Szepesi Attila

RIMBAUD ÉS RAMBO

1996 szeptember

RIMBAUD ÉS RAMBO


Minél élesebb képet kell rajzolni mindenkiről. A viszonylatok pokoli mechanizmusáról. S ugyanakkor imádkozni azért a morzsányi kegyelemért, ami nélkül mindannyian alapvetően rosszak vagyunk. Nincs jó és rossz ember. Legfeljebb szerencsés és szerencsétlen, dolgos és kisemmizett stb. De mindez csak természetes síkon. Már maga a tiszta természet is több ennél.”
(Pilinszky: Napló)

VIGYÁZOK MONDATAIMRA – írja a rejtőzködésre hajlamos költőnő. Tisztelet érte. A szövevényesen egyszerű állítás – alany, állítmány, határozó – mögött távlatok nyílnak. Olyan összefüggések, melyek kifejtését csak megkísérelni lehet, vállalva a gyanútlanságot, sőt a donquijottéria vádját. Könnyű támadási felületeket hagyva magunkon, és csak halkan jelezve: naivitásunk nem föltétlenül tájékozatlanságunkra utal, hanem annak felismeréséből következik – tehát, jobb szavak híján mondjuk szekunder naivitásnak –, hogy világosan látjuk, az a világot összeszabdaló fekete labirintus, mely oly végtelenül bonyolultnak látszik, valójában csak önmaga feloldhatatlan éjszakájába vezet. Mert arról beszél G. Á., hogy ezen a borús ezredvégi órán nem tehet mást, akit megérintett a szellem angyalszárnya, mint: pontosan fogalmaz. Vigyáz arra, amit kimond. Egyúttal arra is, amit elhallgat. A kettő nincs egymás nélkül. És végső soron annyit tesz: az embernek meg kell értenie ezt a felbolydult és összekuszálódott világot, és úgy kell benne a maga helyét megtalálnia, hogy legalább körülötte ne fokozódjék a zűrzavar.

egyensúly

KORSZAKVÁLTÁSKOR hajlamosak vagyunk a visszatekintésre, hogy szemügyre vegyük mindazt, amit elhagyunk. Sokan elemezték már az előző századfordulók világérzését, hogy törvényszerű-e a küszöb előtti megtorpanás, netán a látványos orrabukás; nem tudom. A Werther- és Reviczky-sors. A Rimbaud- és Csáth Géza-sors. Csak sejtem, ha az évszázados küszöb átlépése ily megrázkódtatásokkal jár, hatványozottan nagyobb az imaginárius föld- és lélekrengések esélye, mikor ezer esztendőt hagyunk magunk mögött. Ezer esztendő során a szellem és a rombolás, a teremtés meg a pusztítás géniuszai folyamatosan megmérkőztek egymással, világunk – a megszentelt és az átkozott történet – megőrizte egyensúlyát. Voltak, akik vigyáztak a mondataikra.

rimbaud es rambo 4

NEM ÚGY az az amerikai férfiú, aki a minap kijelentette: az elitkultúra ideje lejárt. Éljen a tömegkultúra. Éljen a szórakoztatóipar… Elszorul a torkom ezektől a baljóslatú mondatoktól. Sejti-e ez a balgatag reklámfőnök, hová jutnánk, ha a világ az ő elképzelései szerint alakulna? Vajon érdekli-e ezt a kerge férfit, hogy minden megnyilvánulásunk hajdani teremtő szellemek sugalmazásából fakad, s így végső soron az ,,elitkultúra” kései következménye? Röviden szólva: annak gyümölcse, hogy voltak boldogult emberelődök, akik vigyáztak a tetteikre és vigyáztak a mondataikra.

EGYSZER, még a hetvenes években, jelen voltam egy hangverseny viharos próbáján. A nagy lengyel komponista, a krakkói Krzysztof Penderecki igyekezett egy magyar zenekarnak és kórusnak betanítani darabját, a Jákob ébredését. A magyar muzsikusok némi hangpróbálkozások és zűrzavarba torkolló húr-nyeggetések után fellázadtak a türelmes komponista ellen. Kitört a botrány. A zenekar szószólója közölte a Mesterrel, hogy műve ,,előadhatatlan”. Penderecki szünetet rendelt el. Ott csetlettem-botlottam a háborgó muzsikusok közt, akik meglehetősen harsányan taglalták, hogy ez a muzsika – fölösleges. Mert – miként egyikük kimondta – van Ószövetség és van Újszövetség, s ha egyszer már megvan, mi a fenének kéne Mégújabb Szövetséget írni?

