SZUROKTEMETÖ

A blokktömb szélén, a vékonyka földsávon futkostak napra nap. Ha körül akartak nézni, felszálltak a kis, fekete szurokdombra, mely az útépítők után maradt vissza. Ebből támadt a baj. A nyári hőség megolvasztotta a szurkot, a kis domb szétfolyt, de a madarak nem feledték el régi szokásukat és odaszálltak. Egyenként-e vagy rajban, nem lehet tudni. Mire megláttuk őket, már tucatnyi veréb lett a szurok áldozata.

Leguggoltunk, néztük az elmerült madarakat, az apró tollzátonyokat, ami visszamaradt belőlük. És ekkor – balra – az egyik veréb alig láthatóan megmozdult. Lüktetett a háta, félig kinyitotta a szemét és fejét oldalt fordítva ránk nézett.

tehetetlenül

Sokáig tartott, míg kiemeltük a szurokból. Milliméterről milliméterre húztuk egyre kijjebb. Tűrte, mi mást tehetett volna. A ragacs lassan engedett. Fojtó, nehéz szagú, nyúlós szálakban húzódott utána, mintha nem akarná elereszteni áldozatát: a verdeső, fuldokló veréb szárnyát, vékony, tehetetlenné görbült lábait. Végül letettük a porba. Megállt, de csak egy pillanatra, majd lassan, tehetetlenül az oldalára dőlt, és fekve maradt. Füvet téptünk. Állott vizet találtunk egy közeli pocsolyában. Óvatosan tisztogattuk összetapadt szárnytollát, pihés hasát, elgémberedett lábujjait. Feketéből lassan barnára váltott a színe, de még mindig nem tudott megállni. Ujjaink összetapadtak a szuroktól. Egyre nehezebben haladtunk a tisztogatással. A madarat határozottan kellett tartani, ki ne csússzon tenyerünkből, mégis óvatosan, hogy meg ne sérüljön.

Egy idő után bizonytalanul talpra állt. Szárnypróbát tartott, de ez még nehezen ment, nem engedelmeskedtek a tollak, az izmok. Csőrét kitátotta, hangja szokatlanul csengett, csak valami érces csipogásfélére telt még tőle. Aztán tétován megindult, botlott, olykor az oldalára billent, újra felállt, nehezen tartotta az egyensúlyt, az irányt kereste a fűszálak közt, mintha másodszor tanulna járni, tájékozódni a világban.

Sikerül-e?

kép | vecteezy.com