A BAZILITÁK HEGYE

Nagymaros és Zebegény között, ahol a Dunai Vízlépcső rossz emlékű – és a partot mind a mai napig eléktelenítő – kőgátjai húzódnak, történelmi nevezetességű hegy magasodik a folyó fölé. Tulajdonképpen nem is innen, a keleti partról, inkább a túloldalról, Dömös felől, az ottani Malom-patak torkolatvidéke környékéről bontakoznak ki igazán impozáns méretei. Mert a zebegényi oldalról nincsen kellő rálátás, tér a képzelet számára: a hegy sziklái úgy csüngenek a folyó fölé meg a baljóslatú Vízlépcső kőhalmaira, hogy a bámészkodónak az a benyomása támad, bármely pillanatban belezúdulhatnak a hullámokba.
az egyetlen lehetséges út
Igaz, ami igaz: málladoznak az öreg hegy kövei. Egyik-másik a terhébe roppan és alágördül. Ezt főképp az érzékelheti, aki – némi nyaktörő mutatvány árán – megpróbál felkapaszkodni a magasba. Nem könnyű rátalálni az egyetlen lehetséges útra, ami egy kőomláson át kanyarog fölfelé. Ember legyen a talpán, aki a szurdokszerű omladékon feljut. A mindig árnyékok lepte szakadékon, amit kétoldalt függőleges szirtfal övez, s míg e bérceknek mintha szárnyuk volna, súlytalanul csüggenek odafönt, az alul feketéllő szakadékot átjárják a föld-mély ártó leheletei.

Mielőtt azonban az ember feljutna, s elérné a hely nevezetes barlangjait, furcsa épületromokon akad meg a pillantása. Szerzetesek házikói álltak itt a középkorban, mintegy félúton ég és föld között: apró, sorba rakott épületek – mára csak az alapköveik láthatók –, melyek úgy függenek a szurdok oldalában, mint fecskefészkek az eresz alatt. Kellett némi kurázsi ahhoz, hogy valaki itt élje le az életét, ebben a mindig árnyékok borította, nyirkos leheletű kőomladékban; az önfeladás és a befelé figyelés elszánt némasága; kuporogni egy-egy, időnként meglóduló kőpárnán, megbicsakló léptekkel egyensúlyozni fölfelé, ahol a kőrisfák rései közt csak tenyérnyi égboltot láthat a magasba sóvárgó tekintet.

A házikók a hegy köveiből épültek, különösebb lelemény és építészeti műgond nélkül, hevenyészetten, a menhirek korát idézve, azt a régmúlt kort, amikor az ember közelebb állt még a kövekhez, fákhoz, vadvizekhez. Támfalukat a sziklának vetik, melyen a zöld és sárga zuzmó térképet imitáló telepei virágzanak. Itt-ott látszanak még a kőbe vájt fülkék, melyeket az apró épületek falába mélyesztettek s amiket polcokul használhattak a derék bazilita (Nagy Szent Vazul reguláját követő) remeték. Mert ők települtek meg itt, Bizánc jó emlékű hírnökei, hisz akkor mást jelentett még az ortodox hit, mint manapság – nem tapadt hozzá kétely, a bizantinus jelzőhöz pedig annak borzongató tudása, hogy a tettek, szándékok és deklarációk hármassága csak arra szolgál, hogy a valódi célokat elfedje.

A remetelakoktól éles kanyarulattal folytatódik az ösvény tovább, fölfelé, a folyó feletti sziklabarlangokhoz, melyek előtt akkora füves plató terül el, hogy az ember épp megvetheti rajta a lábát. Ha a fejét fölemeli, tágas panorámakép tárul ki előtte.

