SZENTEK ÉS SZENTSÉGTÖRŐK
ARANY JÁNOS: TOLDI ESTÉJE [2012 június]
„Azon körülmény, hogy Toldival utoljára is nem a vele rokonabb nép űz gúnyt, hanem az udvar, legszebben összehangzik a mű alapeszméjével” – írta egykor Gyulai Pál[1]. De mielőtt összetűzne hősünk az udvarral, olyan diadalmenetben van része, amely igazi megkoronázása a Nagyfalutól idáig megtett „lélekútnak”. A tiszteletadás humoros – tehát ezúttal is komolyan veendő mozzanataként[2] – az őt „gyámolító tömeg” kedves fegyverhordozóját is megünnepli:
Hol az öreg Bence, Toldi vén dárdása?
Fel kell őt emelni, hogy mindenki lássa! […]
Azzal nekidőlnek, ahogy tőlük telik,
És Bencét lovastul vállukra cepelik;
Fészkelődik elébb egy kissé az állat,
De majd belenyugszik, mivel úgyis fáradt
(IV/20)
mulatságos és félelmetes
– Ejha! – ámuldozhatna a kedves olvasó. – Ugyan hány ember kell ennek a lovon ülő Bencének a felemeléséhez? És mit szól hozzá az ünnepelt?… A felemelők számát, sajnos, nem tudjuk meg, de azt igen, hogy Bencét ezúttal is kirázza a hideg. Akárcsak a Toldi X. énekében, amikor ugyanő a temetőből előrontó, „föltámadt” Miklóst kísértetnek („léleknek”) nézi. A hideglelés, a borzongás a Toldi estéjében, a viadaltéri bevonuláskor is ilyen, egyszerre mulatságos és félelmetes túlvilágisághoz kapcsolódott: „Egyik ezek közzül azt a mesét lelte, / Hogy e biz’ a meghalt Toldi Miklós lelke; / Elragadt a félsz, a sziveket eltelé, – / Még aki nem hitte, az is borzadt belé.” (III/23) Vajon most is ilyen borzongató, lelki huncutságról van szó?
Aba-Novák Vilmos: Fatelep, hung-art.hu
Csakhogy a hideg nem rázta szegény szolgát,
Látva, hogy’ felvitte Isten az ő dolgát; […]
Nézett jobbra, balra, hátra és előre:
„Istenem! Istenem!” ennyi telt ki tőle.
(IV/21)
Itt nem valami ártó lélek vacogtatja Bencét, hanem a nagybetűs Lélek, vagyis az Isten, aki a hű szolgát most közvetlen és átvitt értelemben is fölemelte („felvitte Isten az ő dolgát”). A megrendült öreg szintén Őt emlegeti: „’Istenem, Istenem! ejnye bizony! no lám!’ / Tördelé rebegve, ‘sohase gondolám.’” (Uo.)
valóságfölötti
Egy lovastól végrehajtott hősfölemelés nem szokványos dolog. Árpád vezér pajzsra emeléséhez képest már-már „szürreális” megtiszteltetés.[3] Különösen a szigorú epikai hitelben, ok–okozati viszonyokban és kompozicionális megfelelésekben gondolkodó Arany Jánosnál. Hogy mi a valóságfölötti benne? A fizikai és az élettani hihetetlensége. Egy hátasló súlya nagyjából fél tonna (400–600 kilogramm). Bence meg a gebéje, mondjuk, négyszáz. Ha négyen akarják őket felemelni (vagy ráadásul tovább „cepelni”), biztosan megszakadnak vagy fölbuknak.
