HOLMI

Száz esztendeje farkasfalkák kerülgették a téli várost, vámot szedtek a birkanyájakból meg a szilajon tartott marhacsordákból, egy-egy hegyi ház vigyázatlan ebét sem kímélve, ahogy Herman Ottó egy tudósításában hírül adja. Még korábban, száz esztendővel a Herman Ottó említette farkasveszedelem előtt, talán még egy-egy medve és hiúz is idetévedt – a szomszédos Vértesben legalábbis előfordult még, ahogy a korabeli költő beszámol erről, a zajos vadászatokról róva nehézkes strófáit. A Budai Hegyek gyűrűje ma békésebb vidék. Kevés nagyvárosa lehet Európának – én még egyet sem találtam, gyanítom, nincs is –, amely körül ilyen varázslatos zöldarany gyűrű húzódik. Csupa változatosság, csupa félálomi mikrovilág. Növényzet és állatvilág dolgában az égtájak találkozóhelye: élnek itt madarak, virágok, rovarok, melyek északabbra vagy délebbre már nem fordulnak elő. Ahogy az ember elbarangol a ligetek és szurdokok, tisztások és barlangkürtők útvesztőjében, elfeledkezik a város közelségéről, pedig nincs olyan tájrészlet, melyben ne tűnne fel egy-egy villanypózna, pad, kerítés vagy útjelző tábla. Valaha a görögök minden ligetet, rétet, sziklát, csermelyt és facsoportot istenekről neveztek el, pontosabban: minden tájtöredéknek megtalálták és nevén nevezték a maga istenét vagy félistenét, a szilfeket és erdei nimfákat, a faunokat és bozontos sziléneket, akik bokrok közt lapulnak vagy egy forrás tükrében nézik a maguk arcát, meghúzódnak a sziklabércek közt, a szélűzte ligetekben időznek, ahol Pán madara, az aranymálinkó fészkel – jelen vannak mindenütt, csak épp megpillantani nem tudja őket az avatatlan, mert menekülnek az ember elől, csalogatják és a bolondját járatják vele: mindig másutt vannak, mint ahol hiszed őket. A görögök, hitem szerint, nem voltak földtől elrugaszkodott fantaszták és kancsal ábrándozók, kell hát, hogy elképzelésüknek legyen valami alapja. Ez pedig, úgy gondolom, semmi más, mint a varázslatos hangulatok iránti fogékonyságuk. Bizonyos helyek derűs vagy komor, megejtő vagy épp riasztó jellegét öntötték emberi alakba: egy-egy virágba boruló liget, mohos szurdok, barlangkürtő és hirtelen szakadék, napfénytől veres sziklaszál és indák-lepte facsoport hangulatát fogalmazták istenséggé, nem mintha föltétlenül hittek volna azok létezésében, de a maguk és mások számára így tették emlékezetessé és felidézhetővé a futó hangulatokat. Ősibb, de cseppet sem másféle szokás ez, mint amikor a későbbiek adnak nevet egy-egy megkapó erdei mikrovilágnak, tenyérnyi ligetnek és virágzó bércnek, hegyoromnak és csermelynek – félálmokat, hiedelmeket, hallomásokat és futó sejtelmeket formálva szavakká. A Budai Hegyek csupa zene nevei közt is megöröklődtek ilyenek: Harangvölgy, Disznófő, Kakukkhegy, Ördög-árok, Fenyőgyöngye, Szarvasugrás, Ürgés-dülő, Hatlyukú-barlang, Zöldmái, Remetehegy, Szép Juhászné, Diósárok, Farkas-torok, Odvas-hegy. De a szóba foghatóan túl is varázslatos ez a vidék – ha gondolatban végigjárom a Csúcs-hegytől a déli, mezőkre futó lankákig, az egyszeri és mással össze nem téveszthető kis világok százait tudom magamban felidézni: egy-egy beeső napsugár mindig ugyanott delel a sziklán, egy egerészölyv ott vijjog a mező felett, egy lila írisz ugyanott virágzik. És hogy ez a zöldarany övezet ma is olyan megkapó, ez az ember és az idő ellenére van így, mert a természet – bizonyos határokig – képes a maga sebeit begyógyítani, képes a maga rejtett erőforrásaiból megújulni.

