SZEPTEMBERTŐL AUGUSZTUSIG
A trójai háború első éve [1996 szeptember]

Pontosabban szeptember 1-től augusztus 31-ig. Méghozzá ’39–40-ben. Előbb azonban némi magyarázat.
Utazunk a 7-es buszon. Mintegy másfél éve. Január körül lehet. Azon az elegáns újfajtán. Szélesebbek az ülések. Meg olyanok, mint a vonaton. Négy ülés képez együttest. Kettő-kettő egymással szemben. De csak hárman vagyunk. A negyediken húszévesforma kislány. Csinoska – és tudja is. Nem nagyon érdekeljük. Istenem, miért is érdekelnénk. De azért – a szeme sarkából, egy percre – megnéz magának. Mi hárman nemzedéktársak. Meg valamennyire múlt- és sorstársak is. Öregek – természetesen – nem vagyunk. De azért – amúgy összeadva – hárman – igencsak közelítjük a kétszáz évet. Kilóra átszámítva lenne veszélyes. Régi, lehasznált lifteken ki is gyúlhatna a piros égő. Túlsúlyt jelezvén. Vagy legalábbis a túlsúly közeledtét. Folytatunk egy beszélgetést. Még a vendéglőben kezdődött. Némi sörökkel fűszerezve. Az utcán folytatódott. Sűrű megállásokkal szaggatva. És a buszon sem közelít a befejezéshez. A nagy témáról esik szó. A háborúról. Gyerekkorunk-kamaszkorunk feledhetetlen iszonyatáról, lenyűgöző megrázkódtatásáról. Rémdrámává torzult eposzáról, sokká silányult katarzisáról.
csak átül máshova
A buszon – ha jól emlékszem – „finom” részletekről beszéltünk. Ínyenceknek valókról. Rádió-, újság-, filmhíradó-emlékekből összerakva. Meg hozzáolvasva mindenfélét. Hadtörténelmet, emlékiratot, riportkönyvet – és sok más egyebet. Vagyis a sivatagi hadjáratról. Rommel menetközben legendává tett páncélos hadtestéről. Montgomery utólagosan legendává lett nyolcadik hadseregéről. Röpködtek a támadások és ellentámadások. Mármint a hetes buszon. Szó esett Tobrukról és El-Alameinről. Tobruk védőiről, a „tobruki patkányokról”. És az angol harangokról. Amik megkondultak az el-alameini győzelem után. Meg – nyilván dilettáns módon – az eltérő taktikákról is. Rommel manőverezési készségéről. Montgomery összpontosított támadásairól. Itt, az eltérő taktikáknál, a kislány feláll. Biztosan leszáll. Nem néz – még a szeme sarkából se – ránk. Aztán látjuk, csak átül máshova.

Karel Appel: A promenád, Frans Vandewalle, flickr.com
Nem jobb helyre. Ugyanúgy háttal a menetiránynak, mint eddig. Folytatódik a magasröptű eszmecsere. Valahol a német Afrika Hadsereg pusztulásánál tartunk, amikor megérkezünk a Körtérre. Leszállunk. A busz viszi a riadt kislányt tovább. Maga elé mered. Nem pillant ránk az ablakból se. Mi történhetett? G. szólal meg, szelíden kesernyés öniróniával. „Megunta a három rozzant kísértetet. Ahogy beszélték a trójai háborút.” Bizony, beszéltük a trójai háborút. Talán kutatgatta a nem régi érettségi emlékeket. Ki is lehet Rommel? Priamosz ötvenegyedik gyermeke? És Montgomery? Achilles eltitkolt testvére? Az iskolában se szerette az irodalmat. Elege van az ócskaságokból. Bólintunk, igaza lehet. Elegünk van az ócskaságokból. Megyünk haza. A trójai háborúról, netán a pun háborúkról talán, egyszer, majd máskor.
Akárhogy is vesszük: háborús nemzedék. Nyolcéves múltam, amikor a Westerplattén eldördültek az ágyúk. Megkezdődött a világháború. Tizennégy éves múltam, amikor Hirosimában felrobbant az atombomba. Befejeződött a világháború. Közben történt minden. Igaz, nekem nem volt Don-kanyar. De volt bombatámadás. Nem volt hadifogság. De volt menekülés. Nem volt testi sebesülés. De volt lelki sebesülés. És mindenhonnan szembejött a háború. Újságból, rádióból, filmhíradóból. Felnőttek kihallgatott beszélgetéseiből. Gyerekek utánzó játékaiból. Iskolai ostoba tanmesékből. Esti szomorú elsötétítésekből.
