EGY PLAKÁT ÉLETE

Hányféle órát használok? Nehéz volna összeszámlálnom hirtelen, hányfélét. Nem elöregedett karórámról beszélek, mely hol siet, hol késik, szeszélyesen és kiszámíthatatlanul jár, mint Mark Twain mulatságos időjelzője, mely évszázadokat fut előre-hátra, s tulajdonosa hol a messzi múlt páncélos lovagjával, hol az ismeretlen jövendő lényeivel társalog – most azokról a mindennapi, mégis különös órákról volna szó, melyek szinte észrevétlenül formálják napjaimat, őrzik és jelzik körülöttem a változást. Például az út szélén árválkodó vékony földsáv, melyet virágórának hívok, hisz napról napra megfigyelhetem néhány négyzetméterén az évszakok lassú tovamozdulását: február végétől, amikor az első martilapu elővillan a havas sárból, majd lassan átadja helyét a pitypangnak, a pásztortáskának és a százszorszépnek, virága letöpped, levelei felburjánzanak, mutatja egészen karácsonyig a napok tarka futását, amikor a repce utolsó aranysárga, lassan fehérre fakuló szirmai lehullanak.

társtalanul

A fákon és csenevész bokrokon a madáróra játszik velem és játszik az idővel; a tél a rigóké meg a cinegéké, aztán március elején feltűnnek az első, még didergő seregélyek, a déli tájakról érkező madárnép elszánt vikingjei, egy-egy megkésett süvöltő végzi tornamutatványait a bátortalanul feslő rügyek között, később előkerül a füstifecskék meg az aranymálinkók kényes csapata, hogy ősz utóján átadják helyüket az alkalmi vendégeknek, a varjaknak, királykáknak, a városba özönlő pacsirtáknak s a ritkán erre kóborló ezerszínű jégmadárnak, mely a Duna partját járja magányosan és színét meghazudtolóan ridegen, egészen társtalanul, hogy aztán december utóján eltűnjön ő is, teret hagyva az örökké szertekószáló rigóknak, cinegéknek és a zimankóval betoppanó északi csonttollúaknak. Ezzel aztán a madáróra körbe is ér. De nemcsak a virágok és madarak jelzik körülöttem a világ változását. Szívesen elnézem a máló, öreg falakat, azok fogyó-növekvő salétromábráit, a lepattogzó, szennyesen is tarka, örökké helyüket változtató álomi alakzatokat. Kandi szeretettel fürkészem ezeket a bizarr figurákat, színeken túli színeiket s igyekszem valamiféle rajzos kalendáriumként értelmezni véletlen jeleiket.

Fölfedezek a lepattogzó, el-eltünedező formák közt egy esetlen „őslovat” – mintha Altamira festője rajzolta volna fel itt-ott hangsúlyos tónusokkal –, odébb egy domboldalt ismerek fel kopár fáival, de mire felismerni vélem – s ez a „tűzfal-óra” játékának igazi értelme és titka –, már el is mozdult a kép: a ló formái elnehezedtek, teste alaktalanná magasult, s helyét egy torz púpos tevének adja át, a domboldal pedig szeszélyes felleg alakját ölti magára, de – ha akarom – a felleg ködös tájjá változik, s egy rőzsegyűjtő bizonytalan alakját villantja elő rongyaiból.

A falakon és kerítéseken a plakátoknak külön élete van. Hajszálrepedéseik láthatatlanul és követhetetlen lassúsággal mozdulnak és szövik be az arcok, alakok és tárgyak egykor világos síkjait. Nem látod és már elkezdődött a romlás – mondjuk így inkább: a másulás –, a színek ragyogása napról napra veszít erejéből, bizonytalan szivárgások és ismeretlen eredetű színfoltok tűnnek elő, s ez az egész különös átváltozás mintha az egykor oly vakító és kirívó színek harsány egyénisége ellen folyna, „elsőnapi” hetykeségük, éretlen önmutogatásuk ellen irányul.

önmagától önmagához

Maga a folyamat láthatatlan, csak kezdete és végpontja világosan felismerhető, a kép örökké azonos önmagával és mégsem, múltja jövő és jövője régmúlt, jelen való és mégsem, nem sejteni, mi az belőle, ami egészen elfoszlott és mi az, ami megmaradt. Nem „beszélhetnek” másról ők sem, csak arról, ami van, ahogy az ember is hiába ölti magára új és még újabb álcáit: hiába is menekülne önmagától, csak önmagától önmagához lehet útja, csak teljesebben és pontosabban marad az, aki lesz, és az lesz, aki mindig is volt.

Ezt a rebbenésnyi, mélyreható változást egyetlen pillanat nem mutathatja meg, ez nem érhető tetten, sosem érzékelhető az áttűnés és az emlékké merülés ideje, erre csak utalni lehet, dünnyögve tudomásul venni – szavak előtt, szavak után –, közvetíteni lehet, erőszakkal összefoglalni, s egybegyűjtve, egymásra kopírozva kiszakítani az idő folyamatából és felmutatni: itt van! De – valóban itt van-e? A nagy stációkat látjuk, ahogy az ezernyi hajszálrepedés átszakítja az idő síkját, ahogy a tónusok láthatatlan, lassú mozgása egyszerre fölfénylik, jelenné lesz, hogy hirtelen múlttá legyen, és elmúlik, hogy egészen velünk maradjon. Kevés a beszéd hajlékonysága ahhoz, hogy felmutassa ezt a végtelenségig elaprózott, mégis erőteljesen makacs folyamatot, ezt a lényegtelennél is kevesebb, lényegesnél is egységesebb változást. A plakát – bármely tárgy – még önmaga, és már nem egészen az, mintha egymásra vetítené megannyi rebbenését az idő, de egyúttal el is takarja a villanások véletlen sorát, hogy így őrizze meg sokszerűségében is egyetlenegynek.

Először kiragyogott környezetéből, egyénisége volt, harsány és tolakodó, idegenül közeledő-távolodó, aztán maga is „környezetté” lett, megérett, megszépült, szinte személyisége lett, egyetlen és el-nem-határolt. Megszépült, mert nem biztos, hogy az az igazán szép, ami kitűnik, ami friss és harsány, ami különváló és kirívó. Éltetni igazán azok a rétegek éltetik, melyek félig eltakarják és körülveszik, nem engedik egészen megmutatkozni, csak sejtetni engedik. Úgy szépítik meg, hogy hagyják egészen kopottá és kopárrá szegényedni: önmaga „környezetévé”.

Egy asszony arca elmozdul és önmagához öregszik, kopárabb lesz, de semmit el nem veszít egykori önmagából, a cirkuszi akrobata félkarja leszakad az esőben, a mutatvány mégis folyik tovább, a táncoslány beleroskad a félbemaradt mozdulatba, mégis súlytalanabb lesz a lebegése, s barnává fonnyad az ünnepi virágcsokor, csak egyetlen piros sáv marad belőle emlékeztetőül – csak épp azt nem lehet tudni, mire is emlékeztet, ha nem mostani önmagára.

kép | vecteezy.com