NAPRAFORGÓ

A napokban megint az Óbudai Szigeten jártam. Lassan díszparkká alakul, nem nagy örömömre. Fegyelmezetten állnak a fenyők, a nyírek, a kerti virágok és a körzővel-vonalzóval megtervezett bokorcsoportok, ahol éppen helyüket kijelölte a kertészi képzelet. Túl emberszabású ez a rend, áttetszően érdektelen – ahogy túl emberszabású a kommersz film, művi édességeivel, vagy a „vallomásos” költészet, keserű önpusztításával és kimódolt csikorgásaival –, nem jut benne hely odvas fáknak, arctalan köveknek. Az egykori tölgyek és bükkök javarészét kivágták – korábban hétről hétre aggodalommal figyeltük a fehér festékkel megjelölt fatörzseket –, a madaras tónak nyoma sincs már, régi őszökön ellepték a kékcinkék, hegyi billegetők és tengelicek csapatai, a nádcsomók közt szárcsák és vízityúkok bukdostak. Egy részük a fagy beálltával tovább költözött dél felé, a többiek itt maradtak tavaszig. Csak egy-két tüskebokor tartja magát a csenevész fák közt, ítéletre várva és csupaszon. Vadvirág akad ugyan, ha kevés is, különösen tavasszal lenyűgöző a kék csillagvirág és a gólyahír tarka együttese, de ilyenkor, kései ősszel a virágok jórésze felburjánzik, mint valami apró, zöld bábeltornya: végső elszánással növekedni kezd vagy éppen letöpped a fűszálak közé, szirmait elrejti, majd elhullatja s végleg eltűnik. Gyerekeim tenyerüket tartják a hintáló kórók alá, megrázzák a zörgő szárat és számolatlan hullanak, peregnek alá a mákszemnyi magok – gömbölyűek, ívesek vagy épp szabálytalanul göcsörtösek. Némelyik szállni kezd és apró ejtőernyőként suhog el fölöttünk.

kiszabott idejükön túl

A nyírott sövény takarásában néhány szál kései napraforgó fakul. A napraforgó: a virágok virága. Már nem a nyers természet, de nem is a parkok törékeny dísze – egyszerre durva és finom, légies és kőszerű. A napraforgó neve a tanú rá – a nap virága, hónapja az augusztus, mikor névadó csillaga pályája legmagasabb pontján delel. Ezek a kései napraforgók itt a szigeten kiszabott idejükön túl virultak, fogyóban, elmerülőben, magot aligha hoznak már, rezzenetlenül strázsálják a delet a sövénynél, szirmukat átvilágítja a nap, tányérvirágukat bolyhos árnyék karéjozza.

Minden napraforgónak – kell-e mondanom – van Gogh-arca van. Van Gogh a napraforgó-ember (mennyivel szebben hangzana ez hollandul: a napvirág-ember), aki, mint kedvencei, maga is egyszerre volt légies és kőszerű, durva és finom, ősi és új. Kései festői világa a napraforgó fényében áll. Aki képeire emlékezik, láthatja két korszakának alapvető különbségét, mert hosszú út vezetett a borinaage-i bányavidékről, a takácsok félhomályos műhelyeiből, a hólepett dombok közül – hol rőzsehordó asszonyok görnyednek varjúfeketén –, hosszú út vezetett a szélmalmok és penészszürke hátsóudvarok világából, a krumplievők arcának üszkös árnyai közül – a világos évszakig, melyet benépesít a tányérvirág, lobog a mezők és dombok felett, a ciprusok és olajfák takarásában.