a véghez közelítve
A legtöményebb a rádió volt. Lebombázott városok, lelőtt repülőgépek, elsüllyesztett hajótonnák, megsemmisített hadosztályok – a vízállás- és időjárás-jelentésnél is hétköznapibbak. És az adók. Nemcsak Budapest I. és II. De a Donau Sender és az angol hírek. A belgrádi katonai állomás és a washingtoni Amerika Hangja. Meg főként a háborús dalok. Magyarul, de németül is. Pannika magyarul. Erika németül. Pannika, a hűséges —–,,vár rád a sírig” … Erika, a virágzó – ,,an der Heide blüht…” Természetesen Lily Marlen. ,,Kívül a kaszárnyán, künn a kapunál…”. Természetesen „valahol Oroszországban”. „Muszka földre lassan jár a posta.” No persze. A figyelmeztetések. Már a véghez közelítve, ’44-ben. A „műsorunkat bizonytalan időre megszakítjuk! Légoltalom vigyázz: Bácska–Baja! Légoltalom vigyázz: Kolozs–Maros!” No persze. A „helyzetmagyarázatok”. Ugyancsak már a véghez közelítve, ’44-ben. Dövényi Nagy Lajos „helyzetmagyarázata”. Bágyoni Váró Andor „helyzetmagyarázata”. „A Kárpátokon nem jönnek át. A baráti német hadsereggel karöltve”.
A látványt a filmhíradó szolgáltatta. Meg a „dokumentumfilmek”. Szinte a világ természetes állapotának látszott. Hogy bombáznak, lelőnek, elsüllyesztenek, megsemmisítenek. Csak ezt hallani-látni nyolc és tizennégy éves kor között. , Gondoljátok meg, proletárok!” Hogy előtte más is volt, álomnak tűnt. Hogy utána más is lehet, mesének tűnt. Csak a zuhanóbombázó volt valóság, a légelhárítás, a tengeralattjáró, a tankhadoszlop. Bár talán a szervezet néha tiltakozott. Persze ez is bizonytalan. Apám moziba vitt. (Nem volt jellemző!) Sok karamellát vett. (Jellemző volt!) „Dokumentumfilm” Szerbia lerohanásáról. Néztem a leomló városokat, égő falvakat, felrobbanó páncélosokat, menekülő embereket. És tömtem magamba a karamellát kegyetlenül. Egy hosszú képsorban német katonai bravúr. Makacsul védett szerb betonbunkerek. Lángszórók bevetésével gyorsan kifüstölik. Nos, a lángszóróknál felfordult a gyomrom. Akkor biztos voltam benne: a valóságos karamella túl édes ragacsosságától. Mostanság eljátszom a gondolattal: az égett test elképzelt szagától.

Karel Appel: A vad fiú, FaceMePLS, flickr.com
Ragacsos karamella vagy égett test? Eldönthetetlen. Valami azonban egyértelmű. Nem szabadulhatunk. Mármint az emlékek lidércétől, a benyomások égetésétől. A recehártyán megrögződtek, a dobhártyán megtapadtak. Onnan kerültek az agyba. Hogy is van? Semmi nincs az elmében, ami nem volt az érzékekben? Nem jól emlékszem, és főként nem is nagyon érdekel. Tény, hogy az érzékekből az elmébe kerültek. Ott kavarognak és értelmeztetnek egy életen át. Meg keringenek a véráramban. Lerakódnak – mészként – a koszorúerekben és térdízületekben. Remegésként a gyomoridegekben és végtagizmokban. Fáradtságként a szellemi reflexekben és érzelmi reakciókban. Hogy öröklődnek-e mint szerzett tulajdonságok? Nem tudom. Szegény Micsurinra se jól emlékszem. És nem ülök marxista szemináriumon. De remélem, nem. Le kellene zárni. Mi közük gyermekeimnek, unokáimnak a túl édes karamellához, az égő testhez? Nem kellene hetedíziglen bűnhődni. Főként vétlenként. El nem követett bűnökért.
