Szepesi Attila

BEREGSZÁSZ

1989 tél

BEREGSZÁSZ

Kisváros hamuból, halálból. A tornyokig se látni. A jegenyék, a házikók, mint borostyán zárványai: fényük nélkül a borongó sötétben. Volt pedig egykor napsütés, veres lovak hempergőztek a fűben. Koldusok gajdoltak az utcasarkon – üres szemüregükön át látom az aratók menetét. De nincsen szó, mely őket megszólítaná. Nincs iránytű, mely megmutatná az égtájat. Megállt az óra, mely a sejtelem idejére emlékezne. Gyerekkor: méz és ecet. Egyetlen télbe mosódik négy évszaka. Visszanézve: hószakadás, elhantolt kőkeresztek, hajléktalan remény. Utcák, tetők – de nincs többé ugyanaz az utca. Szüreti dal és cigánybetlehem. Torony egy varjúszárny alatt. Fellegfoszlány és pincegádor. Piacok rongyosbálja, hegytető. Szavak íze a számban: kikerics, lingár, cserekókó. Most már magamra marad minden töredék. Város ködből és feledésből. Nélkülem.

kép | Fortepan