Fátyol Zoltán

SZCÉNÁK

2005 április

SZCÉNÁK

Ketten álltak a tájban, messze egymástól: parányi szereplők a végtelen lapály színterén. Véletlenszerű mozdulataik, néha tűnődő várakozásuk kivételes színjáték dramaturgiáját idézték, hibátlan rendezésben.

Figyelmük egyszerre egymás felé fordult.

A cselekmény – innen, a végkifejletig – robbanásszerűen bontakozott ki. A két apró bábu, a kozmikus díszletek között, szinte megdermedve nézte egymást. 

váratlan előérzet

Egybefűzte őket láthatatlan szálain a tavasz: az éledő mezők és a munka arany zónájának ragyogása a föld felett, csakúgy, mint az újjászületés csöndes eufóriájában az elmúlás váratlan előérzete és bolyongásra űző kényszere egy elcsigázott és nyugalmat kereső szív céltalan sétájában.

A jelenet rövid volt, a végtelen történés-sorozat kaotikusnak látszó szerkezetében – amelynek összefüggéseiről a résztvevőknek sejtelmük sem volt – elenyésző mozzanat. 

A rejtve működő instruálás megnyilatkozásaként a két figura – egymásra emelt tekintetük sugarában – a közeli halál sejtelmét küldte a másik felé. Öldöklő csatát vizionáltak mindketten – amely ellenállhatatlan erővel kelt bennük – a lassan körbeforduló természet ragyogó színfalai között. Aztán tekintetük, a magnetikus erő kihunytával szétkapcsolódott, és visszasüppedtek szerepeik hűvös labirintusába. Valahol, rejtelmes mélységben őrizték meg e szembenézés homályos élményét: a nyomában támadó vízió emlékét. Jóllehet ez, a későbbiekben, egyikük lángoló eszméletét és képzeletét foglalkoztatja majd.

S amikor – a dráma végkifejleteként – bekövetkezik a csata, a fejvesztett visszavonulás jeleneteinek egyikében kellett újra találkozniuk. Most szemtől szemben állva, a legutolsó pillanatban menekülők között, tekintetük megint egymásba fúródott egy hosszú másodpercig. A hirtelen feltámadó – s akkor, a márciusi tájban tudattalanul sugallt – egykori balsejtelemben most végzetüket ismerték fel. (Talán szavakat is váltottak, a rémület és a halálfélelem szavait, de erre vonatkozóan semmiféle utalást nem találni.) A túlélésben ekkor már csak egyikük reménykedett, életösztönének utolsó lobbanásaiban, habár honvédegyenruhája – s ezt ő is tudta – a menekülő katonát messziről azonosítani fogja. Másikuk, civilben, már jóval korábban odébbállhatott volna, de tudta, hogy nem teheti, s amikor egymás szemébe néztek, érezték, itt lelik halálukat.

egy kukoricás felé

A tallózó győztesek gyilkolászásának estek áldozatul, akik senkit sem hagytak életben a csatatér környékén. Együtt futottak fegyvertelenül, védtelenül egy kukoricás felé. Egymástól alig néhány méterre ölték meg őket. Így haltak meg – végzetük titokzatosan egybekötve –, de egymásról semmit sem tudva, szerepük szerint: a költő és a szalkszentmártoni önkéntes.

A Mit gondolhat, hogy én miről gondolkodom? című összeállításból
kép | shutterstock.com