fbpx
Szántó Gábor András

IRODALMI BABONÁK

„Egy karrier története” – Stendhal: Vörös és fekete [2010 augusztus]

IRODALMI BABONÁK

Halál és megdicsőülés

„Azon a reggelen, amikor közölték vele, hogy meg kell halnia, fényesen ragyogott a nap, átjárt mindent, és Julient derült bátorság öntötte el – írja Stendhal Julien kivégzéséről. – Gyönyörűség volt kilépni a szabad levegőre, úgy érezte magát, mint a tengerész, aki hosszú hajóút után ismét a szárazföldre lép. ‘Minden jól megy! – gondolta. – Elég bátor vagyok!’

Feje még soha nem volt olyan nemes, mint abban a pillanatban, amikor le kellett hullnia. Tömegesen és nagy erővel rohanták meg az édes percek, a vergyi erdő emlékei.

Minden simán, előírásszerűen ment; Julien mesterkéletlen és egyszerű volt.”(VF 646) 1Stendhal, Vörös és fekete, ford.: Illés Endre, Bp., Európa Könyvkiadó, 1982. A főszövegben VF jelzést használok, mint az esszé előző részében is.

A regény értelmezői nem sokat törődnek ezzel a derűs és egyszerű apoteózissal. Inkább a hős meghiúsult karrierjén és a „szűkszavúan motivált” merényleten sajnálkoznak, amelyet cselekménytelen és lankasztó végkifejlet követ.

„Julien kiábrándult a világból, amelyben a bűn és az erőszak uralkodik – írja Rónay László –, s egyetlen vágya, hogy szép halált haljon. Az élet nem kell neki többé, mert átlátja, jóvátehetetlen hibát követett el, amikor olyan körökbe vágyott, amelyek kivetik magukból az oda nem valókat.” 2Rónay László, Irodalom középiskolák számára, Bp., Nemzeti Tankönyvkiadó, 1996, 17.

Szappanos Balázs szerint a Vörös és fekete „jellemábrázolásában következetlenségeket lelhetünk fel”. A magasra törő Julien itt „mindent kockára téve hívja ki maga ellen a sorsot, s […] ha kell, az élet fényeinek hátat fordítva a halál sötétségét is vállalja” (VF 675).
először igazán önmaga
Veres András abban bízik, hogy csak látszatra váratlan a mű befejezése, amit Dobossy Lászlóhoz hasonlóan 3Vö. „A napihírből kiemelt botrányhős egy kor és egy nemzedék […] fő jellegzetességeit viseli magán: visszafojtja valódi érzelmeit, alakoskodik az alakoskodók közt […] Megmenekülhetne, de nem teszi, mert utálja már az álarcot, s a végső küzdelemben, bíráival szemben, erős és szabad akar maradni.” (Dobossy László, A francia irodalom története II, Gondolat, 1963, 119–120.) a színleléstől szabadulni akaró Julien egyértelműség-keresésével magyaráz: „A befejezés először váratlannak tűnik. Julien, jóllehet Mathilde kitart mellette, […] nem folytatja harcát az érvényesülésért […] Az indokolatlanság látszatát kelti az is, hogy az elbeszélő most igen szűkszavúan számol be az eseményekről […] De a tett és a gondolat korábban nem mindig fedte, sőt, inkább elfedte egymást. Julien a börtönben lehet először igazán önmaga. Nincs szüksége többé tettetésre, mert kezdettől a halálos ítéletet várja, talán kívánja is.” 4Szegedy-Maszák Mihály – Veres András – Bojtár Endre – Horváth Iván – Szörényi László – Zemplényi Ferenc, Irodalom a gimnázium III. osztálya számára, Bp., Tankönyvkiadó, 1983, 24.

Szávai János szintén rejtélyesnek ítéli a mű befejezését, és úgy gondolja, „Julien két pisztolylövése végképp leszámol a felemelkedés gondolatával”. Már csak azért is, mert „lövései az úrfelmutatás – franciául élévation, vagyis szó szerint, fölemelés – pillanatában dördülnek el”. 5Szávai János, Julien lajtorjája. In: Uő., Nagy francia regények, Bp., Krónika Nova Kiadó, 1999, i. m., 53–54.

