SZÁRNYASZEGETT TÖRTÉNET

Plutarkhosz azt írja, amikor Titus Quinctius Flaminius az iszthmoszi játékokon bejelentette, hogy visszaadja a görögök szabadságát, hihetetlenül hangos kiáltozás harsant fel. A zaj egészen a tengerig hatolt, és megtörtént, ami Plutarkhosz szerint gyakran megesik: a hang erejétől az arra szálló varjak holtan estek le a versenytérre. Ha nagy és erős kiáltás hallatszik, a levegő megtörik, légüres tér keletkezik, a repülő madaraknak nem marad támaszuk, a földre zuhannak és elpusztulnak. De, teszi hozzá Plutarkhosz, az is lehetséges, hogy légörvény támad ilyenkor, s mint a tengerárban a nagyobb viharok alkalmával az óriási hullámok, az örvénylés végez a madarakkal. Plutarkhosz ezután arról ír, hogyan ünnepelték Titust, Görögország megmentőjét és védőbajnokát. A madarakról többé említést sem tesz Pedig azok minden bizonnyal még jó ideig ott feküdtek az iszthmoszi stadionban. A versenyek ugyanis a bejelentés hatására nem folytatódtak, nagy ünneplés kezdődött, a görögök vidám lakmározásba és gigantikus ivászatba fogtak. A madarakra senkinek nem volt gondja. Persze, a stadionban és környékén számtalan macska ólálkodhatott, de nem valószínű, hogy ott, a tolongásban és csődületben már aznap eltakarították a madártetemeket. És jelentős mennyiségű varjúról lehetett szó (tudjuk, milyen nagy csapatokban repülnek), így távolabbi macskák segítségére is szükség lett volna, hogy viszonylag gyorsan felzabálják őket. Ráadásul az emberek (a görögök sem kivételek) nem szeretik, ha gondtalan vigasságuk közben macskák zabálnak dögöt a lábuk alatt. Csak nagyon kevés kivétel van ez alól. Én magam is csupán egyet ismerek, de hogy meséljek róla, nagy erőfeszítést igényel – nem tartozik a legszebb történetek közé. Nem is mondom el az elejét, és néhány lényegtelen és pár lényeges mellékkörülményt, részletet is elhagyok, hogy ne kelljen szégyenkeznem a leírtak miatt.

nem árulhatom el a nevét

Már nem élt, amikor rábukkantunk, most mindegy hogy ki, de az ember, aki velem volt (elég talán, ha annyit mondok róla, nem éppen jó barátom) később megpróbálta újraéleszteni. A megkövült csigákkal azonban mindig pórul járt. Megmagyarázhatatlan események sora kezdődött el ezzel a fosszíliák iránti lobogó szenvedéllyel. Gemer sört ittunk a váci buszpályaudvaron, méghozzá úgy, hogy mi választottuk. Lekéstünk pár buszt. Megjelent Janka. Fejen álltunk, de időben érkeztünk meg Gödre, ahová nem is hívtak bennünket. Ezzel együtt visszavonom korábbi (fél)mondatomat: mégis a jó barátom volt, akiről pár mondattal korábban éppen az ellenkezőjét állítottam, és most is csak annyit teszek hozzá, hogy nem árulhatom el a nevét. Mindezek után nagy nyugalommal vettük tudomásul, hogy vendéglátóink kertjében, a cseresznyefa mellett egy stoptábla van elhelyezve, és a sört részint zsákból, részint kajak-kenuból mérik. Ez persze előre vetítette az éjszakai fürdőzés lehetőségét, de ebbe még nem mertük beleélni magunkat. Ilyenkor éjfélre rendszerint kiszáradt a Duna, vagy elterelték Visegrádnál, esetleg visszafelé kezdett folyni Ez utóbbi minket csak annyiban érintett, hogy az elsodort ruhaneműt nem Dunakeszinél fogták ki a halászok, hanem Alsó-Gödnél a révészek.