De nekünk megkerülhetetlen. A hetes buszon beszélgetve. Fotelban a televízióra meredve. Kimeredt szemmel könyvet olvasva. Ezért vettem meg – persze az antikváriumban – Rásy Barna könyvét. 1939–40. A háború első éve. Stádium kiadó. Évszám nélkül. De az előszó ’40 augusztus 31-ről keltezett. Pontosan az első év, a trójai háború első éve. ’39 szeptember 1-től ’40 augusztus 31-ig. Nos, Rásy Barnáról mit sem tudok. Talán kellene? A lexikon sem tud róla. Talán kellene? De most nem is erről van szó. Hanem a könyvéről. És főként a trójai háború első évéről.
a megbénult őz
Ki kell mondani: nem náci. Sőt, bizonyos tárgyilagosságra is törekszik. Legalábbis nyilvánított szándékában. Ha a megvalósított kivitelben nem is. Csak bizonyos megigézettséggel néz. A Wermachtra és a német népre. Meg a Wermacht és a német nép Führerére. Hitlert a könyv elején még többnyire néven nevezi. Később már inkább vezérnek és kancellárnak. Vagy az egyszerűség kedvéért Führernek. A megigézettség egyértelmű. A megbénult őz nézheti így az óriáskígyót. Persze e hasonlat is sántít. Mert nem ijedtség van a szemében, hanem csodálat. Legfeljebb ijedt csodálat. Amiből könnyen lehet lelkesedés. Meg boldog követés is. Ne tagadjuk: nagyjából megfelel az egykori hazai közvélekedésnek. Vagy közérzetnek inkább. A trójai háború eleje táján túlcsorduló eufóriával. Vége táján elfojtott apátiával. Természetesen volt ellenvélekedés és ellenérzet is. De kisebbségben. És főként eszmeileg, nem gyakorlatilag.
Csak néhány példát. A csodálatba vagy lelkesedésbe átmenő megigézettségre. A nagy erődök legendáját. A nagy támadások indoklását. A nagy színjátékok imádatát.
A nagy erődök legendája főként a francia Maginot-vonal és a belga Eben Emael-erőd. Az első a francia–német határon. A második Kelet-Belgiumban, Liége mellett. Hogyne emlékeznék. Igaz, inkább a Maginot-vonalra. A bevehetetlenség mítoszára, a technika apoteózisára. Nos, mindkettő a Wermacht glóriáját fényesítette. Meg a Führer hadvezéri zsenialitását bizonyította. A Maginot-vonalnál az, hogy nem vette be. Az Eben Emael-erődnél az, hogy bevette. A Maginot-vonalnál azt kellett csodálni, hogy meg sem ostromolta. Hanem Belgium felől, a semleges országot lerohanva, átkarolta. Az Eben Emael-erődnél azt kellett csodálni, hogy megostromolta és bevette. Hadicsellel, ejtőernyős rajtaütéssel, zuhanóbombázó támadással. Pedig az első esetben legfeljebb a franciák naivitását lehetett csodálni, nem a németek zsenialitását. A második esetben legfeljebb a belgák ellenállását lehetett csodálni, nem a németek támadását. Igaz, főként az utóbbi, a lét megítélésének alapkérdése. Mert lehet csodálni a bárányt, hogy milyen kétségbeesetten, szinte heroikusan áll ellen a farkasnak. És lehet csodálni a farkast, hogy milyen könnyedén, szinte elegánsan tépi szét a bárányt. De, mondom, mindez a lét megítélésének alapkérdése.

Karel Appel: Színes élet, Selena N. B. H., flickr.com
A nagy támadások indoklása főként a norvég és a holland–belga hadjárat. De lehetne akár a lengyel hadjárat is. Hogy lényegében mindegyik támadás indokolt. Lengyelország esetében indokolt a háborút elindító támadás. Norvégia, Hollandia, Belgium esetében indokolt a semlegességet felrúgó támadás. Gondoljunk csak bele! Lengyelország szeme előtt Csehszlovákia sorsa. Csehszlovákia engedett. Ezért felszámoltatott. Engedjen Lengyelország is? Hogy felszámoltasson? Nem a német követelések teljesíthetőségéről vagy teljesíthetetlenségéről van szó. Hanem a közvetlen történelmi példázat értelmezhetőségéről vagy értelmezhetetlenségéről. (Nem állom meg, hogy le ne írjam: a könyv szerint Hácha csehszlovák elnök valóban behívta a német csapatokat. Sőt, kérte, hogy jöjjenek. A német propaganda valóban ezt állította. Nem kommentálom, csak a későbbi behívásokra-kérésekre gondolok: Magyarországra, Csehszlovákiára, Afganisztánra. A diktatúrák – úgy látszik – nem túlzottan leleményesek.) Norvégiát, Hollandiát és Belgiumot pedig a szövetségesek akarták lerohanni. Csak éppen meg kellett előzni őket. Vagyis azért vették semmibe a semleges államok semlegességét, hogy más ne vehesse semmibe a semleges államok semlegességét. Német megszállással védték őket a szövetséges megszállástól. Anglia blokád alá vette volna a tengerpartot, hogy ne jöhessen Narvik kikötőjéből zavartalanul Németországba a svéd vasérc. Németország megszállta Norvégiát, hogy jöhessen Narvik kikötőjéből zavartalanul Németországba a svéd vasérc. Esetleges blokádra tényleges megszállás? Nem folytatom. Tudnivaló, a könyv is tudja, az első évben történt: a francia hadsereg két hónap múlva összeomlott; az angol hadsereg Dunkerque-ből kétségbeesetten menekült. Semleges országok preventív megszállására nem lett volna erő.
