Lányi András

SZENVEDÉSTÖRTÉNET

1997 február

SZENVEDÉSTÖRTÉNET

Hölgyeim és Uraim!

A megtisztelő lehetőséget[1], hogy Önök most meghallgatnak, annak köszönhetem, hogy szociológusnak álcázva magam részt vettem egy kutatásban, amely a hazai újrapolgárosodás folyamatának vizsgálatára vállalkozott Losonczi Ágnes irányításával az MTA Szociológiai Intézetében. Körülbelül hetven – a budapesti Terézvárosban készített – mélyinterjú anyagából próbáltam rekonstruálni a megkérdezettek családjának történetét, s ebből az intergenerációs mobilitás alakulására nézve igyekeztem következtetéseket levonni. Az interjúkat tanulmányozva azonban figyelmemet mindenekelőtt az vonta magára, hogy ezekben az egyébként átlagosnak mondható családtörténetekben milyen elképesztő tömegű szenvedéssel és a különféle megpróbáltatások milyen változatos sokaságával találkozom: háborús életveszteséggel, vagyonvesztéssel, üldöztetéssel, börtönnel, hadifogsággal, a lakóhely kényszerű elhagyásával, a család társadalmi állásában bekövetkezett erőszakos és hirtelen változással. S aligha meglepő, hogy a vizsgált családok kétharmadánál kirívóan magas a tartós testi vagy lelki betegségben szenvedők, rokkantak, öngyilkosok száma, valamint a válásoké. A gyakrabban szereplő traumatikus hatású történelmi sorsfordulók: a két világháború, szibériai fogság, zsidóüldözés, a „felszabadítók” által elkövetett atrocitások, (felvidéki) lakóhelyükről elűzött magyarok, a kollektivizálás két nagy hulláma, valamint az 56-os forradalom leverését követő megtorlások. Említésre méltó, hogy a katonai szolgálat a Magyar Néphadseregben békeidőben is több esetben volt tartós testi vagy lelki sérülés okozója. A családoknak több mint fele az elmúlt fél évszázadban költözött vidékről Budapestre, rendszerint kényszerítő körülmények hatására (a falusi életkörülmények romlása az okok közül a legenyhébbnek mondható), s az életmód hirtelen és gyökeres megváltozásával kapcsolatos beilleszkedési nehézségek maguk is számos esetben álltak valószínűsíthető összefüggésben az egyéni életutak válságával. A családok jelentős hányada háborús vagy egyéb körülmények között fiatalon elvesztett szülőket, nagyszülőket gyászolt, a családtagok hosszabb vagy rövidebb ideig egymástól elszakítva éltek, tartósan beteg vagy sérült családtagokat, gyermekeket ápoltak és ápolnak ma is.

látszólag eseménytelen élet

Meglepő talán, hogy a sikeresnek mondható családtörténetekben a fenti sorscsapásokkal közelítőleg ugyanolyan gyakran találkozunk, mint a deklasszált, hanyatló vagy kínkeservesen megkapaszkodó családoknál. S a legnagyobb és legtöbb áldozattal járó erőfeszítést sok esetben éppen az egyenletes, nagyobb kilengéseket nem mutató, látszólag eseménytelen élet feltételeinek fenntartása követelte. A konszolidáció, a karrier, az anyagi gyarapodás is gyakran járt emberáldozattal, vagy futott zátonyra váratlan betegség, válás, alkoholizmus miatt.

Azt mondhatjuk tehát, hogy a szenvedés, üldöztetés, különféle jogcímeken foganatosított diszkrimináció, a vagyon vagy szeretett személyek elveszítése s mindennek következtében a betegségek és pszichés sérülések sokasága nem a különösen szerencsétlen sorsú csoportok vagy egyének megkülönböztető sajátossága volt Magyarországon az utóbbi két emberöltő során. Éppen ellenkezőleg, mindez a legáltalánosabb és leginkább közös jellegzetessége a hazai társadalmi klímának.

