Jámborné Balog Tünde

SZARKALÁB, HÓBAN

2007 április

SZARKALÁB, HÓBAN
Mert az asszon csergő szarka,
Cserreg perreg jó hajnalba.
(Kriza Kános: Vadrózsák)

Az a tél örökre emlékezetes maradt mindnyájunknak, kezdte el történetét Ilka, Z. bácskai unokanővére, kényelmesen elhelyezkedve a plüsshuzatos dívány sarkában, és egy kis hatásszünetet tartott, mert mint minden született mesemondó, tudta, hogy időt kell hagyni a hallgatóságnak a felkészülésre. Nem lehet egy históriába hűbelebalázs módjára beleugrani, előbb szagolni kell levegőjét, érezni ízeit, tapintani formáit, hogy kellőképpen otthonosak legyünk benne, és valami különös telepátiával azokat a képeket is lássuk, amelyek épp csak felvillannak az előadott események sodrában, vagy elő sem hívódnak, negatívjuk azonban ott lapul az elbeszélő agyában, mint a szarkalábúnak csúfolt, mankóval sántikáló Ljubica töpörödött alakja, vagy Rádity Miso bácsi rezes orra, amely úgy állt ki az éjjel esett félméteres hóból, mint egy vörös ringlószilva, meg is kérdezte az én öcsém a feleségitől, attól a szép Margit ángyitól, hogy ugyan hogy került ez a ringlószilva ide ebbe a fene nagy télbe, aztán mikor közelebb mentek – soká tartott, mert a csizmaszáruk fölé ért a hó, át is ázott Margit virágos strimflije –, látják ám, hogy ki fekszik ottan az úton, s hogy miért?, azt is megtudták mindjárt: még abba a nagy hidegbe is felhőzött körülötte a pálinkaszag, és fölötte, a százesztendős nyárfa ágain gyülekezőt tartottak a szarkák. Megérezték, hogy mi történt, mondta az öcsém, és megkérdezte ángyit, emlékszel arra a találós kérdésre, amit gyerekkorunkba mondogattunk? Szarka repül a Tiszán, ajtó forog a sarkán, hótt ember fekszik a hátán, mi az?

Szegény Rádity Miso bácsinak – olyan keményre fagyott, hogy mikor hányták el mellőle a havat, letöredeztek az egyik kezéről az ujjai, később keresték is, nehogy már hiányozzék a koporsóból valami a feltámadáskor, de csak egyetlen öregujja lett meg, a többit a kóbor kutyák hamarébb megtalálták – szóval neki aztán semmi köze nincs a szarkalábas történethez, a fagyhalál epizódja pusztán a hangulatteremtést szolgálja, hogy megcsapjon bennünket a régi bácskai telek farkasordító hidege és szilvapálinka zamatú párafelhő képében megjelenő lehelete.

a női vegzatúra

Nincsen abban semmi, hogy Rádity Miso bácsi meg a többiek esténként elballagtak a kocsmába. Férfiembernek, ha nincsen háború – annak meg hálisten már vége szakadt akkor vagy tizenöt esztendeje, egyszer majd elmondom azt is –, nemigen van más dolga télidőben, mint ellátni az állatokat, azután ülni a kemencesutban, közben ki-kioldalogni a kamrába, összevetni a tavalyról, tavalyelőttről való főzetet az ideivel. Nem rossz időtöltés, délutánra azonban elvásik az ember ülepe az üldögéléstől, viszketni kezd a talpa, hangyák mászkálnak a lába szárán, na meg a füle is zúg az asszony cserregésétől, hogy hozzál be csutkaszárat, menj ki egy kis lisztér, hajnalba dagasztok, ha nem melegszik át, nem kel meg nekem, aztán lapos lesz a kenyerem és kemény, mint a malom köve, beletörik a fogad, és ha szünetet is tart néhány percre, hamar újra kezdi: Ó, ez a mihaszna ember, hogy döglik itt a melegbe, én meg majd beleszakadok a munkába, menj már ki egy veder vizért, és ez így megy a végtelenségig. Belátható, hogy ilyenkor muszáj valamit csinálni, mert a tétlenség és hozzá ez a női vegzatúra boa constrictor módjára rátekeredik az ember derekára, aztán a mellkasát gúzsolja körül, megbéklyózza végtagjait, végtére a lelket is kiszorítja belőle.

