SZAVAK A TUDÁSRÓL; AZ IDŐRŐL; A TANÍTÁSRÓL
1998 április
Mentegetőzés
Amit szeretnék, nem tudom, amit tudok, nem szeretném. (Ez nem identitászavar, ha úgy hangzik is.)
A vágy: rendes tanulmány, könyvtározással, elmélkedéssel, új gondolatok, meglátások ígéretével. Tenni a dolgom, körülírni, felismertetni egy a valóságba beleszőtt, de eddig észre nem vett vagy félreértett jelet. Vagy ha tanulmányt nem is, legalább egy esszét kerekíteni. Nem tudom, mert nem hagytam időt, mert képtelen voltam választani (amikor lehetett), s nemet mondani a napos, hetes, hónapos feladatokra. Most a nyakamban mind, s mint beszakadó vájatban a bányász, hol ide, hol oda kapok, rám ne omoljon.
játék a szavakkal
Ami az újat hozó, elmélyült munka helyett könnyen adódik: tűnődés, játék a szavakkal, a véletlenszerű szabadon engedése, egymást építő sorok. Ezt nem szeretem, mert naivan tekintek a nyomtatott betűre, s azt gondolom, újdonságként csak azt szabad leírni, amiről joggal feltételezzük, hogy (világméretben is) valóban az, szubjektív vallomást pedig csak közszereplő tehet.
A megoldhatatlan dilemma megkerülésénél vadul kapaszkodom a szavakba, amelyek felhatalmaztak a „személyes hangvételű” írásra, s még vadabbul a remény lehetőségébe, hogy ez a pár oldal lehet olyan, mint egy elkésett dolgozat a gimnáziumból, amelynek szerzője a tudós könyvekben fellelhető válaszokról mit sem tudva maga fog megoldásuknak, barátaival disputálván meg a kérdést.
A biztos és biztonságos tudásról
Ami a legjobban foglalkoztat, az a biztos és biztonságos tudás megszerezhetetlensége, az idő, valamint a tanítók felelőssége (meg a szerelem, de arról nem fogok beszélni). A három megjelölt tárgy összefügg: tanítónak az szegődjék, aki tud, a tudás az idővel szaporodik, de a biztos és biztonságos tudás megszerzésének éppen az időhiány az (egyik) akadálya, viszont kétséges, miként lehet tanítani, ha a tudás baglya helyén a kétely keselyűje székel.
Kezdjük a tudás lehetetlenségével. Biztos és biztonságos tudásnak azt nevezem, ami a megfelelő és igaz ismeretek helyes módszerrel való rendezésén, tehát bizonyítékokon alapul (ettől biztos), és oly mértékben áthatja a tudás hordozóját, hogy az mer a tudására támaszkodni tettei kormányzásában, s abban érzelmi és ösztönös ellenérvek meg nem ingatják (ettől biztonságos). Nem vagyok agnosztikus, nem tagadom, hogy létezik igaz ismeret, de felkavar és nyugtalanít, hogy látszólag egyszerű kérdésekre sincs támadhatatlan válasz.
A számtalan nyugtalanító jel közül kettőt idézek fel. Nádas Péter a New York Times-ban 1997 szeptemberében megjelent cikkében kijelentette: „[a] legjobb megoldás szerintem is az Európai Unióhoz csatlakozás lenne”. Lányi András a Ligetben egy hónappal korábban viszont így szólt hozzánk: „Aki úgy érvel, hogy Magyarország egészen egyszerűen nem engedheti meg magának, hogy kívül maradjon Európán, ugyanazt állítja más szavakkal, amit én: hogy a csatlakozás számunkra kényszerűség. Kényszerből pedig ritkán származik valami jó.” Melyiküknek van igaza? Mindketten komolyan gondolkodó, értékítéleteikben hozzám közel álló kortársaim.
össznemzeti szinten
Finnország, Svédország és Norvégia közül az előző kettő úgy döntött, hogy 1995-ben belép az Unióba, Norvégia (másodszor is) népszavazással elvetette a csatlakozást, azaz három, mentalitásában, gazdasági helyzetében rokon ország között „nagyban” ugyanez az ellentét reprodukálódott. Nem tudható, hogy jó-e a tagság? Persze a közvetlen válasz úgy szól, a csatlakozásnak az adott társadalmon belül vannak nyertesei és vesztesei. Akkor miért nem lehet értelmesen összeadni a vám és a rév nyereségeit és veszteségeit? Miért nem lehet biztosan tudni, össznemzeti szinten mi jó egy hagyományait megőrizni kívánó, parlamenti demokráciában élő, versengő társadalomképeket toleráló, de az emberi jogok sérthetetlenségét őszintén valló és védő közepes méretű európai országnak?
