szo­li­da­ri­tás arany­szá­lai Vichy­től Niz­zá­ig be­há­lóz­zák a sza­bad zó­nát.

Va­la­mit eb­ből mi is is­me­rünk.

komp­lett őrült

Hoz­zánk is be­ront egy kri­ti­kus haj­na­lon szü­le­im ba­rát­ja, H. T. Ak­kor is jú­ni­us kö­ze­pe van, de négy év­vel ké­sőbb. Elő­ző nap kel­lett be­köl­töz­nünk egy csil­lag­gal je­lölt ház­ba. H. T. ügy­véd, gallomán, és a szem­köz­ti szom­szé­dunk volt ott, ahol mind­ed­dig lak­tunk. Azon­nal men­jünk ve­le, ki­ál­toz­za fel­dúl­tan, el­búj­tat ben­nün­ket a há­bo­rú vé­gé­ig. Ép­pen fel­kél a nap, át­süt a Te­réz kör­úti má­so­dik eme­le­ti la­kás re­dő­nye­in, szü­le­im ba­rát­ja be­le­ol­vad a fény­be, ar­cát nem lá­tom, a jó em­be­rek ar­cát el­nye­lik a fé­nyek. Ba­rá­tunk, H. T. komp­lett őrült. Ut­cánk­ban há­rom ház­zal lej­jebb a Ges­ta­po egyik bör­tö­ne van, ő ép­pen ezért na­pon­ta több­ször ki­áll a te­rasz­ra és har­sány han­gon, pro­vo­ka­tív szán­dék­kal an­gol né­ven hí­vo­gat­ja há­rom kis­fi­át: „Jimmy, Johnny, Teddy!” E pil­la­nat­ban ti­zen­négy em­bert búj­tat egy­eme­le­tes vil­lá­já­ban, a pad­lá­son fe­le­sé­ge el­ső fér­jét, a föld­szin­ten a töb­bi­e­ket, mi­köz­ben az el­ső eme­let­re be­szál­lá­sol­tak hoz­zá egy SS-ez­re­dest, ba­rá­tunk sze­rint ez sem aka­dály, szó­val pa­kol­junk, lenn vár a ta­xi. Szin­te kö­nyö­rög, hogy meg­ment­hes­sen ben­nün­ket. Ha men­nénk, össze­sen ti­zen­ki­lenc em­bert búj­tat­na, ez is­ten­kí­sér­tés! Minden jó, ha vé­ge jó, mi is meg­ma­ra­dunk, ők is meg­ma­rad­nak, de ba­rá­tun­kat öt­ven­egy­ben ki­te­le­pí­tik. Apám sza­lad­gál, kér­vé­nye­ket írat alá mind­azok­kal, akik­nek H. T. meg­men­tet­te az éle­tét, pusz­tá­ba ki­ál­tott sza­vak, ba­rá­tun­kat egy al­föl­di ál­la­mi gaz­da­ság­ba ve­zény­lik. Va­ló­ban komp­­lett őrült: a föld­mű­ves mun­ka sze­rel­me­se lesz, Tolsz­toj-in­get hord, szak­állt nö­veszt, fi­a­it föld­mű­ves­nek ne­ve­li, ami­kor már en­ged­nék, ak­kor sem jön vis­­sza a vá­ros­ba. Öt­ven­hat no­vem­be­ré­ben az­tán el­in­dul csa­lád­já­val ál­mai vá­ro­sá­ba, Pá­rizs­ba. Egy órá­val előbb hal meg, mint­hogy át­lép­né a bel­ga–fran­cia ha­tárt. „Az­előtt fény volt, ma sö­tét­ség. Az­előtt itt vol­tam (gon­dol­ja Ivan Il­jics), most pe­dig in­du­lok oda! Ho­vá?” Jimmy, Johnny és Teddy szét­szé­led­nek a vi­lág­ban, ap­juk­ról so­ha sen­ki nem ne­vez el sem­mi­fé­le fát, sem­mi­fé­le fa­sor­ban.

5.

Lá­za­dunk.