Szétbontott tájkép

Szétbontott tájkép

Hát igen! Ez tényleg olyan pillanat, amelyen érdemes elgondolkodnia az elbeszélés „szűkszavúságán” töprengő értelmezőnek. E pisztolylövések valóban véget vetnek Julien karrierjének és társadalmi fölemelkedésének. A hős konkrét és átvitt értelemben is „elbukik” (il tomba) a merénylet utáni kavarodásban. A bűnével és bűnbánatával együttérző asszony és barát szeretete azonban valami másfajta „emelkedettség” állapotába juttatja, amit újra meg újra az úrfelmutatás szavával megegyező – s így annak jelentésében osztozó – élévation szó közvetít a regényben. A francia „élever” (‘fölemel’, ‘magasztal’) igéből származó „élévation” főnévnek a magyarban ‘magasság’, ‘magaslat’, ‘fölemelés’ vagy ‘templomi úrfelmutatás’ felel meg. Stendhal, a korrekt és szabatos elbeszélő, a templomi merénylet leírásában dőlt betűvel emeli ki az oltáriszentség felemelését jelző és a kurziválás ellenére sem idegen nyelvű élévation szót. (A magyar fordítás nem emel ki semmit.) Vajon miért teszi? Bizonyára azért, mert számára fontos ez a regényében kettős funkciót betöltő megjelölés. Ez viszont joggal veti fel a templomi és a julieni felemeltetés viszonyának kérdését.
napóleoni magasságban
A regény nem sokkal a bukás után már egyértelmű emelkedésként ábrázolja a hős sorsának alakulását. A város fölött magasodó börtöncellában Julien „nem unatkozott, mindent újnak látott, nem zavarta többé a nagyravágyás. Mathilde alig-alig jutott eszébe, de gyakran merült fel benne de Rênalné arca; lelkiismeret-furdalás gyötörte, különösen az éjszakák csendjében, amikor e toronyba fölemelten csak a réti sas vijjogása zavarta őt” 6A francia szövegben az „élevé” nemcsak melléknév, hanem a „troublé”-hoz hasonló participe passé is lehet. Illés Endre fordítása az első lehetőséget veszi figyelembe („a magas toronyba csak a réti sas sivítása hatolt fel” – VF 583) A második lehetőség azonban „e toronyba felemelt” Julienre is utalhat, ami a később tárgyalandó bibliai párhuzamok szempontjából még fontos lehet. – Sz. G. A. (VF 583). A szituáció visszautal az I. rész 10. fejezetét záró jelenetre, ahol a magasban köröző ölyvek láttán Julien még Napóleon sorsáról ábrándozik: „Ilyen volt Napóleon sorsa; az övé is ilyen lesz?” (VF 83­–84) 7A jelenet intertextuális vonatkozásairól 1. Péter Mihály, Nyelv, stílus, költői beszéd: Válogatott tanulmányok, Tinta Könyvkiadó, 2005, 209. A börtöntorony cellájába zártan most fenn van ebben a „napóleoni” magasságban, de egyre növekvő lelkifurdalása közben már zavarja őt (troublé!) a nagyravágyás sasmadarának vijjogása: „A nagyravágyás meghalt benne, de ismét felparázslott egy másik érzés: ő lelkifurdalásnak nevezte, mert meg akarta ölni de Rênalnét. Valójában őrülten szerelmes volt belé.” (Kiemelés az eredetiben. E tanulmányban a kiemelések többsége tőlem származik, hacsak azt másképp nem jelzem – Sz. G. A.) (VF 600)

Mivel a szeretett asszony ugyanezzel a szóval rejtjelezi érzéseit – vö. „De Rênalné Julien távolléte miatt szenvedett, de ő lelkiismeret-furdalásnak nevezte” (VF 577) –, e karriervágyat kioltó, kölcsönös „lelkifurdalások” láttán az ember már nem a hősök hanyatlására, hanem erkölcsi emelkedésükre gondol (kiemelés az eredetiben). Nemcsak Julien és de Rênalné, hanem Julien és Fouqué viszonyában is. A jó és igaz barát egész vagyonát kész feláldozni, hogy megmentse és megszöktesse Julient. A fiú az ő segítségével maradhat száznyolcvan lépcsőfok magasan berendezett, szép szobájában, amelynek felemelő voltát most is az „úrfelmutatást” idéző szó, az élévation szentesíti: „Nem is sejtette, hogy egy förtelmes, föld alatti cellába akarták levinni; csak Fouqué közbelépésének köszönhette, hogy meghagyták szép szobáját, száznyolcvan lépcsőfok magasságában. (VF 583, 588)

