SZEG ÉS VÉG

(Egy „utolsó” lehetőségről: és amerre zárult és amerre tárult)

1. Lazább kitekintés (I.)

Cím alatti megszorításunkból szándékkal mellőztük az „irodalmi” szót. Jóllehet nehezen hihetjük, hogy akkor „az élet” felé tárult volna (az alkalmasint irodalmi zárulással) bármi is.

Szegről-végről nekem az irodalmi élet volt azonban „az élet” az ötvenes-hatvanas évek fordulóján. Kevés szót ejthettem még erről: életnek vagy életpótléknak, dolgok torz foglalatának (kitöltöttségének, zakatolásának, zötykölődésének, gyomorforgatás hullámvasútjának) éreztem-e netán „azokat az éveket”. Nos, 1954-től a gimnáziumban irodalomtanárom Nemes Nagy Ágnes lévén, köréhez több fiatal, nálam részben idősebb kutyakölyök-írótársammal-társnőmmel tartozhatván, keszon volt az élet valami második-valóság terében, az irodalmi élet volt az élet. (Egyetemistaként elbliccelt anyai ebédpénzekből fedezvén könyvvásárlói és – szerény – bulizói szükségleteimet, később idegenvezetőként járulván saját materiális tősgyökerem kialakításához – éhkopp és plusz –, valamint az engem eltartó atyai büdzsé én-már-nem-emlékszem-miféle megtámogatásához.) Mellesleg, N. N. Á. irodalomóráin azok közé tartoztam, aki szegény tanárunkra az idegbajt hozták, valamint az elit, vívmány, „szellemi szeszcsempészet” jeligék és jegyek „alá” tartozó délutáni szemináriumokon sem nagyon vettem részt; ergo hajmeresztő, hogyan „ismerkedtem” mégis Tóth Árpád műfordításaival… a francia modernekkel, mármint a 19. század e fiaival… jó, Kosztolányi válogatott verseit, utószavukat magamban jócskán megbírálván, megvásárolhattam (egy brassói aprópecsenye és egy üveg bor akkori árából). Ellenben ahogy az érettségi közeledett, és N. N. Á.-ra „kezdett jönni” a lelkiismereti ideg, sic, hogy ő engem polgári világban éhkoppot jelentő tanári pályára „hagy térni”, sőt művésszé válni biztat (példájával), hát legalább azon imádkozott (L. Péter barátom közlése), hogy akkor valahogy vegyenek fel az ELTE Bölcsészkarára, és ez álmatlan éjszakákat okozott neki. S. István és B. László „baloldali beállítottságú” professzorok segítségével, meg apám „kormányzósértői múltjával” sikerült végül a KISZ által még nem annyira befolyásolt 1957-es évben az egyetem padjai közé kerülnöm. Itt masszív lógással mindenfajta karrier lehetőségét kizártam; jóllehet az összes nyelvszakos közül – kitűnőre! – elsőül fejeztem be másodéves korunk utáni írásbelinket németből (mások angolból etc. jóval később), ám hogy a nyelvészettel foglalkozást, meg a marxista–lukácsista irodalomelmélet fogalmainak német nyelvű elsajátítását megtagadtam (ettől függetlenül, E. Pista jó szívének köszönhetően, anyagi tősgyökereimet később épp Lukács etc. fordítása révén izmosítottam), az ipari tanulóotthoni nevelőtanárkodásnál (portáskodás) több nem állt ki nekem 1962-ben.