Kocsonyásan folyt szememből a könny, és szemfedőszerű lettem másnap reggelre, amikor a kecsketej első világháborús felhasználhatóságáról és E. T. A. Hoffmann jelentőségéről folytatott vitára ébredtem. De addig persze történt még egy s más, aminek következtében megszabadultunk többek között egy fűnyírótól, egy szekrény hátsó oldalától és néhány barátunktól. Reggel fordítva ébredtem. A mihez képest kérdés igénytelensége elszomorított, ezért visszautasítottam a kávét, és nem szóltam a konyhában senkihez tíz teljes percig. Egyébként tényleg nem tudtam pontosan elmagyarázni. Jankát nem láttam sehol, így feladtam sértődöttségemet, és beszédbe elegyedtem a kecsketejes emberrel, aki viszont nem akart nőkről diskurálni. Az állatok jobban érdekelték. Kisétáltunk a partra, pontosabban a gáthoz, s a gát tövében törődötten cigarettáztunk. A kecsketejes ember éhes lett, eltűnt a gomolygó ködben, én megnéztem, mikor megy vissza Vácra busz. Aztán a házban kerestem Janka nyomait, volt még egy jó órám. Nagyobb csapat úttörő vonult el az utcán, s a stoptáblás kert, a benne kóválygó emberekkel megzavarhatta a nyugalmukat, félbehagyták a mintamókust. A jó barátomról megtudtam, hogy mégsem jó barátom, éjszaka eltűnt, pedig nekünk együtt kellett volna maradnunk. Ezt tulajdonképpen szigorú parancsba kaptuk. Ráadásul képtelen voltam kiverni a fejemből a gondolatot, hogy Janka eltűnése összefügg az ő eltűnésével. Majd Vácon kiderül. De nem derült ki semmi Vácon. A kecsketejes ember kenyérrel és mustárral keveredett elő, jóízűen falatozott. A többiek lassanként elszállingóztak. Kérdeztem, de senki sem emlékezett az éjszakai fürdőzésre, talán mert egyedül fürödtem. Ellentmondani látszik ennek, hogy a padláson ébredtem teljesen felöltözve. Álmodtam a fekete vizet? Álmodtam azt is, hogy nem tudok elszakadni a földtől még félméternyire sem? Hogy meggörbültek a hideg radiátorok? Hogy madártetemeket zabálnak macskák az udvaron? A macska intelligens állat, nem eszik dögöt, madarat (egyébként is) csak flambírozva vagy roston – csámcsogta fülembe a kecsketejes ember. No jó, valami kimaradt? Igen, a fegyverek. Mikor megtudták, hogy katona vagyok, ragaszkodtak hozzá, hogy lövöldözzünk a házigazda légpuskáival. Némelyek ellenezték, náluk voltak a lőszerek. Nálunk a puska. Rövid versenyfutás kezdődött, aztán a szomszéd díjnyertes strasszer galambjait szép sorban leszedtük az örvös galambok közül. Hajnalban néztük egy ideig, ahogy a környékbeli macskák elvittek egyet-egyet, reméltük, nem marad nyom. A kecsketejes ember azt mondta, ezek nem intelligens állatok. Gödi, barbár hiénamacskák.

