Hollós Máté

SZEMÉLYRE SZABOTTAN

HORGAS BÉLA VERSÉHEZ

SZEMÉLYRE SZABOTTAN

SZERŰ
Török Sándor századik születésnapjára

Ki-kirajzolódás, árnyas
Szem-iriszben?
(TÓTH ESZTER: Dobbantás)

Élet és halál egyként -szerű-e nem tudom a
választ nem tudta megértetni
velem az antropozófia szép meséivel ő sem
mikor még nap mint nap összefonódtak
történeteink szálai a hatvanas évek derekától
a Szalay utcai meg a Thököly úti
szerkesztőségben és úgy tűnik föl ma előttem
különbözőségünk most már fix pont marad nem
változnak nézeteink de mi ez a világító
egybevágások mögött szóra bíró kérdező
erő az idő ahogy nő vagy zsugorodik vadul
a kor irgalmatlanul relativizáló tényeivel sem
halványíthatja el amit tőle kaptam mindegy is
minek nevezem aránynak-e a jó iránt az
érzékekben ő föltételezte hogy pedzem erre
játszott (varázsló) egyenesen személyemre szabott
értelemben. Szeretném itt
az alkalom tákolta térben időben
szem-írisz-rajzban megerősíteni -szerűségeink közös
szálait dokumentálni hogy megvan nálam az a
valami gilikoti nem ragadt bele a béljós(nők)
sarába nem fújta szét a kozmikus ürességbe gonosz
világhuzat ellene mondom.

 

Életszerű, vagy inkább álomszerű, ha egy költő legközelebbi nem-rokonom századik születésnapját köszönti, s versének mottójául legközelebbi rokonom, Édesanyám verséből idéz?

Török Sándor nevét megőrzi néhány már eddig klasszikussá vált műve, s ma még sokan vannak, akik szeretettel emlegetik 33 esztendeje eltávozott személyiségét: szűkebb és tágabb körű jótetteit, általam néha túlzónak ítélt keresztényi megbocsájtását, mély humorát. A mottó pedig Tóth Eszter Dobbantás című költeményéből az emlékezetben őrződés megmaradás-képét idézi föl. (A vers csattanója az örökkévalóság: Testetlen is, oly iszonyú / bagyulátlan / a tomboló űrben, bármíly / csóró nonfigurában / ne én tovább? / Nem hiszem.)

finoman megkínálta

Ez minden vallási hit alapja, de ilyen „tudományos” megfogalmazásban Tóth Eszternél – a Török Sándoréval azonos szellemben – nyilvánvalóan az antropozófia tanulmányozásából, műveléséből fakad. Török Sándor az 1930-as évektől foglalkozott e szellemtudománnyal. Olvasói révén ismerkedett meg vele, akik gyerekmeséiben az antropozófia tartalmait vélték felfedezni, ő meg aztán mindenkivel, akivel összehozta a sors, kész volt megosztani a tanultakat, megtapasztaltakat. Nem mániákusan öntötte a közléseket, finoman megkínálta a barátot, ismerőst, aki alkata, világnézete szerint felszínesen vagy elmélyülten tudomásul vett valamit. Nekem, aki afféle pótgyerek voltam Török Sándoréknál – ez „burokban születésem” egyik eleme – kamaszkoromig egy szót sem szólt az antropozófiáról (miként Anyám sem), mert tudták, hogy Édesapám nem venné szívesen. Akkor érkezett témáink közé, amikor 14–15 évesen a világ „végső kérdéseit” kezdtem feszegetni, s addig tartott, amíg nem éreztem, hogy az elméletből következő gyakorlatok lelkemen és gondolkodásomon „erőszakot tennének”.

A Szerű gondolatgörgetegéből pontosan kiolvasom, hogy Horgas Béla is „megkínáltatott”, „kóstolt”, ellentétbe került, s a Török Sándorral való barátság leghalványabb sérülése nélkül távozott a kínálásból. Távozott? Talán nem ezt mondja a vers: „…a kor irgalmatlanul relativizáló tényeivel / sem halványíthatja el amit tőle kaptam / mindegy is minek nevezem aránynak-e a / jó iránt az érzékekben ő föltételezte / hogy pedzem erre játszott (varázsló) / egyenesen személyemre szabott értelemben.” Török Sándor csakugyan „varázsló” volt, mint híres meséjének főszereplője, Csilicsala. A hites varázsló, aki „hívásra azonnal megjelenik, hívás nélkül egy kicsivel előbb”, megadta a szükséges segítséget a tűzre rossz fát tévő kisdiák „barátjának”, Balogh Gyuszinak, de a „varázs-hűhó” jegyében nem változtatott az élet valós tényein. Nem oldotta meg a kisfiú által „elbaltázott” dolgokat a varázs „erejével”, nem azt a mintát kínálta, hogy nekünk semmi dolgunk, a varázsló – az antropozófia fogalomhasználatával a felettünk álló angyal, arkangyal, szeráf, kerub stb. – majd segít. Török Sándor a bajukban hozzá fordulókat is arra terelte, ahol maguk juthattak a megoldáshoz. „Személyre szabott értelemben.” (Ha saját szavaimmal értelmezném: a csodához nem a várás, hanem a fogadásra készülés kell.)

„Szeretném itt / az alkalom tákolta térben időben / szem-írisz-rajzban megerősíteni -szerűségeink közös / szálait dokumentálni…” Horgas Béla tehát nem elvet, hanem beépít. Arról, hogy érintetlen maradt az antropozófiától és Török Sándortól, nem írt volna verset. Az nem lett volna élménye, hát még költői mondanivalója. Horgas őrzi a Török Sándorral folytatott beszélgetések, viták emlékét, „megvan nálam az a bizonyos gilikoti” – utal megint csak egy Török Sándor-i mesemotívumra, az „árnyas szem-íriszben” keresi a szeretett barát alakját, s az általa képviselt szellemi világot. Megeshet: nem konkrétan megrajzolhatót talál. De a titok nem gyengítő, hanem erősítő tényező. Amikor valami nem az, hanem csak olyan, mint – szerű…

kép | shutterstock.com