fbpx
Fenákel Judit

SZENILIS ÁLOM

2005 november

SZENILIS ÁLOM

Diplomaosztás vagy doktorrá avatás? Valamilyen exkluzív esemény volt, felvonult a család, hemzsegtek a jó barátok, bár egyetlen ismerős arcra se emlékeztem, de tudtam, hogy az ünnepelt, őt se láttam, közeli hozzátartozói között vagyok, magam is tartoztam valahogyan az ünnepelthez, nekem is szólt az ebédmeghívás, de még nem döntöttem, helyet foglalok-e a terített asztalnál, vagy inkább hazasietek a férjemhez, aki otthon maradt, nem tudom, miért, az ebédjét ugyan elkészítettem, a borjúpörkölt bent hűsölt  a frizsiderben, csak hát elfelejtettem szólni, hogy miből mennyit, és tésztát is talál a konyhaszekrényben, aztán mégis arra gondoltam, maradok talán illendőségből és  kíváncsiságból, érdekelt ez a sok ismeretlenül ismerős arc, kósza, körvonaltalan emlékeket ébresztettek bennem a ruhakivágások, illatok, székeken felejtett retikülök, persze előbb telefonálnom kell, felhívni a férjemet, hogy a pörkölt a hűtőben, a tészta a konyhaszekrényben, és ha befőttet kíván? Keresni kezdtem a mobiltelefont, a veronai táskám volt velem, amit tulajdonképpen Velencében vettem, de a szállásunk Veronában volt, mostanában a veronai táskát hordtam, barna és fekete bőrtáska, mindenféle ruhához illik, az alkalmihoz is, amit most viseltem, fekete gyapjúzsorzsett, elöl diszkrét csipkebetét, soha ilyesmit nem vettem magamra azelőtt, csipkebetét rajtam, kinyitottam a veronai táskát, ami közepes méretű, nem olyan mélységes mély tarisznya, amilyeneket megszoktam, de azért elég sok lomot képes elnyelni, mindenféle szükséges és teljességgel fölösleges holmit, amit lustaságból vagy feledékenységből gyűjtögettem benne, de annyira mégsem tágas, hogy egy mobiltelefon, akármilyen kicsi, elvesszen benne, úgyhogy kezdtem kirakodni a közepes méretű veronai táskámból, előbb a duzzadt kulcscsomót, rajta a régi lakásunk postaládakulcsa, egy ismeretlen rendeltetésű kéttollú kulcs meg más csecsebecsék, aztán a gyógyszereket, ezekre szükségem lesz ebéd után, gyűrött papírzsebkendőket, tetejét vesztett rúzst, rég belekövesedett a festék, tollakat, mert mindig elfelejtem, hogy tegnap is beledobtam egy tollat meg tegnapelőtt is, nyilván  azelőtt is, összesen három golyóstoll gurult elő a veronai táskámból a kis asztalkára, amire a táskám tartalmát kiürítettem, a telefonos füzetemet a behajtott szélű csekkekkel, állandó jelenlétük figyelmeztet, nehogy elfelejtsem befizetni, most is három lapul benne, még az exkluzív ünnepség előtt akartam velük a posta felé kerülni, csak hát elfelejtettem, és másik úton jutottam el az ünnepség színhelyére, talán a régi bölcsészkarra, nyilván úgy számítottam, hogy beszaladok a Petőfi Sándor utcai postára, ott ugyan mindig hosszú sorok kanyarognak az ablakok előtt, de kitelt volna az időmből, ha az egészet el nem felejtem, ezért az ünnepségre is korábban érkeztem, akkor kaptam észbe, hogy a postát kihagytam, kihalásztam a dagadt pénztárcát is, ami nem a pénztől, hanem a befizetett csekkektől, tisztítócéduláktól, kis cetlikre firkált emlékeztetőktől, blokkoktól hízott kövérre, és folyton beszorult a telefonos füzet meg a cipzáros kis neszesszer közé, hihetetlen, hogy ez a rengeteg vacak mind belefért a veronai táskámba, egész halom emelkedett már az asztalkán, de a furcsaságok még ezután kerültek elő, csak bámultam az alumínium színű fémszerkezetet, ami egy diktafon vagy mi belső része lehetett, persze azt inkább műanyagból készítik, de ez az eltérés fel sem tűnt, nem is volt időm töprengeni rajta, mert újabb azonosíthatatlan tárgyak, így mondják azokban az űrfilmekben, amiket sosincs türelmem végignézni, mert csöppet sem érdekel a földönkívüliek ármánya, mikor nem tudok betelni a földiek aljasságával, a földönkívüliekre már se időm, se  képzelőerőm, de az mindenképpen készületlenül ért, hogy a kis barna-fekete veronai táskámból egymás után húzom elő a semmihez nem hasonlítható szerkentyűket, amelyek hosszú kábeleket vonszolnak magukkal, és hiába pakolok és pakolok, a táska sehogy se akar kiürülni, a mobiltelefon viszont, ami csak utólag, mert akkor egészen elfeledkeztem róla, hogy tulajdonképpen a telefon kedvéért, azért hogy hazaszóljak a pörkölt és a hozzávaló tészta miatt, és már arra se emlékeztem, hogy egy exkluzív társadalmi eseményen, doktorráavatás vagy diplomaosztás, tört rám ez a megmagyarázhatatlan rohama az öregségnek.

kép | Spyros Papaspyropoulos, flickr.com