MUNDUS SUBTERRANEUS
2010 szeptember
Egy havas, téli estén, amikor Alexander Fjodorovics szokás szerint éppen az újságot olvasgatta, váratlanul csengettek, és egy szürke ballonkabátos, középkorú férfi állt az ajtó előtt. Egyik kezében nagyméretű, fekete aktatáskát tartott, a másikat lezserül a kabátja zsebébe süllyesztette, és halvány, szarkasztikus mosollyal fürkészte a meglepett házigazda arcát.
Ez utóbbi rögtön, az első pillantásra furcsamód ismerősnek találta a késői látogatót, ám hiába kutatott lázasan memóriájában, nem jött rá, honnan ismeri, így utóvégre mégis elbizonytalanodott. „Nehéz az ilyesmiben idő előtt határozott álláspontot kialakítani – vélekedett –, hiszen gyakran csupán megtévesztő hasonlóságról van szó.” „ Köztudott például – érvelt magában –, hogy behatóbb vizsgálatot követően, a legközönségesebb házőrző kutyán is felfedezhetjük valamely híres-neves történelmi személyiség arcvonásait.”
a különös látogató
Ennek kapcsán aztán nyomban felrémlett előtte a szomszéd fekete uszkárja, Fifi, amely a megszólalásig hasonlított George Washingtonra (1732–1799), de mivel a világért sem akarta, hogy túlságosan messzire kalandozzanak gondolatai, gyorsan az utca felé fordította tekintetét látogatója arcáról. A városnak az a csendes, vidékies jellegű negyede már-már teljesen elhagyatottnak tetszett a sűrű hóesésben. Csupán egy-egy megkésett járókelő haladt el, olykor sietős léptekkel a kertkapu előtt, és a kaputól bevezető járdán jól kivehetőek voltak a bejárati ajtóhoz vezető lábnyomok, melyeket a különös látogató hagyott maga mögött a friss havon.
Körülbelül 43-as, 44-es lába lehetett, szürke ballonkabátot viselt, és mivel nem tűnt sem különösebben fiatalnak, sem különösebben öregnek, Alexander Fjodorovics – nagyon helyesen – középkorúként kategorizálta, egészen pontosan középkorú férfiként, majd a középkorú férfiak azon kisebb részhalmazában jelölte ki végleges helyét, amelynek tagjai az egyik kezüket lezserül zsebre dugják, a másikban pedig fekete aktatáskát tartanak. Mindezek alapján korántsem ígérkezett tehát kellemes társaságnak, és Alexander Fjodorovics önkéntelenül is megborzongott, amikor hirtelen azt is tudatosította, milyen szokatlanul nagy méretű az a bizonyos aktatáska.
A férfi eközben szinte közönyös türelemmel, némán várakozott, mintha időt kívánna hagyni, hogy az első benyomások kellőképpen kifejtsék hatásukat, amikor azonban a házigazda tekintete ismét felé fordult, váratlanul megköszörülte a torkát.
– Bocsásson meg, hogy zavarom – mondta szárazon. – A bűnügyi rendőrségtől jöttem.
– Ugyan, cseppet sem zavar! – felelte kényszeredett mosollyal Alexander Fjodorovics – Kérem, fáradjon beljebb!
– Nem, nem, Ön nyilván rendkívül elfoglalt – tiltakozott a detektív.
– Ugyan dehogy! Éppen ellenkezőleg! – bizonygatta Alexander Fjodorovics.
– Nagyon kedves, de a világért sem akarok alkalmatlankodni – mentegetőzött a detektív.
– Egyáltalán nem zavar. Jöjjön be! – erősködött az illendőség kedvéért Alexander Fjodorovics.
– Ó, nem, nem! Még egyszer bocsásson meg! – szabadkozott a detektív.
– Hát kérem, ahogy gondolja – felelte megkönnyebbülten Alexander Fjodorovics, azzal kölcsönös jókívánságok kíséretében búcsút vettek egymástól.
– Akkor még egyszer jó éjszakát! – mondta a detektív.
– Jó éjszakát! – felelt Alexander Fjodorovics, majd gondosan kulcsra zárta az ajtót.