Észak, tehát nagyjából Pilismarót felé a Duna kanyarulata látszik. Szemközt – a Pilis számtalan, ködbe vesző vonulatának előterében – a Prépost-hegy, melyen hajdan királyi rezidencia, később egyházi rendeltetésű épület állt. Mára ennek is csak a romjai maradtak. Szegény I. Béla király számára végzetes emlékű a hely: hogy, hogy nem, trónszéke egy váratlan pillanatban összedőlt alatta, és a furcsa balesetben halálosan megsebesült.
elüszkösödött szemüreg
A füves platóról – melyen itt-ott muflonok sárba írt patanyomai látszanak – könnyű felkapaszkodni a hegy igazi nevezetességeihez, a sziklafalban tátongó óriásbarlangokhoz. Ezek távolból elüszkösödött szemüregnek látszanak. Közelről szemlélve tekintélyes méretűek. Barlangok valóságos rendszere ásít a szirtfalban. A nagyobbak mellett, azokat kiegészítendő számtalan parányi üreg, odú is. A hajdani lakók láthatóan toldozták-foldozták a természettől ajándékba kapott kőlabirintust: itt falakkal osztottak ketté egy üreget, odébb lépcsőt vájtak, vagy épp újabb, leleményes fülkékkel egészítették ki a korábbiakat.

Jóval a bazilita szerzetesek előtt – és az ismeretlen ókori lakosok után – római légionisták tartózkodtak itt. Ügyelték egyre nagyobb birodalmuk ködbe vesző, északkeleti végvidékét, a stratégiai fontosságú Danubius víziútját. Emléknyomaik elenyésztek, ahogy a későbbi remetéké, meg a tatárdúlást, törökvészt sejthetően itt átvészelő bujdosóké is. Csak néhány, bizonytalan eredetű csontot és cserepet mos ki olykor az eső a kevéske talajból, ami a köveken megmaradt, s amit lényegében a beléjük csimpaszkodó füvek és cserjék gyökerei tartanak egyben.
rejtelmes vadak
Lehetséges, hogy a Garamhoz igyekeztében – ahol nevezetes emlékiratait papírra vetette – maga a literátus császár, Marcus Aurelius is megpihent itt a szirtek meredélyén. Szemlét tartva messzi idegenbe szakadt légionáriusai felett. A platóról eléje táruló látvány, amit a mulandóságra és az élet elevenségére egyaránt fogékony szaruhártyája megőrizhetett, hasonlított is a maihoz, meg nem is. Maga a Pilis – a későbbi Árpád-házi uralkodók és a pálosok rendjének első évszázadai szempontjából oly fontos hegy – ahol Gertrudis tragikus halála történt, Mátyás palotája állt, nem sokat változott azóta. Akkoriban a remeték és királyi vadászok mellett rejtelmes vadak, őstulkok, bölények, medvék és hiúzok járták mezsgyéit és szurdokait. Mindez persze a fürkésző pillantásoktól elrejtve történt. Talán többet változott az öreg folyó, a Dunává szelídülő Danubius. Akkor, a császár idejében a partjain még a római telepeseket vendégelte, az ő nyájaik legelésztek a zöldellő ártéren. Az ő ladikjaik és hadihajóik rótták a hullámokat, s a Vízlépcső kőrengetege helyén vízimadarak élték a maguk jeltelen életét.

ÉJFÉLI BAGOLY

Amióta a világóra megbolondult, sokféle idő lehetséges. Az újkor kezdetétől kinek-kinek más a külső és a belső időszámítása. Másutt áll a világtörténelem óramutatója, megint csak másutt a kontinenseké, nemzeteké, vallásfelekezeteké. Az egyénekről nem is szólva. Robinson, Hamlet és Faust külön-időben él. Hogy szót értene-e Don Quijote és Till Eulenspiegel, kétséges. William Blake és Elias Lönnrot? Swedenborg és Swift? Vagy, hogy közelebbi példát említsünk, mit kezdhetett volna egymással a Toldi poétája és a mesterséges mennyországokat álmodó Baudelaire? Pedig, a világóra tanúsága szerint, kortársak voltak. Mindannyian ismerték a közös órát, ám személyes létük, mindenkori magánmitológiájuk attól lett érvényes, hogy eltért a história imaginárius idejétől.

