SZEPTEMBER

A LÁZROHAM, a világ augusztusi tüdőgyulladása után szédelegve megállsz a domboldali kertben. Fölmeredsz. Eltűnt a zenitről, nem rázza már lángsörényét az oroszlán.

Helyén üres csönd. Súlytalan, áttetsző derengés.

Körülötted a horgadt mandulafák, töppedt birsek, rég elvirágzott orgonabokrok kapaszkodnak kétségbeesetten a megrepedezett földbe. Hanyatt dőlt az elperzselt fű. Csupa félájult túlélő, moccani sem mer, gyanakodva lapul mind.

Eltévedt, borzongó légáram, belerezzen egy ág. A védtelen táj fölneszel, de vár még, erőt gyűjt, hogy magához térjen, tétován keresi valódi körvonalait.

Éppoly hirtelen éri az ocsúdás, ahogy a hév nyár erdőtüze rátört s szilánkokra hasította ártatlan derűjét.

Várakozón figyeled, amint a szárnyra kapó szélben lélegzeni kezd, nyújtózik a kert. Nehéz párák drapériája mögül föltetszik a túlpart. Már nem süt, csak világít a fény.

Alkonyatkor vadonatúj felhők indulnak vándorútra. Nem sejtett árnyalatokban, avarsárgán, bíborlilán kihajtanak az égbolt lombjai. Mire megnyílik a nagy, őszi tárlat, a földi erdők, kóbor fasorok levelükre lopják valahány színét szeptember ünnepére. S még egyszer, hosszan fölragyogtatják a búcsúzás vigasztaló sugarában.

Most a legszebb a domboldal, dús és adakozó a gyógyulás túláradó teljében, így őrizd meg, amilyen az elmúlás előtt volt.

Aztán majd eltemeti a hó, föltámad csalárd tavaszokra, túléli gyújtogató nyarak dühét nélküled is.

kép | adobe.com