Az úgynevezett kádári konszolidáció titka alighanem éppen ez: nem az akkori állítólagos és viszonylagos jólét, hanem hogy a hatvanas évek második felétől a történelem és a politika egy időre végre békén hagyta, engedte lélegzethez jutni az ezerféleképpen megviselt és elhasznált embereket: fent és lent. S nem a jövőbe vetett bizalom vagy az elégedettség az új viszonyokkal, hanem a múlt keserves tapasztalatai és az össznemzeti fáradtság tette oly passzívvá és mindenbe beletörődővé az ország lakóit a rendszerváltást követő időszakban, mind a mai napig.

Van-e olyan tanulsága az itt hevenyészve bemutatott kutatási eredményeknek, amely a gyógyító és tudományos munkában esetleg felhasználható?

A fentiekből egyenesen következik mindenesetre, hogy az átélt szenvedés, az örökletes sérelmek és sérülések a holokauszt túlélőit és általában a zsidó származásúakat nem választják el a magyarság többi részétől: a szenvedés közös örökségünk, melynek nyomait és emlékezetét ki-ki a maga módján, mindannyian viseljük. S hozzátartozik ehhez egymás szenvedésének elviselése, tudniillik az olyan frusztrált, sérült és éppen ezért sértő magatartásformák elviselése, melyek sokakat éppen azért tesznek képtelenné a méltányos vagy szolidáris viselkedésre, mert épp ezt a képességüket tette tönkre a megpróbáltatások személyiségromboló hatása.

nem is csak faji alapon

Ezzel azonban nem azt akarom kétségbe vonni, mintha a zsidó származású magyarok nem lettek volna másoknál több és súlyosabb megpróbáltatásnak kitéve. Ám ezt a különbséget nem a statisztika fejezi ki, amelyre rendszerint hivatkozni szokás. Szenvedésük mértéke nem azon múlik, hogy a zsidó magyarok háborús életvesztesége (az adott népesség százalékában) hányszorosa a hazai átlagnak. S kollektív üldöztetésben sem csak zsidóknak és nem is csak faji alapon volt része a magyarság egyes csoportjainak.

Ebben a körben nem szükséges ecsetelnem a zsidó sors megkülönböztető terheit, a tartós kiközösítés, megaláztatás és a példátlan kegyetlenséggel véghezvitt népirtás okozta gyógyíthatatlan sebeket.

Ritkábban esik azonban szó ezzel kapcsolatban egy alapjában véve köztudott összefüggésről. Arról ugyanis, hogy az üldöztetés és a szenvedés a zsidóság történelmi tapasztalatában, kulturális hagyományában minden más népnél nagyobb mértékben van jelen. Ez a nemzedékről nemzedékre átadott hagyomány kétezer éven keresztül arra kondicionálta gyermekkoruktól fogva e közösség tagjait, hogy mint a zsidó sors sajátos velejáróját tanulják meg elviselni és feldolgozni az üldöztetést, a kiközösítést, a velük szemben megnyilvánuló gyűlöletet. Ha vannak, márpedig vannak jellegzetes zsidó személyiségjegyek és viselkedésmódok, ezeket az üldözött és veszélyeztetett helyzetre reagálás alakította ki. Első pillantásra tehát úgy tűnik, hogy a zsidótörvények, a haláltáborok csak – az egyén számára amúgy is beláthatatlan arányaikban – s nem kegyetlenségükben hoztak valami merőben újat a korábbi századokban meg-megújuló üldöztetéshez és pogromokhoz képest. Ha ez általában a lelki élet kóros zavaraihoz vezetne, akkor a zsidóságról fel kellene tételeznünk, hogy többségét sérült, károsodott személyiségek alkotják. Az eltelt évszázadok zsidó teljesítménye ezt korántsem igazolja. Valamiképpen tehát a többség képes volt feldolgozni traumáit, sőt, tudjuk, képes volt alkalmazkodni a tartósan traumatizáló viszonyokhoz.

