SZÉLJEGYZET IRODALMI VALÓSZÍNŰSÉG-SZÁMÍTÁSUNKHOZ

Élet és művészet. Valóság és művészet. Tény és fikció. Valószínű és valószínűtlen. Realizmus és nem realizmus. Egymást nem fedő, de egymást mégiscsak hívó oppozíciók.

Ma igen kedvelt fogás az irodalomban a tény és a fikció határának spiritualizálása. Jól ismert eljárása ez például Luis Borgesnek, akinek esszénovelláiról önkéntelenül el akarjuk dönteni, hogy mi az ontológiai helyi értékük. Sokadik-szövegét olvasva is kívánjuk, mégiscsak derüljön ki: esszé-e az vagy novella. Bár ismerjük az írót, világérzékelésünk berzenkedik a hosszasan kitartott lebegtetés, a gnoszeológiai bizonytalanság ellen, s Umberto Ecónak, Danilo Kišnek is neki-nekiszögezzük a kérdést, meddig tart nála a valóság, s honnan jön működésbe a fantáziája. Mindhárman bőségesen kommentálják, amit tesznek; Eco már A rózsa neve utószavában leleplezi magát, s aztán még hatszor bevezet a fikció erdejébe. A téma súlyos összefoglalása Kiš Anatómiai lecke című könyve, amely kifakadás, magyarázkodás, védő- és vádbeszéd, pamflet; a problémát emberileg és irodalomelméletileg sokoldalúan, már-már mániákusan körüljáró, a szerző igazát több szinten argumentáló írásmű. Megkerülhetetlen darabja a fikció–valóság mai teoretikus irodalmának. Szerzője a könyvet főművének tartja, s ha ezt a kijelölést nem is kell feltétlenül elfogadni, az tény, hogy jelentős olvasmány. Bárcsak minden, a rosszindulat és a tudatlanság szimbiózisára épülő lejáratás ilyen választ kaphatna!

beavatkozik az életbe

A témát Kiš aktuálisan kimerítette, mégsem kell különösebb tehetség ahhoz, hogy megjósoljuk: ugyanúgy folytatódik a sor, hiszen mindig lesznek, akik nem tűrik, hogy a fikció behatoljon valóságukba. Ez nem is csoda; veszélyessé válhat az irodalom, ha beavatkozik az életbe. Etikai kérdéseket is felvet a félig tényeken, félig a képzeleten alapuló írásmű. Az eltulajdonító, hamisító, újraíró, másoló esztétikai játék bármilyen kimunkált hipotézisen nyugszik is, konkrét esetben érzékenységet, érdeket sérthet. Örök perpatvar származik abból, ha sajátnak tartott szövegét valaki jelöletlenül más neve alatt látja viszont. Modalitást, s akár értéket is vált egy textus, ha irodalomként – ráadásul híres szerző neve alatt — nyomtatják ki. (Nemrégiben egy hallgatóm, Fehérvári Tamás ezt a gondolatmenetet vitte végig dolgozatában Csehov Egy ismeretlen elbeszélése című műve kapcsán. Azzal a hipotézissel játszott, hogy a szöveg belülről olyan elvarratlan, amely egy státuszváltás feltételezésével ér fel és nyer értelmet. Ez pedig annak a félkomoly ötletnek a valószínűsítése, hogy Csehov orvosi dossziéjából egy beteg esetleírása átcsúszott az irodalmi paksamétába…) Linda Hutche-on is beszámol (magyarul a Helikon 1983-as számában) egy sajtópolémiáról, amely D. M. Thomas A fehér szálloda című regénye körül alakult ki. Az író általános érvényű, fiktív leírásait Babij Jár egyetlen túlélőjének valós tanúvallomásába futtatja, s bár nem rejtegeti e tényt, a szerzői jog romantikus alapú eredetiség-felfogása kapcsán vitapartnerei vehemensen cáfolják nézeteit és gyakorlatát.