Ha tízen, nem férnek el a ló alatt… A mai tévéhíradókban vagy az Animal Planeten darus kocsit vagy helikoptert hívnak ilyen esetben. És a régi időkben? Akkor is egy bizonyos gépezethez, illetve egy vele megjelenő személyhez fordultak, akit az antikvitás óta Deus ex machinának („géppel megjelenő Istennek”) neveznek. És láss csodát, ó, kedves olvasó! Bence „szürreális” felemelését mintegy igazolva, Arany a Széptani jegyzetekben is az ókori színház emelő gépezetét és a Deus ex machina isteni beavatkozását használja fel az esztétikai „csodálatos” megmagyarázásához: „Csodálatosnak nevezzük általában azt, ami természetfeletti erő által hozatik létre, vagy legalább úgy tetszik. […] Ha a csodálatos [a] cselekmény folyamára előmozdítólag vagy gátlólag hat, gépnek (machina) neveztetik. […] Hajdan a görögöknél a drámában is alkalmaztatott ily gép (Deus ex machina), onnan vette az elnevezést.”[4]
Ez a Bence esetében rejlő „valóságfölöttiség” korábban is jelen volt a mű „benső cselekvényében”, a főhős „lélekútjának” eseményeiben. Toldi mint sírját elhagyó, ködborította „lélek” indult a viadaltérre. (1/39, 11/2) Tengerszétválasztásra és földelnyeletésre kész Mózesként szónokolt honfitársainak. (III/10, 31) Azok a meghalt Toldi lelkének hitték. (III/23) Rákos szent mezején áthaladva, lovával együtt levegőbe emelkedett. (IV/1, 7)
Aba-Novák Vilmos: Árpádházi Szent Erzsébet, hung-art.hu
A lovas Bence emberi erővel történő fölemelése tulajdonképpen az iménti csodát ismétli és jeleníti meg. Már csak azért is, mert az őt éljenző tömeg benne is elsősorban Toldit ünnepli: „[Toldi] Hátra-hátra nézett s Bence diadalán / El-elmosolyodék, irigylé is talán. / Minek irigyelné? tudja, kiért teszik: / Hol kedves a vendég, ebe sem éhezik. (IV/22)
szinte földöntúli erő
Arany kedélyes „ártatlansággal” és hamiskás humorral duplázza a korábbi „nem a földön járást” (IV/7), ami a hétköznapi lehetőségekhez képest meglepően jól sikerül. A féltonnányi ló és lovas egykönnyen a magasban terem. Mintha minden nekiveselkedő személy egy-egy Toldi Miklóssá izmosodna… Vagy, hogy elegánsabban fogalmazzunk, „a maga földiesen korlátozott adottságaihoz szinte földöntúli erő járult.” Akárcsak egy varázslat mozdulataihoz. Vagy mint az Arany-művekben megjelenő valóság képeihez… Mert hogy is mondja a Vojtina-féle ars poetika?
Nem a való hát: annak égi mássa
Lesz, amitől függ az ének varázsa:
E hűtlen hívség, mely szebbít, nagyít –
Sulykot, bizony, nem egyszer elhajít […]
(Vojtina Ars poétikája)
A Bencééket magasba emelő tömeg nem szándékosan utánozza a csodát, hisz nem láthatta és nem tudhatott róla. Vajon nem elbeszélői következetlenség ez?… Inkább a nyájas olvasót ébresztő stratégia. Újabb „lebegtetés” égi és földi magyarázat között. Emlékeztetés az iménti fantasztikumra, hogy választásra késztessen egy földi szemszögből bizarr és suta esetlegesség meg az égi és költői szempontból varázslatos bizonyosság között. E bizonyosság a spontán, öntudatlan ismétlésből felragyogó kezdet, amely váratlanul a minta – az „égi más” – átható erejéről és hitelességéről tanúskodik. „Nem tudták, és mégis ezt teszik!” – konstatálja a meghökkent olvasó. De nemcsak ő, hanem e megduplázott mutatvány szenvedő alanya, a magasba emelt Bence is, aki egyszerre reszket az őt cepelő emberi erő esendősége és végessége, meg az őt „felvivő” erő végtelensége miatt!… Azok, akik eddig csak nevettek a megszeppent fegyverhordozón, most megérezhetnek valamit az Arany János-i humor „fönségéből”.[5] Meg abból, hogy miként finomítja költőnk „a mai kor szelleméhez” az ő idejére sablonossá vált, „emelőgépes” istenmegjelenéseket.
Mivel az eposz megújítását sürgető Nádasdy-bírálat szerint az efféle módszerek feladata „a gondviselésszerű világfolyás” érzékeltetése,[6] Toldiék megdicsőülése nyilván e gondviselés munkájának az eredménye. De mint a szentek életrajzára jellemző levitáció, egy szentté válási folyamat része is. A kanonizációs eljárások első irataihoz hasonlóan a Toldi estéjének ez a páros epizódja is legendákra jellemző csodát és azt hitelesítő, spontán népi reakciót örökít meg a szentté avatások ügyében is alkalmazott Vox populi, vox Dei [A nép szava, Isten szava’] „munkahipotézise” alapján.[7]
Érdekes, hogy a kálvinista Arany Jánost – akárcsak később Adyt – nem különösebben zavarja ez a felekezetében aggályosnak mondható szenttisztelet.