Mégis egyetértek azokkal, akik azt állítják, hogy az 1919 és 1945 között üldöztetést szenvedő magyar zsidóság erre nem volt képes, azaz számukra valóban feldolgozhatatlan, áttételes formákban a következő nemzedékekre is átörökített lelki traumát okozott, amit átéltek. S ebből következik a kérdés: miért volt védtelenebb az üldöztetés lélekromboló hatásaival szemben a második világháborús vészkorszak zsidósága?

Úgy gondolom, azért, mert a holokauszt borzalmait nemcsak zsidóként élte át, s a többséget nem is védhette meg ezek lelki következményeitől a szenvedésre kiválasztottság zsidó öntudata: a közösség szellemi-morális túlélését biztosító hagyományos tudás, amely hasonló helyzetekben e közösség elképesztő teherbíró képességének titka volt. Mondom, nemcsak zsidóként váltak páriákká, hanem magyarokként is. A túlélőknek csupán kisebbségét alkották azok, akik számára a magyar nemzethez tartozás nem jelentett olyan szerves kötődést, amelyet ne tudtak volna felmondani, amikor tapasztalták, hogy a nemzet miként tagadta meg, közösítette ki őket. Ezek elhagyták az országot, és külföldön, főleg Izraelben a zsidó nemzeti-vallási közösség tagjaiként folytatták életüket. Tudjuk, hogy számukra gyakran éppen a magyar identitás felszámolása jelentett nehezen vagy sehogy sem megoldható lelki problémát. (Identitásuk magyar elemének kényszeres elutasítását ugyanolyan traumatikus reagálásnak vélem, mint azokét, akik zsidóságuktól igyekeztek megszabadulni a következő évtizedekben.)

lassan gyógyítható sérülés

A többség azonban nem lépett, mert nem léphetett erre az útra. A zsidóság beolvadása – ha úgy tetszik, betagozódása – a magyar nemzet sorsközösségébe ugyanis két évszázad zsidó – és magyar – nemzedékeinek teljesítménye volt: valóság. Gyakran kérdezték tőlük, „hogy tudtak hazajönni az átélt borzalmak után?” Nos, úgy, hogy haza jöttek, a hazájukba jöttek. Nemzeti hovatartozását az ember nem választja és nem is veszítheti el egyszeri elhatározással. S a holokauszt élményét utólag éppen ez teszi oly tragikussá és olyan nehezen feldolgozhatóvá. Nem zsidó, hanem magyar identitásunk szenvedett alig és csak lassan gyógyítható sérülést. A magyarság megtagadta zsidó honfitársait, de azok immár nem válhattak a maguk szemében nem-magyarrá. Az egyéni és családi emlékezet számára belátható és átélhető múlt nem több száz-kétszáz esztendőnél. S az előttünk járt magyar zsidó nemzedékek minden sikeres törekvését, egész életprogramját kellett volna föladni ahhoz, hogy magyar identitásunkat föladjuk. Zsidónak és magyarnak egyszerre megmaradni a történtek után iszonyúan nehéz volt, de ez volt az egyetlen élhető lehetőség a többség számára: a holokauszt trauma elhúzódó, befejezetlen utóéletét én elsősorban ennek tulajdonítom.

Hogyan hagyhattunk elpusztulni, hogyan gyűlölhettünk mi magyarok ennyire bennünket zsidókat – aki nem jut el odáig, hogy a kérdést ebben a paradox formában tegye fel, az így vagy úgy lelki öncsonkításra kényszerül, s ha erre nem képes, belebetegszik. Ez a betegség pedig csak úgy gyógyítható szerintem, ha a szenvedőnek nemcsak zsidóként, hanem elsősorban magyarként segítünk önazonosságát és önbecsülését helyreállítani. Az ember személyisége ugyanis viszonyainak alkotása: mások számára, mások által vagyunk önmagunk. S ezek a mások, akikkel nemcsak a nyelv, hanem a teljes szociokulturális környezet, élményeink és tudásunk leginkább meghatározó része összefűz, magyarok. Mert a szellem, mondja Martin Buber, nem olyan, mint a vér, amely bennünk kering, hanem olyan, mint a levegő, melyet belélegzünk.