Az alábbi, kölcsönbe kapott kis történetben is megfigyelhető az óramutatók skizofréniája…
magánbolondéria
Barátom, a nyurga költő, akitől az esetet hallottam, köveket gyűjt. Folyók sodorta veres jáspist, ibolyakék ametisztet, hegyikristályt. Faopálokat – megkövesedett őskori fák maradványait –, melyek a szobáját lassan elborítják. Eddig rendjén is volna: minden író gyűjt valamit. A költők, magánbolondériájuk teremérzete szerint, mást és mást. A prózaírók pedig történeteket és különös figurákat.

Nyurga barátom viszont, a sémától némiképp eltérően, furcsa figurákat is gyűjt. Pontosabban szólva: az említettek gyűjtik őt. Angyali türelme valamiképp vonzza a perifériára sodródott árnyéklelkeket és nagy álmú balekokat.

Történetünk hőse nem akárki. A humánökológia nemzetközi hírű professzora. Hogy mikor és hogyan talált rá a költőre, s ismerte fel benne gyóntatóatyját, lényegtelen. Maga a kerge történet a fontos, ha az, ám értelmezését kinek-kinek a belső órájára bízzuk…

A professzor egy városszéli házban él egymaga. Hajdan nős volt ugyan, de erre a korszakára úgy emlékezik, mint a nemzetek szoktak a maguk egyszerre napsugaras és borongós előidejére, melyben a hősi és a bornírt részletek végérvényesen összekeverednek. A ház kertje esztendők óta a maga kedvére burjánzik, s a tudósi műhelyt csipkerózsika-vadonsággal veszi körül. Ember legyen a talpán, aki beküzdi magát a bejárati vaskaputól a lépcsősorig.

Hetente egyszer egy idős asszony, afféle jótét lélek, némi rendet rak a házban. Megpróbál ösvényt vágni a könyvkupacok, kézirathalmok és mosatlan edények dzsungelében. Kezdetben tán kardosabb modorban tette. Mára tudja már, hogy a rend meg az összevisszaság fogalmai viszonylagosak, s igyekszik tettre kész keze és hüledező értelme közt egyensúlyt tartani.
monoton élet
A humánökológia tudósa monoton életet él. Kora délutánig előadásokat tart az egyetemen, a későbbi órákban pedig tanulmányokat ír, és igyekszik minden fontos, a szakmájába vágó közleményt áttanulmányozni, hogy lépést tartson a – fejlődéssel. (E szót – „fejlődés” – papírra vetve belső bizsergés támad bennünk, mintha Belzebub csiklandozná a gondolatainkat, de igyekszünk ellenállni a kísértésnek.)

A tudományos stúdiumok néha belenyúlnak az éjszakába. A kertben fülemüle csattog, tücsök hegedül – ám ez csak a magunkfajta ködfalóknak nyújthatna lelki tápot, professzorunk kevéssé fogékony a tücsökszóval nyakonöntött fülemüle-dalra. Épp ebből támadt a tragédia. Mert egy szép – legalábbis a meteorológusok és a szerelmesek szerint szép – éjszakán a nyitott ablakon át beröppent – mit beröppent, valósággal a hátsó falhoz csapódott – egy kétségbeesett feketerigó.

Ökológusunk azon nyomban magához tért az angol szakszöveg bűvöletéből, és azt latolgatta, mit kereshet nála e kései órán a riadt madár, amikor a magyarázat is megszületett, pontosabban szólva beszállt az ablakon: egy termetes macskabagoly alakjában.

A rigót, jogos zsákmányát üldöző éjszakai ragadozó – se szó, se beszéd – odahussant a fotel támlájára, nyugtalanul berzenkedve megült, és fejét forgatva kereste elrejtőzött vacsoráját, nem minden szemrehányás nélkül sandítva olykor a rémült professzorra, akivel láthatóan nem kívánt osztozkodni a jó falaton.