teátrális jelenet
A nagy színjátékok imádata főként a compiégne-i fegyverszünet. A híres, világraszóló szcéna. A nevezetes erdei tisztáson. A még nevezetesebb vasúti szalonkocsiban. Ahol huszonegy év előtt a francia–német fegyverszünet, francia diktátummal, megköttetett. Ahol huszonegy év után német–francia fegyverszünet, német diktátummal, megköttetett. Mert kihozatták a párizsi hadimúzeumból és odavitették. Az antant győzelmi emlékműve mellé, amit letakartak. Foch marsall szobra mellé, amit nem takartak le. Kicsi, megalázott francia küldöttség. Nagy, diadalmas német küldöttség. Hitlerrel az élen. És beül a szalonkocsiban Foch marsall székébe. Az első világháború német Zugsführere az első világháború francia marsalljának székébe. Az egykori vesztes hadsereg ezredküldönce az egyik. Az egykori győztes hadsereg hadvezére a másik. Teátrális jelenet. „Igazságosztó” történelmi nagytotál a dilettáns rendező szcenírozásában. Színfalrepesztő, fülhasogató, szemsértő. Dühödt revánsvágy van benne. Primitív triumfálás, triviális kompenzáció. Letudottnak hiszi az évszázados ellentétet, megbosszultnak a sokszoros sérelmet, véglegesnek a részleges diadalt. Láttam – gyerekként – a filmhíradóban. Látta egész nemzedékem is. Lefényképezte a szem, megőrizte az emlékezet. És – utólag – értelmezte az elme. De főként a jó ízlés, amit a legjobban megsértett. Történelmi igazságtevés? Ugyan. Nem tudom, tesz-e igazságot a történelem. (Bár remélem, tesz.) De tudom, ha teszi, nem így teszi. Focht nincs ugyan okom különösebben szeretni. De Hitlert van okom különösebben nem szeretni. Mégis csak tényként mondom: az első világháborús francia marsall Napóleon mellett fekszik, az Invalidusok dómjában. Az első világháborús német Zugsführer megégetten ott hevert a kancellária udvarán. De ez sem történelmi igazságtevés. (Bár remélem, az.) Lehet, csak a győztes jutalma, a vesztes büntetése. De nem is erről van szó. Hanem a szerző csodálatba vagy lelkesedésbe átmenő megigézettségéről. Igaz, csodálatba vagy lelkesedésbe átmenően megigézett volt fél Európa. És lehet, mindez – színfalrepesztésről, fülhasogatásról, szemsértésről, dühödt revánsvágyról, primitív triumfálásról, triviális kompenzációról – csak utólagos okoskodás. Ami a véget visszavetíti a kezdetre, a következményt az előzményre. Meg az azóta megtudott tényeket és igazságokat számon kéri az akkori vélt tényeken és vélt igazságokon. Lehet, de nem tehetek róla. Emlékekből és olvasmányokból, tapasztalatokból és tanulmányokból kialakítottam valamit.

Karel Appel festménye, Dmitry Sakharov, flickr.com
Létem, főként történelmi létem megítéléséről. Ezért a farkast farkasnak tartom, a bárányt báránynak. A gyilkost gyilkosnak, az áldozatot áldozatnak. A támadót támadónak, a megtámadottat megtámadottnak. És az ízléstelenséget ízléstelenségnek, a jó ízlést jó ízlésnek. Meg még hosszasan tovább. Szeretnék meg is maradni emellett. Így jobb nekem. Azt hiszem, a világnak is.
Ám az utólagos okoskodáson érdemes gondolkodni. Meg a vég és kezdet, következmény és előzmény viszonyán is. És főként az azóta megtudott tények és igazságok és az akkor vélt tények és igazságok kapcsolatán. Mert a vég és következmény felől mindig más lehet, mint a kezdet és előzmény felől. Az azóta megtudott tények és igazságok felől, mint az akkor vélt tények és igazságok felől. Más a jelen lévő szemtanú és a később élő elmélkedő nézőpontja. Az első nem látja a fától az erdőt, a második az erdőtől a fát? Lehet. De inkább az egyik nem jól látja a fától az erdőt. Mert közel vagy benne van. A másik jobban látja a fát és az erdőt is. Mert távol és kívül van.
