ITT A VILÁGVÉGE 

G. István László Öt ajtón át című verseskötetéről

Sosem hittem, hogy kétezerben vége lesz a világnak, és nem hittem Nostradamusnak sem, aki – állítólag – 1994-re világméretű csapást jósolt. Az elmúlt néhány hét alatt azonban sok verseskötetet olvastam, és hatásukra mégis végítéletre emlékeztető vízióim támadtak. Nem mintha meghirdetnék a világvégét, de a valóság, amit lefestenek, maga a rohanás a megsemmisülésbe.

Ennek a kötetnek már a címe is sötét asszociációkat kelt. A kapu, az ajtó ugyanis minden mitológiában egy más világba, azaz a másvilágba vezet. Az öt kapu itt nem egyszerű megsokszorozása a halálba vezető utaknak, hanem az ötös számmisztika összekapcsolása a kapu-képzetekkel. A buddhista számmisztikában az ötös a világ egyik rendező elve: a négy ismert európai elemhez (levegő, tűz, víz, föld) keleten egy ötödik is társul: a szél. G. Istvánnál a szél játszik fő szerepet a többi mellett, aminek szintén mitikus magyarázata van: a szelet a szellemmel, az isteni sugallat kinyilatkoztatásával érezték rokonnak. A cím tehát beszédes: mitológiákon alapuló képvilága a halálba vezető öt kapun keresztül vezet minket is a másik világba. Nem mond másvilágot, de a kötet záródarabja, a Végrendelet egyértelműen utal a halálra, a kötet többi verse csak elvontan és burkoltabban.

szétmálló kapcsolat

Milyen hát az a világ, ahová az ajtókon keresztül beléphetünk? Végtelenül magányosnak érzi magát benne a költő („Te vagy partnernek való, magázhatatlan magányom”, Csomagolom a magányt; „Magának nyújt kezet ösztönöm”; „Süvít felőlük arcomba a magány”; „megint nélküled alszom el”); állandó hiányérzettel küszködik („Hiány vagy, hát hiányzol”; „megmondja hiányom, mire vágyom”). De még a kapcsolataiban sem tud feloldódni, hogy is tudna, amikor a partnert rémülten kérdi: „Mire szorítod a szemhéjadat? Mi van befelé?” – mint aki érzi, hogy a másik befelé zárkózik – előle. A behunyt szemű elzárkózás visszatérő motívuma a verseknek: „Behunyta szemét, hogy messze kerüljön.” A kapcsolatok ilyen körülmények között szétesnek, meglazulnak, mert szorításuk fojtogató lehet. Az óda nem szorít című (egyébként szép alkaioszi strófákban megírt) versben egy „régi sál szorít”, egy emlékekkel nehezített, valakihez fűződő régi sál, aminek szorításával szemben az óda feszes mértéke nem fojtogató. A művészet objektív szabályait el lehet viselni – önfegyelemmel. Egy szétmálló kapcsolat utolsó folyondárjait már nem. De még van kapcsolat, még eldönthetem, hogy „Rád se nézek inkább”, hiszen még itt vagy, amiként nem végleges a szakítás, ha az embernek Még utánaszólnak egy kalapért, bár már ott bujkál a megszokottság, az unalom része, a „bejáratott miújságjaink”. S még a Betlehemi úton is el lehet jutni valakihez. A végső szakítás majd akkor következik, ha „minden lépcsőre jut egy rossz szó.” S akkor végleges a magány, mely az élet egyhangúságával társulva unalommá válik. „Korán kelek, nulladikra, szürkén rakosgatok. Megyek futószalagon.” Másutt: „Jámborul vett mindennapok.” És várni, hogy jöjjön, „ami új, ami nem, ami más”. (kiem. Sz. E.) Ebben az örökös egyformaságban értékké válik minden, ami változó, mozgásban levő, átmeneti, s ha még képesek vagyunk „időszerűből átmenetivé szakadni”.