csak az undor kedvéért

Hozzátehetném itt, mert a későbbiek szempontjából relevánssá válik majd: emez egyetemi végzés előtti évet nemcsak a valóság dermedt tudomásulvétele (gyakorlótanítani kell járnom, vége a lógásnak és csavargásnak; mellesleg, hogy ezt írom, 14 napot töltöttem lakásunkban, s még kinézni is csak az undor kedvéért néztem ki: ott, ezeken az utcákon járhatnék én most, Pesten, vagy itt Budán a szép, kopár gesztenyefák – és ha aranyfák, ha hattyúnyakak! – alatt?), nemcsak a rabság ígérete jellemezte-jegyezte, ám a gombfocizás profisága is. Gombfocizásról itt – mutatis mutandis csupán! – nem lesz szó, helyette másról …ám hogy Pilinszky szóképeiről azért vállaltam nyelvészeti dolgozatot, mert nyelvészetből így írásbeliznem nem kellett… ennek oka egyértelmű, ugyebár. Egyedül én kaptam 4-est a dolgozatomra B. professzornál… mindenki más 5-öst kapott. Mármost 1961/62-ben az úgynevezett „Töredék Hamletnek” (Egyetlen) több, számomra ma is érvényes verse megvolt már, így valami alapja lehetett volna egy költői indulásnak (közel 24 évesen), de „történetesen” nem volt; így első társadalmi érvényű sikeremet valóban a gombfocival értem el, a Rádió Klubban, váratlanul fellépvén, az ottani szabályokkal épp hogy ismerkedvén, egy egynapos tornán második helyezést értem el, hamarosan tagja lettem a Rádió, majd a RÖLTEX, megint a Rádió stb. csapatának, igazolt játékos voltam, de a Pilinszky szóképei, egy éjszakám lévén hátra a dolgozat – szakdoga – megírására, eltántorított a 8-as Budapest Bajnokság döntőjétől, s utána már csak alkalmi, beugró szerepet vállaltam klubküzdelmekben, egyéni tornán nem vettem részt. Rákospalotát leszámítva, fővárosunk első hat játékosa közé tartoztam, de úgy, hogy ötödiknél jobb – hiába tagadják ezt udvariasan a hajdani játéktársak – nem lehettem volna.

Ennyi se rossz.

Kapcsolatomat N. N. Á. „körével”, holdudvarával, az általa becsült költőkkel és írókkal természetesen nem ez a lezserség jellemezte (Pilinszky és gombfoci etc.), nem ez.

1. LESZORÍTÁS (I.)

Önmaguk mindenek feletti véleményezői „becsét” mindenben igazolni nem tudó „pályatársaim” (L. Péter épp az ellenkezőjük, bár nem nagyon találkozunk) gyakorta kifogásoltak: mit írsz te annyit „az Ágnesről”, „a Cipiről” (Ottlik), a Mándyról, a Jékelyről, a Kálnokyról, Weöresről (tágabb kör már), Mészölyről (róla alig is írtam), ők rólad jószerén semmit sem írtak.

Mit írtak volna, miért írtak volna? Szegről-végről egy világot adtak nekem, mert szegről-végről egy világ voltak; igaz, hozzá kell tennem, csak szegről-végről. Bár nagyon, de nagyon.

Lássuk ezt, igen röviden, tényszerűen. Kivel hogy, mikor, meddig, mi volt.

Már úgy szerintem. Nem vitairatnak szánom. Nem is erre akarok kilyukadni, nem ennek a „szegnek” a lyukütésére, „végére”. Várjunk azonban.

És persze, nem fogom részletezni a személyes kapcsolatok kezdődését, zárulását, ezek vélhető vagy valós okait. Kezdjük a szépnél.

Természetes, hogy érettségi előtt álló diáknak nagyobb élmény odakeveredni hirtelen a később nagy mestereivé váló, akkor névről is alig ismert illetők széke mellé stb., nagyobb élmény, mint végezni 1962-ben az egyetemen, aztán annyit érzékelni csak, hogy az apádtól örökölt szabadjeggyel utoljára mehettél le szabadon Füredre, baktathattál át, Dosztojevszkijt olvasva, Tihanyba, és így tovább; még ha az idegenvezetés valamiféle (keserves) bohém életet biztosított is tavaszonta-nyaranta. Nem tudom, miért nem vállaltam eleve főfoglalkozásnak. Akkor nem csupán 1971 óta lennék szabadfoglalkozású, hanem 1962-től. Ma nyilván így tennék. Csak hát lehetett-e akkor így tenni? Szüleim befolyásoltak-e? Nem emlékszem. Így volt jó, ahogy lett.

nagy, forró napsütésben

Tény, hogy roppant élmények voltak ezek a Lengyel Balázstól, Nemes Nagy Ágnestől hazahordott Nyugat-könyvek, az illatuk is… meg hogy azon a Vérmezőn mentem haza, ahol ott álltak a költőnő kedves fái etc., és ahogy eljöttem, Ottlik Géza maradt ott, akit akkor ismertem meg; akinek „Hajnali”-kötetét legszebb egyetemi délelőttjeim egyikén vettem meg, 1958 februárjában, nagy, forró napsütésben a Kossuth Lajos utcában egyik előadásról a másikra „sietve”; és akinek „Iskolá”-ját megint a Vérmezőn olvastam, magánórát adni menvén, kis esőszitálásban, így kezdtem el… Múltba süllyedt idők.