egyetlen ecsetvonás

Van Gogh, a napvirág-ember jelmondata ez volt: japanoiser for ever, japánkodni örökké. Mit jelent ez a japánkodás? Eljutni a homályból a napraforgókig. Cézanne, mint írja, a tájakat is „történetiségükben” élte át. Időt látott, mélységet, feltáruló rétegeket. A látványt lecsupaszította és újra felöltöztette. Ahogy foltjait áttetszően egymásra festi, s azok takarnak is, meg nem is, átvilágítanak egymáson, megmutatják mélyüket: közülük a legkülső réteg adja a jelen idő vékonyka zománcát, de alatta üvegszerűen áttetszik a táj csontváz-szerkezete – hegyek születése, tengerek és szárazföldek alkalmi helycseréje, áradások és vulkánkitörések, változatlan fényben örvénylő évszakok, sárkánygyíkokat nevelő és elemésztő homoksivatagok, jég alá dermedt erdők: a tűz és a fagy korszakai. Van Gogh nem a történet embere, inkább a pillanaté. Nem időt, mélységet, nem megnyíló rétegeket lát, csupán a napraforgótányért, a pipacsos búzatáblát, a fonott széket, a gyertyacsonkot és a pipát. Ez a látás nem több és nem kevesebb, csak egészen más. Évekig érleli magában a festő a világ apró rebbenéseit, „egyetlen fűszálat tanulmányoz”, ahogy írja, figyeli és keresi a pillanat játékait, s miközben már számtalanszor megtalálta valamennyit, elveszíti újra, alakítja, kifosztja és értelmezi őket, végleges formájukat megleli és újra lerombolja. Egyetlen mozdulatot keres, a szó szoros értelmében egyetlen ecsetvonást. Legutolsó virágcsendéletein már csak néhány, kuszaságában is tiszta ecsetvonás világít, és a művész keresztneve: Vincent.

Semmi sem kötődik úgy a pillanathoz, mint a régi japán festészet: egy-egy hirtelen mozdulattal felvázolt, ködbe vesző hegyoldal, álomszerű vitorla és virágzó ág, patakok pókszerű örvényei, görcsös faóriások és lángszerűen csapongó madarak. Ezt kívánja elérni a festő a maga japánkodásával, ezért akar eljutni a homályból a napraforgókig. Néhány durva szár, szirmok aranysárga ívei a halványkék háttér előtt – számtalanszor megfestve a pillanat tört része alatt. Ez az átélésre hangolt, robbanásra kész figyelem valamiféle látva gondolkodás, melyben az értelem magukat a tárgyakat faggatja, nem azok fakó, fogalmi visszfényét. Valójában ez a dolgok „belső letapintása”, a gondolat pedig a látvány maga – az önmagát átvilágító kép. A napraforgó.

„Régi aranyhoz hasonló sárga tájképek, amelyek gyorsan, gyorsan, gyorsan készültek, azzal a sietséggel, mint amikor az arató hallgat a napfényben, és minden erejét összeszedi, hogy arasson.” Ebben a felfokozott világban lesz a napraforgó a festő izzó gondolata. Jelentésének semmi kimondható eleme nincsen, saját terében áll, csak önmagát gondolja, semmi egyebet – nem utal, nem jelképez, tán még tetszeni sem akar, csak éppen van, elmozdíthatatlanul és csupaszon. Nem dinamikus, csak teljes. Van Gogh festett számtalan egyéb virágról is csendéletet, mezei csokrot megannyi változatban, de a napraforgót nemigen keveri a többi virággal, csak önmagában örökíti meg. Egyik levelében arról tudósít, hogy arles-i szobáját a saját napraforgós képeivel díszítette. Ahová csak nézett, mindenhonnan az izzó tányérvirágok néztek vissza rá, egymás fényét fölerősítve, napszerűen vakítóvá fokozva. Utolsó néhány esztendejét ebben a „világos évszakban” élte, a napvirág jegyében, és ahogy korai korszakának nappalai és éjszakái egyaránt baljósan sötétek voltak, most megvilágosodtak, klasszikusan áttetszővé lettek. Nyoma sincs bennük az árnyékok gomolygásának, a rejtezésnek, az átváltozás sejtelmeinek: kristályosan fénylenek a dombok és a csigavonalú felhők, a ciprusok és a kanyargó utak, minden részletük – elnagyoltan is – egészen közelről szemügyre vehető. „Az ég kékeszöld, a víz berlini kék, a föld barnás. A város barna és ibolyaszín, a gáz fénye sárga, míg reflexei vöröses aranyszínben ragyognak és egészen a bronzzöldig mennek. A föld felett a kékeszöld égboltozat, a Göncölszekér zöld és rózsaszín-ragyogású, de csak sápadtan és mérsékelten világít, a gázfény brutális aranyszíneivel ellentétben.”