Hűtlenek lennénk ehhez a szellemhez, ha azokat követnénk, akik az embereket a vér szerinti leszármazás alapján különböztetik meg egymástól.

S hadd tegyem hozzá végezetül, hogy századunk szenvedéstörténetének e leginkább megrendítő – az emberbe vetett hitünket megrendítő – mélypontja, a zsidó holokauszt traumatikus következményeit Magyarországon nemcsak a zsidók viselik. Konferenciánkon Buda professzor úr sorolta a holokauszt-trauma legjellegzetesebb vonásait: a meg nem történtté tevés, a törlés kényszeres igyekezete; üldöztetési rögeszméig menő túlérzékenység; inverzió: „átállás” az agresszor oldalára. Vajon ezeket a tüneteket a zsidó származásúak körében tapasztaljuk a leggyakrabban? Megkockáztatom, hogy nem.

üldözöttből csinálnak üldözőt

Vagy zsidók azok, akik e nyomasztó emléktől úgy akarnak megszabadulni, hogy kétségbe vonják, egyáltalán megtörtént-e? Nem, a holokauszt-tagadók nem az üldözöttek, hanem az üldözők leszármazottai. Rájuk jellemző a vonatkoztatásos üldöztetési komplexusig menő túlérzékenység is, amely minden személyüket vagy csoportjukat ért negatív hatás mögött zsidó összeesküvést vél felfedezni. Valamint az inverzió klasszikus példájával is ők szolgálnak, amikor az üldözöttből csinálnak üldözőt, s a magyart Magyarországon expressis verbis üldözött kisebbségnek mondják, üldözőjét pedig a világ zsidóságának titkos összeesküvésében vélik felfedezni.

Bármily szokatlannak tűnik ez az állítás, ha belegondolunk, nincs abban semmi meglepő, hogy egy bűnös történelmi tett súlyosabban traumatizálja azokat, akiket felelősség terhel érte, mint azokat, akik elszenvedik. Azoknak, akik velem szemben méltatlanul és embertelenül jártak el, előbb-utóbb ép öntudattal megbocsáthatok. Sokkal nehezebb annak megbocsátani, akivel szemben magam viselkedtem gyalázatosan. Ha az áldozatot nem vádolhatom és nem marasztalhatom el, magamat kell vádolnom és elmarasztalnom. A holokauszt után sok helyen megerősödő antiszemitizmus rejtélyének ez az egyszerű magyarázata. A zsidó bűnök immár nélkülözhetetlenek, hogy az üldözőknek ne kelljen az önváddal és saját felelősségükkel szembenézniük.

A mai antiszemitizmus sajátosan személytelen, elvont, mondhatni mitikus természetének magyarázatát is ebben látom. A zsidógyűlölet mindinkább függetlenedik az empirikus zsidótól. Nem a zsidót gyűlölik, hanem gyűlöletük tárgyát azonosítják a zsidóval – rávetítik antiszemita érzelmeiket. Zsidó lesz, amit vagy akit az antiszemita ellenséges érzülettel vesz tudomásul. A politikai antiszemitizmus például az SZDSZ-szel azonosítja ,,a zsidót”, azaz a gyűlöletest. E projekciós mechanizmus épületes példájával találkoztam a napokban egy autóbuszon. Idős asszony magyarázta a fiának, hogy az SZDSZ-es zsidók, mint ez a Deutsch Tamás, most kikészítik azt a szegény Suchmannt…

  1. Elhangzott a KÚT pszichiátriai rendelőintézet munkatársai által 1996 novemberében rendezett konferencián a Bálint Zsidó Közösségi Házban. A tanácskozás témája: történelmi traumák hatása a túlélőkre és leszármazottaikra.