Talán mert Nagy Lajos kora még nem a hihetetlen csodákat és a szentimádást[8] kárhoztató reformátorok ideje? Így is gondolhatnánk. A saját kora mindenesetre egy szakralizálódó nemzetfelfogásnak – vagy ahogy újabban nevezik, „nemzetvallásnak”[9] – az időszaka, amelyben Aranynál a mózesi honfoglalásra induló Toldinak, az országot védelmező Szent Lászlónak és a szabadságharc heródesi áldozatait elsirató Ráchelnek (vö. Ráchel, Ráchel siralma) egyaránt fontos szerep jut. A nem egyszerű izomkolosszusként, hanem lelki-szellemi alakként megformált Toldi „szentesedésére” így a példás személyekhez idomulás, illetve a főhőssel rokon, népi lelkek örvendezése jegyében kerül sor.
Aba-Novák Vilmos: Parkban, hung-art.hu
Szemléletesen jelzi e szakrális szintre emelt, közös lelkiséget az őt üdvözlő emberek leírása:
Akármerre tekint, nem látni egyebet
Csak felé sugárzó száz meg ezer szemet,
Fennrázott süveget, karok emelését,
Mint örvendő lelkek szárnya lebbenését.
(IV/ 26)
Az udvaroncoktól nem kedvelt és a királynál is kegyvesztett Toldi csak e rokonabb lelkekben őrzi meg jó hírnevét, amely a homéroszi héroszok kleosza [‘halhatatlan hírneve’ óta minden magát megbecsülő hős féltett kincse.[10] Balassi és Zrínyi verseiben szintén ilyen jó hírért, névért és szép tisztességért fáradoznak. Ennek virágaira áhítozik a Laczfi nádor legényeit bámuló fiatal Miklós is: „Szép magyar leventék, aranyos vitézek! / Jaj be keservesen, jaj be búsan nézlek. / Merre, meddig mentek? Harcra? Háborúba? / Hírvirágot szedni gyöngyös koszorúba?” (Toldi, I/6.).
Az ilyen virágok Aranynál télben és halálban is megmaradnak: „Bokréták, virágok; – télizöld növények, / […] mint a szép hír, halálban is élnek. (Toldi estéje, IV/27)
A szép és jó hírhez járó örök dicsőséget Miklós már az első rész záró sorában megkapja. („Dicső híre-neve fennmaradt örökre.” – Toldi, XII/20) Bizonyára megérdemelné Szent László is, akit nemrég egyszerűen kihagyattak volna a diákokkal a trilógia utolsó harmadából. Vajon tényleg „nem tartozik szervesen a műben leírtakhoz”, és „nem kapcsolódik szorosan Miklós életéhez”?[11] Olyan költőnél, akinél „főleg a kompozícióban van a poézis”,[12] s akinél a „magában csinos”, „az egésszel semmi kapcsolatban nem álló” tényekből sohasem lesz műalkotás?[13]…
mérnöki gondossággal
Ez a mérnöki gondossággal dolgozó íróember egyszer azt mondta, hogy „vallási ihlet nélkül költői sincsen”.[14] Márpedig ha így gondolta, nekünk is illene figyelembe vennünk a műveiben szereplő földi tények égi összefüggéseit. Nemcsak azért, mert szoros kapcsolatot teremthetnek egy kihagyandónak vélt szent király meg egy szentté váló főszereplő között, hanem mert a túl közelre tekintő „földiesítéssel” a mű tágabb összefüggésrendszerének felismerését tesszük így lehetetlenné.
Ami a két hős kapcsolatait illeti, már a levitáció csodája is azonos csoportba rendezi őket. Ha a váradi monostorban imádkozó Lászlót „az égi lakók közösségébe emeli” a helyváltoztatás,[15] talán a szabadtéri országgyűlések „templománál” felemelt Toldit se másfelé sodorja.[16]
Toldi három év, László három évszázad után kel ki sírjából a bajba jutott ország megsegítésére. A szimbolikus „hármas” szám (mint „közös együttható”) nemcsak kettejük tevékenységét minősíti azonos jellegűnek, hanem a lelki rokonságot is jelzi, amely a szintén három nap után feltámadt és a világnak megváltást hozó Jézushoz kapcsolja őket.
A két hős felcserélésig menő azonosulását mutatja a Daliás idők első változata (1853), ahol a tatárokat legyőző Toldiban a székelyek egyenesen a halottaiból életre kelt Szent Lászlót „ismerik fel”:
Hanem a góbék közt foly különös beszéd,
Mert nem ismerék fel Toldi bajnok kezét.
