Szepesi Attila

VÍZIVÁROSI LEVÉL

1992 tél

VÍZIVÁROSI LEVÉL

Minden nagyváros – hacsak nem pillanatnyi akarnokság hívta életre a semmiből, mint néhány emléktelen, modern házrengeteget (ami nagynak nagy ugyan, de a szó klasszikus értelmében tán nem is metropolis, inkább egy véget nem érő lakótelep meg egy holdbéli kősivatag keveréke) – őriz furcsa zárványokat. Álomszerű külön-világokat, melyek – mint borostyáncseppben az egykori páfránylevelek és fénylő rovarok lenyomatai – megmaradtak a mulandóság cáfolatául. Egy-egy háztömb, utcarészlet, félhomályos sikátor vagy akár egy egész városnegyed – jelenvaló, mégis a múlt időben elmerült együttes –; ha benne sétálsz, érzed a kövek illatából, az üszkös falakból, az ablakok visszfényeiből, a háztetők furcsa illeszkedéseiből a régvolt korok hangulatát.

a múlt hangulatát őrző zárványok

Közhely, hogy Buda egy kicsit mindig is a múltján merengő, Pest mindig jövőbe forduló város volt, ezért aztán a múlt hangulatát őrző zárványokat inkább Budán kell keresni. Igaz, Pestnek is vannak itt-ott ilyen időben elsüllyedt részletei – a belvárosi templom és a Péterffy-palota, a Kazinczy utca és környéke, a Kálvin téri templom az „oroszlános” házzal, a mára igencsak leromlott Király utca –, de Budán több, hangulatosabb és beszédesebb. A Krisztinaváros, a Rácváros maradéka, a budai Várnegyed öreg utcasorai, az éppen haldokló Óbuda – sorsa, miként a korábbi Tabáné, megpecsételődni látszik –, a felhévízi Malom-tó és környéke, de talán egyik sem annyira, mint a Víziváros.

Diákkoromban szívesen barangoltam itt – a Lánchíd, Moszkva tér, Margit híd háromszögében. Nem tudtam pontosan megfogalmazni, mivel ragad meg, de szerettem: emlékeztetett egyrészt Utrillo hangulatos festményeire, a Montmartre-ra, nyáron a házfalakra habzó zöld tenyészetével, télen behavazott tetői, csillámló zegzugai nyugalmával. Másrészt, és ez csak utólag fogalmazódik meg bennem, érzékeltem valamiképp az időutazást, hogy szinte lépésről lépésre évszázadok feltáruló metszeteiben bolyongok – idővé kövült térben –, megroggyant valahai városfalak, kopott kapuzábék, bicegő járdák, hirtelen bukkanók, lepattogzó festékük alatt egy másik, korábbi festékréteget őrző házhomlokzatok, horpadt szobrok, stíluskeverék épületek közt, melyek az idő valóságos, mégis kőbe álmodott kentaurjai: alapzatuk s az általa emelt falak más és más korokra emlékeztetnek, vagy épp környezetükbe jól-rosszul illeszkedő betonházak közt, melyek mégsem egészen idegenek, hisz ablakuk visszfényében megcsillan egy barokk kapuboltozat, egy görbült figura, egy középkori támfal, mintegy befogadva ezzel a félálomi tükörjátékkal az újszülött épületet.

Fortepan / Szabó Lóránt

Aligha kétséges, hogy ez a nagyvárosba ékelt kisváros Buda egyik legősibb része. Abban az értelemben tán még kissé falusias is, hogy igazi ütőere egyetlen utca (a Fő utca, a római emlékeket is őrző hadiút, későbbi nevein Országút, Duna utca, Hosszú utca), ez adja pezsgését, életadó nedveit, a többi egy kicsit ennek a függvénye, elágazása, hajszálere. Buda – ismétlődő – ostromai során középkori épületei elpusztultak, itt-ott mégis megmaradtak korabeli épületrészek; a romokból, az utókor örömére, a praktikus lakosok felhasználták, amit lehetett. Délen a Szent István, északon a Szent Péter külvároson haladt keresztül, és a – római, valamint török emlékeket egyaránt őrző – mai Király fürdőnél álló városkapuhoz vezetett. Ez törökül ,,Horoz kapu” (Kakas kapu), maga a Király fürdő pedig ,,Horoz-kapu ilidzse”, vagyis: a Kakas kapu fürdője. Itt, a közelben állhatott Szokoli Musztafa pasa híres dzsámija.

rohamos fejlődés

A korai középkorban a Várnak még nyoma sincsen. Fönn a hegyen szőlőparcellák és gyümölcsöskertek virulnak – a büszke tornyok, bástyák és a mára megőrzött késő középkori és kora barokk házak talán csak egy-két uralkodó és építész álmában léteznek –, amikor idelenn már eleven vízparti élet zajlik. Csalóka tehát a mai kép, ami a Várhegy harsányabb, látványosabb épületeinek fakó árnyékaként mutatja a Víziváros zegzugait. Buda csak a 13. századtól főváros. Ekkor indul rohamos fejlődésnek a budai vár – 1270 táján már falakkal övezett erődítmény, igazi centrum tehát, ami pótolni tudja a korábbi fővárost, Esztergomot, és alkalmas az uralkodói udvartartás befogadására. A helyzet tehát az, hogy a mára kisvárossá zsugorodott hajdani nagyváros, a Víziváros álmodta maga fölé a tornyos-bástyás épületegyüttest, azzal a gesztussal, ahogy egy kiérdemesült, kissé tán megroskadt öregember az unokáját a vállára emeli.