Koronként máshol érzékelhető a valóság és a fikció határvonala. Más és más például a „talált kézirat” toposzának helyi értéke. A szerző bujkálása, saját személyének elhatárolása a közlendőtől eredetileg önvédelmi aktus – mára (gyakran) ravasz narrációs keretjáték. A valószerű, a fiktív, a költői és a valóságos kategóriáinak elkülönítésére számos elmélet épül. A jól használható irodalmi referenciák közt főként Balassa Péter szokta idézni Hermann Hesse Üveggyöngyjátékát. „… emmi sem szegül annyira ellene a szóban való ábrázolásnak, s mégis mit sem szükségesebb úgy az emberek szeme elé állítani, mint az olyasféle dolgokat, melyeknek létezése nem bizonyítható s nem is valószínű, de épp ezáltal, hogy jóravaló és lelkiismeretes emberek bizonyos mértékig létező dolgokként tárgyalják őket, egy lépéssel közelebb visznek létükhöz és megszületésük lehetőségéhez”. A nagyregény alfája és omegája, a titokzatos, megragadhatatlan, ezer alakban megjelenő; a zeneszerszám kézzelfogható realitásként és a szellemi szférák integrációjaként is elgondolható, de a bekerítések közül kisikló entitás olyasféle fikció, amelyet már-már realitásnak, legalábbis valószínűnek gondolunk. Talán nem létezik olyan olvasója a regénynek, akit a hosszas, komoly, szakszerűen részletező „tudománytörténeti bevezetés” ne ingatna meg annak tudatában, hogy fiktív tárggyal ismertetik össze. A megtanult és elsajátított, hagyománytörténetünk által verifikált: saját múltunkként, európai tradíciónkként, identitásunkként felfogott részletek, tények, tudományterületek, helyszínek – és elsősorban NEVEK azok, amelyeknek a hitelessége kiterjed a környezetükben lévő más elemek státuszának önkéntelen meghatározására. A történelmiekkel együtt szerepeltetett fiktív alakok, tények, ha lélektanilag koherensnek tűnik a létrehozott világalakzat, s a kor érzékelése alapján valószínűnek a cselekmény, a realizmus hatását keltik. E terminusról gondolkodni egyet jelent kultúránk kardinális kérdéseinek újrafelvetésével. A történeti és a kortól független realizmusok viszonyának kidolgozása még várat magára. Jobbára első, fésületlen benyomásunkra hagyatkozva mondjuk századunkbeli műről, hogy „realista”. Ha mégis meg kellene határozni, azt mondanám, hogy olyan bizalomteli szemléletet és hevületet értek a realizmuson, mely szerint a világ átlátható, értelmezhető, s ennek jegyében le is írható; részleteinek rajzolata az egészről ad képet, minthogy szervesen átnő abba. Kiegyensúlyozott, sok szempontú, mégis objektív narráció, a világ „reális” (nehéz nem idézőjelbe tenni!) arányait tükröző kompozíció jellemzi.