robbanóanyagot szállítottunk

De hogy mi történt az iszthmoszi varjakkal, rejtély. Talán ha megpróbáljuk magunkat is a madarak sokaságába képzelni, eldönthetjük a kérdést. Az írónak megadatik a szabadság, hogy nyugodt szívvel varjúnak képzelje magát, sőt még az is, hogy ennél fantasztikusabb jeleneteket találjon ki. Én azonban képtelen vagyok magamat máshogyan varjúnak elképzelni, mint jelen kiterjedésemmel, súlyommal, magasságommal. Ezek pedig korántsem varjúméretek. Ha, akár csak pár phletron magasságból (most egy stadionnyiról ne is beszéljünk) a földre zuhanok, nem egyszerűen kusza, felismerhetetlen nyomot hagyok a porban, hanem jelentősen belemélyedek a sportpálya puha talajába. Másrészt, ha egy varjú rázuhan egy emberre (legyen mondjuk egy ereje teljében lévő férfiról szó, bár tudjuk, hogy egy nő vagy egy serdületlen ifjú esetében máshogy is alakulhatnak a dolgok), az embernek nem történik komolyabb baja. A varjú fájdalmat, talán sérülést okoz, esetleg kiserken az ember vére, vagy zúzódások keletkeznek rajta, de ezek valóban nem nevezhetők komolyabb bajnak. Bezzeg, ha én zuhanok rá akár csak egyetlen phletron magasságból egy mégoly edzett és sokat próbált férfira, szinte bizonyos, hogy azonnal meghal. Hozzáteszem, még sosem láttam senkit meghalni (nem is akarok), és senki halálát nem okoztam. Ember életét kioltani nem próbáltam, nem is kívántam, még akkor sem, amikor katonai szolgálatomat töltve néha kifejezetten erre oktattak. Legtöbbször azért egészen más elfoglaltságot találtak nekünk. Kevésbé veszélyeseket, leszámítva azokat az eseteket, amikor robbanóanyagot szállítottunk. Fel sem fogtuk, mi történik velünk. Azon mulattunk a legjobban, ha akkorát ugrattunk a méretes bukkanókon, hogy a hátul ülők feje koppant a plató fémborításán. Ők persze nem szórakoztak ilyen jól, mert közvetlen közelről látták a hevenyészve rögzített ládákat egymáshoz ütődni. Ráadásul nem is ittak a seprő-pálinkából, aminek számos hatása közül az egyik, hogy hatástalanítja a robbanásveszély kifejezést, s a lőszeresláda képzetét a fáradt lószaréhoz közelíti.