a környék színei

A kései napraforgók az Óbudai Szigeten, a nyírott sövény takarásában egészen idegenül álltak. A közeli lakótelep hosszú, üszkös árnyékai csaknem idáig nyúlnak; a parton fabódék, sínek, drótok, vas- és kőtörmelék. Gépalkatrészek és gumikerekek. A blokkházak közötti kopár telken pacsirták. Itt, a szigeten csókák és feketerigók. A Gázgyár idáig eregeti füstjét. A Dunán fekete uszályok állnak, megrakodva szénnel és fával – a környék színei a borinaage-it idézik. Mit keresnek itt a napvirágok? Késetten strázsálják a délidőt.

Csokromba nem szoktam napraforgót szedni. Néha talán a csenevészéből egy-egy szálat, de legtöbbször még azt sem. Túl érdes, nehéz, vakítóan világító és elemi erejű, nem emberi méretű és izzású ez a virág. Ahogy megfigyeltem, mások sem szedik csokorba – talán mert bizonytalanságunkban lenézzük, talán mert ösztönösen tiszteljük –, nem tudom megmondani, miért.

VASGOLYÓ

Öregasszonyok laktak a házban.

A kertben ecetfák, virágok és macskák. Nőttek, szaporodtak gazdátlanul, már senki nem viselte gondjukat. A fák elszabadultak, egyik-másik ledőlt, a többi ellepte csemetéivel az egykori konyhakertet. A virágok versenyt nőttek a burjánzó gyomokkal. A macskák birtokukba vették a szobákat, a folyosókat és a padlást, az elhagyott melléképületeket, a telek homályos zugait.

A lakók kiköltöztetése percek alatt történt, feldobták a teherautóra a roskatag bútorokat, a vaskályhát, a blondelkeretes képeket, a számolatlan limlomot és az ajtókat lakatra zárták. Egy égve felejtett lámpa még hosszú éjszakákon át megvilágította a kopár falakat.

ami menthető

Egy hónap múlva a házat felrobbantották. Portölcsér szállt fel, a falak megroskadtak és ledőltek. A fákat és a virágokat gondosan lecsupálták és helyüket elegyengették a földgyaluk. A macskák szerteszéledtek, volt elég elhagyott telek, romház a környéken. A gépek munkája – ekkor már a földmarkolók járták a kopár udvart – hirtelen félbeszakadt: az egykori ház alól római villa-sor maradványai kerültek elő, cserép- és kőtörmelék. Látszottak az átmetszett falak, a folyami hordalék alatt az egykori város emléke. A gépek félreálltak. Néhány hétig régészek sürögtek a telken. Mentették, ami menthető.