Beszédes szavak, s vészesen összecsengenek a fent idézett amerikai gondolatával. Hisz képtelenek felfogni: a teremtés folytatódó mű, mely sosem ér véget. A „szövetséget” a Magna Misztériummal újra meg újra elevenné kell tenni.

nyüzge és skizoid

A TÖMEGKULTÚRA, bár a fogalmát meghatározni nehéz, s a körvonalai bizonytalanok, mindig ott tenyészett a városfalak tövében, a piacterek örvényeiben, a sejtelem perifériáin. Virágzott a farsangünnepek forgatagában, a kocsmazugok citeraszavában. Ha úgy tetszik: egyszerre tölthette be az elitkultúra „nyersanyag-bázisának” és „kísérleti terepének” szerepét. Egyszerre volt szent és profán, rusztikus és ábrándokkal át- meg átszőtt, de csak azáltal tölthette be a maga funkcióját, hogy volt mihez képest tömegkultúrának lennie. Hogy működött egy bizonyos – nehezen körvonalazható, de létező – spirituális „közlekedőedény-rendszer”, melyben a karneváli őrületet átszínezhette a magányos próféta álma, s ezáltal a személyes megragadottság folyamatosan változhatott át az ünnep kollektív révületévé. Hogy voltak – sejthetően nyüzge és skizoid – intellektuelek, akik a sokaságot megtanították a szavak ízére, az álmok tükörjátékaira.

MILYEN LEHET a tömegkultúra a magányos úttörők ábrándjai nélkül? Lehetséges-e egyáltalán? Ház alap, beszéd grammatikai szerkezet nélkül. S milyenek a vágyott jövendő körvonalai, ha nincsen beavatott kéz, mely a kontúrjait körülhatárolja? Mitől lesz bármi is ilyen vagy olyan, tehát létező, ha nincsen, aki nevet és körvonalat adjon neki? Ha a bibliai mondat teremtő delejének – Legyen világosság! – elvész az értelme. Ha nincsen többé, aki – Paul Valéry nyomán – jelentést kölcsönözzön a „törzs szavainak”? Ha csak a tehetősség dönti el – a tömegkultúra nevében –, ki születhessék meg a lombikból és ki ne? Gyaníthatjuk, ez utóbbi esetben a választás aligha lehet kétséges: a vézna Mozartra, a búsképű Schubertre, a zavaros Verlaine-re és a pöttöm Weöres Sándorra nincsen szükség, csak Rambó-ra, a Supermanre meg a Batmanre, akiket a birtoklás vágyának megszállottjai kellőképpen manipulálhatnak.

A LEGEGYSZERŰBB limlom, ruhadarab és műanyagkacat, papírfecni és kallódó nyakék, saru és virágváza mögött is évszázadok történetét és tapasztalatrendszerét kell látnunk. Színeik és formáik, melyek a maguk végletekig csiszolt egyszerűségében előttünk állnak, nem a semmiből lettek – a semmiből csak semmi lesz, esetünkben nem a keleti misztika minősített semmije, a „telített üresség”, melynek tágassága és mélysége van, hanem a nihil –, hisz minden, a teremtésben kallódó töredék mögött felismerések és magányos ábrándok szövevényes összefüggésrendszere húzódik, ha észrevesszük, ha nem, ha tudunk róla, ha nem.

rimbaud es rambo 3

MI TÖRTÉNIK, ha a kultúra – immáron a magát egyedül üdvözítőnek és egyedül érvényesnek deklaráló tömegkultúra – vezérlőtermeibe olyanok kerülnek, akik harsányan uszítanak az önismeretében amúgy is megingott „elitkultúra” ellen, s akik ama legelemibb felismerésre is képtelenek lesznek ezáltal, hogy haszon csak a haszontalanságból születhetik? Akik képtelenek megérteni azt a csöppet sem komolytalan, bár mókásnak tetsző hajdani bölcseleti dilemmát: hány derék és avatott mesterember kell ahhoz, hogy megszülethessék egyetlen Leonardo da Vinci és Honoré de Balzac? És lesz-e egyáltalán efféle dilemma, ha nem lesz többé Lorenzo Medici és Nagy Frigyes, Maecenas és Semsey Andor? (És, ha már burkoltan vagy kevésbé burkoltan a pénzről, a tehetősségről esik szó, amelynek világot formáló működése olyan-amilyen, vajon sejti-e a mi kerge amerikaink, hogy a pénzkultúra és a gazdasági világrend mögött hány – sejthetően skizoid és girhes – szellem magányos kutakodása rejlik?)

KI FOG GÁTAT VETNI a tébolynak, legyen az bármilyen előjelű is, ha fölöslegesnek deklaráltatnak a kenyérpusztító „széplelkek”?