Aztán Vácon azt gondoltuk, nincs szükség mind az öt emberre a szállításhoz, úgyhogy ketten, Kacsa meg én, kiszálltunk. (Most úgy tűnik, elárultam a nevét, pedig nem.) Ha minden jól megy, másnap reggel ugyanitt fel tudnak venni, s addig van majdnem egy nap szabadságunk, ami már régen nem esett meg egyikünkkel sem. Ez persze nem volt ilyen egyszerű, de a seprő-pálinka másik hatása, hogy leegyszerűsödnek a nagy kérdések, és mindig mindenre látszik megoldás. Először is át kellett öltöznünk, ezért ugrasztottuk Jankát. Róla megint sok mindent el kellene mesélnem, de nem teszem. Bár az események alakulásában volt némi szerepe, de akkor sem. Nem írom le a külsejét, nem árulom el, hogy szép volt-e vagy csúnya. Milyen ruhát viselt, hogyan viselkedett, milyen szavakat használt. Megszólalt-e egyáltalán, vagy hallgatott, mert talán hallgatag természetű. Esetleg egyfolytában fecserészett. Nem, nem mondok semmit. Az mindenesetre rosszulesett, hogy Kacsa mellé ült le a kocsmában, akit nem is ismert. Nem árulom el, hogy miért lehettem volna féltékeny, mert ez tényleg nem tartozik ide, de lehettem volna. Hozott civil ruhát és a jó hírt, hogy Gödön éppen ma este kisebb összejövetelt terveznek barátai, és bár nem számítunk kifejezetten közéjük, ha nagyon akarunk, katona mivoltunkra tekintettel elmehetünk. Lekéstünk ennek érdekében két buszt. Ki akartuk élvezni az alkalom minden pillanatát, hogy mi döntjük el, mit teszünk. Jó volt kicsit bizonytalankodni, nem akartuk azonnal dűlőre vinni a dolgot. Berúgtunk helyette. Ez bombabiztos információ, azt azonban már nem árulom el, hogyan jutottunk fel a buszra. Janka bérletét használtuk (a lépcsőre nyomakodó tömegben titkon átadtuk egymásnak) vagy megváltottuk mindannyian a Vác–Göd jegyet? Felhasználtuk a katonaigazolványunkat? Volt ülőhely? S ha volt, milyen távolságra kerültünk egymástól? Janka mellém ült? Kacsa mellé? Netán egymáshoz préselődve ácsorogtunk végig? Beszélgettünk? Vagy félszeg mosollyal bámultuk egymást? Volt más ismerős a buszon? Megismert minket valaki? Kérdezték, hogyan kerülünk ide? Vagy csupa zsíros, ismeretlen arc vett körül? Lapos pillantásaik mögött nem volt sem férfi, sem nő, csak bizalmatlan rosszindulat? Hagyjuk ezeket a részleteket. Egészen addig a pillanatig nem szeretnék semmit határozottan állítani, amíg lanka rám nem mosolygott Gödön, és engem ettől kirázott a hideg, mintha jeges késsel koppantanának rá minden egyes csigolyámra. Hatalmas éjszaka volt, szerettem volna úgy képzelni, hogy a semmi közepén állunk, de csak egy nem különösebben tágas udvar jutott nekünk ehhez a pillanathoz. Rám mosolygott, elfordult, és bement a házba. Ez tehát az a pont, ameddig nem akarok semmit elmondani. Ami ezután következett, arra viszont nem nagyon emlékszem. Talán egyedül (az biztos, hogy Janka nélkül) mentem úszni. Hogyan éltem túl, ma sem tudom. Elég rossz úszó vagyok, a Dunába pedig sosem merészkedtem korábban. Mindenesetre túléltem, visszabandukoltam a házhoz, kipakoltam a nadrágomból a hideg radiátorra száradni a pénzemet és a cigarettámat. Kerestem Jankát, de nem találtam. Kerestem Kacsát, de eltűnt. Azon gondolkodtam, ki tudnám-e nyuvasztani bármelyiküket is, ha beigazolódna, amit most nem mondok el, de akkor nagyon féltem tőle. Nem gyilkosságra gondoltam kifejezetten, inkább arra, hogy merném-e gyűlölni őket. Nem árulom el, mire jutottam.

jelenléte szinte tapintható

Nem lehetett ritka látvány egy-egy nagyobb varjúcsapat a korinthoszi földszorosban. Miért is lett volna ritka? Az ókori varjú is varjú. Az iszthmoszi varjú pedig, így tartja a néphit, jobban (talán szebben is) repül, mint a makedón. Ez talán azért van, mert az iszthmoszi játékokat Poszeidón tiszteletére rendezték, s a kék hajú isten jelenléte szinte tapintható a környéken. Ez az egyetlen varjú-populáció, amelyik valamiképpen a tenger vonzásában él. A tenger közelsége miatt akár sirályok is tévedhettek volna a versenytér fölé, de nem ez történt. Más állatok (sasok, oroszlánok, szarvasok) nem jöhetnek szóba. Plutarkhosz pedig kifejezetten varjakat említ. Bárhogyan forgatjuk a gondolatot, nekik volt a legnagyobb esélyük, hogy a levegőből holtan zuhanjanak a fölre. Ez nem azt jelenti, hogy csak varjú alakban lehet megtapasztalni, milyen az, ha valaki alatt a levegő megtörik, légüres tér keletkezik, és nincs semmi, ami megtámassza. Sőt, madárnak sem kell lenni ehhez.