Ottliknak az „Iskola” után hosszú levelet írtam. így kezdődött barátságunk, atlétikára-járásunk, hanem erről is annyi szó esett már. N. N. Á. közvetlenebb környezetét Mészöly Miklóséval „lehetett és kellett” felváltanom; lévén mindketten „csavargóbb” alkatok, kóboroljunk együtt, hangzott egy verdikt. Erre nem térek ki. Tágabb társaságokba Mészölyt nem követtem (Belvárosi Kávéház). Szabadságomat sértette volna (számára meg épp a szabadságot jelentette) az ilyesmi. Így alakulnak kiigazíthatatlan ellentmondások, térnek el az utak.

Pilinszkyvel alkalmi találkozásaim voltak csupán – kávéházakban. De megegyeztünk, hogy az „ilyen hosszú távollét” a legelemibb igazságú film (emlékezetét vesztett hadifogoly a háború után nem adhatja szeretteinek azt, amit várnának tőle, holott kész adni „mindent”), és a Paul Anka-sláger „a” nóta. Egyebekben Pilinszky lírájának feldolgozását a magam számára máig sem fejezhettem be (mi az?), és életművének, életének nem minden fordulatát tudom egyforma élményként követni.

Ha még egyetemi társnéim által megismerhetett nagy poétánkat, Jékelyt, a fel-felbukkanó, engem igen megkedvelő, értékelő Kálnokyt ide számítom, meg azt a Mándyt, akinek prózája eleinte komoly próbatétel volt számomra, meg Weöres Sándort sem feledem, akihez Mészöly vitt el, s ahol nagyobb társaságban, kínos hatásra, Pilinszky „hegyesszög-líráját” kezdtem magasztalni, szemben a „teljes kör” poétikai eszményével… ha mindezt összeveszem, csak Szentkuthy és Kassák hiányzott mestereim sorából, bár Kassáknál jártam egyszer, Szentkuthyhoz meg, ha van bennem ilyen kezdeményező szellem, bármikor eljuthattam volna.

De bennem mestergyűjtő, embergyűjtő, trófeás kezdeményező szellem sosem volt. Jóllehet mindenre-mindenkire rászorulhattam volna akkor. Mégis megvoltam a magam lehetőségeinek „szabályai” és törvényei (Mándy) és igényei között egészen jól, és hagytam, alakuljanak a dolgok. Ez jószerén máig sincs másképp, s közben 62 éves lettem.

Megjegyzem, Mándynál mindig azt éreztem („fiacskám, Mándy a filozófiát úgy veszi, mint mi a Teleki téri zsibvásárt, mi meg…” fordítva, tanárnőm), egyetlen érdekes dolgot nem tudnék mondani neki. Ma, némi írországi, angliai, francia és német lóversenytapasztalattal s más egyebekkel, gondolom, el tudnánk társalogni, bár nem várhatnám, hogy „Ivánnak” az arca rezdüljön akár. Lókönyvem talán elolvasná, ő legalább el.

2. LAZÁBB KITEKINTÉS (II.)

Ha leszámítunk két csekélységet:

1. Ottlik Gézával, miután hosszabb ideig szünetelt a szorosabb kapcsolattartás, életének utolsó évében sokszor telefonáltunk össze éjszakánként… ő akkor már nagyon ebül volt, magam túl sokszor is ebek harmincadján, nyolcvanas évek vége… és hogy L. Péter barátommal mintegy „megüzente” Cipi, csak így tovább, mégis, érti ő, a koalákat, a verebeket, a gombfocit (ezt 1972-től végképp a francia kaszinós kártyabajnokság két ligája helyettesíti a Tandori-házban), s hogy megbeszéltük „londonságainkat”;

2. hogy Weöres Sándor halála után fellátogattam, bejelentetlen, na ja, kondoleálni Károlyi Amyhoz, és bort vittem magammal, literest, kabátommal takartam le az előtérben, s míg Károlyi Amy telefonált, ki-kijártam meghúzni a fiaskót, ám utána, taxival a Bazilikához hajtatván, ott a még félig-flaskót egy koldusnak adtam („derűs koldus az életem”, így W. S. mester, kb. így, stílhűség), ha mindezt leszámítjuk, 1966–67-től, sőt, már 1962–63 tájától nem volt érdemlegesnek nevezhető személyes kapcsolatom „en bloc” mestereim körével.