Azt esküszi lófő, azt esküszi gyalog:
Csuda történt, ámbár szemmel látott dolog:
Néhai Szent László nagy király vezette
Őket a pogányság ellen ütközetre. […]
Sőt nem egy a hitét arra is ajánlja,
Hogy fején tündöklött arany koronája,
Feje fölött pedig, fényes kerekségen,
Koronás asszony ült a levegő égben.
Voltak ugyan, akik ezt kétségbe vonták,
Hanem azt mindnyájan bizonyosnak mondák,
Hogy maga Szent László király a levente,
S hogy Szűz-Mária volt az asszony felette.[17]
Aba-Novák Vilmos: Csendélet, hung-art.hu
A Toldi estéjébe is bekerülő Szent László ballada (1853) nem a Daliás idők közvetlen azonosításának formájában, hanem az imént említett párhuzamok révén kapcsolja egymáshoz a két szereplőt. A Lászlóhoz idomulást itt nem a történelmi maszkokkal kísérletezés, vagyis nem egy korábbi „történelmi álca” – mondjuk, egy „Árpád- vagy Mózes-álca” – elvetése, és annak Szent László-álcával helyettesítése motiválja, hanem egy évezredek során kifejlődő vallási hagyomány változatos értékeinek felhasználása. E hagyományhoz kapcsolódva a „bűnös” Toldi is jobbá válhat, és a honszerző Mózeshez, a honvédő Lászlóhoz és a megváltó Jézushoz hasonulhat. E hasonulások módját és feltételét Arany a mű 1848-as kidolgozásában, Toldi gondolataiban kezdi körvonalazni, de a végleges változatból az I. éneknek ezt a [31.] strófáját elhagyja. Vajon miért dönt így?
Bűnömért, mi sok volt, imádkoztam sokat,
Megszántam és bántam lelkemből azokat,
Hiszem, megbocsátja Isten, ha nem értem,
Szentjeért, akinek hamva felett kértem.
Oh! ha – kit a szülék igazsága terem –
Ezeriziglen kisarjad a kegyelem:
Ugy vétkemet ott fenn szememre nem vetik,
Mert én vagyok első és az ezeredik.[18]
A szakirodalomban Lehr Albert Toldi-kommentárjai óta úgy vélik, az elhagyás oka a hős eltúlzott bűnbánata.[19] Bizonyára ez is szerepet játszott, de a kéziratban aláhúzott sorok azt sejtetik, hogy Arany miattuk húzta át és hagyta el a strófát.
kálvini figyelmeztetés
Egy szent segítségét kérő imádkozó ugyanis nem a kálvinista, hanem a katolikus felfogás szerint cselekszik, amit az aláhúzó – maga a költő? vagy inkább a kézirat egy olvasója? – nemcsak a reformáció után született szerző, hanem a reformáció előtt élt főhős esetében is problematikusnak érezhetett. (Vö. a kálvini figyelmeztetéssel: „mi nem könyörgünk a szentek által, vagy a szentekhez […] könyörgéseinket teremtményekhez intézni és ide s tova kóborolni oly dolog, amely meg van tiltva, ha nem akarunk szentségtörés bűnébe esni.”)[20] A szülék igazából termő, ezernyi isteni kegyelem szintén aggályos megfogalmazás, mert ez is kapcsolatba hozható ama katolikus elképzeléssel, miszerint a szent elődök által felhalmozott érdemekből számos bűnbánó utód is bűnbocsánatban részesülhet.[21]
1937-ben megjelent kismonográfiájában Keresztury Dezső kitér a költő vallásosságának kérdésére: „Kálvinistának született s hitéhez haláláig hű maradt. […] A felekezetiességtől távol állt; vallásának eszmei és erkölcsi lényegét tette magáévá. Úgy tanulta, hogy a vallás igazi célja az erkölcsös, tiszta élet. Egyszerű, bibliás kereszténység volt az övé, távol a katolicizmus misztikájától, képzeletgyújtó jelképvilágától s művészi színgazdagságától – józan és emberi.”[22] Szép és sok szempontból igaz szavak, de ami a más religiók eszme- és jelképvilágát vagy művészi színgazdagságát illeti, úgy gondolom, Arany e téren nagyvonalúbb és „ökumenikusabb” szemlélet híve.