Persze, aki heteken keresztül követ hordott a világ olyan pontján, ahol tényleg nincs semmi, annak nem feltétlenül jelentenek ezek valós különbséget. Legalábbis nem azonnal. Óvakodnék attól, hogy a barakkot (szóbeli közlésből lehetett tudni, hogy ezt kifejezetten pihenés, esetleg alvás céljára építették, nem másért) valaminek tekintsük, mert a civilizáció közelségének érzése, s bármilyen más, az élet hétköznapi felfogásához kapcsolható jelenség ott egyszerűen tartós hiánycikknek bizonyult. Lehetőség egy emelkedettebb szellemi létezéshez, gondolhatnánk mohón és ostobán, ha nem tudnánk, hogy a közeli tankhadosztály lőteréhez vezető út kiépítésével foglalatoskodván, ez szóba sem jött. Ennek ellenére Kacsával meglehetősen emelkedett beszélgetéseket folytattunk, bár innét nézve talán közelebb volt az őrülethez, mint ahogy azt akkor éreztük. Eleinte csak idegenkedtünk az útalapozás durva kőzúzalékától, aztán nehezteltünk rá, s picit talán meg is utáltuk, mielőtt teljesen váratlanul, gyengéd szeretettel megkedveltük. És igen, nem sokkal később forró szerelemre lobbantunk iránta. Természetszerűleg jött ugyan a kiábrándulás, a csömör, a kisírt szemek érzelemnélkülisége, de már ekkor éreztük, hogy az egysíkúnak gondolt tapasztalat mennyi mindent adott nekünk. Megismertünk valamit (méghozzá nagyon alaposan), amiről eddig fogalmunk sem volt. A kövön, a tört kövön keresztül láttuk a világot, ami alapjában (bólintottunk furcsa mosollyal) remek dolog. A mi kövünk nagyon jó kő, emberben is ritkán találni ilyen jó követ, nemhogy kő-kőben. Nem egy bölcs, öregkori szerelem ragadott magával, inkább valamiféle tudós kíváncsiság. Milyen kövekkel vagyunk körülvéve? Mi lakozik bennük? Mire rendeltettek? Ezért aztán meg sem lepődtünk, amikor felfedeztük, hát jó, Kacsa felfedezte a csigalenyomatot. Mint szerencsés megtaláló jutalmat várt, s mint felfedező dicsőséget, elismerést, hírnevet. Keserves csalódás lett az osztályrésze Az eset után kerülte a társaságomat és a szakaszvezetőnkét is. Ez ment nehezebben, majd este elővette a csigáját, és úgy döntött, megkísérel életet lehelni belé. Itt el kell hagynom néhány részlet ismertetését, amely a történelem előtti magyar honvédség folklórjával foglalkozik. Ez ugyan színesítené, de egyben félre is vinné a történetet. Elegendő annyit tudni, hogy Kacsa ebben is kudarcot vallott. Könnyű lenne rávágni, hogy ez várható volt, de csak annak, aki nem ismeri megfelelően a körülményeket. (Persze, miután ezeket csak részleteiben ismertettem, mindenki ilyennek tekinthető.) A jó barátom végső elkeseredésében kiszökött pálinkáért, és csak reggelre ért vissza, amikor kiderült, hogy robbanóanyagot fogunk szállítani egy folytonosan a szemünkbe néző tajgai krokodilra emlékeztető Ural tehergépkocsin. Talán az útépítésen mutatott előmenetelünknek köszönhettük, talán az útépítésen mutatott gyámoltalanságunknak. Kacsa elmélete szerint a csodatévő csigája segített. Nem sokkal később Vácon ültünk szépen és folyékonyan, és vártuk a lassú folytatást. A városhoz számos nehezen kategorizálható, mégis inkább kellemes élmény fűzött (egészen a következő napig). Gyerekkori kompátkelések, Janka, egy Hobo Blues Band-koncert, a szívbe foglalt 56-os házszám. Gödről visszatérve azonban egészen más városba érkeztem, mint Grügiszész, amikor derűsen fütyörészve azon kapta magát, hogy ismét Mnemopoliszban van. Gyanútlanul besétált a kapun, bár hallotta a pletykákat, hogy a szökevényeket a vadállatok elé dobták, s azt is, hogy hosszú idő után megint játékokat szerveznek. Nem foglalkozott ezekkel egyelőre. Becsvágyóbb volt annál, hogy szóbeszédek alapján döntsön, és bízott a szerencséjében is. Értett a jósláshoz, és korábban tagja volt néhány papi testületnek, mégsem kérte ki az istenek véleményét. Visszament a városba, amelyet nem sokkal korábban gondok nélkül hagyott a háta mögött, bár már akkor ott motoszkált a fejében, hogy egyszer visszatér. És most megtörtént. Az épületek ugyanott álltak, és ismerősnek tűntek az emberek is, akikkel találkozott, bár nem köszöntötték, és ő sem fordított rá gondot, hogy azonnal barátokat szerezzen, vagy felkeresse azokat, akikben, úgy gondolta, megbízhat. És ezt jól tette, mert csak olyanok maradtak életben, akik úgy emlékeztek rá, mint tolvajra, gyilkosra, orgazdára, kurvapecérre. Pedig ezek korábban a legnagyobb elismerésekben részesítették, ajándékokkal halmozták el, és vagyonuk egy részéről lemondtak a javára. Ezt ő kegyesen elutasította, majd mégis elfogadta. De azon a napon, amikor megérkezett Mnemopoliszba, már egészen máshogy állt a helyzet. Ahogy sétált a házak között, eltévedt. Ez volt az első figyelmeztető jel. S aztán jött a többi.