Szétválás

Szétválás

A térviszonyok nyelve, azaz a „magasság”-hoz társuló érték-, és az „alacsonyság”-hoz kapcsolódó értéktelenség-képzetek fontos szerepet játszanak a művészetben (és a mindennapi nyelvben is). Ami értékes, az rendszerint magas rendű, magasztos, fennkölt és fenséges, tehát térbelileg fent helyezkedik el. Ami értéktelen – tehát alacsony rendű, alantas, aljas vagy alattomos – annak lent a helye. Ahogy az igaz ember is a mennybe, a bűnös pedig a pokolba jut. Stendhal írói világára is ez a térszerkezet jellemző. Nála az emberek és a dolgok térbeli elhelyezkedése is tanúskodhat értékükről vagy alantasságukról. A műveiben szereplő magaslatok gyakran utalnak valamilyen erkölcsi „értéktöbbletre”, s nemegyszer az „egeket ostromló szeretet” jelentését is magukba foglalják. (Gondoljunk csak de Rênalné Galamb toronyba felvitt fehér kendőjére, vagy de Rênalné és Mathilde emeleti hálószobáira.) Julient már egy magas szikla megmászása is az erkölcsi szabadság érzésével tölti el: „nemsokára egy roppant szikla tetejére ért fel […] A magasság jókedvűvé tette, ilyen szabad szeretett volna lenni erkölcsileg is.” (VF 83) A pármai kolostor Fabriziója szintén azért ragaszkodik Farnese-toronybeli börtönszobájához, mert „itt ezer mérföld magasban lehet az ember, a kicsinyességek és aljasságok felett” 8Stendhal, A pármai kolostor, Európa Könyvkiadó, 1963, 298., s mert itt nap mint nap láthatja szerelmét, Cléliát.
Jákob létrája
Szávai János jó érzékkel figyel fel Julien magasságszeretetére, 9Szávai János, i. m., 44–45. illetve ennek szembetűnő jelére, „a sorsától elválaszthatatlan létrára” (VF 433). Ez azonban nemcsak „a szerelmi hódítások tárgyiasult szimbóluma”, 10Turcsányi Márta, Stendhal: Vörös és fekete. In: Középiskolai kötelező olvasmányok elemzése, Bp, Corvina, 1997, 68.hanem a bibliai Jákob létrájának „javított kiadása”, azaz egy fontos szempontból módosult világszerkezet jelzése is. Ha Jákob létrája a földet és az eget kötötte össze, 11„Álma volt: íme, egy létra volt a földre állítva s a hegye az eget érte. S lám, Isten angyalai le- és fel jártak rajta.” (Ter 29, 12) Juliené a szeretet és a szerelem mennyországába visz. 12„A beteljesülés felé halad, létrája fokain egyre följebb hágva Julien Sorel. Ahol Jákob álmában Isten rejtőzik, ott van Julien számára a hódítás végső fázisa, beteljesülése.” Szávai János, i. m., 45.

Stendhal életének és írói világának legfőbb értéke ez a mennyei rangra emelt szeretet és szerelem. Ő nem a regényeit, hanem A szerelemről írt könyvét tartotta élete fő munkájának, 13Stendhal, A szerelemről. Napóleon élete, 574. és maga fogalmazta olasz sírfeliratában is az „amò” szót tette a legfontosabb helyre: „VISSE – SCRISSE – AMÒ”, azaz „ÉLTEM – ÍRTAM – SZERETTEM”. 14Ami nem zavarta az epitáfiumát elkészítő vésnököt, hogy önkényesen másképp rendezze el e szavakat: SCRISSE – AMÒ – VISSE, vagyis ÍRTAM – SZERETTEM – ÉLTEM… L. Illés Endre, Stendhal, Magvető Kiadó, 1972, 112. 

Szeretet – vallás – szeretetvallás

Julien e szeretni tudást nem a sokszor emlegetett, napóleoni katonaorvostól, hanem az őt nevelő Chélan abbétól tanulta. Attól a szegényekért kiálló, öreg paptól, akit leváltattak a város bigott és korrupt vezetői, s aki a fiú miatti aggodalmában könnyes szemmel figyelmeztette neveltjét a karriervágy „sötéten lángoló” veszedelmeire: „Julien szégyellte meghatottságát; életében először érezte, hogy szeretik; […] ‘Mi van veled? – kérdezte végre önmagától. – Életemet áldoznám ezért a jó Chélanért, pedig arról győzött meg, hogy nem vagyok elég okos. Őt kellett volna legelőször becsapnom, és éppen ő látott belém’.” (VF 61) A fiú azért magolta be latinul az egész Újszövetséget, hogy az ennek örvendő Chélan segítse majd az előrejutásban. A karriervágyból megtanult könyv szelleme azonban hat rá – például a János evangéliumbeli Mester: „Új parancsot adok nektek: Szeressétek egymást! Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást. |…| Senki sem szeret jobban, mint az, aki életét adja barátaiért.” (Jn 14, 34; 15, 13.)