Közben a kopár földdarabot felfedezték maguknak a pacsirták, és mivel korán köszöntött be a tél, az észak felől érkező varjak is. Utóbbiak tavasz érkeztével eltakarodtak, csak egy-egy kékesfekete tollat hagytak maguk után, de a pacsirták makacsul kitartottak, amíg tehették. Ez sem tartott soká. A régészek futóárkait betemették, és a telken végképp eluralkodtak az építőgépek. A bóbitás madarak egy ideig még körülöttük okvetetlenkedtek, láthatóan nehezükre esett elhagyni a jól megszokott földet, de mikor a sárga emelődaru megjelent a vasgolyóval, zavarba jöttek. A daru kötélzete felhúzta a magasba a golyót, majd elengedte. Újra és újra megdöndült a föld: így folyt ez heteken, hónapokon át. Mit lehetett tenni? A földet lassan keményre döngölte a furcsa metronóm. Eljött a párválasztás, a tánc, a fészekrakás ideje, új lakóhely után néztek a pacsirták. Sokáig csak sivító hangjukat hallottam, nem értettem, hová tűnhettek. Néztem, figyeltem hosszasan a telket, de nem tűnt föl jellegzetes „guruló” mozdulatuk, ahogy lábukat fürgén rakva siklanak a göröngyökön. Véletlenül láttam meg őket az egyik tízemeletes blokkház tetején. Magasból jött a hang, ott ültek a tető peremén. Ide költöztek hát a kopár telek futómadarai. A lapos, elhagyott, kavicsokkal beszórt háztető ideális lakóhelyül kínálkozott számukra, egyetlen városvégi grund se lehetne különb pacsirta-kifutó. Megtalálták, birtokukba vették.

A kopár telken pedig egyhangú ritmusban süllyedt-emelkedett a daru kötelén a vasgolyó.

VÉLETLEN HOLMIK

emléktöredék

Ha nem gyűjtöget is az ember, asztalát, fiókjait előbb-utóbb elözönlik a limlomok. Talán nem is limlomoknak kéne mondanom ezeket az esetleges tárgyakat, bár értékük sokszor csak annyi, amennyit nekik emlékeink kölcsönöznek. Ez nem kevés. Egyik-másik hosszú utat járt meg – bőröndben és zsebben, vasúton vagy repülőgépen –, amíg helyét e kusza rendben elfoglalhatta. Azt sem mondhatnám, hogy e kacatok, véletlen holmik – melyeknek becsét fényudvaruk adja –, őriznek bennem, körülöttem valamiféle állandóságot. Fogynak és gyarapodnak. Eltűnedeznek és újra megkerülnek. Egy-egy emléktöredék felvillanásakor kiteljesednek, ellenkező esetben a kidobnivaló lomok közé fakulnak. Ez utóbbi eset ritkán fordul elő. Megfigyeltem, hogy e tárgyak az időben inkább gazdagodni szoktak, afféle ,,kristályosodási pontokká” válnak: maguk köré rendeznek minden távoli pillanatot, arcot és utat, tornyot és ablakot, mely kapcsolatba hozható velük. Akár valódi közük volt ahhoz, akár nem.

Például asztalomon a kaukázusi kő. Érdes, fekete, félgömb alakú. Itt-ott fehér pettyek tarkázzák. Sima felületét a víz csiszolta, néhol üregesre vájta. Bagdadiból való, egy hegyi falu patakjából emeltem ki. Reggel még a tengerparton ébredtünk, Potiban, hol Jason bolyongott valaha az aranygyapjú után, majd magunk mögött hagytuk a hósipkás Elbruszt és most az alkonyaiban Bagdadi erdejét járjuk. Hangos hegyi patak ösvényét követjük, pisztrángok háta fénylik itt-ott a kövek között. A parton harangvirágok és szamócák. Félóra járás után halászokkal találkozunk: a patak itt kis kőmedencében tóvá öblösödik, ebbe dobálják kör alakú hálójukat, melyhez hasonlót Herman Ottó könyvében találtam. A háló peremén ólomsúlyok, a halász feje fölött megforgatja a különös alkotmányt, ez a levegőben kiterül, kerek lesz, s ekkor kell bevetni a vízbe úgy, hogy a hálófelület lapjával csapódjék a hullámokra. Az ólom oldalt leszáll a fenékre, a vízben kupola alakúra kifeszíti a hálót, s a bekerített halak nem menekülhetnek. Megpróbálkoztam vele magam is, de sehogy sem akart kifeszülni a fejem fölött, hiába is forgattam a hosszú madzagon. A mezítlábas halászok néha fognak egy-egy aranybarna, pettyes pisztrángot, kidobják a színes kavicsokra. A hal hánykolódik, haláltáncát járja, majd elcsendesedik. A kavicsok tarkák, ezer színben csillognak, különösen ahol a víz éri őket. A legszebbet, a „fekete követ” magammal hoztam. Bagdadira emlékeztet. Majakovszkij kaukázusi szülőfalujára.