Az érdemi hatás annál maradandóbbnak bizonyult. S nem is lehetett ez másképp. Nem mintha más hatások nem értek volna, más evidenciák nem alakultak volna s alakulnának (alakulnak-e még?) bennem. De az ő jegyük elévülhetetlen maradt.

Nehogy „a művelt nagyközönségnek szánt” összefoglalója legyen ez itt olyasmiknek, amiket könyvekben részletesebben kifejtegettem, hadd mondjam hamarján: igyekszem a zaftot előlötyögtetni csupán. A zaft, mivel mestereim köre, az irodalmi élet, nekem „az élet” fogalmával (és gyakorlatával) volt érdemben egyenértékű (az idegenvezetés lassan ment át később utazásba, a gombfoci kártyabajnoki ligákba, a medvék mindig megvoltak…), a zaft merőben szellemi természetű, írom le borzadva.

Szellemi természetű! Ilyesmit nem mertem volna Mándy jelenlétében mondani.

Meddig lenne sorolható, leszámítva a műfordítás révén szerzett élményeket, ismereteket, felismerés-lehetőségeket etc., s leszámíthatók-e ezek, meddig lenne sorolható a hatások sokasága, melyek az irodalom (és mestereim) révén

1. irodalmi jegyben,

2. élet-jegyben (brr, félnék Mándytól!) értek?

Ezt katalogizálni savanykás feladatnak látszhat, s mégis ez lenne a zaft.

Nemes Nagy Ágnestől a lovak és az angyalok. (A lovak és a madarak.) A madár, ki is az ő vállán ül, s ő eldőlne már nélküle. A fák élménye kevésbé. A szikár versalakítás nem azért, hogy okvetlenül az ő módján, szikáran alakítsam versem, hanem nyilvánvalóan valami jegyként.

Pilinszkytől a tragikum eredendő fogalmát honosította meg magában a szívem. A Van Gogh imája, az Utószó visszahozhatatlanság-tragédiáit, nem feledve, hogy épp Pilinszky beszélt mindig „a kivédett tragédiá”-ról.

madaraim dolgában

Jékely találkozás-és-válás vadromantikáját éreztem felülmúlhatatlannak (főként madaraim dolgában). A gyönyörű dallamot.., melyet akkor is ki kell hallanunk mindenféléből, ha tudjuk, nem ez a dolgok netovábbja.

Mészölyt és Mándyt nehezebben elemezhetném. De Ottlik még keservesebben „tömöríthető”. Hármójuk közül nekem ő az életre szóló feladat, az ő elemzése – semmiképp sem a dicsőítő, védelmező szerepkörében. Hanem Ottlik korszakbéli korlátairól is jócskán tudva, vállalkozásának lehetetlenéről… és hogy mit nem vállalt végső soron.

Egyáltalán, alkalmasint Mészölyt leszámítva, mestereim művészeti ízlésbeli határait igen jól látva. Ezeken nem tudhattak túllépni. Másrészt, ahogy N. N. Á. megfogalmazta: „Fiacskám, maga nem bírja brancsban elképzelni az életet; ezzel szemben…” Nem folytatom, nem részletek kibeszélésére vállalkoztam.

Kálnoky „Szanatóriumi…’’-hangja, leszámítva most a kései nagy életparódiákat, szintén örökre feldolgozandó zengés. Éltem is ihletésével.

Weöresnek a legtöbb dologra van példabeszéde. Más kérdés, költészetének teljes köre helyett nem mégis inkább a hegyesszöget választom-e. De az ő megannyi refrénjével telitűzdelve szintén „a sártortát”. Szentkuthy életművével újabban ismerkedem. Volt még, nagyon is, Berda…

S nyilvánvaló, hogy mestereim mesterei (máshogyan) nem nélkülözhetőek. Füst Milán… a magam útjain-módjain; örök evidenciára megszerzett Kosztolányim.

Ottlik Próza című kötete a kutatás (hogyan kezeljük az irodalmat?) betegesen szélsőséges, modern divatirányzatainak világát egészségesen ellensúlyozhatja, ha olykor kicsit átvilágítjuk, elemezzük.