Két kortársam, mindketten a szellem emberei, egyazon kiinduló tényhalmazból homlokegyenest ellenkező következtetésre jutnak. Miért? Miért nem értenek egyet egy olyan kérdésben, amelynek megválaszolásához – feltehetően – azonos premisszákat vesznek alapul? Úgy vélem, az Európai Unióhoz csatlakozás kívánatosságáról vagy elutasítandóságáról alkotott nézet nem ízlésítélet, ahol értelmetlen az egyezést óhajtani, hanem racionális, ellenőrizhető és megismételhető gondolati műveletsor végeredménye. Kettejük nézetkülönbsége, csakúgy mint Svédországé és Norvégiáé megriaszt. Ha nem lehet „kiszámítani”, logikusan végiggondolni egy ilyen feladványt, ha nem lehet bizonyítani, hogy az egyik válasz téves/hibás, akkor mi marad meg tudhatónak a természettudomány berkein kívül? (Persze a természettudomány sem mentes az ismeretelméleti kételyektől, ezt eddig is tudtuk, de most a Bős–Nagymarosi Vízlépcsőrendszer vitája során újabb fájdalmasan nyomós adalékokra tettünk szert.) Miért nem hihetek mind a két nagy tekintélyű írónak, miért kell választanom? S milyen alapon? Honnan, s mennyi idő alatt szerezhetnék annyi tudást, hogy reájuk nem támaszkodva magam döntsem el, ezt vagy amazt a nézetet pártolom?
Aki úgy véli, túl összetett és különleges példát hoztam a biztos és biztonságos tudás megszerezhetetlenségére, engedje meg, hogy átugorjam a közbenső szinteket (amelyeken mondjuk a „hajóutat vagy vasutat”, vagy „levezeti vagy növeli az agressziót a televízióban látott brutalitás” típusú dilemmák lakoznak), s egy más természetű illusztrációt mutassak. Közel tizenkét éve (nem sokkal a Liget előtt) született gyermekünk, s én, mint a tudáson alapuló választást kedvelő személy, azzal akartam könnyíteni hitvesem sorsán, hogy fejembe vettem: kiderítem, melyik táplálási módszer a helyénvaló: a csecsemő igényeit kordába szorító, meghatározott időnként szoptató, vagy a minden óhajt azonnal kielégítő. Mint e kérdésben teljesen járatlan, azt gondoltam, az emberiség történetében addig lefolytatott mintegy tízmilliárd „kísérlet” megadta már a választ. Keserűen csalódnom kellett. Ez azóta is foglalkoztat. Ha elfogadom is, hogy a múlt korok szülő–gyermek viszonya egészen más volt, mint a huszadik század végi, s ezért a régmúlt szokások nem mérvadóak, akkor is megdöbbent, hogy a hozzánk hasonló helyzetű és mentalitású fiatal budapesti értelmiségiek sem jutottak közös nevezőre, holott megannyi kézikönyvet elolvastak, s éppúgy kísérletet tettek arra, hogy a mindhárom érintett érdekeit és vágyait leginkább szolgáló megoldást megtalálják.
A két példában az a közös, hogy egyik sem érinti az esztétikai, a metafizikai vagy az etikai szférát, amelyekben a választás és a „tudás” alapja a tisztán személyes, a racionális gondolkodáson inneni vagy túli.
rövidíteni akarok
Régebben azt gondoltam, a biztos tudás hiánya a vizsgálódás elégtelenségével azonos, azaz, ha kellő időt szán a vizsgálódó elme a tudás megszerzésére, és rendelkezésére állnak a források, előismeretek, akkor a döntést lehetővé tevő tudás megszerezhető. Az első példára vetítve: ha nekifognék (barátaimmal) és az Európai Unió szabályait, gyakorlatát gondosan áttanulmányoznám, s összevetném a hazai termelés, fogyasztás stb. tényeivel, akkor – feltéve, hogy az előzetes értékválasztásra is képes vagyok – bizonyos időtartamú kutatás után eljutnék egy olyan pontra, ahonnan a csatlakozás vagy a kívülmaradás másikat meghaladó előnyei megkérdőjelezhetetlenül eldöntik a vitát. Ma belátom: nem szánhatok erre a kérdésre annyi időt, amennyire szükség lenne, hiszen más feladványok is előttem állnak, ezért rövidíteni akarok: megbízni azok ítéletében, akiknek a véleményére adok. S lám, ők ellentmondanak egymásnak. Nyugtalanít, szorongat, főképp, mert nem tudok az önkényes választás mentőcsónakjába ugrani: úgy gondolom, hogy a felelős döntés nem alapulhat az ösztönök sugallatán, érzelmi, ízlésbeli vagy hitbeli, tehát az igazság kritériumai szerint nem vizsgálható állásfoglaláson.
Márpedig az előttünk álló idő éppúgy telve van eldöntendő kérdésekkel, mint a lepergett történelem. A javak igazságos (észszerű, méltányos és hatékony) elosztásán továbbra is gondolkodnunk kell, hazai mértékben éppúgy, mint európai vagy világméretekben. Nem akarom feladni a közjóról folytatott diskurzus lehetőségét. Foglalkoztat a környezet sorsa vagy az emberiség közös öröksége éppúgy, mint a gazdagok és a szegények világa közötti szakadék szűkítésének a lehetősége, nem is beszélve a fejlődő országokból a fejlettekbe vándorolni kívánók törekvéseire adandó válaszról. Arra vágyom, hogy indulatok és elfogultság nélkül lehessen olyan rendszereket kialakítani, amelyek a feszültségek enyhülését eredményezik, a közjót szolgálják, a diszharmóniát csökkentik. Butuska, gimnazista idealizmus? Félelmetes társadalmi mérnökség? Nemes politikai-filozófiai (morálfilozófiai) próbálkozás? A válasz nyilván attól is függ, mennyi tudást halmozott fel a „megoldást” kínáló. A tudás azonban egyre inkább megszerezhetetlennek tűnik, nem utolsósorban azért, mert a bonyolult problémák bizonyíthatóan helyes megválaszolását előkészítő munkálkodásra nem jut elég idő.