Aba-Novák Vilmos: Golgota, hung-art.hu
Az iménti esetben lemondott ugyan a szentekhez fordulás és a szent elődök igazából termő kegyelem közvetlen megfogalmazásáról, de a cselekmény korhű mozzanataiban teret engedett az igaz küzdelmet értékelő „alkotói igazságszolgáltatásnak”. Mint legjobb reformkori társait, őt is egy valóban tisztább és erkölcsösebb kor utáni vágy költői megfogalmazása vonzotta, a „Megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt”, és „Az nem lehet, hogy annyi szív hiába onta vért” aktuális problémaköre. Amiről a Fiamnak (1850) soraiban is írt: „Oh, remélj, remélj egy jobb hazát, / S benne az erény diadalát.”
A Szent László ének csatajelenetének székelyei már bátran fohászkodnak a szent királyhoz, s mint az öreg tatárral mondatja a szerző, „eredményesen”.[23] A honmentő László feje fölött is megjelenhet az őt segítő Szűz Mária,[24] aki nyilván a nem protestáns Dubnici Krónikából kerül a kálvinista Arany alkotásába. Ez nem csupán az „egyszeri” epikai hitel szempontjából érdekes és fontos,[25] hanem a vele összefüggő, több évszázados hazai hagyomány miatt is. E tradíció értelmében Magyarországot a fiú utód nélkül maradt István király ajánlotta Mária oltalmába, akit ezek után Magyarország Védasszonyaként (’Patrona Hungariae’) tiszteltek. A hagyomány közkeletűségének bizonyítékaként a Kisdeddel ábrázolt Mária alakja félévezreden át jelen volt, például a magyarországi pénzeken. Nemcsak a római egyházhoz tartozó Mátyás király vagy II. Rákóczi Ferenc forintján és féltallérján, hanem az erős protestáns hitéről és vallási türelméről nevezetes Bethlen Gábor aranydukátján is.
A Nagy Lajostól Szapolyai Jánosig készült hazai pénzek másik „sztár szereplője” a fentebb kihagyásra ítélt és Arany négy alkotásában is megverselt Szent László volt.[26] Az ő csatabárdot tartó alakja Nagy Lajos aranyforintján jelenik meg első ízben, de az ő lovas képe díszíti például II. Ulászló ezüst guldinerét is.
Mivel a Mátyás aranyforintján szereplő, csatabárdos királyalakot szintén róla mintázták, ott mindkét népszerű, hazai szentet együtt láthatjuk, akárcsak a Dubnici Krónikában vagy Arany verseiben.
A török elleni harcok végső szakaszától a Patrona Hungariae jelkép a magyar hadi lobogókra is fölkerült. Ott volt a negyvennyolcas, „szűzmáriás” honvédzászlókon is, mint például a Bem seregének készült lobogón, amelyen egy immár korona nélküli – tehát a Habsburgok trónfosztása után használt – „Kossuth címert” láthatunk.[27]
a függetlenség jelképe
Arany a koronás és a Kossuth-címert egyaránt a függetlenség jelképének tekintette. Nála nemcsak a Toldi estéjében, hanem annak megírási időszakában is egy „szabad címerért” folyik a küzdelem. De az önálló Magyarországot osztrák koronatartománnyá süllyesztő olmützi alkotmány, valamint az arra válaszoló debreceni trónfosztás után[28] a cári csapatokkal diadalmaskodó hatalom a zászlókról és a pénzérmékről is eltüntette a független magyar államiság jelképeit. A nem éppen hagyománytisztelő II. József ezüstpénzén még együtt szerepelhetett Magyarország koronás címere és Patrónája, és a 48-as törvényeket aláíró V. Ferdinánd sem háborgatta „Magyarország Védőasszonyát”.
A magát „Magyarország királyának” (REX HUNGARIAE) nyilvánító ifjonc „imperátor” azonban nemcsak a Kossuth-címert és annak koronás elődjét, hanem Szűz Máriát és Kisjézust is einstandolta[29] a maga kétfejű sasmadarával.[30]
Az öreg Toldi nem ok nélkül háborog: „Nem elég, hogy szabad címert hagya rátok – / Védni azt a sírból járjon fel apátok?” (Toldi estéje, III/31) – Ez a szabad címer, meg a családias „apátok” megjelölés talán nem alaptalanul idéz fel az olvasóban egy bizonyos „Kossuth apánkat”, akinek szerepe volt e jelkép 1848-as törvénybe iktatásában, majd egy év múltán a forradalmi vívmányokra támadó Habsburgok április 14-i „koronátlanításában”. Arany mindkét eseményt üdvözölte egy-egy művében.[31] Az öreg Toldira testált mózesi szerepkör még inkább megerősíti a címerszimbolikától sugallt Kossuth-asszociációt. Zakar Péter nemrég számos példával illusztrálta a történészek számára jól ismert tényt, hogy a negyvennyolcas forradalom idején Kossuthot „a magyarok Mózesé”-nek nevezték.
