SZÁZADOK FÜLÉBE

A költő, mondta egy interjúban József Attila, nem akar egyedül maradni, nem akar belenyugodni a látszat-emberi kapcsolatokba. Csak akkor ír, ha valamihez tartozónak érzi magát. A magányosság költői: a többi magányosokkal éreznek közösséget, s aki tényleg teljesen magányos, az nem ír verset. Ez szépen hangzik ma is, de oly egyszerűvé simított, hogy önkéntelenül gyanakszom: csak ennyit és így, ilyen göcsörtösségek nélkül „nyilatkozott a témáról” – éppen József Attila? A különös logika persze ismerős: hogy ha valaki kétségbeesett magányát panaszolja, azt is a valahová, valaki(k)hez tartozás reményében teszi, hogy öröm vagy bánat, gond, kétely, bármi kifejezése, a formába állítás igyekezete hallgatót feltételez. Valóságos kortárs meghallót-olvasót, vagy hosszú századokon át, remegős fohásszal a jövőbelit – az akkor valóságossá válót –; minden mű, mint a szarvas a szép, híves patakra, megértő, s a figyelemmel és értéssel nyomban társsá lényegülő után kívánkozik. És hát végül is minden ének csakugyan azért szól, mert világra hozója általa remél szeretetet – még akkor is, ha keserves-gőgösen, nyeglén vagy bőszen fütyülni látszik az élőkre éppúgy, mint az eztán születőkre. Csakhogy kapcsolatnak nevezhető-e, méghozzá a látszat-emberi kapcsolatokat meghaladó kapcsolatnak az a valami, amit a költő és egy másik ember között a mű teremt meg? Mert első látásra bizony túlságosan egyirányúnak, s már-már sértően közönyösnek tűnik a költő magatartása: ő szíve vérével, önkínzással és egyebekkel megírja énekét, vagyis a többiekhez fordul, meghallgatásért folyamodik, de esze ágában sincs, hogy osztozzon vagy akár viszont hallgassa azoknak a bizonyos többieknek az örömét, bánatát – mintha kinyújtaná a kezét, de nem azért, hogy otrombán megragadják és szorongassák; szóval: kapcsolat ez? Van itt kölcsönösség? Áramlás, ami a kapcsolat definíciójához elengedhetetlen? Nem szeretném elsietni, s nyilatkozatba való „igen”-nel vagy ,,nem”-mel tovább pusztítani a már most is kissé utilitaristának, legalábbis spiritualitásától fosztottnak ható kérdést.

a folyamatos ének kora lejárt

Aligha van agyafúrtabb és nagyobb szabású mű, amely nyíltabban keresné olvasó és olvasó „egyeztetését”, vagyis a világi hatalom kegyét és ugyanakkor az örökkévalóságot, mint Ovidius Átváltozásokja. Szilágyi János György szellemesen és érzékletesen jeleníti meg az ötödik évtizedében járó, már „viharos sikerű” műveket alkotó költőt, amint „munkára izzítja… minden elődjével megmérkőzni vágyó szellemét”. Folyamatos éneket akar szerezni, perpetuum carment, éppoly tökéleteset, mint Vergilius eposza – anélkül persze, hogy bármiben követné a „legnagyobb római mestert” –; folyamatos éneket, dacolva mindenféle jóslattal és állítólagos igénnyel, amelynek nevében hirdetik, hogy a folyamatos ének kora lejárt, és a költőknek tanácsosabb „kis műfajokban és kis méretekben” alkotni. Ovidius tehát mély lélegzetet vesz – ő nem Róma alapítását meséli el, hanem A világ keletkezésétől a császár istenüléséig történt változásokat: hogyan lett a chaos-ból formált mindenség, hogyan esett az istenek násza emberekkel, állatokkal, s az emberek és nimfák hogyan változtak fává vagy istenné – tizenöt könyvben zengi a maga korában jól vagy alig ismert mitikus meséket, a hagyományos vagy a hagyományosnak ellentmondó változatot; mély lélegzetet vesz, nagyon mélyet, terve és nekiveselkedése önmagában is mintha példázná az első énekben a teremtést betetőző, csillagokig tekintő embert, hisz a föld meg az ég, a vizek és a csillagok után, amikor – „hogy ne legyen tájék eleventől árva” – van már hal, vad és madár –

