KÖNYVSKORPIÓ
MAGYAR CSALÁDI KALENDÁRIUM [1988 augusztus]
Van egy apró bogár, szabadszemmel alig látható, melynek élete, szokásai egészen különösek. Könyvek közt érzi jól magát, s minél régebbiek a könyvek, annál jobban. A könyvskorpió ijesztő látvány: vörösbarna testéből két hatalmas csáp nő ki – a hatalmas, persze, saját méreteihez viszonyítva értendő, mindenesetre a csápjai saját testénél jóval nagyobbak –, de ezeket az ijesztő csápokat igen jámbor célokra használja, tapogat, tájékozódik velük. Honnan találja ki, hogy könyvespolcomon Losontzi Hányoki István Hármaskönyve korábbi a többinél, el sem tudom képzelni, mindenesetre tudja. Mert volt szerencsém nemegyszer tetten érni az említett köteten és környékén.
Sokáig úgy gondoltam, hogy a könyvskorpió rágja, pusztítja a megsárgult íveket, de ennél sokkal több jóérzés van benne, s egykori balhiedelmemért ezúttal is megkövetem; nemhogy nem rágja, egyenesen menti, tisztogatja a régi könyveket, mint egy lelkes, rövidlátó és porszagú könyvtáros. A lapok közé – mert néha oda is belopakodik – csak a portetvekre vadászni jár, s teszi ezt a sötétség beálltával. Nappal a polc vagy a betonfal repedéseiben lapul. Igazi éjszakai remete.
az emlékezésre képtelen ember
A könyvnek, ez köztudott, van bizonyos „alvilági” vonatkozása. Őrzi, felidézi mindazt, ami valaha volt és már nincsen. Ahogy az álom. Régi históriák tanúsága szerint az ördöggel cimborálók – egyéb kedvteléseik mellett – bibliofilek is voltak. A könyves ember erénye és tragédiája is egyben, hogy az emlékezete – „meghosszabbítva” a polcán sorakozó munkák tudásával – óriásira, mondhatni: önveszélyesen naggyá nő, s ezért nincs benne elég hajlandóság a feledésre. Hiányzik belőle valamiféle, idők felett álló nagyvonalúság. Emlékképeinek és a felidézett múltnak hegy omlásai újra meg újra maguk alá temetik. Az ellenkező véglet: képtelenség az emlékezésre, a múlt felidézésére. Aki ebbe a hibába esik, úgy jár, mint a társaik nyomát a porban vak bizalommal követő hangyák, melyek néha – nem tudni, miért – zárt kört alkotnak, s jár a különös menet körbe-körbe (mintha tartana valahová) a végkimerülésig, a pusztulásig. Az emlékezésre képtelen ember is ugyanazokat a köröket rója, melyet az előtte járók kitapostak, hirdessen bármi mást is magáról, nem tudhatja: mi mitől mozdul el az időben, tehát mitől lesz valami „más”, mint korábban volt. Önbizalma van, de viszonyítási alapja nincsen. Hiányzik a távlata önmaga megítéléséhez.
Az én könyvskorpióm mintha épp utat tévesztett volna: bóklált a fal repedései közt, tétován jobbra-balra tapogatózott, csápjait nyújtogatva keresett valamit. Lassan kijutott a szobából, meg-megcsúszott az ajtófélfán s az előszoba kirojtosodott tapétájának útvesztőjében bolyongott fel-alá. Egyre jobban eltávolodott a könyvespolctól, melynek porosodó köteteit hívatlan könyvtárosként gondozni szokta. Mintha az egyensúlyt kereste volna szeretett könyvei és a mindennapi lomok között, melyek – szemben a megsárgult fóliánsokkal – pusztán önmagukat jelentik. És míg a könyvskorpió tétova bóklálását figyeltem a félhomályos előszobában, arra gondoltam: aki soha nem töpreng efféle szamárságokon, irigylésreméltóan boldog ember.