nyaktörő mutatvány

Dániel fiam rajza egy kirándulás emlékét őrzi. Hároméves volt és korábban nemigen rajzolt, ez a legelső „komolyabb” próbálkozása. A Hármashatárhegyet és környékét jártuk egész nap: estefelé hazatérve papírt és ceruzát kért, nekiült rajzolni. Az egész napot egyetlen vázlatba sűrítette: a pálcikaemberek afféla vézna kórók: mi vagyunk, körülöttünk óriás szitakötők és lepkék, a vadászház lábunkhoz törpül, a harangvirágok a magasba csapnak, akkorák, hogy egy-egy levelükön akár sétálhatnánk is. A madarak, a szajkók és egerészölyvek, cinkék és fülemülék egészen aprók, ahogy az égre növő harangvirágok szirmai közt szálldosnak. És a táj felett, magasan köröznek a sárkányrepülők, Leonardo embermadarai, akiknek nyaktörő mutatványait naphosszat figyeltük a hegyoldalon. Végigfutottak a csúcs kerek, köves tisztásán, kiléptek a meredek sziklák fölé, siklottak, függögetve alámerültek, elvitorláztak a fák fölött, aztán egy szerencsés légáramlatot igájukba fogva egyre magasabbra emelkedtek színes szárnyukon.

A mogul miniaturát keresztapám hozta Indiából, ahol fiatal mérnökként dolgozott. Éjszakai jelenet: zenészek ülnek a földön világító gyertya körül. Távol sötét város, éji tornyok és tetők, hegyoldal. Síppal, pengető és ütőhangszerekkel muzsikálnak a turbános hinduk, éjszakai zenéjüket szinte hallani. Keresztapám gyakran mesélt az elhagyott indiai romvárosokról, melyeket indáival ellepett a dzsungel – stílszerűen „dzsangl”-nak mondta –, az utcákon szabadon kóborló bundermajmokról, a tigrisekről és a szent tehenekről, meg a vásári mutatványosokról és a kóbor fakírokról. Történeteit százszor is meghallgattam, minden mondatát, minden fordulatát ismertem, mert nemigen változtatott rajtuk. Halála után, 1961-ben került hozzám a festmény.

A vékonyka hanglemezt, mely az ember holdra szállásának emlékét őrzi és idézi, öcsémtől kaptam. Egy földrajzi magazin melléklete volt, őt a folyóirat érdekelte, engem a hanglemez, megosztoztunk. Csupa zúgás, csilingelés, suhogás, csupa hegyomlás és vulkánkitörés, tengerhullámzás és szélvihar. És az „előtérben” Armstrong, az asztronauta beszél. Hangját elnyomja olykor a sípolás, zörgés és morajlás. A pythagoraszi zene.

Vannak csak emlékezetem őrizte „tárgyaim”. Például az a használt cipő, mely hetekig kallódott házunk előtt a gyepen. Az eső bemosta a földbe, a jég ráncosra cserzette. Aztán a járdára sodorta a szélvihar. Ott állt, mint véletlen emlékmű: földdel eltömődött nyílásából magasra csapott a fű és a fakózöld pásztortáska.

kép | unsplash.com