Fejcsóválva visszament a szobába és kimerülten lerogyott a karosszékbe, hogy újból végigfuttassa elméjében a rövid látogatás részleteit. Minden apró mozzanatot, mellékkörülményt beható elemzés alá vont, és minél tovább töprengett, annál sötétebben látta a helyzetet, így végül elhatározta, hogy az első adandó alkalommal kikéri Maria Propitnaja véleményét az esettel kapcsolatban. „Igaz ugyan, hogy Maria Propitnaja sem tévedhetetlen, ám kitűnő analitikai képessége éles szimattal párosul, mint annak már többször bizonyítékát adta” – vélekedett.
szarkasztikus mosoly
De alighogy mindezeket végiggondolta, megint csengettek, és amikor némi tépelődést követően ajtót nyitott, döbbenten konstatálta, hogy ismét előző látogatója áll odakint. Ugyanazt a szürke ballonkabátot viselte, ugyanazt a szokatlanul nagyméretű, fekete aktatáskát szorongatta a kezében, és ugyanazzal a halvány, szarkasztikus mosollyal az ajkán fürkészte az arcát.
– Á, maga az! Kérem, fáradjon beljebb! – üdvözölte fáradt mosollyal Alexander Fjodorovics, azzal előzékenyen a szobába tessékelte a vendéget, és a detektív a sarokban terpeszkedő olajkályhához lépett, hogy átmelegítse elgémberedett végtagjait.
Egészen a kályha fölé görnyedt, és a szeme sarkából néhány futó pillantással alaposan feltérképezte a helyiséget. A házigazda ezalatt a teáscsészékkel bajlódott a duruzsoló szamovár körül, és növekvő aggodalmát leplezendő, egy fémesen csillogó, elegáns tálcára gyűjtötte a teázás kellékeit. Furcsa módon, főképpen a szőnyeg közepére helyezett aktatáska, illetve annak lehetséges tartalma nyugtalanította, és ahogy teltek-múltak a percek, egyre inkább meggyőződésévé vált, hogy erejét megfeszítve sem volna képes megmozdítani. Mindazonáltal igyekezett nyugalmat erőltetni magára, és csupán akkor sötétült el előtte a világ, amikor látogatója végül könnyedén felkapta a táskát, és minden különösebb ceremónia nélkül helyet foglalt az egyik karosszékben.
– Rendkívül fontos ügyben kell beszélnem magával – kezdte némi hatásszünet után a detektív.
– Csak tessék, tessék. Állok rendelkezésére – felelt lelkesedés nélkül Alexander Fjodorovics, azzal ő is leült.
– Maria Propitnaja küldött – jegyezte meg mintegy mellékesen a másik, és szavai igazolásaképpen az ölébe fektetett aktatáskából ünnepélyes mosollyal előhúzta Maria Propitnaja fácántollakkal díszített, zöld kalapját.
Kissé megviselt állapotban volt ugyan, ám kétségkívül Maria Propitnaja kalapja volt, amelyhez Alexander Fjodorovicsot számtalan régi, kedves emlék fűzte. Ez a kalap jóval többet jelentett számára, mint egy közönséges fejfedő, így aztán mindjárt kedvezőbb színben látta a helyzetet.
– Miért nem mindjárt ezzel kezdte? – sóhajtott megkönnyebbülten.
– Nos, ha úgy vesszük, tulajdonképpen nem Maria Propitnaja küldött – vallotta be őszintén a detektív. – Ezt csupán azért mondtam, hogy belopjam magam a bizalmába.
– Értem, értem – sietett megnyugtatni a másik. – De hát akkor, hogyan került Önhöz a kalapja?
– Ezt most ne firtassuk – legyintett a másik. – Legyen elég annyi, hogy megvannak az eszközeink.
– Kérem, ahogy gondolja – egyezett bele sietősen a másik. – És biztosíthatom, hogy máris sikerült elnyernie a bizalmamat.
– Szóval akkor nem Maria Propitnaja küldte? – érdeklődött a másik.
– Bocsásson meg, de úgy érzem, ezt a kérdést nekem kell feltennem Önnek – figyelmeztette félénken a másik.
– Á, hogyne, hogyne. Elnézést! – szabadkozott a másik.
– Szóval akkor nem Maria Propitnaja küldte? – kérdezte a másik.
– De nem ám! Sőt, ahogy mondani szokták, Maria Propitnaja már nincs az élők sorában – jelentette ki szokatlan hidegvérrel a másik.
– Meghalt? – hüledezett a másik.
– Ilyen messzire azért nem mennék. Mindössze azt állítottam, hogy nincs az élők sorában – felelte tárgyilagosan a másik.
– Értem, értem – bólogatott bizonytalanul a másik, azzal mindketten a teáscsészék után nyúltak.
az egyik legjobb emberük
Az a határozott és mégis elegáns mozdulat, amellyel a detektív a szájához emelte a csészét, rögtön elárulta, hogy gyakorlott teázó. Egyet kortyolt, majd némi töprengést követően egy kanál cukrot tett az italba és erőteljes tempóban kavargatni kezdte a csésze tartalmát. „Feltehetőleg az egyik legjobb emberüket küldték a nyakamra, aki előtt a diffúziós folyamatok bizonyos törvényszerűségei sem teljesen ismeretlenek” – állapította meg keserűen Alexander Fjodorovics, azzal maga is kortyolt egyet, és bár a tea kétségkívül kitűnően sikerült, alig-alig érezte az ízét.