Ha IQ-vizsgálatok döntik el, ki méltó világra jönni és ki méltatlan, s eme IQ-tesztek sugalmazása értelmében – ahogy sejthető – életrevalóbbnak és kívánatosabbnak ítéltetik az emberiség számára a szervező-tálentum Al Capone, mint a ki- és beszámíthatatlan iglói patikus, Csontváry Kosztka Tivadar. Ha igény lesz – ez az egyik varázsszó – tízezer Muhamad Alira (és lesz igény, nem kétséges), de nem lesz igény egyetlen Igor Sztravinszkijra vagy Pilinszky Jánosra sem.

AMIKOR JOSEPH HAYDN kialakította a maga zenei műhelyét Kismartonban, s bebarangolva a környéket meghallgatta az ottani kocsmai muzsikusok és szántóvetők dallamait, s azokból – miként korábban a bécsiekéből is – kiszűrte a maga számára mindazt, amire az új hangzásokhoz szüksége volt, aligha sejthette, hogy korábbi évszázadok szakrális és profán muzsikájának kései, kollektív visszhangját hallja. Mert az elit- és a tömegkultúra között bonyolult áttételrendszer működik, s e kettő elképzelhetetlen egymás nélkül. Bartók és Kodály a későbbiekben felismerte ezt – barokk és gregorián hangzás-emlékeket találva eldugott falvak mélyén –, és kimondta: a népi tömegkultúra nem a semmiből fakad, nem idillre vagy búsongásra hajlamos névtelenek üres gajdolása, hanem korábbi évszázadok zenei magaskultúrájának titkos továbbélése – részben, miként azt a népdalszövegeket gyűjtő és rendszerező költő, Csanádi Imre megfogalmazta, ezen hajdani korszakok művészetének „Cséri-telepe”, de aranybányája is –; nos, az idők örvényeiben a szavak és a dallamok s más egyéb motívumok is úgy forognak körbe-körbe, hogy bennük folyamatosan színezi át meg át egymást a „fent” és a „lent” kultúrája, egyik a másikká alakul, s mindkettő a másik teremtő visszfényében áll. Ami ma tömegkultúra, az két-három évszázaddal korábban elitkultúra volt, kevesek álma, s megint csak néhány évszázaddal korábban a közösség kincse, hisz a tömegek ódonidők emlékeit őrző álmaiból vétetett.

mekkora félreértés

Tömörkény emlékezetes novellájában szemmel kísérhetjük a folyamatot: egy pillanat alatt összesűrűsödik évezredek csodája – Achillesből, Homérosz hőséből a népmesék elszánt Ág Illése lesz, rusztikus hérosz, aki a dél-alföldi pusztán éli a maga János vitéz-életét. Hamvas Béla pedig arról értekezik egy esszéjében: mekkora félreértés, hogy többnyire a városi templomot tartják a falusi „megemelt és átszellemített” változatának, holott… Nos, valójában az utóbbi emlékezik az előbbire, a falusi templom a két-három évszázaddal korábbi városi katedrálisnak a kései kép- és hasonmása, a stíluselemei amazéból származnak. A genealógiai játszadozás tovább folytatható, szinte a végtelenségig, hisz a korábbi stílus- és ízléskorszakok – és mindig vannak ilyenek – távoli ködeiben és valahai verőfényében a kultúra tükörrendszere folyamatosan működött. A vidék a centrum, a centrum pedig – szükségszerűen – a maga holdudvarának visszfényében állt. Egymást termékenyítette meg és sokszorozta elit- és tömegkultúra.

Ezeknek a törvényszerűségeknek a működési és túlélési szisztémája természetesen nemcsak a muzsikára és az építészetre, a hangzásokra és a hiedelmekre érvényes – áthatja az öltözködés, a mindennapi szokások, az ünnepek és az étkezések, a gazdálkodási rend és a beszédfordulatok, a kollektív hierarchiák és a szerelem világát is.

rimbaud es rambo 2

SZÁZADUNK ELSŐ ÉVTIZEDEINEK nyugtalanító felismerése volt az a jelenség, melyet az írástudók árulásának neveztek el, hogy az emberi szellemnek nemcsak a tartalma, de vizsgálódásának mindenkori eszköze, a nyelv is súlyos válságba került. Feloldódott és bizonytalan ködökbe mosódott az intellektus korábbi – tán művelői által sem mindig felismert, csak épp „gyakorolt” – beágyazottsága a nagy kollektív folyamatokba, a teremtés rendjébe. A kiszakadás oda vezetett, hogy idomult a pillanatnyi és azonnali üdvöt kínáló, azonnali apoteózissal kecsegtető gazdasági, politikai, történelmi és egyéb igényekhez. Joggal fújták meg a kultúra legjobbjai a vészkürtöket és húzták meg a vészharangokat; a „requiem aeternam” azóta is hallható.