Egy kutyát látott, amelyik feléje szaladt az úton, de mielőtt odaért volna hozzá, majdnem egy arra hajtó kocsi kerekei alá került. Aztán nyitott kaput vett észre, amelyen nem lépett ki senki. Majd végigment egy utcán, s aztán egy másikon, ahol csupa olyan épület állt, amelyeket már más városokban is látott. Később pont akkor talált egy kútra, amikor megszomjazott, mégsem ivott belőle, mert a kút fölé ez volt írva: nem ivóvíz. Galambokat akart etetni, de nem talált semmit, még egy zsemlét sem, amit eléjük szórhatott volna. Ismerősnek tűnt egy szembejövő, ősz hajú férfi, de amint egymás közelébe értek, világos lett, hogy sosem látta korábban. Ez megismétlődött még többször aznap. Dél körül a magasan járó nap a fejére sütött, s egy árnyékos fal tövébe húzódott, ahol állt már valaki, és nem fértek el mindketten. Ez az ember ásított. A közvetlen közelében kimondták ezt a szót: harisnya, majd nem sokkal később másvalaki élesen: patkószög-kiskereskedő. Szembe fújt a szél. Megéhezett. Eszébe jutott a nő, akitől elvált. Sarujába kő csúszott. Egy pillanatra úgy érezte, álmodhatná is ezt a napot, de nem tudott belőle felébredni. Mindezek a felettébb szokatlan események, amelyek eleinte nagyon is megszokottnak tűntek, rettegéssel töltötték el. Megértette, hogy az unásig ismert dolgok is lehetnek fenyegetőek. Közel a vég. Ezt csak azután láttam ilyen világosan, amikor biztos lettem benne, hogy nem jön értünk a teherautó. Ráadásul Kacsa is előkerült, de nem volt hajlandó semmit mondani arról, hová tűnt éjszaka, mit csinált eddig, és honnan, milyen tetves odúból mászott elő. Sőt, egyáltalán nem volt hajlandó megszólalni. Várakoztunk a megbeszélt helyen, ismét egyenruhában, cigarettáztunk, hosszan bámultunk minden teherautó után, néztük a bakancsunk orrát, az óráinkat. Lassan, észrevétlenül tört meg a levegő alattunk. Le kellett ülnünk. Kifakultak a városban a színek, a nap magasan járt. Cigarettáztunk, hosszan bámultunk minden teherautó után, néztük a bakancsunk orrát, az óráinkat. Azon gondolkoztam, létezik-e olyan, hogy még életemben elhagy a lélek. Először fordult elő velem, hogy gőzöm sem volt, mit kellene tennem. Addig legalább egy rossz megoldás mindig eszembe jutott. De akkor Vácon semmi. Ez a tudatlanság élettelen szerkezetté konzervált. Nemcsak kívül, a koponyámon belül is verejtékeztem, és külön érzékeltem minden szervemet, mint egy tehetetlen szerelő az éppen tönkremenő gép alkatrészeit. Egy ilyen helyzet nagyon élessé tesz a jelen idő érzékelésére. Az előző nap visszahozhatatlan messzeségbe távolodott, a következőre nem mertem gondolni. Csak azt tudtam, amit éppen ott tettem. Ültem, cigarettáztam, hosszan bámultam a teherautók után, néztem a bakancsom orrát, az órámat, Kacsát, aki bénultan, hülye, lehetetlenül sápadt pofával ült a betonpadkán, mert nem volt semmi, ami megtámassza. Mint egy földre zuhant nagy dög madár.