– Rettenetes volt – mesélte barátomnak a tudós. – Ült a szemközti fotel tetején, néha felhuhogott, és esze ágában sem volt odébbállni. Az a benyomásom támadt, hogy egy törzséről levált, tollas emberfej ücsörög ott, és lidérces tekintettel bámul egyenesen a képembe…
fekete szakadék
Hogy miért, sejtelmem sincs, de a történet eme pontján fölrémlett bennem egy emlékezetes rajz, Pieter Bruegel Művész és műértője, melyen a titkokat fürkésző mester és a háta megett hunyorgó, okulárés férfiú látható. Két portré, emberi fajtánk két nevezetes példánya. S miközben az arcuk csaknem összeér, sejtelmeinkben egy mélységes, fekete szakadék tárul közöttük…

Ami a későbbieket illeti: a tudós várta, várta, hogy a bagoly felkerekedjék, aztán belátva, hogy erre semmi remény, maga pattant el a székéből, s rohant el hazulról. Egy ismerősénél aludt, aki hitte is a történetet, nem is, s csak másnap délután – és kellő kísérettel – mert hazatérni.

A bagolynak persze nyoma sem volt már. A rigót is hiába keresték – könyvkupacok megett, ágy alatt s egyéb árnyéklepte zugokban –, csak egy fekete tollat találtak. Ami legalább annak bizonyítására elegendő volt, hogy a furcsa eset nemcsak a tudósi elmében játszódott le.

– Öregem – summázta a groteszk históriát hórihorgas barátom, a köveket gyűjtő poéta –, te is, én is mit nem adnánk, ha meglátogatna bennünket egy bagoly. Hányszor megesett már, hogy az erdőben meghallottam messziről a kuvik rikkantását, a fülesbagoly fátyolos huhogását vagy a macskabagoly vijjogását, és elindultam megkeresni, hiába. Mert velünk a bolondját járatja a természet. Ez a jótét lélek pedig, aki ott kuporog a lassan ráomló könyvek piramisa alatt, nem tud mit kezdeni ekkora ajándékkal. Dehát mit is tehetnénk? Megkergült világban élünk, és ennek az összekuszált ezredvégnek mindnyájan apró, de öntörvényű magánbolondjai vagyunk.

A MADÁREMBER MOSOLYA

Borzongató egy kóbor kutya tekintete. Egy koldusé, szenté, egy féleszű csavargóé. Egy messze néző gyereké, akinek pupilláján megpillantjuk a felhők fodrait. Borzongató egy mohos fakéreg nyugalma, egy folyó görgette kavicsé. Egy ablakkeretbe foglalt akácligeté. Mert az az idő, ami a szaruhártyájukra, háncsukra, kvarcrétegükre és üvegtáblájukra rátapad, ott megcsillan s vádlón visszanéz ránk, nem a mi időnk. Mind őriz valamit, amit a mi képességünk már elvesztett, amiről tudunk ugyan, ami hiányzik az életünkből, de aminek felidézéséhez a tudásunk már nem elegendő. Más tudni, megint más élni valamit. Ahhoz, hogy pontosan megértsük, mitől borzongató egy-egy periférikus figura pillantása, fakéreg, kavics vagy tükörkép látványa, ki kéne lépni mindannyiunk meghasadt idejéből, ami majdnem lehetetlen. Külön-időnkből, időink sokféleségéből, a körénk rétegződött, bennünket ide-oda hajigáló és végképp összekuszálódott közös és magán-időszámítások ezerszínű labirintusából. Ám ha egyszer ezeken már belül vagyunk, már-már képtelenség visszatérnünk az ember alatti (előtti) lények, a fakérgek és kavicsok, víztükrök és faágak minősítetlen idejébe, vagyis a magunkéból kiszakadni.
egyéniség-kultusz
Amikor nem volt még történelem, csak történet, nem volt dokumentum, csak legenda, a párhuzamos és egymásra torlódott idők sokfélesége sem létezett. Hogy mikor kezdődött a nemzetek, kisebb közösségek, csoportok külön-külön időszámítása, pontosan nem idézhető fel. Talán a romantika túlhajtott egyéniség-kultuszával. Mára mindenesetre követhetetlenül összegabalyodtak az idő szálai. Minden egész eltörött. Ki-ki éli a maga nemzet-, sport-, ipar-, pártpolitika-, szerelem- és vallás-idejét. Esetleg ezeket szeszélye és váltakozó érdekei szerint csereberélve. És ha bárkit-bármit megpillant, ami – ilyen vagy olyan okból kívül esik az épp esedékes napi időszámításán, megborzong. Hisztérikus indulatok törnek ki belőle. Mert megérzi, hogy miközben uralkodik felette a sokféleség unalma, valamit végképp elveszített. Jobb esetben csak konstatálja ezt, rosszabb esetben felháborodik, ágálni kezd, nekitámad a magáétól különböző sorsnak, arcnak, szónak.