A regény végén Julien valóban oda-adja – szinte oda-ajándékozza – az életét, hisz a többször kínálkozó lehetőség ellenére sem szökik meg börtönéből, és a kegyelemkérést is visszautasítja. Talán itt is a szeretet nevében vállalja a halált, mint Chélan esetében tette volna?… Ez képtelenség!… Hisz halálra ítélésének jogi indoka épp egy „szeretet nélküli” cselekedet, egy esztelen gyilkossági kísérlet, amelyben épp egy neki drága lényt akar elpusztítani! Egy asszonyt, aki nemrég a pokol tüzét se félve tudta őt szeretni, s aki most a felebaráti szeretetre hivatkozva teszi tönkre őt, a házasodni készülődőt, az apósjelöltnek írt levelében: „A vallás és az erkölcs szentsége kötelez arra, hogy megtegyem a kínos lépést. Ez a tévedhetetlen törvény parancsolja, hogy ártsak egy felebarátomnak… Kínos kötelességem hozzátenni: azt hiszem, J… úr nem ismer semmiféle isteni törvényt!” (VF 573)

Ő

Ő

Egy papnövendék, aki betéve tudja az egész Újszövetséget, természetesen tisztában van azzal, hogy az ártani akarásnak nem sok köze van a keresztényi felebarátisághoz. Hacsak ahhoz a gyűlölködő és átkozódó fajtájához nem, amelyet a király templomi fogadásán, a király által szentesített feliratokon olvashatott: „A király kegyesen megengedte, hogy a fiatal lányok, akik a kápolnába kísérték, egy vörös szalagot viselhessenek. A szalagra ezeket a szavakat hímezték: ÁTOK AZ ISTENTELENEKRE! ÖRÖKIMÁDÁS!” (VF 140–141) Az istentelenséggel nem szakító leányokat a templomban szónokló püspök is megfenyegeti: „Ugye, elfordítjátok szemetek minden istentelenségtől? […] Ígéreteteket elfogadom a rettenetes Isten nevében.” (VF 140)

Minthogy a regény egy korábbi fejezetében már Julien is megkapta ezt az „istentelen” jelzőt (a szerelmében kételkedő de Rênalné írta neki „Nem szeretsz? Te istentelen!” – VF 153), a mű „bűnöseire” szórt átkok alól bizonyára ő sem vonhatja ki magát. De az egész nem átkozódó és nem gyűlölködő jézusi kereszténység sem, amelyet napjaink Biblikus teológiai szótára épp az átok ellenfeleként és leküzdőjeként jellemez: „Jézus Krisztus az átok legyőzője […] A Szó nem vet el, hanem magához vonz (Jn 12, 32); nem szór szét, hanem egyesít (Ef 2, 16). […] A keresztény többé már nem átkozhat senkit (1 Pét 3,9), ellentétben az Ószövetség ‘átkozott legyen, aki téged átkoz!’ törvényével; sőt, az Úr példáját követve ‘áldja azokat, akik átkozzák’ (Lk 6, 28).” 15Biblikus teológiai szótár, Szent István Társulat, Az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Bp., 1972, 90–91.
áhítatos áruló
A Stendhal-korabeli jézusi kereszténységnek nyilván ugyanezt kellett hirdetnie, amit szemléletesen igazolhat a francia akadémiai szótárnak a „gyűlölet” (haine) szóhoz megadott példamondata 16Dictionnaire de l’Académie française (1798), 674; Dictionnaire de l’Académie française  (1832–1835), 1, 873.: „Az Evangélium óv és tilt bennünket a felebarátunk elleni gyűlölködéstől, miként az ellenségeink elleni gyűlölettől is.” Egy felebarátainak ártani akaró „kereszténység” ezért a Vörös és fekete 19. századi krónikájának idején sem lehet más, mint a szeretet jézusi parancsának megszegése és megcsúfolása. Ezért írja Belohorszky de Rênalnéról: „íme egy áhítatos áruló, a Júdás-asszony, aki ilyen képmutatóan kijátssza az istent, hiszen az, ha van, az emberek közti irgalom hirdetője, a számonkérés jogát magának fenntartó, a bosszút megtiltó! Ha van isten, a feljelentő de Rênalné közönséges céda, áhítata szentségtörés”…17Belohorszky Pál, Az idill vérpadján. In: Uő, A múlandóság lovagrendje, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1981, 239. Egy ártást hirdető „kereszténység” idézőjeles „cédaságát” nemcsak a templomi leányzók átokformulája, hanem vörös szalagjuk is jelzi, ami az Újszövetséget betéve tudó embert alighanem a Jelenések könyvében említett babiloni parázna színeire emlékezteti: „Láték egy asszonyt ülni egy veres fenevadon, mely fenevad teljes vala káromlásnak neveivel, melynek hét feje és tíz szarva vala. Öltözött vala pedig az asszony bíborba és skárlátba […]” (Jel 17, 3–4). A skarlátot, a bíbort és a vöröset egyébként már az ószövetségi próféta is a bűn színeként említi: „Ha olyanok volnának is bűneitek, mint a skarlát, fehérek lesznek, mint a hó; és ha olyan vörösek is, mint a bíbor, olyanok lesznek, mint a gyapjú.” (Izaiás 1, 18)