– Kétségkívül kitűnő ez a tea – szólt elégedetten a detektív, mintha a házigazda gondolataiban olvasna.
– Hát kérem, igyekszik az ember – felelt szerényen Alexander Fjodorovics.
– Igazán kár, hogy Maria Propitnaja már nem élvezheti – jegyezte meg ravaszul a másik.
– Mire akar ezzel utalni? – kérdezte ijedten a másik.
– Ó, az égvilágon semmire. Csupán hangosan gondolkodtam – felelte közönyösen a másik.
– Vagy úgy – mondta a másik, azzal hosszan tartó kínos csend telepedett a helyiségre.
A szemközti falon lévő, hatalmas ingaóra vérfagyasztó precizitással, hangosan ketyegett, és Alexander Fjodorovics egyszeriben megint csaknem bizonyosnak vélte, hogy valahol, valamikor már találkozott ezzel az emberrel. Valami azt súgta, hogy a múlt homályából mindjárt előbukkannak a feledésbe merült részletek, ekkor azonban váratlanul ismét csengettek.
„Vajon ki lehet az ezen a késői órán?” – rezzent fel gondolataiból Alexander Fjodorovics, és ijedten nézett a detektívre, aki szarkasztikus mosollyal az ajkán hátradőlt a karosszékben, majd néhányszor határozottan bólintott, mintha azt mondaná, hogy igen, kérem, menjen és nyisson ajtót, mivel a jelek szerint újabb vendége érkezett.
Alexander Fjodorovics tehát – legjobb belátása ellenére – engedelmesen kibotorkált az előszobába, és amikor óvatosan kikukucskált az először csak résnyire nyitott ajtón, döbbenten konstatálta, hogy Maria Propitnaja áll odakint.
– Csakhogy itthon találom! – sóhajtott fel amaz.
– Hát igen, igen. Micsoda kedves meglepetés! – hebegte Alexander Fjodorovics. – Jó, hogy jön, bár az igazat megvallva már éppen lefekvéshez készülődtem – fűzte hozzá suttogva, és fejével sokatmondóan a szoba felé intett, hogy finoman felhívja a figyelmet a sajátos körülményekre.
– Na, ne vicceljen, Alexander Fjodorovics! Szörnyű hírt kell közölnöm magával – vágott vissza Maria Propitnaja, és egy tapodtat sem mozdult. Aranyló gombokkal kivert, földig érő nagykabátban, súlyos ridiküllel a karján topogott a havon, miközben a házból kiszűrődő, langyos, sárga fény áttetsző keretbe foglalta a házigazda sötétlő sziluettjét, és kétoldalt némi belátást engedett a keskeny előszobába, melynek falait megfakult fotográfiák díszítették.
nyíltan manifesztálódó elszántság
A bejárat melletti első fénykép Alexander Fjodorovics anyai nagyapját ábrázolta, akinek határozott megjelenése, konok tekintete semmi kétséget sem hagyott afelől, hogy élete fénykorában egy pillanatig sem habozott felnyitni a kezében tartott esernyőt, ha esetleg úgy hozta a szükség. Ez a nyíltan manifesztálódó elszántság nyomban kivívta Maria Propitnaja csodálatát és óhatatlanul is felmerült benne a kérdés, hogy a vele szemben álló férfi, Alexander Fjodorovics, vajon mit tenne hasonló helyzetben?
Odakint eközben változatlan intenzitással havazott. A szomszédos házak egyikében, másikában időnként lekapcsolták vagy felkapcsolták a villanyt és a sötéten meredező kéményekből szürkés-fekete, nehéz füst gomolygott az égre. A kerti fák ágai meghajoltak a szinte percről perce vastagodó hóréteg tetemes súlya alatt, és mivel meglehetősen hideg volt, Maria Propitnaja türelmetlenül közelebb lépett.
– Na, ne vicceljen, Alexander Fjodorovics! Szörnyű hírt kell közölnöm magával – ismételte erélyesen, azzal bent is termett az előszobában, és határozott léptekkel rögtön a nappali felé indult. Csupán akkor torpant meg, amikor megpillantotta a karosszékben üldögélő, szürke ballonkabátos, középkorú férfit, aki szokatlanul nagyméretű, fekete aktatáskát szorongatott az ölében. Szinte bizonyosnak vélte, hogy már volt szerencséjük egymáshoz, ám az adott körülmények között semmi késztetést nem érzett, hogy kiderítse, honnan ismeri.