Semmi sem olyan nyugtalanító, s az elveszett időre emlékeztető, mint a csend. Az összetört lélek számára egyenesen elviselhetetlen. Mert benne magamagával kénytelen szembenézni az ember. Nincs, ami elvonná a figyelmét az adott pillanatban, a csend hirtelen beálltakor – önmagától. És ez a legrettenetesebb: tükörbe nézni. A csönd pedig: tükör. Mindenki megfigyelheti napjában ezerszer, mi történik a kisebb, alkalmi közösségekben – járművön, munkahelyen, társaságban –, ha a csend beáll. Valaki hirtelen kiabálni kezd, szokatlanul emelt hangon ágál, vagy éppen feltesz valami gépzenét, hogy zajjal töltse meg a levegőt. Szinte mindegy, mivel, csak a hangok borzongató hiánya szűnjön meg. Körmönfont és jól kitalált eszközök állnak rendelkezésre, zajkeltő alkalmatosságok, melyek egyetlen feladata a csöndet elűzni.

Gulácsy Lajos ezerszer megfestett-megrajzolt Itáliájának a valóságos Olaszországhoz nincs köze. Mesevilágba kalauzolja a bámészkodót. Nincs egyetlen „normális” figurája, háza, ciprusa, útkereszteződése és fellegfoszlánya sem ezeknek a képeknek. Normális, vagyis az összetört időben álló. Mindennapi, tehát „igaz”, a csendből kiszakadt, megszokott. Motívumai némaságba pólyáltak, vádlóan törékenyek. Nem a háborúba szédülő, hisztériás évszázadból valók.
a lélek sóvárgása
Itália mégis kellett a megrajzolásukhoz, mert kisvárosainak kulisszaszerű falai, körülzárt kolostorkertjei, harangtornyai – s az alattuk csetlő-botló figurák – emlékeztettek az elsüllyedt időre. Őriztek valami állandóságot az ezerszínű változatosságban. Nálunk ennek alig maradt nyoma. Épületeink, mindennapi életünk helyszínei folyamatosan cserélődtek és cserélődnek. És az élet gyorsan és gyakran váltakozó színtereivel az arcok is cserélődnek. Nem a tovább élő és pontosan körülhatárolható korszakok a fontosak ez esetben – Gulácsy kedvenc középkora, reneszánsza és rokokója –, lényegében ezek fölcserélhetőek, a lényeg: egyik sem „valóságos” a szó köznapi értelmében. Mind imaginárius, a lélek sóvárgását fölerősítő. Valamiképp mind hasonlatos a tenger alá merült hajdani városokéhoz, ahol a megroskadt tetők és tornyok fölött kéken hullámzik az idő, s ez a valószerűtlen teret imitáló idő összecsendül a koridegen lélek ábrándjaival.