A vörös színnek ezek a vonatkozásai egy Jézus nélküli „kereszténységre” utalnak, amit a regény címében szereplő másik szín – a fekete – kultikus értelmezése is alátámaszthat: „A fekete színt nem alkalmazták a kultuszban, mivel a színek tagadását jelentette, és ezért az istenellenes erők jelképe volt.” 18Keresztyén Bibliai Lexikon, szerk. Bartha Tibor, Kálvin János Kiadó, Bp., 1995, 545.

Kilátás a sötét oldalról

Kilátás a sötét oldalról

Az egykor mélyen vallásos, „csak Jézust imádó” (VF 50) de Rênalné saját kézzel írt levelét Julien így nem egyszerű – „privát” – szerelmi árulásnak tekinti, hanem a sötétségnek való behódolásnak, amire ő nem a magánélet valamelyik színterén (mondjuk, de Rênalék kertjében vagy házában), hanem az asszonyt hatalmába kerítő, „vörös és sötét” templomban akar válaszolni. Egy olyan „sötét” templomban, amelynek eredeti – „somber” – jelzőjét a Stendhal korabeli francia költői nyelv számos szókapcsolata az alvilág és a pokol (les enfers) megjelölésére használta: „les royaumes sombres” („a sötét országok”), „les rivages sombres” („a sötét tájak”), „les sombres bords” („a sötét partok”) stb. 19Dictionnaire de l’Académie française (1832­–1835), 2, 756.