Aba-Novák Vilmos: Az Utolsó ítélet a jászszentandrási plébániatemplomban (részlet), hung-art.hu
„Révész Bálint professzor már 1848. március 22-i [!] beszédében azt fejtegette Debrecenben a tanuló ifjúság előtt, hogy Isten Kossuth kezébe tette le a mózesi csodatévő vesszőt nemzetünk vezetésében. Hasonló fordulatokra bukkanhatunk Könyves Tóth Mihály igehirdetésében, illetve a Szatmári Egyházmegye trónfosztást követően kibocsátott nyilatkozatában is. Baló Benjámin református lelkész aradi prédikációjában arról beszélt, hogy ‘a mi magyar Mózesünk, Kossuth Lajos’ vezérletével született meg a függetlenségi nyilatkozat. […] Lázár Miklós katolikus káplán Debrecenben, a függetlenségi nyilatkozat kihirdetése alkalmával mondott miséje során szintén úgy vélte, hogy Isten adott nekünk egy embert, aki ‘Mózesként óvta’ ellenségeitől a nemzetet. […] Kovrik Artúr így adott hálát az Istennek 1849. május 6-án: ‘Te adtál, te rendeltél Kossuth Lajos szolgádban Mózest nékünk, ő általa vezetsz a szolgaság földjéről az ígéret Kánaánjába’.”[32]
A tanulmányíró hangsúlyozza: „A Kossuth-Mózes analógia a szabadságharc bukását követően a nemzeti ellenállás részévé vált. A paraszti tömegek emlékezetében ugyanis az egyházi évben gyakran előforduló, Mózes könyveiből származó olvasmányok automatikusan idézték fel ‘a magyarok Mózes’-ének politikai programját és cselekedeteit.”[33]
Mózes-analógia
A Toldi estéjéről szóló szakirodalom eddig nem figyelt fel erre az Arany írói tisztességét és bátorságát is jellemző párhuzamra. Korai kismonográfiájában még Keresztury Dezső is úgy vélekedett, hogy az 1849 utáni, „csüggedt” Arany Jánost legfeljebb a történelem elvont szelleme és a művészi megformálás elmélyítése foglalkoztatta. „A mélységesen szubjektív hangulat, a nyelv visszfényekkel gazdagon átitatott sűrítettsége, az alakokon vibráló különös humor meggazdagították s át is formálták [művének] népies alapszínezetét.” De aligha volt igaza a következőkben: „Szigorú, tömör szerkezete, zárt, határain túl nem lépő, semmi korszerű kapcsolatot nem kereső eszmevilága a klasszikus művek időtlen befejezettségét mutatták.”[34] A tények, szerencsére, nem erről tanúskodnak. Az a bizonyos aranyi szubjektivitás nemcsak a múlt irányában lépte át műve időhatárait, hanem kora szellemiségével is összhangban volt. Az új hazateremtés és a nemzeti ellenállás részét képező Mózes-analógiát már a Zakar Pétertől említett eseteknél korábban beépítette a Toldi estéjébe, majd a Kossuth–Mózes párhuzam általánossá válása idején, a honvédő harcok kezdetekor újra megerősítette. (Gondoljunk csak az Él-e még az Isten? idézett soraira: „Él-e még az Isten – az az Isten él-e, / Ki e dús Kanaán országba vezérle / Mint Izráelt hajdan, / […] Véres viadalban?”). Ebben nemcsak az új és igazságosabb haza megteremtésének mózesi korfeladata és e korfeladatot szintén magára vállaló Petőfi példája ösztönözhette,[35] hanem saját családtörténete is. Mint Arany László, a költő fia elmondja, az I. Rákóczi Györgytől nemességet kapott Arany-ősök, a Kraszna vármegyei Nagyfaluból a Bihar megyei Szalontára telepedvén az itteni hajdú őslakosok jogait élvezhették. Ez utóbbiak történetesen ismét egy „magyarok Mózeseként” kodifikált Bocskai Istvántól kapták a maguk hajdúnemesi szabadságát, amelyet a Habsburg-kormányzat később ugyanúgy semmisnek nyilvánított, mint Aranyék nemességét.[36]
Arany a Toldi estéjében sem kívánta az olvasót Nagy Lajos korába zárni. A történelmi múlt legendás személyeit és eseményeit megjelenítve tulajdonképpen a jövőt megalapozó jelen kérdéseit vizsgálta. Tevékenysége része volt annak az 1848 után határozott önvédelmi jelleget öltő folyamatnak, amely a magyar önállóságot „elöröklő”, abszolutisztikus politika ellensúlyozása céljából átfogó, magyar történelmi mitológia létrehozására törekedett. E mitológiaépítkezés jórészt a bibliai és hazai események közti párhuzamvonás sok évszázados, nemzetközi hagyományát folytatta.