Még egy fennköltebb s mindnél okosabb eleven lény
volt, mi hiányzott, hogy rajtuk gyakorolja uralmát.
S ím, ember született; kit formált isteni magból
tán az az építő, a világot szebbre teremtő,
vagy rokon ég magvát tartotta meg ebben a fönti
légtől csak nemrég különült, csak imént alakult föld;
mit víz habjaival vegyített fia Iapetusnak,
és mintázta a mindenen-úr magas égilakókról.
Minden egyéb állat letekint görnyedten a földre,
embernek fölemelt orcát és adta parancsát,
hogy föl a csillagokig pillantson, az égre tekintsen,
így, mely imént nyers volt s formátlan, a föld sosemismert
emberi orcákkal vált végül tündöklővé.

És Ovidius, aki a következő énekben oly gyönyörűen regél az aranykorszakról (Devecseri Gábor fordításában idézem persze), „mely nem fenyítéstől s törvénytől, hanem önként folyt, becsületben, erényben”, amikor nemcsak a félelmet vagy a megtorlást, de a természetpusztítást sem ismerték, mert

Bérceiről a fenyő, bebolyongani távoli tájat,
nem szállt még le a hömpölygő habos árra, kivágva;

— Ovidius az Átváltozásokat kétszer zárja. Ír ugyanis egy Augustust szemérmetlenül dicsőítő véget, amelyben arra kéri Jupitert s a többi istent, hogy előbb haljon meg, mintsem „Augustus tovahagyja a földet” s égbe kerül, és aztán egy pimaszul önérzeteset, amely tombolva fügét mutat az előbbi hozsannázásnak is – ismerjük, idézzük:

Íme, a művem kész, mit sem Jupiter dühödése
sem tűz, vas, se falánk nagy idő soha nem töröl el már.
Jöjjön a nap, mely csak testem tudhatja jogául,
hogy befejezze bizonytalan éveimet, mikor óhajt:
jobb részemmel amúgyis föl, föl a csillagos égre
érek, örök léthez, s a nevem soha el nem enyészhet.
S merre a római nagy hatalom szétterjed a földön,
olvas a nép és zeng: híremmel minden időkben,
hogyha a költőknek nem téved jóslata: élek.

A kétféle befejezés azért mulatságos, mert „Jupiter dühödése” természetesen Augustus dühödésére is értendő, akinek parancsára éppen a mű befejezésének idején száműzték a költőt a Fekete-tenger partjára, Tomiba. „Az Átváltozások ekkor már több kéziratos példányban elterjedt Rómában – írja Szilágyi János György –, s Ovidius látványos gesztusa, amellyel száműzetésbe mentekor elégette – ha ugyan valóban megtörtént, s nemcsak mentségül hivatkozott rá száműzetésében – már nem fenyegette megsemmisüléssel. Később maga intézkedett… verses levelében kiadatásáról, ami, tudjuk, még életében megtörtént. A szerencsétlen költő legsúlyosabb tévedései közé tartozott, hogy azt hitte: az Átváltozások megmásítja Augustus véleményét költészetéről; ellenkezőleg, ebben lepleződött le tökéletes alkalmatlansága arra, hogy Augustus költője legyen.” És úgy tűnik, minden gusztustalan törleszkedés és elismerésért – ismerésért! – lihegés ellenére az utókor tudatában (ha van ilyen) valóban nem Augustus költője, hanem Augustus száműzöttje lett. A Tomiba vetett, magányra és elhagyatottságra – desolatióra! – ítélt költő jelképe – szinte csillagképe Ovidius, akinek sorsa, szerepe, póza oly hosszú időn át felölthető volt. Babits fogarasi „száműzöttsége” idején nem csak a Levél Tomiból című versben, ebben a fiktív olvasót szólító, majd monológba váltó, s végül a zokogást is zenélő rapszódiában „viselte”, és nyilván a költészetté formálással még inkább a saját sorsává avatta a számkivetettséget. S persze éppúgy meddőnek vélem a morfondírozást, hogy melyik elsődleges és mi mire hat inkább: az élettény a költészetre vagy fordítva, mint ahogy ostobaság kutakodni, vajon reális, „jogos-e”, s nem „dramatizálás” eredménye a rettentő elhagyatottság-érzés. A költészet mindig dramatizálás eredménye, bizonyos fokig minden versbeli fájdalom, rémület vagy boldogság a „valóságos” fájdalom, rémület vagy boldogság hatványozott változata, de miközben költészetté lényegül, megéltté, tehát valóságossá lesz a feszített, a jócskán megnövelt-hosszabbított is. És ha Babits azt írja, elbírhatatlan vasmadárnak szállnak az ember vállára a fellegek, akkor csakugyan elbírhatatlanok, és csakugyan „egy nagy átok ül Fogarason”, és mitikus nőalakként csakugyan ott van a várfalakon —