shutterstock 170824502

Járok egyet, tápászkodik fel Becker Mátyás, és egy óvatlan pillanatban kioldalog a házból, Fekete Bözsi meg, a felesége, mérgében, hogy a falnak beszél, földhöz csapja a kovászos csuprot. Küldheti a gyereket Margit sógoraszszonyához másikért, mikor lehiggad. Mi, asszonyok nem mérgelődhetünk sokáig, nincs rá időnk, mert fut a tej és rínak a gyerekek, köti szorosabbra álla alatt a világos delinkendő csomóját Ilka, de halljátok, Bözsi húgomnak sokkalta többször kellett megbékélnie, mint akármelyikünknek, mert Becker Mátyás nagyon tudott mulatni, aztán azon a télen pénzénél is volt, jó árat fizettek a disznóért, úgyhogy az éjfél mind az egész farsangban a kocsmába érte. Az én Bözsi húgom hiába mondta neki, hogy csizma kéne a gyereknek, kabát a lánynak, neki meg még az ünneplő kötője is csupa rongy, Becker Mátyás elengedte a füle mellett, és egy vasat se adott, minden pénzét az ivócimboráira, meg ki tudja, még kire-mire költötte, hol az egyik léhűtőnek fizetett, hol a másiknak, Bözsi meg szégyenszemre hitelbe hozta a petróleumot a fűszerestől.

Pedig sok petróleum fogyott, nappal is égetni kellett a lámpát, mesélte Ilka, mert az a tél nem csupán hideg volt, hanem sötét is, a napnak szinte sose akaródzott kibújni koszlott felhődunyhái alól, jól bebagyulálta magát és hortyogva aludt délig, akár Becker Mátyás az átmulatott éjszaka után, mindössze az volt a különbség, hogy a sógor nem szürke, hanem piros kockás ciha alatt húzta a lóbőrt, mialatt a fia kialmozta az istállót és az ólakat, Bözsi meg kucorgott a háromlábú széken és fejte a teheneket.

mi folyik a háza táján

Azon a télen bizony rájárt a rúd szegény Bözsire, mert Becker Mátyás nemcsak a kocsmázásra kapott rá, hanem a menyecskézésre is, kivált a lábtúlsó szomszédasszonynak csapta a szelet, egy szalmaözvegynek; az ura Németországban dolgozott, de alighanem talált magának valakit odaki, mert nemigen járt haza, márkát se küldött vagy fél esztendeje, pedig szemrevaló aszszony ez a Ljubica, hunyorított rá Becker Mátyás a sógorára, az meg mindjárt elmesélte a feleségének, Margit ángyi továbbadta Ilkának, de Ilka bölcs asszony volt, nem szólt a húgának, hanem figyelni kezdte, mi folyik a háza táján. A cafkája nem átallott átjárni Bözsiék kertjén, hogy közelebb érje a boltot meg az anyját, ne kelljen neki két utcát megkerülni, és halljátok, ott, a húgom szemeláttára tette magát, hogy így szomszéd, meg úgy szomszéd. Könnyen tehette, mert a telkek között hátul nem volt kerítés, Bözsi fia meg ideát végig elhányta a havat, muszáj volt, hogy ki tudjon menni az anyja az istállóba. A húgom persze nem gyanakodott, eszébe nem jutott, hogy húsz év után éppen most bolondul meg az ura, mikor egy kicsit könnyebbedne a soruk, de hát mióta világ a világ, mindig a feleség jön rá utoljára, és lehet, Bözsi meg se tudja, hogy ezek összeszűrik a levet, ha nem vész el a gyűrűje.

