SZEM ÉS KÉZ
2000 november
Mostanában egyre gyakrabban fordulok meg szép lakásokban. Nem gazdag lakásokra gondolok – akiket én meg-meglátogatok, a kortársaim vagy a nálam fiatalabbak, sem nagy jövedelemmel, sem gazdag örökséggel nem rendelkeznek. De akiket barátaimnak érzek, azoknál egyre többet látok abból, amit gyerekkori képzeteim alapján otthonnak tartok, sőt, talán még meghittebb, még melegebb otthonokat is.
Megéltem az időt, amikor a háború jóformán az egész környezetet lerombolta, amiben addig éltem. Lassan szereztük, felépítettük, berendeztük az újat, amiben, különböző változásokkal, cserékkel, hol egy szobával többen, hol meg újra kevesebben, jóformán egész életünket végigéltük, ahol már generációk nőttek fel, az ötvenes-hatvanas évek sivár bútorai, uniformizált konyhái, a célszerűség jegyében berendezett szobák falai között. Pedig ezek a mindig sivárnak maradó szobák lassan-lassan dísztárgyakkal is benépesültek, a karácsonyi, névnapi ajándékozások mindinkább divattá váltak, a munkahelyi nőnapokból, évente körben forgó névnapi köszöntésekből lassan megteltek az üveges polcok: halakkal, vázákkal, tálacskákkal, melyekhez akár tetszett a megajándékozottnak, akár nem, emlékek fűződtek, vagy csak az illendőség kívánta, hogy megtartsuk azokat. Megszoktuk, egyiket-másikat meg is szerettük, az ajándék igazi sugárzása azonban sohasem szállt fel belőlük. Díszítettek, de nem melegítettek, a lakás talán színesebb, dekoratívabb lett tőlük, de semmivel sem otthonosabb.
szívmelengető apróságok
Most, a legutóbbi időben érzem meg barátaim lakásában – és talán a magaméban is – az otthonosságot. Akárcsak a civilizáció, az urbanizáció következtében érzékszerveink, kezünk és lábunk, úgy kezdett sorvadozni századunk második felében otthonteremtő képességünk. Túl sokat kaptunk készen – mint a gyaloglás helyett a járműveket, úgy használtuk lakásunkban a készen kapott dolgokat. A szem és kéz használat híján sorvadozni kezdett, és vele a fantázia, az ötletesség, a szívmelengető apróságok megkívánása. Különös összefüggés, melyet röntgenezési gyakorlatomban is megfigyeltem: a látást gyakran megelőzi a kéz ügyessége, a térérzékeléshez és a tér fantáziával betöltéséhez elsősorban a kéz munkájára, az ujjak érzékelésére, a tapintás és a foglalkoztatás lehetőségére van szükségünk. Mostanában rajzokat látok, melyeket nem azért rögzítettek rajzszögekkel a falra, mert másra nem tellett, hanem mert felismerték a stílus-megkívánta szükségletet. Barna csomagolópapírokat, melyeken németalföldi mesterek vöröses képei meghitt barnás árnyalatba borítják a lakást. Egy-egy gyertyát, aminek színét nagy gonddal keresték a maradékból szabott asztalterítőhöz. Viszonylag olcsó fonott karosszéket, melyet egy-egy párna olyan vendégmarasztalóvá formál, hogy benne megindul a gondolatok folyama és a beszélgetések medre egyre mélyül és szélesedik.
A kreativitástól fosztották meg az én nemzedékemet, és az emberi szellem és az emberi test kreativitás-szükséglete, úgy látszik, amint egy résnyi hely mutatkozik a kövek és betontömbök kopaszságában, újra feléled, és újra működni kezd. (Remélem, nem kell külön említenem, hogy itt távolról sem a gazdasági kreativitás elkoptatott és meghamisított fogalmáról beszélek.)
személyes üzenet
Világéletemben borúlátó voltam. Valószínűleg öröklötten is, de nemcsak a saját életem, hanem a huszadik század fejlődése (vagy inkább benne az emberiség, még inkább az emberség hanyatlása) kényszerűen töltött el a legmélyebb pesszimizmussal. Nem mondhatom, hogy ebben az általános meggyőződésemben változtam. De talán már a végső kétségbeesésben, végső lemondásban válik az ember szeme fogékonyabbá, a halálra várás pillanatait (itt most nem magamról beszélek) igyekszik valami felvillanyozóan személyes üzenettel kitölteni. Talán ezért fordul befelé, otthonába, melyet lassan sikerül kitágítania, legalább érzésben újra belaknia ezt a pusztuló Földet. Vagy akár az állatok, halálához keresi a rejtett zugot, melyet még egyszer, utoljára emberinek érezhet?
„Az az otthonunk, ahonnét elindultunk” – írja Eliot a Négy kvartettben. De azt hiszem, amíg él, mindaddig reménykedik. Az otthon a remény virágcserepe.