autentikus élet

Mint az orosz irodalom kutatóját arra kértek a Liget szerkesztői, hogy A Mester és Margaritával kapcsolatban írjak arról, hogyan viszonyul egymáshoz a valós és a fiktív. Bár ezt a művet nem tartom a fentiekhez hasonlóan áldokumentarista vagy kvázifikciós alkotásnak (hiszen a szöveg egésze nem igyekszik elhitetni velünk például azt, hogy előkerült egy új evangélium), a mű gyönyörű példája a mély realitásnak, mely a hamisságok meghaladásával lehetőséget ad a látszatok világától eltávolodó szellemi mozgásra, és az új valószínűség irányába mutat. A fantasztikum befogadása teremt lehetőséget a valóság megtapasztalására. Az orosz irodalmat általában is jellemzi a másféle realitás keresése. A múlt század klasszikus orosz realizmusa például – ezt gondolom – elsősorban lélektani meghatározottságú. Tolsztoj (a nyugat-európai sémához hívebben) történeti-társadalmi összefüggésekben is elhelyezi ugyan tárgyát, Dosztojevszkij életművét azonban az ember pszichológiájának elszánt feltárása, a belső világ realitásának megalkotása érvényesítheti realizmusként is. Az orosz szimbolizmus manifesztumokban hirdeti a transzcendensről mint a realitás realitásáról szóló tanítást. Bulgakov nagyregényében is a látszatok leleplezése folyik. Aki leleplezést akar a Varietészínházban, azt szaván fogják, és valóban – leleplezik. Visszafordítják a saját életvilágába, amihez neki, a számonkérőnek látszólag nincs köze. A szerencsétlen hozzászóló csak a trükköt: a tőle független, rajta kívülálló, számára veszélytelennek vélt külvilágot akarta megismerni, de – mint kiderül – minden visszahárul ránk, hiszen a világnak nincs a szubjektumot elkerülő, alapvetően nem érintő dimenziója. Az embereknek rá kell döbbenniük: frázisaikban ott az elfeledett, eltagadott, elhazudott valóság. Szófordulataikban még jelen van Isten és az ördög, dokumentumaikon ott Dosztojevszkij neve, vicceikben Puskinon élcelődnek – a megnevezettek, a hanyagul érintettek ismerete nélkül. Woland, aki csak első ránézésre tűnik ördögnek, arra hivatott, hogy a moszkvaiakat visszatérítse saját valóságukhoz, s ezáltal önmagukhoz. Ő és kompániája, a színhelyek, ahol megfordulnak s az általuk gerjesztett események azok számára lesznek befogadhatóvá, akik rendelkeznek magukban az imaginárius^[1] érzékével. Az válik közülük a regény mércéjével érvényessé, aki képes a váratlan, a hihetetlen, a példátlannak tűnő, a hétköznapi megszokással ellentétes és ütköző jelenségek befogadására. Elég, ha csírájában van meg valakiben a fogékonyság (l. Hontalan Iván esetét), így is részesülhet a beavatásban. A közönséges, fantáziátlan, hagyományait elfojtó és eltörlő, a minden irányú kilengést büntető, a szokatlant eleve elutasító Moszkva olyan valóságot jelent, ami alapvetően redukált. A vele elégedetlenek, az újra nyitottak azonban összetalálkozhatnak Woland segítségével, megismerhetik a különös történetet, s részesei lehetnek a koincidencia élményének (az egybeesés csodáját hívják így a regény nyelvén). Aki hagyja, hogy megérintse a másféleség, kiállta a próbát és esélyt nyer az autentikus életre. A Mester regénye kétszeresen is más: különbözik a bibliai történettől és különbözik a moszkvaiak aktuális tudattartalmaitól. Reálisan létezőknek e regényben tehát azok tekinthetők, akik képesek szóba állni az idegennel. Tipikusan hamis mester a könyv első lapján megjelenő lapszerkesztő, Berlioz. Pozitivista tudós módjára már ismeri a mitológiákat és az evangéliumokat, majd meghallgathatja Woland verzióját is, és mindezt együtt meggyőződésesen visszautasítja, mert nem tekinti létezőknek, valóságosaknak, mindössze mesének, üres kitalálásnak titulálja a köznapival ellentétes tapasztalatot megfogalmazó történeteket. (Tudja, de nem hiszi, tudja, de nem érti, ismeri, de nem hat rá.) Fejének törvényszerűen le is kell hullnia, mert nem arra használta, amire – a regény értékrendje szerint – az emberi fej hivatott. (Akik kíváncsiak, s hagyják, hogy a hallottak megszólaltassák bennük az ősi történeteket, önismeretre tehetnek szert, s elnyerik a jogot a vezeklésre, megtisztulásra, eltalálhatnak múltjukhoz, kultúrájukhoz, s közelítenek az emberi transzcendenciához.)

Megejtő vonása Bulgakov regényének, hogy míg első olvasásban a Mester alkotásának apokrif, irodalmi, a bibliaiaktól különböző volta a meghatározó, a későbbi olvasatok és kutatások során egyre nyilvánvalóbbá válik a visszatérés az eredetekhez. Már nem az evangéliumi változatoktól történő eltérés lesz érdekes; a belső regény egyre inkább azok kiegészítőjeként, más szempontú átírásaként, békés társaként értelmeződik. A fanatikus, értetlen, bután vagy rosszindulatúan hamisító Lévi Mátéról is kiderülhet: krónikája (mely látszólag az elutasított Máté-evangéliumot jelképezi) nemcsak hogy beleépül a regénybeli szent szövegbe, hanem indukálja, át-átszövi azt. De ennél is többről van szó; hívja, termékeny félreértéseivel (,,a gyávaság a legnagyobb bűn” – ezt adja Jesua szájába) létrehozza a külső valóságból ismert Máté-evangéliumot.

A realitás szintjei Bulgakov regényében tehát számosak, a szent szöveg és az apokrif viszonya sem egyértelmű. Az igazság pedig nem várt, metsző, ember-léptékű.

„… Mi az igazság? …

– Az igazság mindenekelőtt az, hogy tenéked, hégemón, fáj a fejed…”

1. KISS Ilona: Szabadság és nyugalom. Etika és poétika „A Mester és Margaritá”-ban. Medvetánc 1. (1988). ↑

kép | shutterstock.com