shutterstock 539149459

Bözsi karikagyűrűje nem sokkal azután tűnt el, hogy a Rádity Misót Fekete Jóska és a szép Margit ángyi megtalálta vízkeresztkor templomba menet. Halljátok, az aztán különös egy eset volt, vackolta be magát Ilka a törött rugójú dívány sarkába, a kopott plüsshuzat szökdécselő őzikéi közé, ráérősen elidőzve a szenzációnál, a Titeli-fennsík alatt ma is élnek még öregek, akik emlékeznek rá, aztán ahhoz mérik az időt, két évre rá, hogy az öreg Rádittyal az a csúf dolog történt, mondják, vagy hogy nem sokkal szegény Miso bácsi megtalálása előtt, egyedül Bözsi húgom számol a gyűrűje eltűnéséhez, no de mindent szépen, sorjára, ne vágjunk elébe semminek.

kutatták a gyilkosát

Először azt hitték, hogy az öreg a kocsmából jövet elesett és hóttrészegen elaludt a hóban, csak amikor boncolták, akkor fedezték fel rajta a három késszúrást. A doktor szerint egyenként is halálosak voltak, hát még a három együtt! A hideg miatt nem véreztek semmit, de belül aztán úgy teli volt vérrel mindene, mint disznóöléskor a kisvájdling, amit a disznó nyakához tartanak. No meg a pénze is hiányzott, akik vele ittak, mind látták a bekecse zsebében a nagy köteg bankót, hát abból egy szálat se találtak meg nála. Keresték, kutatták a gyilkosát sokáig, kutyákat hoztak, meg egy dzsip jött, vagy hogy híják, tele rendőrrel, sokakat kihallgattak, Ilka öccsét meg Margit ángyit is, mert ugye, ők lelték meg szegényt, és mindenkit, aki akkor este a kocsmában együtt ivott Miso bácsival. No de most nem Rádity Miso haláláról van szó, hanem Bözsi húgom gyűrűjéről – tért vissza Ilka az eredeti csapásirányba –, a karikagyűrűjéről. Mondtam én neki mindig, parasztasszony kezére nem való se arany, se ezüst, mint a nagyságáknak, azok ki tudják kímélni magukat, de nem hallgatott rám, meg hát igen szerette az urát, ha nem mutatta is, és már csak babonából is viselte a gyűrűjét, de féltette nagyon, ha mosott vagy fejni indult, mindig lehúzta az ujjáról, nehogy beleejtse a teknőbe vagy a sajtárba, vagy, ami még rosszabb, az alomba, aztán túrhatja a trágyadombot utána, ha egyáltalán észreveszi, és nem másnap kezdi el keresni, mikor már azt se tudja, hol járt tegnap.

Bözsi mindig a konyhakredencre tette a gyűrűt, a billegős mérleg rézserpenyőjébe, de azon a reggelen – egy jó hét telhetett el Miso bácsi halála óta – az ura kocsmázásán járt az esze, és csak kívül a konyhaajtón vette észre, hogy még mindig az ujján van. Nem lesz szerencsém, ha visszafordulok, bosszankodott, letette hát a gangon lévő asztalra, ahol nyáron a tejet szokta köcsögökbe szűrni. Fejés után megint nem gondolt vele, mert akkor meg azon töprengett, hogy az urát miért nem citálták be az őrszobára, mint a többieket. Nyilván nem volt ott a kocsmában. Igen ám, de akkor hol járt? Itthon nem maradt egyetlen este sem, az biztos, és végigszaladt a hátán a hideg, csak nincs valami köze a késeléshez?, de elhessegette magától ezt a csúf gyanút, Becker Mátyás nem olyan, és már indult a boltba, gyorsan fogy ez a petróleum! Visszafelé ezzel is, azzal is megállt beszélgetni, betért Margit ángyihoz is. Jól benne járt az idő a délelőttben, mire hazaért, és csupán akkor, hideg-csípte kezét dörzsölgetve vette észre, hogy nincs rajta a gyűrűje. Kiszaladt a gangra, de ott csak a hűlt helyét találta. Először azt hitte, rosszul emlékszik, nem kint, hanem bent a kredencen hagyta, mint máskor, de a konyhamérleg rézserpenyői üresen tátogtak, és akkor eszébe jutott, hogy hajnalban kitapogatta kint a sötétben a kis cseréptálat, és abba pottyantotta az aranykarikát, a koppanás hangja a fülében maradt. Mégis tűvé tette a házat, szobát, konyhát, kamrát, a gangot is végigsöpörte, hátha előgurul valami sötét zugból az a fránya jószág az egymásra rakott üres zöldséges ládák vagy a kosár csutkaszár alól, de nem lelte sehol. Kifaggatta a fiút és a lányát, az urát is megkérdezte, nem látták-e a gyűrűt, nem járt-e itt valaki idegen, amíg ő elvolt. A gyerekek nem tudtak semmit, Becker Mátyás a vállát vonogatta, idegen biztosan nem járt erre, azt megugatták volna a kutyák, morogta, és közben a falióra mánusait leste. Lehet, a szarka vitte el, ott járkált a gangon, mielőtt édsapám a szomszédasszonnyal beszélgetett odaki, kottyant közbe a lánya, nézze meg édsanyám, látszik a szarkaláb nyoma a hóban.