Aba-Novák Vilmos: Szent Ferenc a madaraknak prédikál, hung-art.hu
Nemcsak egy-egy ótestamentumi és jelenkori esemény között teremtett szakrális kapcsolatot, hanem a jelenkori, újabb szakralitáshoz is további, megszentelendő analógiákat keresett a hazai történelemben. Gerő András írja, hogy például a Kossuthot övező kultikus tisztelet nemcsak Mózes, hanem Rákóczi személyével is egybekapcsolta a forradalom vezetőjét, akit valósággal a kuruc fejedelem reinkarnációjának tekintettek.[37] E korabeli ötlettel összhangban, pár hónappal az első,
1848-as Toldi estéje után, Arany is megírta Rákóczi kurucainak feltámadás-történetét.
nyíltabban beszélhet a költő
A rodostói temető című költeményét akár a Toldi-mű eszmei összefoglalásának is tekinthetjük, amelyben az epikáról lírára váltás és a cenzurális kötöttségek megszűnése következtében sokkal nyíltabban beszélhet a költő. Az általa megidézett fejedelem „az utolsó ítélet kürtjé”-vel ébresztgeti társait, akik a frissen kivívott szabadság beköszöntével szintén részt vesznek a zsarnokság maradványainak eltakarításában.
„Fel, fel, ti halottak, éjféli menetre!
Rákóczi Ferenc hí, a szabadság lelke.” […]
Mintha most riadna serkentőt az a kürt,
Mellyel idéz majd az utolsó ítélet […]
„Miért búslakodtok, némán vesztegelve?” […]
„Nincs többé bilincsen a szabadság nyelve,
Mint az ég haragja, oly hangosan szólhat,
Hogy, mint nyárfa lombja, mit az ősz letarlott,
Reszketve lehulljon, ha ki van még, zsarnok.”[38]
A megszólított társak ugyanúgy kilépnek sírjukból, mint a nemrég segítségül hívott öreg bajnok (vagy a Toldi estéjében 1854-re megjelenő Szent László). A két mű hőseinek helyváltoztatása is összhangban van „szellemtesti” lényegükkel. A fejedelem hívei természetesen a levegőben, a széltől sodorva közlekednek. Toldi, ígéretéhez híven, szintén „lélekként” jelenik meg a tetthelyen (vö. „De a lelke ott lesz a viadaltéren” I/39; E’ bizony „a meghalt Toldi Miklós lelke”, III/23), s onnan ugyancsak szélfúvásban, földi nyomot nem hagyva távozik. Íme, a két azonos jellegű, „szél söpörte” lélekvonulás:
Fel, fel! És mint vésztől űzőbe vett felleg,
Gyorsan úsz az égen a kicsinyded tábor;
Szellemtestöket, mint lobogó lángnyelvet,
El-elkapja mintegy a szél s viszi távol.
Majd halomra sepri, majd elmossa őket,
Valamint a félénk, bujdosó felhőket.[39]
Toldi elül, Bence utána csendesen,
Nem dobban az úton lovaik lába sem,
Körme sík homokba csuklóig lehalad,
Nyom előttük sincsen, utánok sem marad;
Ha maradna is, azt mindjárt egyenlőre
Söpri az éjszaki szélnek fölözője.
(Toldi estéje, IV/1)
Az utódoknak nyújtott támogatás szintén túlvilági, lelki természetű segítség, amely a számvető ész földi aggodalmait felülírva, az emberhez egyedül méltó szabadságot jelöli meg a legszentebb értéknek:
Túlvilági álom ez – nem szabad holnap
Emlékezni rája gyönge halandónak.
