Beney Zsuzsa

SZENVEDÉSÜNK TARTOMÁNYAI

1995 április

SZENVEDÉSÜNK TARTOMÁNYAI

A mítoszoktól megfosztatás útja alighanem a mítoszok újrateremtésének folyamatán át vezet, s ha ez így van, végig kell magamban követnem azt a folyamatot, ahogyan saját, külön József Attila-mitológiám megszületett.

saját, belső feszültségek

De valóban ez történt-e, s a bennem élő, érzelmileg oly mélyen átélt, de átélést meg nem fogalmazható kapcsolat analóg-e a mítoszteremtés folyamatával? Vajon nem csak az újabban oly sokunknak nekünk szegezett vád ellen akarok-e védekezni? Tisztázni magam, s nem is csak annak tisztasága miatt, amit a József Attiláról mondottak jelentenek számomra, hanem egy valóban rejtelmes belső kényszer megértése és talán feloldása érdekében, hiszen tudva-tudatlanul, kimondatlanul is mindig vállaltam, hogy költészete problémáiban a magam kérdései is benne foglaltatnak. Mindig igyekeztem kitűzött feladatomhoz, többnyire egy-egy verselemzés kérdéseihez tárgyilagosan viszonyulni, de ha remélhetem is, hogy ezek objektív szemmel többé-kevésbé elfogadhatóak, az elemzés folyamata mégis mindig olyan belső megértés volt, mely saját feszültségeim feloldásához vezetett (még ha ezeket a feszültségeket magam is állítottam elő, magam is gerjesztettem, és éppen azért, mert valamely kideríthetetlen analógia folytán feloldásukkal, e tisztán ,,szakmai”, tárgyi kérdések megoldásával öntudatlan feszültségeimet sikerült verbalizálnom). Ezek a saját, belső feszültségek állíttatták fel, láttatták meg József Attila költészetének azokat a kérdéseit, melyekre, úgy látszik, különösen érzékeny voltam – de amelyek valóban fennálló, létező kérdések, nem belelátások, hanem – s ezt ma is, mintegy ,,utólag” visszanézve is tudom, valóságosan létező irodalomelméleti problémák. Az elemzésekben megjelenő szubjektív mozzanat nem a kérdések megválaszolása, hanem a kérdések meglátása s az az érzelmi kontroll, mely az önmegfigyelés és az önkontroll némi gyakorlata után biztosan működni kezd, kétségek nélkül, a feszültség bekapcsolásának érzetével jelezte is e látszólagos külső témáknak számomra egzisztenciális fontosságát. Nem direkt összefüggésekkel: saját életem, pontosabban saját létezésem semmiféle kérdésére nem tudtam választ találni e kérdések megfejtése során. Saját érzelmi konfliktusaimat nem oldhattam fel azzal, hogy József Attila érzelmi konfliktusainak versbeli feloldását nyomon követhettem – már csak azért sem, mert ezek a konfliktusok a József Attila-versekben általában nem oldódnak fel, hanem az elviselhetőség határvidékén átlépnek az elviselhetetlenség egy olyan közegébe, mely mintegy magától oltja ki önmagát. De ez a kérdés, a József Attila-i költészet belső, lélektani energetikája, ez is csak most, csak utólag jut az eszembe, a részletek mindent eltakaró kérdései ezt éppenúgy elfedték előlem, mint ahogyan az aktuális mindig, életem minden más vonatkozásában is elfedte előlem az általános, a nagyobb igényű kérdést, mindig leszűkítette a távlatot, melyen át valóban tisztán és világosan láthattam (és nem csak érezhettem) volna.

Az, hogy József Attila verseivel a legmélyebb, egzisztenciális figyelemmel foglalkoztam, nem bizonyítja, hogy akár személye, akár költészete bárki másnál, és bárki másénál, akiről akár csak féloldalt is leírtam, lényegesebb lenne. Az a pont, ahol fontossága a magam számára is nyilvánvalóvá, elhihetővé és hitelessé válik, csakis a kérdésfeltevésekben mutatkozik meg, s csakis ebből érthető az a „szerkezeti hasonlóság”, amely miatt költészete életem egyik legfontosabb élményévé lett. Még egyszer ismétlem: úgy, hogy e költészet saját szerkezetével (úgy is mondhatnám: poétikai lényegével) minden látszat ellenére, ma sem vagyok tisztában. Ha megkérdeznének, miért is tartom olyan nagy költőnek, vagy hogy mi az, ami költészetét századunk európai lírájának legnagyobbjai közé emeli, biztosan tudnék mondani valamit, s talán nem is járnék messze az igazságtól; de ez a jellemzés valamiképpen külsőleges lenne, idegen attól, amit vele kapcsolatban szavak nélkül érzek.