shutterstock 1608541393

Azon a télen a nagy hó és a hideg miatt az éhes szarkák ellepték a falut, lesben álltak a piacon, a bolt előtt, disznóöléskor a kerítésen ülve várták ki a megfelelő pillanatot, hogy egy-egy cafatot elkaphassanak, néha még a koncon marakodó kutyákat is megzavarták erőszakos cserregésükkel, s vitték a maflán bámuló ebek elől a véresen gőzölgő zsákmányt. Az akácfák tar ágai és a bokrok csupasz vesszői között lépten-nyomon felvillant sötétkékben vagy bíborszínben játszó, zománcfekete hátuk, fehér foltjaik, hosszú farkuk, és az udvarokba is beszemtelenkedtek, de sehol sem találtak szíves fogadtatásra, mert azt tartották róluk, messziről észreveszik a fényes tárgyakat, egy pillanat alatt lecsapnak rájuk, aztán vesd el magad, viszik a kisollót, ezüst kiskanalat, aranypénzt. Falubeli gyerekek nyáron csapatostól fosztogatták a szarkafészkeket, remélve, hogy kincsre lelnek, Margit ángyi egyik unokabátyja sihederkorában rubintos fülbevalót talált a százesztendős nyárfán, a tolvaj madár a doktorné tükörasztaláról lopta el, beröpült érte a nyitott ablakon. El is küldte a doktor a cselédlányt, az meg a Tiszának ment, sajnálkozott Ilka, nem bírta el a szégyent, hogy tolvajnak tartják. A fiú apja elvitte a függőt a doktorékhoz, hogy nem ezér halt-e meg az a szegény lány? Hebegett-habogott a doktor, hol piros lett az arca, hol meg fehér, a homlokát kiverte a veríték, hogy hát nem tudhatták, és egy hónapra rá elköltöztek a faluból. Valaki azt mondta, Újvidéken vettek házat, a Futaki úton látta őket, fiákeren.

mért nem másutt riszálja a farát

A kis Becker lány igazat szólt: a szarkaláb rótta rovátkák ott sorjáztak a gangdeszka friss haván, mint valami idegen írás ismeretlen ákom-bákomai, a kiskapuhoz vezető úton pedig szinte táncoltak a szomszédasszony, Ljubica lábnyomai, és az is jól látszott, hogy a gang ajtajánál egy pár ormótlan férfipapucs taposta le a havat körülöttük. Bözsit – maga sem tudta, miért – elöntötte az ingerültség, ez is mit jár ide, mért nem másutt riszálja a farát, és odaszólt a lányának, hogy ha jön vissza, állítsa meg, mert beszélni akar vele, hátha látott valamit vagy valakit, morfondírozott magában, de egyre az udvar képe tolakodott eléje, a hajnal óta leesett havon azok az összekeveredett lábnyomok, elébb külön-külön, aztán egyik a másikán, és akkor, mintha hályog esett volna le a szeméről – így érezhette magát Saul a damaszkuszi úton abban a rettentő villámlásban – megvilágosodott előtte az igazság, amit már mindenki tudott a faluban, ó, az a mocskos ribanc! az a repedt sarkú!, és közben észre se vette, hogy a rántása mind odaégett a lábos fenekére. Édsanyám, jön Ljubica nena, nyitott be a kislány, de ijedten hőkölt vissza, mert a sparheltről felszálló fekete füstfelleg kicsapott az ajtón, végighömpölygött a gangon, és jótékonyan elfüggönyözte rémült szeme elől azt, ami ezután következett, mert a füst nyomában a bosszú tüzes fúriája, az anyja száguldott lebomlott lángveres kontyával, de sokat csúfolták vele az iskolában annak idején, kezében a pallosként szorongatott cirokseprűvel.