Nem tekintem paradigma-értékűnek Ottlik literatúra avagy bridzs? kérdését. Személyes ügyének tekintem; a Buda vagy el lett tahinálva általa, vagy nem lett teljesen felvállalva, netán az Ottlik-mű szélső értéke, esetleg lehetetlenségének mérföldköve. (És szellemiségének tárháza, amorful, persze.)

Zártságra okított-e mestereim megannyi példája? Is. De semmiben nem gátolt. Prózában messze tértem tőlük. Rajzverseimben etc. ugyancsak. Művészeti ízlésüket fél századdal haladhattam meg – nem akartak visszafogni. Nem voltak zsarnokok. Inkább elküldtek, elengedtek. Biztosították az „összekülönbözés” nemes lehetőségét.

Mily szép szó is: összekülönbözés.

Ritkaság, hogy valaki ennyire szabad legyen, mint én, ebben; és mestereit ilyen evidenciával imádja, élje… távol tőlük. De örökre szóló tanulságokkal.

És tanúsítványokkal.

Ha volt egészséges kapcsolat irodalmunk mester–tanítvány (pályatárs stb.) viszonylatrendszerében, a magamé emez említettekkel ilyen volt.

Ezt a sors különös adományának tekintem. „Maximum” abban gátol, hogy túlzott „külső törekvéseim” legyenek. Hiszen mindenem megvan! (Például általuk, is.)

Ennyi volt a zaft. Nem kevés.

3. LESZORÍTÁS (II.)

Magam.

Idézem ezzel egy Ottlik-novella rész-címét.

Most a magam dolgairól – leszorítva „a labdát”. (Utálom a túl gyakori focihasonlatokat.)

Szegről és végről megismertettek velem egy (azért mégis! bármi kopott a szó) etikai normát. Oly korban éltek itt e földön (pályáik alapidőiben), amikor nem volt divat, nem is volt lehetséges a „kis-színpadokon” bemutatott handabanda, korszerűsködő produkció. Sem irodalmilag, sem politikailag, sem emberközelítően. Mélységesen megalapozott, bármi mód legyen is, hogy „saját korlátáik közt” leledző emberek voltak. Nagy mesterek. Belém oltották az undorodás alapvető képességét – és evidenciáját –, ahogyan újabb közeli s távoli fejleményeket nézek. Ahogy az ember a célszerűségnek hazug mivoltán átlát, belém oltották. (Csak csodálom, kik-mik voltak szintén tanítványaik, akik e történelmi leckét feledték.) Nem tudom eltűrni az iparostanulói tréfálkozások ócska módszereit a közszínpadokon, amióta egy Ottlik, egy Mészöly, egy Nemes Nagy, egy Pilinszky stb. a tanítómesterem lett. 1960-tól 2001-ig sorolhatnám a kulturális vagy egyéb nyilvánosság ily távollökendőit.

Nem tudja eltűrni az ember a henye hazudozásokat, a titkos második-szándékokat semmilyen „oldalról”. Nem tulajdonít értéket az ő valódi tanítványuk a hirtelen, szegről leakasztott modernitás-elméleteknek. Ottliknak csupán a „Próza”-kötete a legvilágosabb példa rá: amit át tudunk tekinteni, be tudunk látni, azt ilyen (igenis netán vadromantikus, szubjektív) életszerűséggel kell, csak így érdemes. Oly igazságok ezek, mint J. A.-nál a bombarobbanásos bankó. Neki még volt legalább fillér.

Mestereimmel párhuzamosan olvasni József Attilát, tanárnőm kis megjegyzését feldolgozni („Majd mondja meg, fiacskám, mit kell érteni…” – s következett az iméntiekben felsorolt egyik mester neve, igen, hogy az ő műveiben), szinte minimalisták módjára „csörgedező” saját írói „vénámat” – évi harminc-negyven sor, annyi is alig – elevenen tartani az „ő” nagy hatásuk mellett: sok szellemi rugalmasságra, alapvetően a túlélés művészetére tanított engem ez. S hogy öntudatlanul is be kellett szereznem közben a magam életének némely alapélményeit.

kíméletlen harcaik

Mondani sem kell külön, mennyi nemesség, valódi, nem mai-divatú volt ezekben a mesterekben, már csak a nehéz körülmények hatására is; de mindenképpen; jóllehet egymással is vívták kíméletlen harcaikat, s a tanítvánnyal sem bántak mindenkor kesztyűs kézzel. Bár Ottlik azt mondta: veletek, fiatalokkal, más… természetesen nem vagyok olyan „irgalmatlan”, mint… Ha ehhez hozzávesszük, mi mindent tanult meg az ember „sínrezökkenések” dolgában (milyen amerikai szerzőket, milyen filozófusokat stb. olvasson, tanulta Ottliktól és Mészölytől, bár ők meglehetősen két szomszédvár voltak, egyképp); hogyan indított el Ottlik és Ottlikné a műfordítói pályán – se szeri, se száma (s nem szeg és vég!), amit említeni kellene.