Vajon azt jelentené ez, hogy e jellegzetesen verbális művészet, s ami ennél is több: a verbalizálásnak az a folyamata, mely József Attila versképzésében számomra a legfontosabb, igazából nem-verbális, és nem is verbalizálható élményként hat? A szavakba-foglalás mechanizmusa olyan folyamatot indítana meg, mely aztán nem fordítható vissza a szavak nyelvére? S ez lenne a mítoszképzés alapja, a non-verbalitás, vagy éppen ellenkezőleg: ez az, amiért József Attila-élményem oly távol áll a mitizálástól – a mítosztól, mely maga is nyelv, a megfogalmazhatóság egy lehetősége, a világ szavakba-foglalásának egy határesete.

forró érzelmi sodrás

Azt hiszem, hogy az a világkép, mely József Attila költészetét életem egyik legfontosabb elemévé tette (anélkül, hogy valaha is azt hittem volna, hogy „helyettem” mondja ki, amit én nem vagyok képes megfogalmazni) éppen ellentéte a mítoszképző tendenciáknak. Bármilyen furcsának is tűnjék, azt a hihetetlenül forró érzelmi sodrást, ami e költészetben mindig is lenyűgözött, és ami engem is magával ragadott, mint az elidegenítés folyamatának, a kristályosodás hőelvonásának élményét éltem meg. Valójában ez az, amit e költészetben magamhoz – pontosabban vágyaimhoz – oly közel állónak érzek, s mindig is ennek mikéntjét kerestem, történetesen éppen az ő verseiben.

Paradoxon ez? Mondhatjuk, hogy csak látszólagosan: mert minél nagyobb a feszültség, annál több erő kell ahhoz, hogy amorfból formaivá alakuljon, s ez az erő feltétlenül beépül a formák szilárdságába, stabilitásába – s itt most nem a versformák külsődleges tökélyére, alaki „nehézségére” gondolok, nem a formai pontosságra (mely más, mint a formai tökéletesség, lekerekítettség! Gondoljunk Radnóti tökéletesen pontos hexametereire vagy nibelungizált, rímekkel dúsított versképleteire: ha nem is kimunkáltabbak, gyakran látványosabbak a József Attila-i pontosságnál, s annál mégis mennyivel könnyedebbnek, sőt, könnyebbnek hatnak. Ha Radnóti utolsó verseinek klasszicizáló formáit összevetjük József Attila végső, szikár, puritán, magyaros-trocheikus strófaképleteivel, bizonyos szempontból valóban paradoxnak látjuk e két költészet kicsengését. Az egyik a sejtett, már-már biztosan tudott halál előszelében még mindig képes a formára figyelni – alighanem, mert a forma „szépsége” jelenti számára a fogódzót, mint ahogyan a létnek bizonyosfajta „szépsége”, harmóniája jelentette az élet fogódzóit is – a másik, a József Attila-i költészet esztétikailag csakúgy, mint egzisztenciálisan, túl van a „szépségen” mint elsődlegességen, mint célon, akárha mint a költészetnek csak egyik célján is). De az, amivel túlnő a költői szép fogalmán, az József Attila költészetének egyedülálló értéke, s ez az érték valóban csak paradoxitásában érthető meg.