Először Karinthy jut eszembe. Jellemző álma. Az első világháborút húzza a lidérces érettségin. Először boldog. Mindent tudni vél. Hiszen átélte, azaz szemtanú volt. Azután megbukik. Semmit sem tud. Mert átélte, azaz szemtanú volt. A közel és benne lévő személyes-múló szemszögéből látta, amit látott; nem látta, amit nem láthatott. Ezért nem tudta, amit nem tudhatott. Nem a távol és kívül lévő személytelen-maradandó szemszögéből látta, amit látott; látta, mert többet láthatott. Ezért tudta, amit tudhatott. Vagyis (paradoxon? igen, de nem túlzottan éles!): az átélő szemtanú inkompetens – mert átélő szemtanú. A később élő elmélkedő kompetens lehet – mert később élő elmélkedő. A könyv hajdani szerzője – mert átélő szemtanú – sokat tévedhet. A könyv mai olvasója – mert később élő elmélkedő – kevesebbet tévedhet. Ez jobb nézőpont. De fölényre nincsen ok.
nagy zűrzavar van
Másodszor Stendhal jut eszembe. A Pármai kolostor feledhetetlen hőse. Ott volt a waterlooi csatában, de nem vette észre. Hogy vette volna észre! Hiszen ott volt. Érdemes pontosítani. Hogy nagy zűrzavar van, észrevette. Hogy nagy csetepaté van, azt is. De hogy ez a világtörténelmet megfordító waterlooi csata, azt nem. Mert átélő szemtanú volt. Azaz inkompetens. Régi (de rossz) magyar filmre gondolok. Matrózok az Aurora cirkálón. Szemben a Téli Palota. Tűz! Megvillannak a szemek és ágyúcsövek. Mert tudják: megnyitják a világtörténelem új korszakát. Jelt adnak a Téli Palota ostromára. Nos, ha lett volna új korszak (lehet, hogy volt); ha lett volna ágyútűz és Téli Palota ostroma (lehet, hogy volt), akkor sem tudták. Mert átélő szemtanúk voltak. Azaz inkompetensek. A Pármai kolostor a valóságos inkompetenciát ábrázolja, mert mestermű. A régi film a vélt kompetenciát ábrázolja, mert fércmű. Aki ott és benne van, nem tudhatja. Mert ott és benne van. Aki máshol és kívül van, tudhatja. Mert máshol és kívül van. Ennek a színe a Stendhal-szindróma. Nem néz, mert nem nézhet minden csetepatét waterlooi csatának. Minden résztvevőt tudatos hősnek. Mert irodalmat ír, zseniális, és kívülről ábrázol. Visszája a ,,Rásy-szindróma”. Waterlooi csatának néz, mert nézhet minden csetepatét. Minden résztvevőt tudatos hősnek. Mert történelmet ír, nem zseniális, és belülről ábrázol. Ám nemigen vethető a szemére. A dolog természetéből következik.
Valami azonban közelről és távolról, Stendhal- és Rásy-szindrómában egyaránt zavaró. Hogy senkinek sincs mindenben igazán igaza. Azaz – szomorú, de leírandó! – a helyzetet Hitler és a nácizmus könnyíti meg. Mert vele szemben mindenkinek, mindenben igazán igaza van. Átrajzolja az egész történelmet. Legalábbis az első világháború óta. Ideológiájával, retorikájával, praxisával a feltételes korábbi részigazságot is feltétlen későbbi egész igaztalansággá alakítja. Ezzel eredendően önérdeket képviselő, önmagukban kétes ellenfeleit végeredményben közérdeket képviselő, mindenkinek kételytelen hősökké varázsolja.