Ottlik Géza felesége is „abszolút szellemi ember” volt, mondásaira máig tanulsággal emlékszem. A szabadfoglalkozásról mondta: gyorsan, gyorsan… pár évtized se, már nem lesz rá mód; megérezte? Magam megőriztem e státusomat, ahogyan máig – és örökké már csak – kis mechanikus táskagépemen írok; de a dolog élvezete (halld: Ottlikné) elszállt. 1989-ben ingott meg a műfordítás szilárd megélhetési bázisa. (Bocsánat, hogy sablonokban fogalmazok.) Akkor, első munkanélküliségem („az I. császárság”) idején (nevezhetném „Első Császkálás Korának” is), hamar rendbe jöttem. Sokáig volt teendőm. S a honoráriumok (N. N. Á. is, Lengyel Balázs is féltett, mindjárt ötvenhétben, a pálya nehézségeitől; nem tudom, hát nem ismerték föl bennem a végsőkig küzdő figurát?) arányban voltak az életlehetőségekkel, ezek vágyával (részemről) és az értük követelt pénzösszegekkel. A madarak… az angyalok… Igen, 1977-től 1988-ig, első Nagy Madarunk haláláig: sem utazás, sem ösztöndíjak elfogadása. Az akkori magyar államtól sem kellett így semmi; szívem szerint is ez az életforma való nekem egyébként, ami a mai: olykor két hét a lakásban, elegem van mind a négy égtájból… szeretem falfelületeinket – könyvek, képek, fotók, növények –, igen, ahogy a (???) szerelem is bőrfelületek kérdése, mondják némelyek… nekem a lakásbéli felületek kérdése az élet. Bár dögunalomban olykor. A „NINCS” jegyében. (Nem, hogy „meguntam”, „elég”, „fáraszt”, „kevés”.) Egyszerűen NINCS, hogy utókor… hogy majd valaki megért… mert jelenlegi olvasottságom a nevetségesség határán mozog. Rádiójátékaimmal. Jó, a rádió műfajában, mindenféle elismertetésem ellenére, csekély tehetségnek érzem csak magam, s az ilyesmit én tudom a legjobban. De reakció, visszhang: szinte semmi. A kritika hozzászokik, hogy nem foglalkozik munkáimmal. Eközben sokat dolgozom. De a „II. munkanélküliség” (1998 tele) utáni csodás másfél évre a teljes zuhanás következett el. S lehet-e csodálni? Amikor komoly gazdasági szakember olyat ír le, hogy a mai huszonévesek messze képzettebbek (korszerűbben képzettek), mint a negyven felettiek! Lehet, a bróker- vagy a bankszakmában, számítógépileg stb. De: sebészet… irodalom… kertészkedés… netán színészet… vagy ahol a külkereskedelemben, külügyekben karizma kell, múltakra van szükség!? Vicc. A kedvetlenségnek, mint Mészöly mondaná, meg kell maradnia globálisnak. Möszjő, a mindennapokban – hajrá.

4. LAZÁBB KITEKINTÉS (III. ÉS BEF.)

Hogy rossz viccel éljek én is: ahogyan ablakomon „lazán kitekintek”, látom azokat az utcákat… de hiszen mondtam. Észak, Kelet, Dél, Nyugat – erre járnék. Itt Budán; ott Pesten. És nem akarok már. Nemcsak Dublinba megérkezni, nemcsak reptérre kitaxizni, több napra kicsapni magam szeretett falaim közül, akkor akár városomból is – mert semmit nem ad nekem már „a távol”. Lásd Rilke. És egész korunkra: hol van már ez: „ők… virulni akarnak, s virulni szép… mi inkább érlelődnénk, és ez homályt jelent és fáradalmat…” Nem a fáradalmak utáni letörtséget érzem a III. (végső?) munkanélküliség korában. (Csak a fordítást tekintvén munkának.) Hanem hogy mestereim világa után (is) oly idegen tőlem ez a mai. Nem az, hogy kivénültem belőle (az öreg Toldi stb.). Ellenben az összeegyeztethetetlenségek! Hogy aki nem érti, most már nem is érti… ellentéte ez a babitsi meghatározásnak. Virginia Woolfnál olyanok gyűltek össze és sodródtak szét fájón, akiknek köze volt egymáshoz. Ma a közünk sincs egymáshoz effektusát érzem, holott megannyi jegyét átélem, viselem, jelét fogom a maibb kornak s nemzedékeinek. De a mester-világ, mondom, széthullt, és iparostanulói és -tanulólányi trükkök sikerét éljük.