az a pokoli szél

Plutarkhoszban felmerült, hogy tengerárhoz hasonlatos örvénylés okozta a varjak halálát. Nos, egy kiadós légörvény felidézése igazán gyerekjáték, még különösebb írói fantázia sem kell hozzá. Majdhogynem napi tapasztalat. Talán az sem áll távol az igazságtól, hogy a detonációs lökések az a pokoli szél, amit felkavarnak, legalábbis mint látvány vagy mint gondolat a közműveltség, a köztapasztalat részei. Mint egy rossz gondolat. Sokkal közelebb én sem jutottam hozzá, és ezt egy elfuserált gödi házibulinak köszönhetem. Várakozhattunk volna az idők végezetéig, akkor is hiába várakozunk. Hajnalban számba vettük a javainkat. Megosztoztunk az utolsó szál cigarettán, s még összekotortunk annyi pénzt, hogy vegyünk egy újabb dobozzal. Rendelkeztünk emellett még egy lassan ellenőrizhetetlenné váló félelemmel, és egy ennél valamivel kisebb, de azért jelentékeny éhséggel. Nem ismertük pontról pontra a szolgálati szabályzatot, de abban biztosak voltunk, hogy már katonaszökevénynek számítunk. Mit volt mit tenni, elindultunk vissza a laktanyába. Kisétáltunk majdnem a DCM-ig (Dunai Cement Művek), egy szürke hamuesővel borított buszmegállóban kezdtünk stoppolni. Szinte azonnal felvettek, s rémálomszerű gyorsasággal haladtunk a laktanya felé. A kapuban tettek ki. Nem maradt időnk gondolkozni, máris a sorompón belül találtuk magunkat. Ettől a pillanattól lépten-nyomon a döbbenetnek, a rémületnek, az értetlenkedésnek a sajátunkénál sokkal elevenebb kiáramlásaiba ütköztünk. Halálsápadt arcok fogadtak, hitetlenkedő tekintetek. Mint akik kísérteteket látnak – mert kísérteteket láttak. Farfekvéses, öreg Uralunk nem sokkal azután, hogy mi kiszálltunk belőle, most mindegy, milyen körülmények között, felrobbant. Gyakorlatilag semmi sem maradt belőle, sem a benne ülő katonákból. Megjelenésünk után hősi halotti mivoltunk követhetetlen gyorsasággal múlt el. Sajnos, kísértetlétünk sem tartott sokáig. Ami azután jött, bármennyire is az ellenkezője tűnik igaznak, nem bizonyult túl izgalmasnak. El sem mondom, és nem csupán azért, mert az ismert fordulattal élve, felhasználható volna ellenem, hanem mert nem szívesen emlékszem rá. S amit nem tudok jó szívvel felidézni, azt szinte azonnal elfelejtem, de legalábbis pontatlanságokkal, hazugságokkal torzítom el, teszem elviselhetőbbé. Azaz tulajdonképpen én magam sem emlékszem mivel vádoltak meg, hogyan védekeztünk, mennyire álltunk ki egymás mellett. Esetleg egymásra vallottunk alávalóságokat, vállaltunk nemtelen szerepeket. Vagy bátran néztünk szembe mindennel, kitartó hittel maradtunk meg legbelül ugyanannak, akik korábban voltunk. Kacsa meg én. Nem tudom elmesélni, mert nem vagyok benne biztos, hogy kivel kerültem egy cellába, ha lecsuktak egyáltalán, és láttam valaha is cellát belülről. Azt sem tudom, jó barátom volt-e Kacsa, és ami azt illeti, azt sem, mi volt az igazi neve. Nem emlékszem, elítéltek-e, sőt még arra sem, hogy elkövettem-e valamit – leszámítva, hogy nem robbantam fel egy világvégi útkereszteződésben a mindig a szememet kereső őslény bendőjében.