Szólni kell, hacsak futó említés erejéig, a harmadik, a láthatatlan városról is, ami a Várhegyet és a Vízivárost valamiképp összekapcsolja odalenn, a föld mélyében: a hegyet behálózó barlangrendszerről. ,,A budai Várhegy belül egészen üres” – tudósít egy középkori utazó. Kutak, pincék, tömlöcök, rablótanyák, titkos találkahelyek, s ki tudja mik és mik húzódtak itt az örök homályban, a vigyázó szemek elől elrejtve. Tény, hogy hadak dúlása, tűzvészek pusztítása elől gyakran talált itt, ebben a kísértet-labirintusban menedéket a jobb sorsra érdemes lakosság. Oszlopokkal megerősített termek, tűzhelyek, rabláncok és ósdi fegyverek, emberi és állati csontok szép számmal kerültek elő a kővilág útvesztőiből. Öreg vízivárosiak és várbeliek ma is ismernek egy-egy labirintus-részletet – és néhány hátborzongató vagy épp szívfacsaró történetet – a talpuk alatt sötétlő barlangváros régebbi és közelebbi múltjából.

Hogyan fest a táj a 12. században? Zolnay László szavai szerint: ,,Buda, Budavár még nem áll; helyén kis hegyi falucska foglal helyet, s ez a falakkal nem övezett település rátámaszkodik a Víziváros–Tabán táján a Dunára s a pesti révre… A királyi rezidencia Esztergom és Székesfehérvár.”

Fortepan / Konok Tamás id

A népesség, miként ez kikötőváros, halász- és hajósváros esetében természetes, igen tarka. Felsorolni is nehéz volna – letelepedésük időrendjéről nem is szólva – az itt előfordult nációkat. Örmények és rácok, zsidók és olaszok, németek, franciák, bolgárok, ruszinok, kálizok, oroszok, tatárok és kunok, cigányok és törökök. És nemcsak családokról, egész kis közösségekről van szó. Egy-egy mesterség és egy-egy náció szinte összeforr. Az oroszokból – ez általában keleti-szlávot jelent –, szerveződik a királyi őrszemélyzet. A zsidók és a kálizok(!) bonyolítják a pénzváltást és az egyéb hitel-ügyeket. A szerzetesrendek olaszokból és franciákból verbuválódnak, kezdetben legalábbis. A lovagok és a városi elöljárók németek. A talpalávalót pedig jórészt már ekkor is a cigányok húzzák.

A vízre épült város tarka életéből csak egy-két hangulati elemet villanthatunk fel. A túlsó part – a mai Pest – szintén kikötőkkel tarkított, itt-ott mocsaras, vízfolyások, holtágak szabdalta terület. Tengernyi vízi alkalmatosság szeli a habokat: teherszállító – korabeli nevén – ,,kerep-hajó”, sót szállító ,,olcs-hajó”, csónak és sajka, katonai naszád; talán még „sárhajó” is, ez a furcsa, magyar-találmányú „kétéltű” – egyetlen törzsből kifaragott csónaktest, kissé a szánkóra emlékeztető formával, melyet a mocsaras részeken lóval vontatnak, aztán – mélyebb mederhez érve – az evezők veszik át a főszerepet, a jámbor négylábú pedig a különös vízi-járgány mellett-mögött úszik, amíg újra mocsaras részhez nem érnek. Az evezés fáradságos munkája többnyire a hadjáratok során szerzett rabszolgák feladata.

Mátyás királynak volt még egy különös „díszhajója” is, amit – velencei mintára – Bucintorónak, Aranygályának neveztek. Pompás bútorok, aranyozott termek, keleti szőnyegek és cifra személyzet tette híressé. Olasz lant és magyar koboz pengette rajta a muzsikát. 1490-ben, amikor az uralkodó váratlanul meghal Bécsben, ez a hajó hozza haza a tetemét Budára – hadi-flottától kísérve, ágyúszó és gyászharangok bongása közepette.