– Á, Maria Propitnaja, ha nem tévedek! – üdvözölte a detektív, és felállt a karosszékből.
– Kérem, hagyjuk a formaságokat! – felelte bizalmatlanul Maria Propitnaja, és lerogyott a kanapéra.
– Ahogy gondolja – egyezett bele készségesen a detektív, és ismét helyet foglalt.
– Ma különben is rettenetes napom volt! – pattant fel hevesen Maria Propitnaja.
– Ha bármiben segíthetek, örömmel állok a rendelkezésére – jelentette ki a detektív, és tettre készen felemelkedett a karosszékből.
– Nagyon kedves magától – felelte Maria Propitnaja kimérten, és sóhajtva visszaült a kanapéra.
– Kérem, ez csak természetes – mondta a detektív, azzal maga is helyet foglalt.
Házigazdai tisztjének megfelelően, Alexander Fjodorovics egy csésze teával kínálta feldúlt hölgyvendégét, és mindhárman szótlanul kortyolgatták az italt, miközben az ingaóra hangosan ketyegett. „Köztudomású, hogy egy nap huszonnégy órából, egy óra pedig hatvan percből áll” – gondolta keserűen Alexander Fjodorovics, és a szeme sarkából aggodalmaskodva figyelte Maria Propitnaját.
– Szörnyű hírt kell közölnöm magukkal – jelentette ki végül az utóbbi síri hangon. – Nyomtalanul eltűnt a kalapom! Tudja, Alexander Fjodorovics, az a fácántollal díszített, zöld kalap.
– Hogyne, hogyne – bólogatott rosszkedvűen a házigazda.
– Amikor délután eljöttem otthonról, még a fejemen volt, aztán egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy eltűnt – ecsetelte Maria Propitnaja.
– Előfordulhat, hogy egyszerűen lefújta a szél – jegyezte meg bátortalanul Alexander Fjodorovics.
– Hmm, erre már magam is gondoltam – tűnődött bosszúsan Maria Propitnaja.
– Minden bizonnyal így történt – vetette közbe ravaszul a detektív. – Lefújta a szél és a járókelők összetaposták. De az idő majd mindent megszépít – fűzte hozzá vigasztalólag, és Maria Propitnaja csendesen zokogni kezdett.
A tenyerébe temette az arcát, mintha csak most érezné át igazán a fájdalmas veszteséget, a két férfi pedig együttérzően hallgatott, aztán a detektív előhúzta a zsebóráját.
– Hát akkor én nem is zavarok tovább – jelentette ki, miután rövid ideig figyelmesen tanulmányozta a számlapot.
– Ugyan, máris elmegy? – kérdezte gyanakvóan Alexander Fjodorovics.
– Szíves-örömest maradnék, de sajnos, nem lehet. Ahogy mondani szokták, szólít a kötelesség – felelte a detektív, azzal felállt a karosszékből.
– Hát igen, igen, első a szolgálat – bizalmaskodott Alexander Fjodorovics.
– Talán majd a következő alkalommal tovább maradhatok – jegyezte meg sejtelmesen a detektív.
– De ugye, feltétlenül benéz, ha legközelebb erre jár? – kérdezte az illendőség kedvéért Alexander Fjodorovics.
– Erre mérget vehet – felelte szarkasztikus mosollyal a detektív, azzal megragadta az aktatáskát és elegáns meghajlás kíséretében búcsút vett a könnyeit törölgető Maria Propitnajától. Biztosította, hogy mélységesen osztozik fájdalmában, majd a házigazda előzékenyen az ajtóhoz kísérte.
– Aztán amiről ma éjszaka beszéltünk, senkinek egy szót sem – súgta Alexander Fjodorovics fülébe fenyegetően.
– Ez csak természetes – súgta Alexander Fjodorovics ijedten. – Meg sem fordult a fejemben.
– Hát akkor még egyszer jó éjszakát! – mondta a detektív, és kilépett a sűrű hóesésbe.
– Jó éjszakát! – mondta Alexander Fjodorovics, és kulcsra zárta az ajtót.
Gondterhelten visszament a szobába, és kimerülten lerogyott az időközben fásult rezignációba merült Maria Propitnajával szemben. Igyekezett nem gondolni semmire, néhány percre talán a szemét is lehunyta, ekkor azonban váratlanul csengetés zaja verte fel a lakás csendjét.