E költészet titka ugyanis abból (az egyébként minden költőre jellemző) rendkívül erős verbalizációs kényszerből ered, mellyel a költő a differenciálatlan, diffúz érzelmeket differenciálni, kimondani, az elnevezéssel elkülöníteni, megnevezni, feszültségmentesíteni akarja. Csakhogy ehhez a feszültségoldó tendenciához József Attilánál egy rendkívül erős feszültségteremtő erő társul: a verbalizáció pontosságának igénye. Ez a pontosságigény mintegy ellene játszik az előzőnek: mert e láthatóan homogén költészetben valójában különnemű létformákat kíván összeilleszteni. Minden költészet arra törekszik, hogy az érzelmeket szavakkal éreztesse, a szavak hangulatával, a versformával megpróbálja az olvasóban felkelteni a vers motivációjának aktuális érzésvilágát. József Attila azonban az éreztetés mellett mindig definiálni is akar, az érzelmek lefordíthatatlan, csak érzékelhető nyelvét a fogalmi nyelvbe kívánja áttenni, anélkül azonban, hogy e nyelvet fogalmakból építené fel. Ugyanúgy, mint minden más költő, ő is elsődlegesen képekből építkezik – csakhogy az ő nyelvben élő képeit két sajátosságuk is megkülönbözteti a költészet átlagosabb szintjétől. Az egyik sajátosság hihetetlen, elképesztő szókincséből és a szavak hangzó-hangulati elemeihez kapcsolódó tudásból áll. Azok a szavak, melyek a József Attila-i képeket elénk idézik, hangzásukban a legtökéletesebben keltik fel e képek hangulatát (csak egy példát: Az őszi eső szürke kontya / arcomba lóg zilálva, bontva / harmadik napja súgja, mondja / mint tébolyult anya motyogja), s ezt olyan tényezőkkel (a hangzásnak, ritmusnak olyan zenei elemeivel) érik el, melyek jóval dúsabbak a verbalizálás eredeti értelménél, a fogalomba-helyezésnél. Mégis: József Attila e hangulati elemek maximális kihasználásával egyben definiálni, differenciálni is akar. Költészetének központi eleme, akárcsak Cézanne festészetéé: a pontosság.

kiszolgáltatottan

József Attila e pontosság megszállottja – ugyanekkor, ugyanebből fakadóan, e pontosság vágyának örökös frusztráltja. Mert, mint azt már megpróbáltam kifejteni, az érzelmek és a kimondás mégiscsak különnemű és egymásra nem vonatkoztatható fogalmak. Az érzelmek intezitása – bármennyire is megdöbbentőnek hangzik – jórészt éppen ebből, a kimondhatatlanság frusztrációjából fakad, a megélés és a megfogalmazás közötti egyre mélyülő szakadék „veszélyességéből”, e kettő közötti szakadék olyan egzisztenciális mélységéből, mely, különös módon, bármennyire is tudati tényezőkre támaszkodik, éppen ez egzisztenciális mélység egészében soha nem tudatosítható szintjén félig-meddig öntudatlan, még mint érzés sem körvonalazható. Ez okozza a József Attilához hasonló verbalizációs kényszerrel megáldott-megvert intellektusok számára a létbe-kitettség megrázkódtató magányát – mert ez a magány szavakkal sohasem lesz feloldhatóvá, tehát a kommunikáció csatornáin sohasem léphet ki önmagából. A verbalizáció iránti különös fogékonyság (mely a személyiség adottságain túl egy meghatározott kultúra legfontosabb jegyei közé is tartozik) folytonosan e frusztráció átélésére kényszeríti áldozatait, s így szakadatlan hányódásban tartja őket a legkevésbé differenciált érzelmek és a legmagasabban integrált kommunikációs szféra között: túlságosan ösztönösen, kiszolgáltatottan, gyermetegen az érzelmi, és túlságosan frusztráltan az intellektuális létformában: már-már átbukva e létforma lehetőségein, belátva ennek határait, s főként azt tudva, hogy a kettő, egy bizonyos szint felett (vagy alatt – hiszen itt a távolság és nem a mércék objektivitása számít) csak rossz irányban, a feszültség és a vele járó fájdalom fokozása szempontjából képes befolyásolni egymást.

Hosszú-hosszú évtizedeket, jóformán egész életemet József Attila közelében töltöttem, mondhatnám személye szeretetének mitikus légkörében, fájdalmai átélésében, szenvedéseimet összevegyítve azzal a szenvedéssel, mely költeményeiből áradt felém. Ugyanekkor, ugyanezen idő alatt „tanulmányoztam” is verseit, már amennyire a magamfajta inkább érzelmi, mint értelmi megértésre hajlamos személyek bármit is „tanulmányozni” képesek; inkább átéléssel, mint elméleti megközelítésekkel. Mégsem tudom eldönteni, él-e bennem valami is az annyit emlegetett József Attila-mítoszból? Az, aki reménytelen, még a másik reménytelenségében sem képes a mítoszt felismerni; még kevésbé megteremteni. De vajon élhetünk-e igazán a „valóságos reménytelenség” pusztaságában, s nem próbálunk-e, ha passzívan is, át- meg áttörni e kommunikációs lehetetlenség ürességén? S ilyenkor nem látjuk-e azt, ami tudatunkban igen, de érzelmeinkben nem, vagy érzelmeinkben igen, de tudatunkban megközelíthetetlenül van, a mítosz ködfátyolába burkoltan emberi szenvedésünk mindkét tartományában egyaránt létezőnek?

kép | shutterstock.com