Karel Appel: Tragikus karnevál (részlet), Jean-Pierre Dalbéra, flickr.com
Miről is lehet szó? Hogy a háború utáni békekötésekbe – például Versailles-ba, például Trianonba – be van építve az új konfliktus lehetősége. Nem is lehetősége, inkább szükségessége. Mert – tudom, a határok sérthetetlenek! – bizony, igazságtalan, bosszúbékék. Szinte provokálják a revánsvágyat. A bosszúra bosszú ördögi körét, gyilkos logikáját. Nem igazságot osztanak, de vágyakat teljesítenek. A győztesek részeg vágyálmait. Soroljam a tényeket? Általánosan ismertek. Az évtizedekre láncra vert, korridorral kettévágott Németországot? Az egyharmadára apasztott, képtelen határok közé szorított Magyarországot? És még – hosszasan – tovább? Az újragondolás béketeremtő szándék lehetett volna, igazságtevő óhaj. A tragédiát – újra mondom – valóban Hitler jelentette és a nácizmus. Ebben a végzetes paradoxon. Hitlert és a nácizmust az igazságtalan, bosszúbékék teremtik. És a belőlük fakadó keserűség segíti hatalomra. De ettől kezdve minden fejre áll. Hitler és a nácizmus nélkül maradhatnának, egyszer talán előtérbe is kerülhetnének az újragondolás béketeremtő szándékai, igazságtevő óhajai. De Hitlerrel és a nácizmussal nem. Mert – mondtam már – fellépésük a korábbi részigazságot későbbi egész igaztalansággá alakítja. Az újragondolást agresszióvá silányítja. A béketeremtő szándékot háborúteremtő szándékká torzítja. Az igazságtevő óhajt igazságtipró indulattá aljasítja. Mert az abszolút igaztalan és rossz a relatív igaztalant igazzá, legalábbis kvázi-igazzá, a relatív rosszat jóvá, legalábbis kvázi-jóvá nemesíti. Pontosan ez történt. Ausztria megszállása, Csehszlovákia felszámolása, Lengyelország lerohanása mint abszolút igaztalan és rossz az igazságtalan bosszúbékék relatív igaztalanságának és rosszának megadta az igaz vagy legalábbis kvázi-igaz, a jó vagy legalábbis kvázi-jó látszatát. Ami pedig a háborúban történik, azért a háborút kikényszerítő felelős. Ugyanis a háborúban a béke logikája felfüggesztetik. Helyébe a háború logikája lép. A béke etikája felfüggesztetik, helyébe a háború etikátlansága lép. Hogy Anglia is meg akarta szállni Norvégiát? Nem tudom. De Németország szállta meg. És – mondom – a háború kezdete óta minden norma fejre állt.
legendák és ellenlegendák
Nemcsak az igaz és igaztalan egyértelműsége lett kétértelműséggé. De a fehér és fekete egyértelműsége is. Hát még a hősiesség és hősietlenség, bátorság és gyávaság, dicsőség és szégyen egyértelműsége. Olvasom a könyvet és elmélkedem. Főként a legendák és ellenlegendák egymást váltásán. Ahogy az időleges győzők ideiglenes legendáit felváltották a végleges győztesek végleges? ellenlegendái. Sokszor egyazon tény értelmezésében is. Csak két példát. Az Admiral Graf Spee és Dunkerque legendáját és ellenlegendáját. Mindkettőt olvastam a könyvben. Az időlegesen győzők ideiglenes legendavariánsában. És mindkettőre pontosan emlékszem. Az időlegesen győzők ideiglenes legendavariánsában is – a korabeli magyar rádióból. És a véglegesen győztesek végleges? ellenlegendavariánsában is – a korabeli angol rádióból.
Az Admiral Graf Spee német csatahajó. Harcba keveredett egy angol cirkálóval. Ott termett két másik angol romboló is. Beszorították Montevideo előtt a La Plata torkolatába. Egyetlen kikötő sem fogadta be. Nem megadta, hanem elsüllyesztette magát. Történt mindez ’39 decemberében. A tengeri háború első szakaszában. (Nos, csak a történelmi amnézia apró bizonyítékaként írom le. Álltam a La Plata torkolata mentén. Német csoporttal. Mondta is az idegenvezető a történetet. Az Admiral Graf Spee legendájára ketten kaptuk fel a fejünket. Az egész népes csoportban. Ketten magyarok. A bátyám és én.) Nos, a tény egyértelmű. A német hajó elsüllyedt. Az angol hajók nem. De a legendák nem a tényeken, hanem a tények mitizálásán alapulnak. Az ellenlegendák sem tényeken, hanem a legendák de- és remitizálásán alapulnak. A legenda egyértelmű volt. Az angol hajók erőfölényben voltak; a német hajó erkölcsi fölényben. Az erőfölény fizikai győzelmét felülmúlta az erkölcsi fölény metafizikai győzelme. A hajó hősies öngyilkossága a német hadsereg legyőzhetetlenségének jelképe. Az ellenlegenda is egyértelmű volt. Az angol hajók és tengerészek jobbak voltak, a német hajó és tengerészek rosszabbak. A jobb technikai és humánus minőség legyőzte a rosszabb technikai és humánus minőséget. A hajó öngyilkossága az angol flotta legyőzhetetlenségének jelképe. A legendából erőt meríthettek a német győzelmet sóvárgók. Az ellenlegendából reményt meríthettek a német vereséget óhajtók. És az inkompetens, átélő szemtanú? Bizony, eltévedhet legenda és ellenlegenda között. De ami utána történt, az ellenlegendát erősítette.