Igen, mint ahol nagy tréfa az, hogy a székre tesszük, ég fele mutatva, erős hüvelykünket, aztán „csüccs, öcsi!”, és a „végével” (végbelével) eme lecsüccsentett beleül a szegbe, hüvelykünkbe, és hahaha. Ez a magas rangon is elismert alulkínálatok egyik – jó, eltúlzottan hasonlatozott! – esete.

azt a sok fáradást

És a magányt nem oldja a közsugalom (tévé), a kedv elmegy az olvasástól… vívmánynak számít, hogy mégis: költészet…! Életszerveződési lényeg egy házibajnokság. Küzdök magamban, 1990-es „piaci kezdeményemet” (ráéreztem! a lovak! ott starting price-nak, piaci értéknek, rajt-árnak nevezik a kvótákat, szó szerint piacnak a bukmékerek által meghatározott, a jónép által befolyásolt esélyeit) fenntartsam, őrizzem-e… már nem éri meg, hogy azt a sok fáradást vállaljam érte. Máról holnapra élek szellemiekben, és inkább vegetálok… íme, jó 1967–76 közti jugoszláviai őszöléseinkből, egy világból ennyi maradt: a még el nem nyűtt szövetanyagok, el nem tört övek… a bajnokságainkba beépült medvék… a sós szél feledhetetlen szaga… és a vegeta-leves… a vegetálás zagyva leve. Jó, hívnak – s nem megyek; helyből megfulladok, helyben fulladok meg. Szegről-végről ez van a magam-jegyűnek. Régi-nóta-új:

„Mennék én, mennék én, de lassan nincs honnan.

Meg hát még akkor is inkább a honnan van.”

Elszegényedő-legény nóta.

TOLDALÉK

A megboldogult D. János irodalmi igazgató mondta egyszer, igen, egy alkalommal megint így natúr telibe kapva a dolgot: hogy N. N. Á., Pilinszky (bár rá néha igen haragudott), Kálnoky stb. mindig bizonyos írók mögött jönnek a sorban (a kádári rendben), az elfogadott, származásuknál, korai ötvenes évekbéli helyüknél fogva grata írók, részben fiatalabbak mögött. Magam már csak a mestereimtől is megismertem az örök vesztes szerepét. De elegyesnél nagyobb viszolygással tölt el, ha azt látom és tapasztalom, hogyan „jagecskodhatja” (jakheckodhatja stb.) ki magát több nemzedék is, megalapozatlanul mások rovására. Mármost ezen az érzeten túl kell lendülni. Lásd hetekig a lakásban… lásd sok egyéb. Lásd a NINCS-közérzet. Ez nem antologikus globalizáció, nem is antiglobalizáció, de valami olyan „ránézet”, mely nem hajlandó mindent a mai kor „globálisai” szerint elintézettnek venni. Hanem mert, mestereim tanulságaiból is jön, láttam ezt-azt, olyan nagyon nem áll ámulatra a szám. Szomorú, hogy ha kicsit belecsitulok első ily lendületembe, már nem is nagyon csodálkozom, már azt se.

Vigaszul előkotrok pár sakkjátszmát. Na nézzünk oda, mit olvasok a művelt embernek, művészfélének sem akármilyen B. István tollából! Hogy a „maiak” már a hatvanas, ötvenes évek nagyjait, Paul Keresz, Mihail Tal stb. nagymestert sem tartják valami sokra. Bobby Fischer ideje is „eljön” ekképp? Mivé lesz az idő? Csak a térbe fogunk kitekinteni? Az idő meg lesz állítva: csak jelen lesz – melyből a jövő tetszés szerinti manipulativitással hirdethető? Végképp nem starting price szemlélet.

kép | adobe.com