Kapitány Máté

SZÉP SORBAN, FELFELÉ

Egy Martin Buber-idézethez [2013 június]

SZÉP SORBAN, FELFELÉ
Egy fát szemlélek. 
Befogadhatom mint képet: meredő oszlop a fényárban, szerteszaladó zöldellés, a háttér kék ezüstje szelíden mossa.
Megérezhetem mint mozgást: áradó erek a szilárd, magasba emelkedő törzsön, a gyökerek szívása, a levelek lélegzése, végtelen közlekedés földdel és levegővel, s maga a homályos növekedés.
Besorolhatom a fajtájába, s mint egyedet szemlélhetem: fölépítését és életmódját.
Megtehetem, hogy egyszeriségétől és formájától oly következetesen eltekintek, hogy már nem látom egyébnek, mint törvények kifejeződésének […]
Megtehetem, hogy pusztán számok közötti viszonnyá oldom – örökkévalóvá teszem. […]
Minden, ami a fa sajátja, benne van: az alakja és a szerkezete, a színei és a kémiája, társalgása az elemekkel és társalgása a csillagokkal – mindez egyetlen teljességben.
A fa nem benyomás, nem képzeletem játéka, nem kedélyem valamelyik állapota – szemben velem éli világát, és dolga van velem, miként nekem is vele, csak másképpen.
Ne próbálja az ember a viszony értelmének erejét elvenni: a viszony – kölcsönösség.
Martin Buber | Én és Te
(Bíró Dániel fordítása)

 

Rohannak felfelé, spirál alakban, egymást meg nem előzve, és mondom, spirál alakban, mintha csigalépcsőn szaladnának. Talpuk alatt szabályos időközönként mozgást éreznek, valami nagy erő munkálkodik ott, fúrótoronyszerűen a mélyből szippantva az energiát, szinte hallani a szivattyúzás pumpálását. Pulzál a talpuk tőle, szaporábban szedik lábukat. Követnek valamit, nem igazán tudják, mit, legvalószínűbb, hogy egy kémiai nyomot, ami most csendben párolog valahol feljebb, és amit ki tudja, mikor hagyott ott egy ismeretlen társuk. Annyit tudnak csak, ahogy így iparkodnak spirál alakban, hogy felfelé kell haladniuk, ezt érzik, ebben végre biztosak. Némán párolog az a kémiai nyom, úgy csalogatja őket, mint dögevőket az esőerdő bűzös virága. Egy pillanatra sűrűbb lesz a levegő, testüket összébb préseli egy láthatatlan oszlop, megtorpan mind, úgy várják a támadást. De a támadás elmarad. Szárnyas óriás kapaszkodik meg valamivel feljebb, lábán karmok, feje egyetlen kalapács, azzal esik neki az anyagnak. Rázkódik a föld, remegés fut végig testükön is. Nagyokat döndül a kalapács. A bátrabbak hamarosan újra nekiindulnak, nem rájuk vadászik az óriás, gondolják, akkor meg mi bajuk eshet. Egyikük, talán, hogy valamelyik csajnak villogjon, még bele is csíp az óriás lábába, aztán továbbiramodik. Először hajszálvékony, majd egyre szélesedő repedés nyílik, aztán a semmiből előbukkan egy jókora, fehér henger, nyálkás és csapdos, mint egy bűnös lélek, legalábbis így tűnődik az egyik öreg, miközben a szárnyas óriás felfalja azt a csillogó rudat. Egy pillanat és eltűnik. 