Karel Appel: Gyerek IV., ekenitr, flickr.com
Dunkerque francia kikötő. Az Északi-tengeren, a belga határtól délre. Ide szorult ’40 tavaszán a megvert angol expedíciós hadsereg. Több százezer katona, rengeteg felszerelés. Állandó tűzben. Felülről a Luftwaffe bombáinak, oldalról a Wermacht ágyúinak kiszolgáltatva. Értük jött az angol flotta, és hazavitte őket. Flotta? Csatahajók és halászbárkák; cirkálók és szénszállítók; rombolók és vitorlások. Az angol hajózás legfurcsább armadája. Ismerjük a történetet. Megverettek, de megmenekültek. A legenda- és ellenlegenda-képzés nagyszerű talaja. Még a megnevezések is szétváltak. A német szöveg – furcsán – Dünkirchenről szólt – amúgy megváltoztatottan, németesen. Az angol szöveg – természetesen – Dunkerque-ről szólt – amúgy változatlanul, franciásan. A német legenda óriási, stratégiai győzelemről szólt. Fejvesztetten menekülő, tengerbe szorított angolokról. A teljes felszerelés elvesztéséről. A hátország kapkodó-nevetséges segítségéről. Még megcsillant a nagylelkűség lehetősége is. A győztes Luftwaffe megkegyelmezett a fegyvertelenül menekülőknek. Netán az angolokkal kötendő esetleges béke reményében? Az angol legenda óriási etikai győzelemről szólt. Rendezetten visszavonuló, tengerben is kitartó angolokról. A teljes emberanyag megmentéséről. A hátország szervezett-hősies segítségéről. Még megcsillant a legyőzhetetlenség lehetősége is. A győztes Luftwaffe sem bírt a fegyvertelenül menekülőkkel. Netán a majdani biztos győzelem fényes ígéreteként? A legendából erőt merítettek a német győzelmet sóvárgók. Az ellenlegendából reményt merítettek a német vereséget óhajtók. És az inkompetens, átélő szemtanú? Bizony, ismét eltévedhet legenda és ellenlegenda között. De ami utána történt, ismét az ellenlegendát erősítette.
Persze legendák és ellenlegendák mind a trójai háború első évéből. Pedig hat évig tartott. (Az első trójai háború tízig!) Az évet a könyv pontosan körülhatárolja. ’39. szeptember 1. – a háború kezdetének napja. ’40. augusztus 31. – a második bécsi döntés napja. Pontosabban a második bécsi döntés utáni nap. Az első év kezdete elindítja a katasztrófát. Az első év befejezése visszaadja Észak-Erdélyt. Kísértetiesen emlékszem. ’39. nem szeptember 1., hanem szeptember 3. Gyönyörű, kora őszi nap. Utolsó órák, iskolakezdés előtt a strandon. Édesanyánk jön értünk. Anglia és Franciaország is hadat üzent. Ez már a világháború. Elkezdődött – súlyát alig éreztem – a trójai háború első éve. ’40. nem augusztus 31., hanem augusztus 30. Gyönyörű, késő nyári nap. Utolsó órák, iskolakezdés előtt otthon. Édesapánk rohan haza. Ma lesz a második bécsi döntés. Hátha mi is visszakerülünk. Befejeződött – súlyát nagyon éreztem – a trójai háború első éve.
furcsa német–orosz félbarátság
Kényes művelet. Egy évet, az elsőt kimetszeni a hatéves folyamatból. Befejezettként kezelni a befejezetlent. Értelmezni az értelmezhetetlent. Pedig ez történik itt is, a kérdéses könyvben. Nézzük csak. Amit a szerző tudhat (és ahogy említi) és amit nem tudhat (tehát nem említi) – egymásra vetítve. Az első év végén fontos ,,tengely”-győzelmek. Indul a diadalmasnak ígérkező angliai légi csata. Jelentősnek látszó olasz katonai eredmények Észak-Afrikában. De: néhány hónap alatt legyőzik a Luftwaffét. Egy év alatt tönkreverik az olaszokat. Az első év végén mámoros magyar siker. Teleki közreműködésével visszakapjuk Erdélyt. De: nyolc hónap múlva Teleki öngyilkos lesz. Az első év végén még furcsa német–orosz félbarátság. De: tíz hónap múlva már megnyílik a keleti front. Mindez pedig mindent más megvilágításba helyez. Német–olasz diadalokat, magyar sikereket, győzelmi reményeket.