vizafogás

Mára elképzelhetetlen az akkori Duna-víz halbősége. A halak királya pedig ekkor még a mára teljesen eltűnt óriás tokféle, a viza. Főképp Komárom környéke és Buda híres a viza tél végi, kora tavaszi fogásáról. A város újkori krónikása és kutatója, Zolnay László így idézi fel az egykori eseményeket: „A vizafogás kollektív munka volt: sok halásznak, halászbokornak jól megszervezett együttes munkáját tette szükségessé. 1412-ben Zsigmond király több külföldi vendégével együtt szemlélte meg a vizafogást. A halászok vasvégű facölöpökkel elgátolták, valósággal kalodába verték a Dunát. Ez volt a vejsze. Az erősen összeácsolt s a fenék fövenyébe vert kettős cölöpsor alsó kapuját megnyitották, s ebbe az óriási csapdába terelték a mindig az ár ellen úszó halakat. Sípszóval, dobbal, víg kurjongatással, később ágyúk durrogtatásával terelték a kettős cölöpsor vesztőhelyére a vizákat. Amikor a folyam góliátjai már egymás hegyén-hátán hemzsegtek, hirtelen lezárták a cölöpsor alsó kapuját, s megkezdődött a vizák lemészárlása. Csónakokról szigonnyal, doronggal űzték a part felé a hatalmas halakat; sokat úgy ejtettek el, hogy kopoltyújukon láncot vontak át, s a láncot a parti fák törzséhez kötötték. Zsigmond látogatásakor 26 óriásvizát és 6000 tokot zsákmányoltak a halászok. Feljegyezték, hogy a haláltusájukat vívó halóriások furcsa, vonító, elnyújtott bőgést hallattak. Hangjukról s széles koponyájukról ragadt rájuk a víziborjú nevezet.”

Fortepan / Kramer István dr

A sürgő-forgó kikötővárosnak persze minden illendő és létező, bár kevéssé szalonképes igénynek eleget kellett tennie. Csapszékek és fogadók, malmok, piacok, tömlöcök, kalodák, bordélyok, bíróságok, rablótanyák, fürdők, pénzváltók, révek, ispotályok és kolostorok sorakoztak itt… Utóbbiak szerzeteseinek és apácáinak feladata volt a kétes egzisztenciák megregulázása, hisz tudnivaló, hogy a közeli Gellérthegy – egész az újkorig – híre szerint a magyar boszorkányok gyülekezőhelye, s a magyarság egyébként is csak hosszan s vonakodva hajlott az új hitre. Feljegyzés tanúsítja: „pogány szokás szerint kutaknál áldoznak, vagy fákhoz, forrásokhoz és kőbálványokhoz hordoznak ajándékot.” Bár az se maradjon említetlen, hogy a rég elfeledett farsangi és egyéb bolondságok – kockavetés, pörgettyűjáték, iszákosok miséje, kakasviadal, ördögűzés, zenés tombolás (ez volt a duhaj táncok korabeli neve), ,,a szent forintért való evangélium”, a sokféle maszkos mókázás és vaskos tréfa – sokszor a papok részvételével zajlanak, akik egy-egy napra szívesen kirúgnak a hámból, hogy aztán legyen miért vezekelniük.

kisvárosias hangulat

Kevés nyoma maradt ennek a hajdanvolt, színes életnek, de azért maradt. Fürdő és templom, piac, bíróság és börtön áll ma is a Fő utcában, őrizve az egykori hagyományokat. Megcsappant ugyan a valahai Alsó piactér (a mai Szilágyi Dezső tér) forgalma, de a Felső piactér (a korábbi Bomba, ma Batthyány tér) ma is a városnegyed szíve. A Vízivárosé – amit régi korokra utalva e néven emlegetni persze anakronizmus, hisz csak a 18. századtól említik így, korábban főképp templomairól nevezik el egy-egy körzetét. Megmaradt — régebbi századok emléknyomaként – néhány öreg épülete és épületrésze, továbbá itt-ott megsüllyedt járdái a korabeli házak előtt, mert mélyebben feküdt valaha az egész település, szinte a mai Víziváros alatt. Megmaradtak hangulatos utcanevei: Kacsa, Ponty, Halász, Jégverem. És megmaradt némiképp az egész zegzugos, labirintusos, kisvárosias hangulata, ami a benne barangolónak mindig szolgál valami régvolt időket idéző meglepetéssel: egy-egy gázlámpával, városfalmaradvánnyal, a barlangrendszert idéző pinceablakkal.

Olykor megpróbálják felidézni a „krumplibúcsú” hagyományát, ezt a nem túl régi, de hangulatos szokást. Az 1838-as nagy árvízre emlékezik ezzel a városnegyed. Lakosai kénytelenek voltak a pusztító vízár elől a Margit körút környékén menedéket kérni, ahol a segítőkész emberek az éhezőket krumplival segítették ki a nehéz napokon. 1966-ban felelevenítették a szép szokást: a vendéglők libazsírban sült krumplit kínáltak látogatóiknak, megválasztották a „krumplikirályt”, a „krumplikirálynőt, meg a „burgonyarend lovagjait”, elmúlt korok tragikus és bohókás emlékezetére.

felső kép | Fortepan / Budapest Főváros Levéltára / Klösz György fényképei