Magyarul nevének semmi szó:
latin neve: Desolatio.

Többé-kevésbé mindannyian érezzük és tudjuk, amit Hamlet mond Rosencrantznak és Guildensternnek: „egy idő óta… elveszítettem minden kedvemet s felhagytam minden szokott gyakorlatimmal; és, igazán, oly nehéz hangulatba estem, hogy ez a gyönyörű alkotmány, a föld, nekem csak egy kopár hegyfok; ez a dicső mennyezet, a lég, ez a felettem függő kiterjedt erősség, ez arany tüzekkel kirakott felséges boltozat, no, lássátok, mindez előttem nem egyéb, mint undok és dögletes párák összeverődése” – vagyis érezzük és tudjuk gyönyörűség és iszonyat egyidejű érvényességét, s hogy jórészt az ember lelkiállapotán múlik, éppen hogyan éli meg a létezést általában és a saját konkrét körülményeit – kínlódva vagy mámorosan lobogva, dühvel, apatikusan, derűsen vagy keserű humorral. Meg persze féljük és mégis műveljük a „dramatizálást”, hogy aztán a saját tapasztalataink miatt is nyöghessünk és sírhassunk Babitscsal, hogy

Ó!
Desolatio!
Nekem e föld halni jó,
ezek a felhők —
(nekem ilyen … szemfedők … kellenek)
ezek a havasok –
(nekem ilyen … sírkövek … kellenek)
melyeket az ördög tolt föl
bábeli tornyokul:
az ördögök ostromtornyai
melyek a … mennyeket … ostro … molják.

Rába György írja, hogy Babits itt „Mellékes eljárásként, de a költészettudomány úttörőjeként fölhasználja a töredék kifejezőértékét” – én pedig meghosszabbítva ezt, elképzelem, hogyan bánt volna a szövegszerkesztővel, hogy a „látható nyelvet” még láthatóbbá tegye, a töredéket meg – nem dekonstruáltan! – még inkább töredékké. Fogarason azonban – „a világ végén”, ahogyan ’37 karácsonyi prózájában írta – nem csak pusztulás és elhagyatottság az osztályrésze, vannak itt is társak, művelt tanárok (igaz, Ambrózy „nyolc nyelven hallgatott” és László Béla ’11 elején a szeme láttára öngyilkos lett), van nagy erotikus élmény és vannak könyvek: antik költők és modern filozófusok. De Babits – mint legerősebb költői korszakaiban, s talán egész életében – izzón szenved. (Korabeli kritikusai ugyan „hideg”-nek titulálják, na ja!) „Úgy éreztem magam, mintha a Fekete-tengernek nem is a partján, hanem a fenekén ülnék, egy rossz levegőjű búvárharangban” – közben mert minden érdekli („izgatott, hogyan élnek e barbár zsaluk mögött, e füstölgő házkupacokban”), mert hihetetlenül befogadó-kész minden szellemire és ugyanakkor keményen, gőgösen dacos és ha kell, elzárkózó, mert szereti a tanítványait és Rába szavaival „föltalálja a családlátogatás intézményét”, az izzó szenvedés nem apasztja, inkább termékenyíti. A fogarasi versek közül a szívemnek egyik legkedvesebb a Szimbólumok stanza-ciklus 4. darabja, a Nunquam revertar – ez éppúgy hordható-vihető, felvetett fejjel, feszülő nyakizmokkal szavalható és sziszeghető, lépni lehet rá, mint az indulókra, összeszorított ököllel fogadkozásként mondogatható, mint például Ady Intés szegény legényekhez című versének első strófája, vagy… mindegy; vannak ilyen versek, szerencsére, mert mindig vannak szituációk, amikor hordani-vinni, szavalni kell az embernek.