A kapcsolat nélküli világ hideg, elszökött belőle minden melegség. G. Istvánnak már a verscímei között is sok a Tél (Téli párbaj; Téli köszöntő; Télbe soroznak), s a verseken belül pedig jegesen dermesztő a hangulat („mint a hófúvás, úgy fúj át rajtad fázásom”; „Szempilládon vagyok a jégcsap”; „koccan kezem hideg szavaknak, jeges bútorélnek”; „Hátán a hó szétterül… teret borít maga mellé”; „Fekszünk a havon”; „Ezek az őszi jégcsapok. / Hideg, másnapos szeretők / hűtik körös körbe ősz fejemet” – az ősz jelző fehérsége is a hangulat hidegségét fokozza. Hideg borzolja végig az „April is the Cruellest” című vers egészét). Az évszakok közül kiemelt szerep jut a télnek, de ez nemcsak a szeretettől kiüresedett világ hidegségének metaforája, hanem az elmúlásé, a halál felé közeledésé is. („Tél és nyár száll ide hóból sárba. / Zöldet temet az ősz. / Sírja már rég meg van ásva.”) S nemcsak a természet közelít a tél, az elmúlás felé, hanem természetesen az ember, s még természetesebben a költői Én. Egyik legszebb versében, a Lánykérésben ilyen szép jövőt jósol magának: „Levélhullás lesz az én feleségem. Hidegben táncolunk. Ködben, novemberi szélben.” A szinte már Ady vízióira emlékeztető képben a költő azonossá válik a természettel, a kozmosszal. Sorsa világméretűvé. (E motívumra még visszatérek.) S a Metamorfózis átváltozását már előre tudhatjuk: „Torkomban nyár” képpel indul a vers, és a „Most utat talál a tél. Ölelek minden fehérrel” – képhez érkezik meg. Kihűlőben a világ. A természet így megy a tavaszból a télbe, „Az idő folyása” pedig, melyben „Összeszorítva fogunk, egyre rohanunk, magunk felé, a halálba.” A világ kihűlésének végső fázisa a halál, és ebben a költészetben minden a halál felé tart. Az öt ajtón át. De mi is a halál? Mi magunk, hiszen magunk felé rohanunk a halálba. A világ kihűlésének, kiüresedésének oka és egyben eredménye a személyiség érzéketlenné, mozdulatlanná válása, a lét helyett a látszólagos lét, a halál. S gyűlnek a halálváró és halálra vágyó versek: „Ma arcokat temetünk”; „Hideg arcokat látok pihenni”; a Hírnök „azzal ébresztett, hogy nem vagyok”. A hideg, a sötétség, az éjszaka, a halál rokon fogalmak nemcsak ebben a költészetben, hanem a hangulati líra hagyományiban is. Természetesen társul melléjük még egy fogalom, az álom: az élő és az élettelen állapot közti átmenet. Az átmenet fontos a költő számára, ám az álom is központi kategóriává emelkedik. A fenti idézet Hírnöke álomból (két világ határáról) ébreszti a költőt azzal a közléssel, hogy már nincs. Az álom-motívum végigkíséri a kötetet: a Napéjegyenlőségben a sötét csábítja feledtető álomra a költőt, az Asszony ujján című versben a végigaludt éjszaka, a gyűszűbe zárt álom a végigvonuló kép. A Metamorfózis mitologikus képében súlyos, anyagi jelzőt kap az álom, mintha ezzel akarná a valós dolgok közé emelni:

„Mert vastag a te álmod, és a törzsed is gyökér.” Az Álomhullámban a magány egyenlővé válik az egyedül alvással; a Sűrű álom egy magányban és rettegésben élő ember rémálma, a sűrű anyagi jelzővel ismét kézzelfoghatóvá és valóssá téve; a Zöld menyasszony szürrealista képei az álom és ébrenlét határán támadt víziók szülöttei, s az utolsó „alvó vers”, Az elalvás balladája összegzi az álom szerepét a sötét, kihűlt, halálba készülő világban: „Az ágy felé húzódj, fiam. A fal felé fejed, hogy ne tudhasd, hogy kint mi van, párnára úgy tegyed.” Majd: „Most úgy aludj, hogy meg ne tudd, mi lesz, ha két szemem feketébe szövi arcodat, fiam, ha megérkezem.” Az álom ugyanúgy a világ elől elzárkózás, mint volt a kezdő versekben a behunyt szem, amelynek motívuma a kötet végén visszatér, az alvásmotívummal párosítva: „Ne várd, hogy elalváskor átsegítsen.” Majd: „Hajad tested körül, mint kötél. Csukott szemed alatt.”