Érdemes volna lajstromozni, kik és hányszor szerepelnek Gulácsy vásznain és tenyérnyi irkafirkáin. Kurtizánok és gályarabok, bohócok, bolondok, koldusok és eszelősök, összeszabdalt arcú martalócok és zarándokok, tenyérjósok és ópiumszívók. Vagy épp meghatározhatatlan lények, akiket madárembernek lehet mondanunk. Törékeny csontú, összeaszalódott, örökké sejtelmes lárvamosollyal tébláboló figurák. Ahogy a festő szép számmal hátrahagyott novellavázlataiban írja: ott élnek mind Naconxypanban, vagy épp Édesfagyökér-ország bogáncskóró-kerületében. Miáku Manci hercegasszony, Dilinóczi királylány, Holdkifli kisasszony és Piplipapla Herkules, Bollbol néne és a ragyás Bucurka. És amikor 101-et üt a toronyóra, mind ott tolonganak a víg, mulatságos városkák főterén és girbegurba sikátorain a cincéremberek, mézesbábosok és vak leányok, köcsögkalapos agglegények, vereshajú hetérák és sarlatánok, spiritualisták, törpék, hájgombóc inkvizítorok, jósnők és keresztes vitézek. Ott tolonganak a görbe fák, lepattogzó házfalak között. Hogy pontosan kicsodák, nem tudható. Az életkoruk sem. Tulajdonképpen nincs is koruk, idejük. Képzeletből és ábrándból valók. A felszállni készülő madarakhoz hasonlatosak, vagy a magába roppanó zsarátnokhoz. A szélfújta bogáncskóróhoz. Egy összetört tükörben megcsillanó arc cserepeihez. Macskákhoz és kóbor ebekhez. Több közük van egy fügebokorhoz, egy fűcsomóhoz, mint a valóságos emberi lényekhez.
dimenziótlan tér
Mind úgy ékelődnek a képzelet félhomályos terébe, hogy nincs bennük semmi jelenvaló. Semmi percnyi-aktuális. Semmi korhű és korszerű. Nincs hírértékük. Nincs semmi politikai, műszaki, szórakoztatóipari vonatkozásuk. Egy bámész szaruhártyán, egy ablaküvegen, egy mohos fakérgen vagy egy megcsillanó kavics felszínének dimenziótlan terében élnek. Kívül a valóságosnak tudott, mégis ezerféle magán-időszámításával összekaszabolt jelenidőn. Nem hasonlítanak egy autóbuszvezetőhöz, színészhez, futballistához, postáshoz, pártvezérhez, bankhivatalnokhoz, pénztároslányhoz.

De, igazság szerint, egy valóságos remetéhez, kristálygömböt faggató jósnőhöz, kártyavetőhöz, pojácához és ordas inkvizítorhoz sem. Hiányzik belőlük azok sandasága, bűze, éhsége és verejtéke, szitokszava és akarnoksága. Mosolygásuk lárvaszerű, miként a feledhetetlen „comói” madáremberé.

A kérdés ezek után: miért ilyen magukba roppantak, összetörtek, árnyék-, láng- és madárszerűek? Nos, épp azért, mert a csillagászati és meteorológiai időszámításhoz nincsen közük. Sem az egyházatyákéhoz, sem a civilizációéhoz. Beleroppannak az újkor nekik oly idegen tér-idejének borzasztó súlyába. A valóságnak mondott lázbeteg, modern illúzió összetöri őket. Mert őriznek valamit az egyetlen időből, ami már csak képzelet és metafizika. A valóságos pillanat és az imaginárius kor pedig nem találkozhat. Nincs olyan dimenzió, ahol összecsendülhetne bogáncskóró-kerület kora az autóbuszok, harckocsik, zajos mikrofonok és reklámfények idejével. Közük csak ahhoz van, ami nincsen. Ám ez a tagadás egyúttal a maga görbe tükrét is megteremti. Mert mégiscsak képviselnek valami valóságosat.

Azt az időt, ami a művészet teremtő tartományában csak általuk létezik. A kóbor kutyák, gyerekek, féleszű csavargók és fakérgek, folyó görgette kavicsok és ablaküvegen bolyongó felhők egyetlen idejét.

felső kép | Szőnyi István: Zebegény