A 196 évi iszthmoszi játékokról Livius is beszámol. Tőle tudjuk, hogy a görögök mindig nagy számban gyűltek itt össze, részben mert velük született hajlamuknál fogva csábította őket a látványosság, részben mert a rendkívül kedvező fekvésű vidék útba esett mindenkinek. Ez alkalommal azonban még a szokottnál is nagyobb és izgatottabb tömegek érkeztek. Kíváncsiak voltak rá, mit cselekszenek a rómaiak. Feszült várakozás töltötte el őket, és hangosan vitatkoztak a lehetőségeken. Miután mindenki helyet foglalt a nézőtéren, a praeco a küzdőtér közepére lépett, oldalán a harsonással, és csendre intette a görögöket. Ők azonban egyre csak Görögország esélyeit latolgatták, izgalmukon nem tudtak úrrá lenni, ezért először nem is hallották, mit hirdettek ki. Az elöl ülőkön kívül senki nem értett a beszédből semmit, de ezeknek az arcán olyan csodálkozó öröm jelent meg, hogy a többiek hangosan biztatni kezdték a praecót, hogy ismételje meg szavait. Bele is kezdett volna, de közben azok, akik mégis hallották az első bejelentést, továbbadták, amit megtudtak. Ettől megint hangzavar támadt. Alig hitték el a hallottakat, s úgy tekintett álmélkodva egyik a másikra, mintha hiú álomkép játszana velük, s mivel nem hittek a saját fülüknek, különösen abban, ami rájuk vonatkozott, szomszédaikat kérdezgették egyre lelkesültebben. A hatalmas ricsajban harmadszor is előszólították a praecót, aki azonban már meg sem kísérelte, hogy újra, mindenki számára hallhatóan előadja mondanivalóját. A harsonás eleve távol maradt. A görögök megelégedtek azzal, hogy látják szabadságuk hírüladóját. Ekkor, mintha a római kikiáltó látványától bizonyosságot nyertek volna feltételezéseikről, akkora örömrivalgással kísért tapsban törtek ki, s ezt annyiszor ismételték, hogy mind a Korinthoszi-, mind a Száróni-öböl hajósai hallották. A praeco gyorsan elhagyta a versenypályát, később sem került már elő. Titus Flaminius is illő távolságból figyelte az eseményeket, és elkerülte, hogy a görögök túlzott lelkesedésükkel kárt tegyenek benne vagy kíséretében. Mindenesetre nem lehetett pontosan tudni, mi hangzott el. A Korinthoszi-és a Száróni-öböl hajósai később határozottan állították, hogy a kiáltások a hal árának megemelését éltették. A jelenlévő thesszáliaiak szerint azt jelentették be, hogy Magnésziát és Phthiótiszt államukhoz csatolják. Az Euboia szigetiek szerint viszont azt, hogy szigetükből félsziget lesz. A kórinthosziak úgy értették, a praeco egyszerűen azt közölte, hogy a makedónok hülyék. Ez a feltételezés mindenkinek tetszett, s annyi év rabság és széthúzás után ebben valamennyi görög megegyezett. Madarakról, varjakról, macskákról (szökevényekről, légörvényekről) azonban, sajnos, szó sem esik Liviusnál.

kép | Mattis Teutsch János képei, hung-art.hu