Szo­lid kis lá­za­dá­sok ezek, lé­nyeg­te­len dol­gok mi­att, mind­egy, fe­szít­jük a húrt. Már té­len kezd­tük: ja­nu­ár­ban vil­la­most dön­tö­get­tünk, mert az arany­csa­pat ve­szí­tett a VB-n, Se­bes Gusz­táv ta­ka­rod­jék – üvöl­töz­tük. Feb­ru­ár­ban több­ször meg­lóg­tunk a hon­vé­del­mi is­me­re­tek órá­já­ról, már­ci­us­ban egy DISZ-taggyűlést mu­lasz­tot­tunk, és jött áp­ri­lis, min­den csíny­re friss, és mi egy il­le­gá­lis film­ve­tí­tés mi­att a sö­tét­ben lo­pa­kod­va meg­mász­tuk a pa­lán­kot vagy kő­ke­rí­tést.

És jön a má­jus, és pamf­le­tet csi­ná­lunk, pa­ró­di­át a fő­is­ko­lá­ról.

Spon­tán szü­le­tik, mint a nép­köl­té­szet, düh táp­lál­ja. Öten va­gyunk kez­de­mé­nye­zők, de hogy mi va­gyunk azok, azt csak mi tud­juk, mert min­den­ki ben­ne van, ez itt min­den­ki ka­rá­csony­fá­ja, ha­tal­mas örök­zöld, te­le­szór­va fény­lő öt­let­szi­por­kák­kal, ága­i­ra bár­ki bár­mit fel­ag­gat­hat, még ma is büsz­kén áll az em­lé­ke­zet er­de­jé­ben, de hol van az az er­dő?

Ak­ko­ri­ban még fü­lünk­ben zsong, amit az iro­da­lom­órá­kon ta­nul­tunk, épít­jük a Felhőkakukkvárat, athé­ni pol­gá­rok va­gyunk és fel­vi­lá­go­so­dás ko­ri fi­gu­rák, ir­to­gat­juk a gya­lá­za­tost! Na­pon­ta új em­be­rek csat­la­koz­nak hoz­zánk, még­is be­fér min­den­ki a pró­ba­te­rem­be, a pró­ba­te­rem mind­­­azo­kat be­fo­gad­ja, akik úgy sze­re­tik egy­mást, mint mi.

A fő­igaz­ga­tó­nő csak a pamf­let cí­mét tud­ja, na­pon­ta több­ször el­mor­mol­ja ma­gá­ban: Fő­is­ko­la 11 óra. Giuseppe De Santis szép film­jé­nek, a meg­tör­tént ese­ten ala­pu­ló Ró­ma 11 órá­nak cí­mét csór­tuk el, ta­valy bár­ki lát­hat­ta a mo­zi­ban: ál­lás­ra vá­ró gép­író­lá­nyok hos­­szú so­ra alatt le­sza­kadt a lép­cső­ház. Ál­do­za­tok, si­ko­lyok, drá­ma, szép lá­nyok, ket­té­tört éle­tek. A fő­igaz­ga­tó­nő szo­rong­va töp­reng, va­jon hol van itt a csap­da, és elő­re tud­ja, hogy ál­mat­lan éj­sza­kák vár­nak rá, de még­sem száll szem­be az ese­mén­­nyel, ez egy­szer a gye­re­ke­ket nem sza­bad ön­ki­fe­je­zé­sük­ben gá­tol­ni, csak ré­sen kell len­ni, ré­sen, ré­sen. A fő­igaz­ga­tó­nő alap­já­ban vé­ve ren­des em­ber, más egye­te­mek­hez ké­pest mi itt a bé­ke szi­ge­tén él­de­gé­lünk, bár­mi tör­tén­jék, in­nen le­he­tő­leg nem rúg­nak ki sen­kit. Fel­té­te­le­zem, hogy a fő­igaz­ga­tó­nő ak­ko­ri­ban csöp­pet sem bol­dog. Azt kép­ze­lem, hogy ami­kor még if­jú szí­nész­nő volt, Ju­di­tot ját­szot­ta Az ör­dög cim­bo­rá­já­ban, meg An­nát a Tanner John cí­mű da­rab­ban, ked­venc szer­ző­je ak­kor ta­lán G. B. Shaw volt. Le­het, hogy a nagy öreg egyik hí­res mon­dá­sa ott füg­gött ak­kor az öl­tö­ző­je fa­lán: „Min­den je­len­tős igaz­ság elő­ször blasz­fé­mia.”