Nunquam revertar — mondta Dante hajdan
nunquam revertar — mondanám bár én is
nunquam revertar — harci zivatarban
nunquam revertar — tömlöc éjjelén is
nunquam — legyen az Isten átka rajtam
revertar — bárha beledögleném is
üvölteném én is az ő helyébe’
nunquam revertar — századok fülébe!

A Nyugat 1910. október 15-i számában két egymásba nyíló oldalon jelent meg az ötrészes Szimbólumok. A bal oldalon négy stanza, középre zárva, a jobb oldalon fönn az 5. rész, a Sárga lobogó, s alatta a lap több mint kétharmada üres. Mindez azért érdekes, mert a Nunquam revertar (a bal oldal alján tehát) egységesen álló betűből szedett, de a hatszor leírt latin szavak ritkítottak, s így nagyon kiemeltek, a tekintet önkéntelenül, azonnal odaugrik. A Nyugat szokásos betűhasználata és tördelési módja véletlenül megerősíti, hogy ezúttal is „látható nyelven” kiáltson Babits a századok fülébe. Meg aztán, mi tagadás, magam is többször „elvégeztem” a Nemes Nagy Ágnes ajánlotta „kísérletet”, és meggyőződhettem, hogy csakugyan: a latin szavak úgynevezett értelme közömbössé válik. „Érthetetlen mivoltukban is, sőt éppen azzal sugallják a szembeszegülés, a dac, a felháborodás villamos légkörét – persze a magyar jelentéssel megtámogatva… Mindenki megérti – kipróbáltam –, latinul nem tudó diáknemzedékek sora is érti. Ha például azt jelentené az idézet: legyetek átkozottak, vagy: nem kell a hazugság, vagy bármi hasonlót, akkor is eleve tudnánk, hogy a szembeszállásról, az igazság csatájáról van szó. Az idézet, éppen idegennyelvűségében, megfejtetlenségében, minden ellenállás titkos jelszavává válik. A megfejtett idézet (sohasem térek vissza) viszont lokalizálja a verset, a század eleji Magyarországra, az előbb említett politikai-közéleti témakörre. A dantei magatartás, a kivonulás, itt a belső emigráció parabolája lesz.” Rába Györgytől tudható, hogy „ez a szöveg egyetlen Dante-műben sem fordul elő. Azonosítható viszont Dante 1316-ban Firenzébe küldött levelének egyik passzusával. Ebben a levélben Dante visszautasítja a megalázó feltételekhez, bűnbánathoz kötött visszatérés lehetőségét, s inkább nem kíván hazatérni a száműzetésből, mintsem ilyen áron. ‘Nunquam Florentiam introibo’ – írja. Babits ’idézete’ vitathatatlanul erre a szövegkörnyezetre céloz, de mint ekkor már Dante-méltatások szorgalmas olvasója, Carlyle kivonatos hivatkozását ismerte meg; ő idéz pontatlanul: ‘Ha nem térhetek vissza anélkül, hogy bűnösnek mondjam magam, inkább nem térek vissza soha, nunquam revertar.” A Fekete-tenger partjára – Fogarashoz oly közel – száműzött Ovidiushoz hasonlóan, de sokkal mélyebben igézi az ugyancsak száműzött Dante szelleme-sorsa – dacos öntudata is. Babitsnál ritka crescendo kiáltásnak nevezi a verset Nemes Nagy Ágnes, s a bimetrizáltságon túl (a jambikus-időmértékes verselés és a magyaros ritmus egyidejűsége – bár, írja A hegyi költőben, éppen az egyetlen latin-nélküli sorban nem magyaros a ritmus!) a „rendkívüli hatású, rafinált fokozására mutat, hogy „négyszer mondja el a költő, fokozódó hangerővel a latin ráolvasást és akkor – nehogy megunjuk – egy nagyon merész mozdulattal kettévágja. Ami ismétlés is, nem is, vagyis variáció… Majd következik a latin nélküli, az ismétlés nélküli sor, visszafogásként, szünetként, várakozásként, hogy aztán úgy robbanjon ki a teljes ismétlés az utolsó sorban, mint a trombitaszó.” No igen, „ahogy meg van csinálva”! Tökéletesen