a sor

Nem furakodik senki, egymás hátát figyelve haladnak előre. Sokan nem is látnak mást, csak azt a kemény hátat ott előttük, ami minden lépésnél megrezdül kicsit. Feltámad a szél, hajladozik a világ, lassan hullajtva leveleit. Előregörnyednek, és lelassul mozgásuk. Néhányan kiválnak a sorból, van, aki feladta, és akire csak rájött a gerjedelem, és az irigykedő vagy felháborodott tekintetekkel nemigen törődve nyomakodnak bele az alattuk heverő testbe. Egy kövérebb letelepszik, és mint a temérdek zsírtól impotenssé kerekedett római császár, kéjesen tömi magát, úgy szemléli és hallgatja a nedvek tocsogását. A jól neveltek lesütik szemüket, és igyekeznek gyorsítani lépteiken, de a sorban előttük haladó valahogy mindig túlzottan lomha, valahogy mindig útban van. Jobbra kellene húzódni, mint a mozgólépcsőn, morogja valaki, de nem felel neki senki, hát megy tovább bosszankodva. A szél tovább erősödik, ez már nem vicc, gyerekek, kiáltja egy derűsebb, hangját azonban elnyomja az orkán üvöltése. A szél felkap egy óvatlanul kiegyenesedőt, kitépi a többi közül, hiába kapnak utána. Egy percre megáll a sor, a testek egymásnak szorulnak. Ha szépen élt, jó helyre kerül, bölcselkedik egy nénike, de nem néz a messzibe repülő után. A sebesen távolodó apró pont egy másodperc alatt tűnik el. 

Dörren az ég, összerántja a sötét fellegeket, és húsos cseppekben elered az eső. A fiatalabbak közül többen megörülnek neki, ujjongva fogadják, széttárt karral, az egészen kicsik még szájukat is kitátják, mint a South Parkban a hópelyheket nyelők, a higgadtabbak viszont igyekeznek kikerülni minden egyes cseppbecsapódást. Halad tovább a sor, bőszen bombázza őket az ég, egyre hevesebb árja el is mossa a lemaradókat. A mélyben pumpáló szivattyú szörcsögni kezd, túl sok neki ez a víz. Rázkódik a föld, és leveti magáról ázó kérgét. Eljött a végítélet szörnyű órája, rivallja egy fanatikus tekintetű prófétaforma, erre valaki oldalba vágja. Fogd be azt a károgó pofádat, teszi hozzá, mintegy magyarázatképpen. Felbomlik az addig szabályos sor, oldalra csapnak pánikba esett szárnyai. Sötétedik, az este koromként telepszik rájuk, még az ismerősök is alig ismerik fel egymást. Van persze, akinek kapóra jön a sötétség, ügyes kezek zsebekben kutatnak. 

Ekkor valahonnan megérkeznek a katonák. Sokkalta nagyobb termetűek, és fekete mind, robotzsaruk, suttog egy megilletődött gyerek, a katonák pedig durva lökésekkel terelik vissza a sorba a leválókat. Kuss legyen, ordítják, de még az ő hangjukat is foszlányosra tépi a vihar, kuss legyen, üvöltik rekedten, vagy be lesz verve a szátok. A kusza vonal lassan újra egyenesedni kezd. A feketeségben nem jól látni, de a hangokból ítélve máris be lett verve néhány száj, de hát így megy ez, és fő a biztonság. Mikor az utolsók is visszabotladoznak a követendő hátak mögé, vakító villámlás röppen át a légen, és pokoli csattanással csapódik céljába. Fülekre tapadnak a tenyerek, egy pillanatra a zsebekben kutakodóké is, a közelben iszonytató reccsenés, majd újabb villanás, valami lángra kap. Nem kell hozzá sok, hogy a széltől hajtott tűz elszabaduljon, hatalmasra nő a szemet vonzó fény, az eső csak locsolja, de el nem oltja. A sorban állók megbűvölve figyelik, hője perzseli a bőrüket. Nézzétek, mutat most a lángokra egy sápadt legény, nézzétek, egy arc a tűz magjában! Erősen figyelik a hajladozó lángokat, hátha ők is észreveszik, amit a legény kiszúrt, de rövidesen le is hülyézik, mert semmiféle arc nincsen ott. Továbbindulnak, a legény hátramarad. 