De nyomát bevési a lélekbe, mélyen,
Oda, honnan a vágy, a sejtelmek jőnek,
Mik diadalt ülnek a számvető észen
És megváltoztatják rendjét az időnek,
Hogy megáll az elme, mint egy bomlott gépely
S bámulja a lelket csodás ösztönével. […]
Föltámad az élet,
És él a halál:
Pajzsán a szabadság
Szent címere áll.[40]
Aba-Novák Vilmos: Eremiták, hung-art.hu
Arany eposzának magyarjai fellázadnak a szabad címerüket elöröklő, „bitang kalandor” ellen (Toldi estéje II/6, 8, 9, 11), és „örvendő lelkek”-ként ünneplik e szentség megoltalmazóját. (IV/26) Az udvar „civilizált” apródjai durván megalázzák és egyre kihívóbban provokálják ezt a már ifjú korában sem „galambepéjű”[41] védelmezőt. Vajon mit tehet ilyenkor egy mózesi vérmérsékletű, „iszonyú barát”,[42] „kit ma képzelnétek Isten haragjának”? Azt, amit az ifjú Mózes és az öreg Toldi is cselekszik: „tüzes ítéletként” csap le a szentségtörőkre.[43] Olyanformán, ahogy erre a maga eposzi tiszte is kötelezi egy „fensőbb világrend földi végrehajtóját”.[44]
végzetes nyakleves
Szekularizált ifjúkorunk iskolai magyarázatai „ismételt gyilkosságnak” minősítették ezt a sajnálatos cselekedetet. A korabeli, „földies” szóhasználattal nevezhették volna „makarenkói pofonnak” is, amelyet ez esetben egy ősz lovagtól kellett elszenvednie néhány vele pimaszkodó ifjoncnak: „De jaj, aki kezdi! de jaj, aki fújja! / Egyet kanyarodik Toldi menteujja: / Rendre dől az apród, mint a zöld fű nyáron, / Sok fiú megsérül, szörnyet is hal három.” (V/17) E végzetes nyakleves kárvallottjai a király apródjai, tehát olyan nemes ifjak, akik maguk is lovagnak készülnek, és akiket egykor a királyi udvarban készítettek fel testileg és szellemileg a lovaggá ütésre. E felkészülés során meg kellett tanulniuk lovagolni, vívni, nyilazni, úszni, vadászni, sakkozni és énekelni, és el kellett sajátítaniuk a lovagi torna és a lovagi erkölcs szabályait. Az utóbbiakban nemcsak a hit oltalmazása és a felszentelt uralkodó iránti hűség, hanem a gyengék és az elesettek védelme meg az adott szó szentsége is benne foglaltatott. A tizennégy éves korát betöltő apród nemsokára fegyverhordozóként kísérte urát a csatába. Lovaggá ütésekor az őt avató mester pofonját még el kellett viselnie, de a továbbiakban nem tűrhette a megaláztatást.
Vajon ki szerepelt lovaghoz méltóbban az Arany áltat elmesélt lovagi „elővizsgán” – az idő előtt nyugdíjazott bajnok, vagy az őt heccelő, ifjú lovagjelöltek? A kérdés eldöntéséhez ajánlott irodalom ez esetben a költő 1850-ben írt, Hecc, hecc! című költeménye, amely ugyanúgy egy „bika–kutyafalka” küzdelmet jelenít meg, mint az 1848-as változat „Toldi–apródok” összetűzését leíró, részletes eposzi hasonlat:
[Toldi] Nem szerette volna, hogy ő vesse békét,
A fickók azonban csak nem hagynak békét:
Körülcsípkedik, mint a csaholó ebek […]
A legénység hátrál, szétfutkos előle,
Mintha porkapáló fene bika jőne.[45]
Aba-Novák Vilmos: Szent Jakab (Az Utolsó ítélet a jászszentandrási plébániatemplomban, részlet), hung-art.hu
A forradalom leverése után és az 1854-es változat előtt írt költemény alkotója mintha az életéért küzdő bika pártján állna:
HECC, HECC!
Utcahosszat bőg a szegény marha,
Nincsen kedve menni vágópadra.
Kínosan küzd öt-hat szelindekkel:
Életiért még öklelni is mer!
Gyepű megűl vicsori szomszédok
Gyönyörködve nézik a játékot…
A mészáros ebeit kapatja,
Ráadásul magát is mulatja.
A nehezebb felfogású utódok számára Arany mindenesetre a vers mellé ír egy rövid, de fontos megjegyzést: „A Haynau világra.”[46]