Kazinczy Gábor

SZARVASOK ÉS EMBEREK

2007 október

SZARVASOK ÉS EMBEREK

A párás-ködös erdő fáit összemosó szürkeségből kihallatszanak a bőgések, és harcra készen elővágtatnak a vadon gladiátorai, az agancs-díszüket büszkén viselő bikák. Nem az öncélú ölés, a nőstény-birtoklás hajtja őket. Szemet gyönyörködtetőek. Jelképes a lendületük, a nekiveselkedésük, az agancs-fegyver csattogtatása. Egyébként szelíd, fűevő patások, mégis harciasan tartják magukat, és rekedt bődülésük félelmet kelt. A rengetegben zajló életük titokzatos. Nyilvánossá csak a fellángoló nemi vágy és indulat, vagy az űzöttség rövid epizódjában válnak. De az felejthetetlen.

ősi hagyományokat őrző szöveg

Barlangrajzok, sziklába vésett graffitik dokumentálják, hogy az ősidőkben is megkülönböztetett helyük volt az ember tudatában. Stilizált arany kisplasztikák illusztrálják a tiszteletet, a lényüket mindig is övező csodálatot. És volt, amikor az ember maga is szarvassá kívánkozott válni: az agancsot feltűző sámán-ember, vagy – a paziriki kurgánlelet tanúsága szerint – a vele szimbiózisban élő ló szarvassá álcázásával. Aztán a népköltészetből Bartókhoz tartó ív! Állítólag legalább háromszáz változata létezik a „szarvasokká vált fiúk” történetének, a vadászkolindának. Bartók zeneműve a román eredetinél frappánsabbá költötte át az ősi hagyományokat őrző szöveget. Messzi évezredek élednek fel az apáról fiúra szálló mese metamorfózis-folyamatában. És mint minden népmesének, ennek is tanulsága van: a generációs problémák megoldás-kísérletei mindig fájdalmasak, tragikusak – hol az új, hol az idősebb generáció, hol mindkettő számára.

Bartók tudományosan száraz hangja, amelyet lemez is őriz, egyszerre megható és rezignált; nemesen tárgyilagos. Az öreg apó nem nevelte fiait „Semmi mesterségre, / Szántásra-vetésre, / Ménesterelésre, / Csordaterelésre: / Hanem csak nevelte / Hegyet-völgyet járni, / Szarvasra vadászni”.

Bizonyára nem kényeztette az apa a fiait, hanem ahogyan a neandervölgyi, cro-magnoni, vagy a tőlünk keletre eső ősemberi telepeken szokás volt: a férfiak csak vadásztak, s még a gyűjtögetést is az asszonyok végezték. Így a kilenc szép szál fiú addig vadászott, míg rátalált a hídra, a valóságot és képzeletet összekötő varázs-hídra – s a csodaszarvas nyomára. Egyúttal megsejtettek egy új, szabadságot ígérő életformát. „Az ő édes apjok / Várással nem győzte, / Fogta a puskáját, / Elindult keresni / Kilenc szép szál fiát.”

steve hanna, flickr.com

A puska persze anakronizmus – íj és nyílvessző volt inkább, ahogy a mezőgazdaság előtti időkben „borral teli serleg” sem létezett. De tiszta forrás igen, ahol az öreg apó szomjukat oltó szarvasokra bukkant. Féltérdre ereszkedett, „Hej, egyre rá is célzott”. Milyen sokféle jelentést sűrít ez a „Hej”: hogy nem tudta, legkedvesebb fiát célozta meg, mert, ha tudja, isten ments, hogy ilyesmire vetemedik? Hisz az a nyílvessző kirepülhet és megsebzi vagy megöli a fiút. De „Jaj, a legkedvesebb fiú” megszólal, emberi hangon, tisztelettel, de határozottan, sőt fenyegetően ecseteli azt, ami bekövetkezhet: „téged hozzávágunk / Éles kősziklához: / Ízzé-porrá zúzódsz, / Kedves édes apánk!” Így is, úgy is történhetett volna, az elkövető mindkét esetben mélységesen megbánja tettét. 

generációs ellentét

Az öreg ekkor igyekszik hazacsábítani fiait, emlékeztet az otthon szeretetteljes légkörére, s arra is, hogy igen nagy szükség van rájuk. S épp itt mélyül leginkább a generációs ellentét: az otthoni környezetből kiszabadult ifjak már képtelenek visszatérni, szarvuk az „Ajtón be nem térhet”? „A szájuk többé / Nem iszik pohárból, / Csak tiszta forrásból”. Fájdalmas, de szükséges, törvényszerű biológiai igazság, amely bizonyos megszorításokkal a társadalmi jelenségekre is érvényes.

De az örök érvényű történetnek mi az aktualitása – túl azon, hogy sok képzőművészhez hasonlóan évtizedek óta szakadatlanul foglalkoztat a téma? Igen, szakadatlanul. Mondhatnám, a zenemű első, Bartók szövegmondásával gazdagított meghallgatása óta folyamatosan a hatása alatt élek, és rajzolom, metszem, festem, építem a Cantata profanát. Gondolom, irodalom és zene kivételesen szerves kapcsolata, az érzékletes, képi megjelenítés – no meg saját generációs gondjaim is kötnek. És bizonyára a mű természetképe, az ember természetbe merülési és örök, kielégíthetetlen szabadságvágya. (Lehet, hogy ma is szívesen változnánk szabadabb állattá, hogy ne kelljen megfelelni a túl bonyolult emberi létezésnek?) 

Martin Svedén, flickr.com

A zene és a Cantata szövege szól bennem, amikor az erdőt átszelő út szélén szarvas-sziluettes piktogramot látok. Grafika- és festmény-sorozataimban ugyanakkor jelen vannak a történések további, lehetséges folytatásai, testesülései: hogy a lenyilazott szarvast elsiratja az öreg apó vagy az öreg ember halála, hiábavaló várakozása a „tékozló” fiúkra. A ház ajtajában az agancsos trófea – a cinizmus, a közöny, a természet megalázásának jelképe – kemény határt is kifejez: a szarvasok szarva ennél beljebb már nem „térhet”.

Szóval az aktualitás?

Tóth Aladár írta: „A farkasok dala ez a titáni muzsika a szolgalelkűség korában. De ugyanakkor sajgóan fájdalmas, forró emberiességével lelkünk legmélyébe markoló üzenet, melyet egy költőóriás küld nekünk, egy királysas-lelkű ember, aki köznapi életünkből kiszakadt az örök szabadság – magányára.”

felső kép | Michael Brace, flickr.com