Hogy mi a tanulság? Nem tudom. Legfeljebb egy kis ,,történetfilozófia”. Hogy előrenézve majdnem minden homályos. Visszanézve majdnem minden világos. A folyamat a vége felől szerkesztetett. A vége felől nézve minden logikusan mutat a vége felé. De az eleje felől nézve minden logikusan mutathat sokfelé. Az okozat felől az ok, a következmény felől az előzmény nagyjából megjelölhető. Mondhatom: valami megtörtént. Ez volt az oka vagy előzménye. De az ok felől az okozat, az előzmény felől a következmény többnyire megjelölhetetlen. Nem mondhatom: valami megtörtént. Ez lesz az okozata vagy következménye. Ha az okozathoz vagy következményhez okot és előzményt keresek, utólagosan, elháríthatok mindent, ami a folyamatot megakadályozhatta vagy másfelé téríthette volna. Ha az okhoz vagy előzményhez okozatot és következményt keresek, előzetesen, nem háríthatok el semmit, ami a folyamatot majd megakadályozhatja vagy másfelé térítheti. De elég ebből. Utólag könnyű okosnak lenni. Előre nem. Nem lehetett okos a szerző sem. Két angol nyilatkozatot idéz. ’40 tavaszáról – a lengyel hadjárat után, a nyugati hadjárat előtt. Hart katonai szakértő szerint az angolok majdnem esélytelenek – kössenek békét. Ironside szárazföldi főparancsnok szerint az angolok nagyon esélyesek – harcoljanak tovább. A szerző előre mérlegel. Esélytelennek gondolja Angliát. Nem okos. Én utólag mérlegelek. Esélyesnek gondolom Angliát. Okos vagyok?
Még egy dolgot el kellene rendeznem. (A többit elrendeztem?) Ezt a bizonyos augusztus 30-at, a második bécsi döntést. Észak-Erdély visszacsatolását. Az én visszacsatolásomat. Igencsak lehangoltan olvasok tovább. Magyarország ingadozás nélkül állt a tengelyhatalmak mellett. A tengelypolitika harmadik tagja volt. A kelet-európai államok hintapolitikájában egyetlen kivétel. Méltán kérte hűsége és szolgálatai jutalmát. Így a könyv. Nos, tudom, mindez korántsem ilyen egyértelmű. Továbbá tudom, Trianon történelmileg mélységesen igaztalan. Még továbbá tudom, a visszacsatolás önmagában történelmileg igazságtevés. Annak is éreztem. Kilencévesen – mámorosan. Az első (egyetlen?) történelmi igazságtevésnek immár nem rövid életemben. Augusztus 30. után két héttel ott álltam szülővárosomban a járdaszélen. Amikor jöttek a honvédek. A jelmondat örökre a fülemben: „Éljen a magyar hadsereg!”
Húzzam ki?
De – úristen! – hogy is van? Hitler és a nácizmus mindent fejre állít? A korábbi igazságot későbbi igaztalansággá alakítja? Húzzam ki? Magyarország ingadozás nélkül, a tengelypolitika harmadik tagjaként? Hűsége és szolgálata jutalmát? Húzzam ki? Nem húzom ki egyiket sem. Az elsőt nem. Mert saját szövegem, és valóban úgy gondolom. A másodikat sem. Mert csak idéztem, és nem egészen úgy gondolom.
És akkor most mi van? ’40 ősze óta ötvenhat év. Eddig gondolkodtam rajta. ’96 nyarától még hány év? Meddig gondolkodom rajta? De az első (egyetlen?) történelmi igazságtevés ízét nem szeretném elveszíteni. Immár nem rövid életemben. Még ezt a dolgot el kellene rendeznem. (A többit elrendeztem?) Ugyan? Pontosan én? A gondolataimat szeretem végiggondolni – talán nem is sok van. A jó emlékeimet szeretném megőrizni – biztos nem is sok van. Mi a teendő? Ellentmondás van? Végiggondolandó gondolatok és megőrzendő jó emlékek között? Lehet? 31 fokban nem tudom feloldani. Inkább lemegyek úszni. Hátha jót tesz?