mit művelsz

Ami azt illeti, én is látok valamit a tűzben, de nem teszem szóvá, más se hiányzik, mint hogy engem is lehülyézzenek, na nem, köszönöm, inkább megyek én is a nyom után, csendben, spirálisan felfelé. Mert a nyomot mindenkinél jobban érzem, kipárolgása fájdalmasan piszkálja az orromat, szúrja, döfködi. Követem, mint piás a piát, mint epekedő szűzfiú a pinát, mint a bűnös a bűnhődést. Én leszek az első, aki megtalálja, ebben biztos vagyok. És nincs is már messze, olyan erővel húz maga felé, ebből meg tudom ítélni. Egy fekete hát billeg előttem jobbra-balra, tapasztaltan előregörnyed, nehogy felkapja az orkán. Nem ez az első utad, mi, haver, kérdezem tőle, de még csak hátra sem fordul. Én az ilyet nem veszem fel, megrántom a vállam, és lépdelek tovább. Ahogy akarod, gondolom, nem kell mindig beszélgetni, igazad van. Csendesedik a vihar, az eső is ritkásabb, nagyobbakat lehet lélegezni. Talpam alatt érdes a talaj, és kicsit felpuhult az esőtől, erős szaga van, jólesően beszívom. Feltekintek, odafent tisztul az ég, megjelennek a csillagok, hosszú, merev karok kapaszkodnak beléjük. Kiegyenesedem, nyújtózkodom. Hallom, hogy az előttem baktató rám förmed, mit művelsz, te bolond, hajolj vissza gyorsan, de kiröhögni már nincs időm, mert a szél egy utolsó támadást intéz felénk, és úgy ragad ki a sorból, mintha pitypang pelyhe lennék. Forog velem a sötétség, sebesen távolodnak a többiek, zavarosan látom, hogy másokat is felkapott a szél, karjukkal csapkodva kavarognak körülöttem. Hosszan zuhanok, olyannyira hosszan, hogy ez már nem is zuhanás, inkább repülés. A kezdeti rémület elmúlik, a szívem már nem ver olyan szaporán. A nyom kipárolgása elhagyta az orrüregem, nagyon eltávolodhattam tőle. Lehunyom a szemem, végül is mindegy, hogy ezt a feketeséget nézem, vagy azt a másikat, odakint. Elhalkul a szél, és elereszt. Na, most már zuhanok. 

Mikor magamhoz térek, a fűben heverek, és hajnalodik. Jó ideig nem tudok megmozdulni, csak fekszem a hátamon. Aztán fokozatosan mocorgatni kezdem a lábamat és a karomat, mint a Kill Billben az Uma Thurman. Jó friss ez a nedves fűillat, erőt ad. Jajdul a hátam, ahogy feltápászkodom, most néhány percig csak térdelek, és fel-le mozgatom a mellkasom, hogy kipréseljem a tüdőmbe szakadt levegőt. Aztán újra felállok. Kicsit dülöngélek még, ahogy nekiindulok, de legalább tudok járni. Körülnézek, beleszagolok a kora reggeli hideg levegőbe. Ekkor irtózatos méretű fehér oszlop áll előttem, mintha a semmiből jelent volna meg. Hosszú, fekete indák csüggnek rajta. Izgatottan rávetem magam, megragadom az egyik indát, és mászom felfelé, egyenesen. Másik nyom szagát érzem, minden eddiginél közelebbről, a fehér oszlopon is hagytak egyet. Futok felfelé, apró dudorokon ugrálok, mintha túlméretezett pórusok volnának. A hátam mögött valaki felkiált, várj meg, öreg, jövök én is. Sietnem kell, gondolom, mások is megérezték. Ez már verseny, lihegem, és nekem kell elsőként befutnom. A fehér oszlop mozog, lengedeznek rajta a fekete indák. Már csak pár méter, és elérem a jelet. Sosem voltam még ilyen boldog, ez a felismerés csak úgy belém hasít. Vigyorogva szaladok, és még akkor is vigyorgok, amikor valami óriási lap vet rám árnyékot, sőt, akkor is, amikor ez az óriási, izzadt lap lesújt rám. 

Átkozott hangyák, gondolja a fa, törzsén spirálisan felfelé iparkodnak szép sorban. Milyen gyönyörű fa, gondolja az arra járó Martin Buber, miközben viszkető sípcsontjára csap.

kép | shutterstock.com