elrendez, kitisztít

Öt ajtón át vezet az út ebbe a korántsem derűs világba. Az ötös szám keleti értelmezéséről már szóltam; ezzel kapcsolatban, hogy a szélnek nagy szerepe van ebben a költészetben, s hogy még egy ciklus is viseli címében a szót: Nem rossz a szél. Ha e pozitív megállapítás mögött a kínai filozófia azon tétele húzódik meg, hogy az éltető lélegzés szél formájában, a kinyíló és becsukódó égi kapun át történik, ahol a kettes aspektus a jin–jang elem kettősségének felel meg, úgy a szimbólumot igen összetetten használja a költő. Mindenesetre a szél szerepe domináns, de nem egyértelmű a kötetben. Hangsúlyozott kapcsolatban áll a hajjal, amelyet éppen nem összekuszál, mint a köznyelvi fordulat, hanem elrendez, kitisztít, átfújja rajta a rosszat, a piszkosat, a ragacsosat: „Kitesszük majd fejünket úgyis, hát fésüljétek oly könnyen, hogy szélnek higgyük”; s hogy jobban értsük a képet, hozzá kell tennünk: a haj és a fák lombja e képi rendszerben nemcsak rokonságban vannak, hanem azonosíthatók is mint a mikro- és makrokozmosz egymásnak megfelelő részei. A tisztátalanságtól szabadít meg a szél a kozmikus nagyságúvá növelt, mitikus Kirkéről szóló versben: „de ne engedd, hogy hajadhoz érjek, csak vihar előtt, ha szájamból fúj a szél, mert az érintésem kifésülhetetlen,” Majd alább: „Fejedből, ne félj, a vízmélyi sót kifújom éjjel.” És „Nem rossz a szél” a Szikla hangja című versben sem, hiszen az elmozdulást, az újrakezdést, az életet, az éltető leheletet hozza: „Ha készülődöm a hajnali széllel”; „Ha elindulok a hajnali széllel”. A szél-motívumhoz, a levegő mozgásán keresztül, érthetően kapcsolódik egyfajta madár-motívum. „Úgy hagyom az ablakot, csak ne vijjogj. Kint éles a szél”. De mélyebb is a kapcsolat: a Csak jelszéllel című vers vijjogó madarából a következő versben (Sassal álmodom) már a világtojást tojó lélek- és életmadár válik, aki viszont a költővel azonosul. A Szárnyas esték versbeli Én-je Prosperóra emlékeztető, gigantikus alak: „Villámokat rajzolt kőpálcás kezem… Vihar alatt égre intettem sok kormos madarat.” Ebben az ötös alapú mitológiában és kozmogóniában tagadhatatlanul a szélnek van a legnagyobb szerepe, ez abból a mitikus elképzelésből is fakadhat, hogy az isteni sugallatok szél formájában érkeznek. Hiszen van itt szó víz-elemről (Hérakleitoszvers, Yeats-parafrázis), tűz-elemről (Eliot-imitáció), föld-elemről (Démétér-vers, Éva-vers), de az egész kötetet szélfúvás lengi át, hol dermesztően, a hideghez, télhez, halálhoz alkalmazkodva; hol langyosan, élesztgetően, a kötet egyetlen melegváró versében (Tavaszmentés).

Szóba került már a kötet fontos eleme, a kozmikusra növelt lények motívuma is (Kirké, lomb-haj kapcsolat stb.). A mitikus világképet létrehozni szándékozó költészetben természetesen honolhatnak gigantikus alakok, így G. Istvánnál Küklopsz, aki az ősidő, a kultúra előtti korszak világméretű lénye. „Ledől a sziklás, tengermosta partra. Szájában sós hegyek.” Az Éva gyónásában a Biblia első asszonya magára ölti korábbi ősasszonyok vonásait, a Földanyákét, ezért mondhatja a fákról: „Belőlem nőttek magasra”, és a Földről: „Egyengetem a testem.” Az Öreg hangra kozmikus nagyságú, ám már korántsem mindenható Istene a természetnek még ura, de az embernek már nem: „Gyűrött földeket én még kisimíthatok, arcot már sohasem.” A kozmikus Kirké a testi és lelki tisztátalanság, áporodottság hatalmasra növesztett réme. De kozmikussá válhat a versbeli Én, a költői szubjektum is. Az Asszony ujján versben hol mérhetetlenül kicsiny („vetett körömágyon alszom”), hol kozmikusan nagy („Lerúgom a paplant, lerúgom a Holdat”), hol az égtájakat betöltő lény a Vándormadárban („Bal kezem a hajnal, jobb kezem az esti szél,”). A Szabadban című versben gyilkos és áldozat egyszerre, és kettős lényével betölti a teret; a Hérakleitoszban a négy őselem egyikévé, a vízzé szublimálódik a költő; a Megállhatunk címűben tán már a világvégén áll meg az Öreg és az ifjú vándor, de nem mint a mesében, hanem mint egy valóban világvégét idéző rémlátomásban, amelyben mindent ellep a sár. A kötet végrendelettel zárul, amelyben egy haldokló kozmikus méreteket ölt, s így mintegy a világ hal meg vele.

Világvégét hirdet ez a kötet, a rémségeket nem a rút esztétikai minőségével, hanem szép költői eszközökkel megformálva: az ötös számmisztikának megfelelően ciklusait ötös egységenként tagolja; műgonddal ír formaverset (Shakespeare-szonett, alkaioszi és aszklépiadészi strófák), szép alliterációkat („Fekete fényben, templomkövön hagylak, Hűtsed ott hátrahagyott huzatban…”; „Mély, megfontolt mozdulatok”) , refrénszerűen visszatérő sorokat (Örök lakás), költői ellentételezéseket – és mégis: a kötet elolvasása után megborzongunk. Itt a világvége?

kép | vecteezy.com