Mi meg alá­me­rü­lünk a blasz­fé­mi­á­ban.

El­játs­­szuk, hogy Chap­lin el­jön a fő­is­ko­lá­ra, mert itt még ve­tí­tik a ré­gi né­mafilm­je­it. Most is ép­pen fo­lyik a ve­tí­tés, de a te­rem üres, egy el­szánt hölgy őr­zi az aj­tót, lé­lek sem lép­he­ti át a kü­szö­böt, még ma­ga Chap­lin sem, ha­csak nem ad ne­ki a fő­igaz­ga­tó­nő egy spe­ci­á­lis fel­ha­tal­ma­zást.

a pamf­let is nyelv

Chap­lin in­dul, ke­re­si a fő­ha­tó­sá­got, szín­ről-szín­re megy, min­den szín egy osz­tály, egy iro­da, egy ta­nár; ba­rack a fej­re, fül­ci­bá­lás, bö­kö­dés an­nak, akit a köz­vé­le­mény a ke­gye­i­be fo­ga­dott, de akit el­len­szenv sújt, an­nak po­fon, rú­gás, hi­deg zu­hany. Aki­ről meg nem esik szó, az nincs is, nem lé­te­zik, ma mi íté­lünk ele­ve­nek és hol­tak fö­lött, a pamf­let is nyelv, idé­zés és rém­lá­to­más, csak az ér­ti, aki itt van ma a te­rem­ben. Ezer po­én­ból ta­lá­lom­ra ra­gad­junk ki egyet: a fő­igaz­ga­tó­nő tit­kár­nő­jét ját­szó lány tan­ter­vet ké­szít, sze­ren­cse­ke­re­ket for­gat, a ke­rék meg­áll, ki­húz be­lő­le egy cé­du­lát, egy-egy cé­du­lán egy-egy tan­tárgy, a lány ol­vas­sa, Chap­lin bá­mul: „mar­xiz­mus”. Pör­ge­tés, meg­ál­lás, cé­du­la: „orosz”. To­vább, to­vább, őrült se­bes­ség­gel: „mar­xiz­mus, orosz, hon­vé­de­lem, hon­vé­de­lem, orosz, mar­xiz­mus, orosz, mar­xiz­mus, hon­vé­de­lem…” Egy­szer­re csak fur­csa szó áll a cé­du­lán: „szak­ma”. Szak­ma? A tit­kár­nő döb­ben­ten me­red a cé­du­lá­ra, majd fel­ki­ált: „gép­hi­ba!” Füg­göny. Tom­bo­ló rö­hö­gés. A fő­igaz­ga­tó­nőt sí­rás foj­to­gat­ja, de úgy tesz, mint­ha ne­vet­ne ő is.

Kis lá­za­dás, nagy bot­rán­­nyal, sze­ren­csé­re meg­ús­­szuk, nem űz­nek el ben­nün­ket a bé­ke szi­ge­té­ről, és ezen­túl nor­má­li­sab­ban zaj­la­nak a ve­tí­té­sek, A sze­rel­mek vá­ro­sát két­szer is meg­néz­he­tik a töb­bi­ek, im­már egy ár­nya­lat­tal több jo­gunk van, mi­hez is? Győz­tünk? Min­den­fé­le il­lú­zi­ók ro­han­nak meg ben­nün­ket, az­tán el­száll­nak, az­tán vis­­sza­száll­nak, új­ra el­száll­nak, így megy ez, „ó, ér­zel­mek bil­le­nő mér­le­ge…” – ír­ta Prévert ba­rát­ja, Robert Desnos.

Ülök a vo­na­ton, me­gyek ha­tár­sáv­tól ha­tár­sá­vig, kí­sé­rem az új uta­zó­kat, míg el nem né­mít a száj­zár, tol­mács va­gyok. Né­há­nyat már ba­rá­ta­im kö­zül át­vit­tek a ha­tár­sá­von, már tud­ják, hogy oda­át mi van, va­jon mi? Hyčres, Hotel Albion, ró­zsa­il­lat?

felső kép | Brassaï: Transzmutáció: Saint-Antoine kísértése, Dave, flickr.com