van megcsinálva, és ha az ember ötszázadszor mondja, ordítja, trombitálja magában, akkor is elámul a tökéletes formába állításon, és minden belső tiltakozás, hogy ilyet nem lehet, pontos ismeretek nélkül ilyet nem szabad, ez szemérmetlenség, hiába: elképzeli a fogarasi gimnázium fiatal tanárát – hamarosan huszonhetedik születésnapját ünnepli; egyedül?, nem lesz egészen egyedül? –, este van, jár le-föl a szobájában, talán görög hexameterek vagy Dante tercináinak ritmusára, vagy a szavak nélküli zenére, hogy meghalni bűn… meghalni bűn… ne mondj le semmiről… ne mondj le semmiről… az Isten szava benned… Vagy hogy Saturatió zsiradék… Máramarosi liliom arckenőcs… Neruda Nándor… Neruda Nándor… Kossuth Lajos u. 7... Nem mondja magában a szavakat, csak a zenét hallja, és lép, és a zenétől egészen másmilyenek ugyanazok a tárgyak: a szekrény, az ágy, a szék, minden, ami két esztendeje itt körülveszi, még az ablakból látható világ is egészen más, és nemcsak az évszakok változása, hanem a belső zene váltogatása miatt is más. A barna olykor aranyosan csillog, másik este fakósárga, az öltönye gombjai is más-másfélék, de közben józanul tudja, hogy mindez ugyanaz, minden a tegnapi, olyan józansággal lát és tud, amitől megfájdul a feje. Görcsösen fáj_; lüktet a halántéka, Neruda Nándor cs. és kir. udvari szállító gyógyáru-kereskedés… Kossuth Lajos u. 7… Lépni kell, el az ajtóig és vissza, el és vissza, és az egyik fordulóban különösnek, egészen másmilyennek tűnik az asztal közepére csúsztatott Nyugat-szám. Először is, mintha valaki jelentőségteljesen éppen az asztal közepére csúsztatta volna a folyóiratot, a világosszürkére sötétebb szürke meg lilás piros, valami pompeji vöröshöz hasonló betűkkel nyomott lapot, a kokárdaszerű ábrával: asztalra könyöklő, gyertyavilágnál író figurával, mintha ő volna az, Ovidius és Dante és ő, Babits Mihály a fogarasi havasok alján. Becsukva hevert ott a friss Nyugat-szám, a tartalom második sorának elején Ady, a sor végén ő; mikor megjött a lap, felütötte a Szimbólumoknál, jól van, aztán Ady verseit olvasta, és elolvasta az egész számot; a távolság teszi, a pusztító egyedüllét, vigyáznia kell, magába ne vakuljon, ne méricskéljen, ne dohogjon és ne fanyalogjon, ne! Ne mondj le semmiről… Milyen jó, hogy nincs felkiáltójel… jó, hogy arról lemondott… A magány miatt savanyú a mosolya is… Szerkesztőség és kiadóhivatal Budapest Mérleg utca 9. 1. em… A távolság miatt. Vigyáznia kell. Milliárdosok! Fejedelmek! Ez a legjobb hirdetés, és mindjárt a belső borítón, szép, vaskos felkiáltójelekkel, Milliárdosok! Fejedelmek! és Saturatió zsiradék és Schönfeld gummiárukat szállít… Beleragad az emberbe, hamarabb megtapad, mint a hexameterek és tercinák, négy oldalon ismétlődik a Neruda Nándor… Neruda Nándor… vakon is eltalálna hozzá… Neruda Nándor… Vágy ez? Gőggel elfojtott vágy? Nem, nem, nem, nunquam revertar. De hiszen itt van, normálisan kinyomtatva, itt, ritkított szedéssel, üvöltését a saját kívánságára, szabad akaratából ólomba dermesztették… dermedett lett? Szerény honorárium illeti, egészen legálisan és normálisan üvölthetett a századok fülébe, valahová kell… ezt így szokták. Miféle századok? Milyen fül lehet valaha is alkalmas? És újra lép, ajtóig meg vissza; talán mégis elmegy a Chyba-cukrászdába… mégis. Így szokták, talán így helyes. A távolsággal valamit kezdenie kell.

kép | shutterstock.com