Az időről
Az idő a második téma, amiről beszélgetni szeretnék. Egyre gyakrabban látom, hogy a döntésnél a tudás mennyiségének, minőségének, mélységének az idő, az időt mérő és kiszabó ember (vagy a neki kimérő halál) szab korlátokat. Mindegy, hogy egyetemi tanácsról, nemzetközi konferenciáról, törvényalkotásról vagy tanulmányírásra szánt könyvtári időzésről van szó: lejár az előre megszabott idő, s a tanács határoz, a konferencia egyezményt, az Országgyűlés törvényt fogad el, a tanulmány kézirata a kiadóhoz vándorol. A legritkább esetben azért, mert nincs mit a döntésen csiszolni, a szöveghez hozzátenni. Sokkal inkább, mert annyi volt a „rendelkezésre álló” idő. Egyre jobban foglalkoztat a teljes tudás és a véges idő ellentéte. Az eszmény szintjén ez ellenséges konfrontáció: az idő hiánya akadályozza meg a jó, mert megalapozott döntést, a mindenre kiterjedő tanulmány elkészültét. Ugyanakkor a fordított olvasat is igaz: talán soha nem döntenénk semmiről, soha nem írnánk le a cikkünk befejező mondatát, ha nem „kényszerítene” az idő. Az információ mai bőségében és a kérdések komplexitása miatt lehetetlen „mindent megfontolni és meggondolni”, mielőtt leteszi voksát (tollát) az ember. Ezért szeretnék hinni azoknak, akik kisugárzásukkal, tapasztalataik gazdagságával akaratlanul azt ígérik: már helyettem is elvégezték a mérlegelő összevetést, s nekem csak annyi marad: fogadjam el a válaszokat. De jaj, szívbéli jó barátaim s a kortársi tekintélyek ellentmondanak egymásnak csakúgy, mint könyvekbe bújt mestereim, a tudós filozófusok, akik pedig szánhatnak elég időt a (helyes) módszer kimunkálására, vagy traktátusaik tételeinek összeillesztésére.
Itt adódik a második nehézség az idővel. A halhatatlanság öntudatlanságát felváltotta bennem a halandóság tengermormolása. Még úgy teszek, mintha nem kellene „vissza”-számolnom, mintha (egész) életre szóló vállalkozásoknak is nekiveselkedhetnék – ha éppen arra támadna kedvem –, de mit ad isten, nem tanulok új szakmát, nem költözöm Ausztráliába, olykor-olykor egy temetésen megrettenek. Szemlélődve befogadni és cselekedni egyszerre szeretnék, de az előbbit már csak ritkán-ritkán merem bűntudat nélkül: félek attól, hogy amit most elmulasztok, sohasem pótolhatom. Ugyanakkor tudom, hogy a „többet, még többet” elve a rossz végtelenbe vezet: tíz félig megrágott írás nem ér többet egy igazinál, öt ledarált előadás tíz perc koncentrált párbeszédnél.
félbe-szerbe elvégzett munka
Körülnézek barátaim körében, s nem látok utánozható megoldást. Kevesek kivételével ők is az időre, annak hiányára hivatkoznak, mint felsőbb instanciára, mint morálisan elfogadható tényezőre, amely elfogadtatja a korlátozott racionalitást, a félbe-szerbe elvégzett munkát.
A tanításról
Így érünk a harmadik tételhez, a tanításhoz. A korábbi példát folytatva: hogyan foglalhatok állást diákjaim körében a magyar EU-csatlakozásról, ha vezérlő csillagaim ellentétes irányokba mutatnak, ha széles körű dialógus után két hasonló ország egymásnak ellentmondóan döntött, ha nincs időm és erőm a csatlakozással járó előnyöket és hátrányokat – különböző hosszúságú jövőbeni időtartamokra vetítve – kiszámolni? Állok a katedrán, s a padsorokba vágyakozom: kérdezni a feleletek helyett. Valaha reméltem: az idő múlásával egyre megbízhatóbb lesz a tudásom, kicsiny szegleteket elkerítve, azokon legalább biztosan vethetem meg a lábam. Mostanában tétovázom. Mit jelent, ha Hágában tizenöt bíró 9:6 arányban dönt, vagyis ha ketten másképp gondolták volna, az egész ítélet más lett volna? Közben mégiscsak írok, olvasok, órákat adok, tanárként viselkedem. A kételyt lótással-futással elhallgattatom, egészen addig, míg meg nem kérdi a LIGET, mitől félek, mit remélek…