Becker Mátyás nem várta meg az összecsapást. Kiosont a házból, mielőtt összeakaszkodtak az asszonyok, és bár még világos volt, sőt, a nap is kidugta az orrát a nagy ricsajra felhőgöncei alól, hosszú lába egyenest a kocsma felé vitte. Útközben látta, hogy a százesztendős nyárfán gyülekező szarkák, huss, felrepülnek, és valamennyi az ő portája felé repül.

shutterstock 1855081147

Testvérek, ti nem ismeritek a mi Bözsinket, tudjátok meg, az olyan szelíd, de olyan, a légynek se tud ártani, anyám mindig mondta neki, hogy a te szádban, lányom, megalszik a tej, szövi tovább Ilka a szót galamblelkű húga metamorfózisáról, amint azon a réges-régi téli napon, alig egy héttel Rádity Miso bácsi szörnyű halála után nekiugrik szomszédasszonyának, tolvaj szarkának, bárcás kurvának nevezi, egyik kezével letépi róla a nagykendőt, hogy belemarkolhasson a hajába, olyan fényes fekete volt a haja, mint a szarka szárnya, ezt mondta egyszer Becker Mátyás az öcsémnek, a másikkal meg csépeli, ahol éri, végül pedig a kerítésen gyülekező madarak kíváncsi pillantásának kereszttüzében utána vágja a cirokseprűt fejveszetten menekülő vetélytársának, és azt kiabálja, be ne tedd ide még egyszer azt a tolvaj szarka lábodat, mert eltöröm, aztán járhatsz mankóval a más ura után!

lassú víz

Lemenőben van már a nap, éppen fejére készül húzni vastag felhődunyháját, de Fekete Bözsi váratlan sikkantására megtorpan, és odaveti utolsó sugarát a Becker portára, a gang mellett simára taposott hóra, ahol mostanra híre-hamva sincs a kecses női és erőteljes férfilépteknek, sőt a szarkalábak nyomát is elsöpörték a viadal hevében ide-oda csapdosó hárászkendők fekete szárnyai. Ez a fényességes utolsó sugár egyenesen odatűz a sima, fehér placc közepére és megbotlik egy apró, csillogó tárgyban, hát halljátok, az én húgom jegygyűrűje ragyogott a letapickált havon, de ha azt hiszitek, hogy ettől megnyugodott, hát tévedtek. Lassú víz a mi Bözsink, csak mikor elkapta a lecsapó szarkák elől a zsákmányt, akkor kezdett el igazán forrni benne a harag, hogy annak a fehérmájúnak nem volt elég az ura, a gyűrűje is kellett, s ki tudja, Becker Mátyás mennyi pénzt herdált el, hogy magassarkú csizmára, meg még selyemkendőre is fussa, és az én húgom azon nyomban elhatározta, hogy az ura is megkapja majd tőle a magáét, és úgy is történt, de azt nem most mesélem el, hanem amikor legközelebb jösztök, fejezte be Ilka.

A nyitott ablakon behallatszott a szarkák hangos cserregése, és az utca túloldalán araszoló vénasszony mankójának bánatos kopogása.

A SZARKALÁB című összeállításból
kép | shutterstock.com