Csengery Kristóf

SZAVAK EGY FÖLDRÉSZHEZ

2003 április

SZAVAK EGY FÖLDRÉSZHEZ

A kábulatnak vége. Ólmos és
fájó tagokkal, káprázva ocsúdik,
akit az idő fölzavart. Nehéz
az ébredés, akárha szíjakat
kéne letépni a testről, erő
s akarat nélkül. Évszázadokig
tartott, úgy rémlik, az álom. Repülnek
a jók, végső könnyűség zálogát
tartva foguk között. Ez másmilyen volt:
vonszolódás a mélyben, valami
sűrű, kesernyés gőzöket eresztő,
hínáros szennylé foglyaként. Ha így
történt, ha nem, még itt a szag, pedig
ez már az öntudat napfénye. Hozzád

kell mennem, szól az üzenet, ezért
eszmélek. Mondják: csak benned, veled
lehet tovább élnem. Én nem tudom,
honnan tudnám? Aludtam. Hogy anyám
volnál, úgy hírlik. Nem tudom. Talán
öleltük egymást egyszer, régen – ezt is
elmosta az önkívület. Az arcom
más, mint a te fiaidé, a bőröm
kicsit fakóbb, szemem vágása szűkebb,
tömpe az orrom, lassabban beszélek,
de gyorsabban felingerel a szó.
Lehet, láttalak valaha; lehet, hogy
te szültél, de azt sem tudom ma már,
ki vagy. Ki vagy? Van egy mese: királylányt

rabol vad bika képében az isten,
mit kezdjek ezzel? Királylány, bika:
ezt mások álmodták; ez éppen úgy
csak langyos nyál és lehelet, ahogy
minden, amit játékból mondogatnak.
Nem játszom már, az idő eleget
játszott velem. Neveznek háznak is
téged: ez már értelmesebb. Egy tágas
épület – templom, színház, valamely
hivatal csarnoka –, hol összegyűlhet
szertartásra a népség, szórakozhat,
száját táthatja vagy ügyes-bajos
dolgát intézheti. Olykor hajóként
is emleget a képletes beszéd,

ezt sem nehéz felfognom. Utazók
lépnek vastag köpenyben a fedélzet
deszkáira – az egyik rokonához
készül, a másik áruját reméli
eladni tengeren túl, jó haszonnal,
de a közös bennük, hogy oltalomra
szorulnak, s ezt hajótest és vitorla,
kormány és árboc nyújtja. Összezárva
vágyik túlélni, megérkezni a
vándor csapat, s a kettő ugyanaz.
A hajó védi őket: aki átjut,
az élhet, s aki él, átjuthat. Persze
akad más szó is, mely sokak szerint
lényegedet foglalja össze. Ősi

türelmetlenség, dölyf és indulat;
hódító ösztön, mely a távolit
és egyszerűt lenézi; háborúkban
megölt nők, gyerekek, fölégetett
falvak; képmutatás és felelőtlen
önzés; ítélkezés; vakhitbe bújt
hitetlenség; cserbenhagyás; eszmének
becézett téboly; inkvizíció;
pogromok és államhatalmi rangra
emelt gyűlölködés; könyvek a máglyán
és emberek a máglyán; táborok,
hol a munka szabaddá tesz; a rossz
végtelen ismétlése változó
körülmények között. Van, aki úgy

látja, ez mind: a múlt. Megszelídültél.
Néhányan mégis másként magyarázzák
békés arcod, azt gyanítván, a sápadt,
szürkés bőrszín, csendesség, vértelen
ajak egyet üzen: hogy már nem él,
akihez készülődöm – vagy ha él még,
eljárt fölötte az idő, alig
van valamicske hátra. Vén anyóka,
ráncos menyasszony, ha egy gyenge láng
pislákol is benne, nem az övé már
a szó, a tett. Más diktál. S – ne feledjem –
ismeretes a nézet, mely az összes
eddigitől eltér: ez nem keres
hasonlatot, nem ítél, nem kutatja,

hogy élsz-e még, mert azt mondja, soha
nem is léteztél. Ábrándkép vagy, légvár,
gyűrött papíron megfakult betűsor,
mely semmit sem jelent. Van a sok ország,
vannak a népek és az érdekek,
van a pénz és a hatalom, szegénység
és gazdagság – és nincs más. És bolond,
aki mást képzel. Ezt is hallani.
Én persze – én aludtam. Lassan és
fáradtan ébredek, mintha az út
mögöttem volna már, pedig e percig
egy lépést sem tettem. Szemem előtt
még mindig táncol a világ, a törzsem
zsibbadt, szédülök és zúg a fejem.

kép | adobe.com