a sorsnál okosabb kíván lenni

A szellem embere felismerte, hogy bonyolult tükörrendszer fényeinek fókuszában áll. És ahogy felismerte, beleborzadt eme felismerés emberinél tágasabb léptékű működésébe. Világossá vált számára, hogy az elit- és a tömegkultúra kölcsönös hatásmechanizmusa bonyolultan működik, s a megmaradás bizonytalan; megpróbálta hát a hatásmechanizmust gyermeteg módon manipulálni. Megpróbált a folyamatból – a maga kénye-kedve szerint – bizonyos fázisokat „kiiktatni”. Megpróbálta kiiktatni a folyamatból magát a folyamatot, csak a boldogító végtermékre függesztve sóvár tekintetét, nem sejtve, hogy itt maga a rejtelmesen ható és szinte elemezhetetlen folyamat a dolog lényege, nem a végtermék. Az efféle célirányos és sanda tevékenységet pedig, mely a sorsnál okosabb kíván lenni, a pillanat manipulálhatja. A műből, bármilyen műből, ha pillanatnyi pótszerekhez folyamodik, ha elveszíti a maga szakrális és kollektív hátterét, semmi sem marad. A puszta váz, a sztori – háttérkörnyezete nélkül – belenyaklik a csalóka ürességbe.

Pilinszky egy helyütt megjegyzi, hogy a régiek „mertek unalmasak lenni”. Pontosan erről a kérdésről beszél, amikor meghökkentő mondatát papírra veti. Arról, hogy nem lehet izgalmas valami, mielőtt egyáltalán valamilyen volna. Mielőtt még magzati állapotát elérhette volna.

TISZTELET A TÖMEGKULTÚRÁNAK. Megszentelt világ az, és kincseket rejt a mélyében ma is. Részben elfeledett meséket és legendákat, rég elhangzott muzsikákat, mítosz-fragmentumokat, talán nem is sejtve azok távoli eredetét. Ám kérdéses, mi lesz belőle, ha manipulátorai tudatosan össze akarják törni hátterében a „fölösleges” tükör rendszert, amely – ha tudják, ha nem – mégiscsak működteti az egész struktúrát. Csak sejthető, hogy a bornírt vágy, mely a haszontalanságot múlásra ítéli, s csak a pillanatnyi haszonra veti pillantását, talaját veszített lényeket teremt. A világszerte jól-rosszul ma is működő mikrokultúrák halálra ítélésével csakis olyan lézerpisztolyos héroszok és szeméten turkáló hontalanok jöhetnek világra, akik fölött mindenütt üres a mennybolt, és alattuk mindenütt csak szeméttelep a föld.

Rambo, a világot lépő hérosz, ez a modern Hüvelyk Matyi, aki Vietnamtól Amerikáig és Afrikától Európáig bebarangolja a glóbuszt, s látszat szerint mindenütt otthon van, minden területet a maga fürkész tekintete és varázshatalmú fegyvere alatt tart, valójában mindenütt otthontalan. Ezért abszurd a léte, hagymázos rémálom, miért ha az a világ valósulna meg, melyet teremtői köréje kigondoltak, abban a csodahéroszon kívül már csak talajukat és kollektív szakralitásukat veszített nyomorultak alkotnák a „közeget”, s végül a hős is közéjük süllyedne.

rimbaud es rambo

A Merülő Saturnusban az emberi történelem végső átváltozásáról beszél Weöres Sándor, a társadalom „átrétegződéséről”, s a művészet néhány újkori, nyugtalanító válságtünetéről. Hogyan száműzetik a világból megannyi spirituális lény, a pap, a szakrális király, a bölcs, végül a poéta, ez az utolsóul maradt lélek, aki titokban az elűzöttek minden feladatával egyedül birkózik. És az elűzöttek helyébe kétes figurák állnak, mintha-papok, mintha-bölcsek és mintha-művészek, akiket a pillanatnyi „kívánalmak” igazgatnak. S hogy mik ezek a „kívánalmak”, tudható. Gazdasági, politikai, társadalmi és művészeti csoportérdekek. Tudatlan lények kormányozzák a világot – vagy ha nem egészen tudatlanok, annál rosszabb –, s vezérlik gazdátlan és útját veszített embernyájukat a semmibe. Weöres udvariasan fogalmaz, kerüli a végleteket. Óvatos és kaján aggodalommal mondja ki a sejthető jövendőt.

Mint ha sínén a vonat
rohan a szakadékba melynek túlsó partja nincs

bánjam-e?lehet, megállítják a végső percben;
vagy a szakadék felett is pálya visz, csak vak vagyok;
talán a meredély szélén szárnyat bont, felröpül:
ők tudják, nem én. Bajuk, ha ők se tudják…”

Nincs mit tennünk. Vigyáznunk kell a mondatainkra.

kép | shutterstock.com