A Stendhal-irodalom – egy-két kivételtől eltekintve – több mint másfél évszázada hallgat a regénynek és a Julien Sorel-i merényletnek ezekről a rejtett vonatkozásairól, amelyeknek mindig voltak aktuálpolitikai összefüggései. Nálunk 1952-ben Barabás Tibor írt egy „jezsuiták eszközévé vált” de Rênalnéról, 20Vö. „Juliennek nem azért kell elbuknia, mert vak szenvedélyében fegyvert fogott a jezsuiták eszközévé vált szeretőjére.” Barabás Tibor: ‘Előszó’. In: Stendhal, Vörös és fekete, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1952, VI. egy olyan embertelen, vallásüldöző korszak „szövegkörnyezetében”, hogy ezt mindenki jobbnak látta elfeledni. Később, a mindent átpolitizáló vészkorszakok ellenhatásaként Stendhal apolitikusságát kezdték bizonygatni. Méghozzá a Vörös és fekete néhány mondatával, amelyekben az elbeszélő kipontozta volna a politika jelenlétét munkájában: „Itt most az író egy kipontozott oldalt szeretett volna a regénybe beleilleszteni […] Mintha pisztolyt sütnének el egy hangversenyen, úgy hat a politika a képzelet játékaiban. Fülsértő durranás, s még sincs ereje. Egyetlen hangszerrel sincs összhangban.” (VF 482) A francia szellem rejtekútjain bolyongó idézetkeresők nem mindig jöttek rá, hogy Stendhal épp ezzel a megjegyzésével – no meg a templomi csengettyűszó után eldördülő julieni pisztolylövéssel! utalt a politika e „kipontozott” jelenlétére munkájában… Hogy miért? Talán azért, amit az általa tisztelt Voltaire is tudott már: „Az unalmasság titka: mindent elmondani.” 21Kristó Nagy István, Bölcsességek könyve, Bp., Gondolat, 1982, 350. (Pláne ha a bokánkat is megüthetjük miatta.)
hamis és kétszínű
„Miért választotta volna Sorel a templomot, ha nem azért, mert a vetélytársa éppen akkor mondott misét?” (VF 596) – kérdezi a „mélységesen és okosan gonosz” (VF 593) Frilair abbé, a hely és a történés fontosságára utalva. A nyomós ok feltételezésében igazat beszél, de indoklása hamis és kétszínű. A misét mondó verriéres-i pap után ugyanis nyomban egy dijoni abbéval is hírbe hozza szegény de Rênalnét, ami nemcsak az asszonyt gyanúsítja közönséges cédasággal, hanem Julien tettét is hétköznapi, féltékenységi bosszúvá silányítja: „Egyáltalán nem lepődnék meg […], ha kiderülne, hogy Sorel úr féltékenységből lőtt rá kétszer régi szerelmére!… Az asszony kétségtelenül vonzó jelenség; s egy ideje gyakran találkozik egy Marquinet nevű dijoni abbéval.” (VF 596) A mű köznapi, profán eseményeinek szintjén Frilair tehát finoman és szemérmetlenül hazudik. A merénylet indokául felhozott szerelmi féltékenységet Julien így joggal nevezi „förtelmes hazugságnak” (VF 604). Amit jó lenne a tankönyvíróknak is figyelembe venniük: vö. Sorel „féltékenységből meg akarja gyilkolni azt az asszonyt, akit szeret”. 22Madocsai László, Irodalom a középiskolák 10. évfolyama számára, Nemzeti Tankönyvkiadó, 2006, 161. A regény szimbolikus összefüggéseit tekintve azonban e cédasági gyanú is elvezetheti az olvasót egy „sötét” templomnak engedelmeskedő de Rênalné „babiloni paráznaságának” megsejtéséhez, hisz Julien megvádolásával ő is a templomi leányzók jelmondatának szellemében cselekszik.

Az elbocsátott Chélan helyére kinevezett érzéketlen, fiatal jezsuita nem a hétköznapi gyanú, hanem a szeretet etikájának szintjén lesz vetélytársa a bukásaiból is felemelkedő Juliennek. Mint de Rênalné gyóntatópapja, s mint az „ártó, felebaráti erkölcs” közvetítője, valójában ő fogalmazza meg azt a „Júdás-levelet”, amely a gyötrődő asszony önfeladásához és lelki összeomlásához vezet: vö. „A márkinak írt levélre új gyóntatója kényszerítette, s ez a levél végleg felborította az állandó szenvedéstől elgyöngült asszony belső egyensúlyát” (VF 577). Bár Julien nem tud a tapasztalatlan, ifjú lelkiatya szerzőségéről, a levél képviselte „felebarátiság” forrását ő is egy olyan „rettenetes dolgokra kényszerítő” szemléletben és annak képviselőiben látja, akiket maga de Rênalné is e szerencsétlen episztola ihletőjeként és megfogalmazójaként tart számon: „A márkinak küldött levelet de Rênalné fiatal gyóntatópapja fogalmazta, ő csak lemásolta. – Rettenetes, hogy mire kényszerített a vallás! – kiáltotta az asszony. – Pedig én még enyhítettem is a legszörnyűbb részeket.” (VF 625–626)

Egy logikusan komponáló író az ilyen üzenetre küldött választ nyilván a „feladónak” fogja címeztetni. Oda, ahol hősének elpártolt szerelmese épp az úrfelmutatás – az élévation! – pillanatában hajt fejet egy vörös függönyöktől átszínezett, csak nevében jézusi pap szertartásának. „A magas ablakokat bíborfüggönyök födték. […] A misét celebráló fiatal pap e pillanatban úrfelmutatásra csengetett. 23A pontatlan és személytelen magyar fordításban: „Ebben a pillanatban úrfelmutatásra csengettek” (VF 575). A fiatal pap (le jeune clerc) személyének és felelősségének kihagyása nemcsak az események logikája szempontjából súlyos hiba, hanem azért is, mert a „clerc” szó jelentéstartományába tartozó – vigyázatlanságból, tapasztalatlanságból vagy tudatlanságból elkövetett – hiba lehetőségét sem veszi figyelembe: vö. un pas de clerc-, vice de clerc (‘ügyetlenség’, ‘baklövés’). Sz. G. A. De Rênalné lehajolt, feje egy pillanatra szinte eltűnt vállkendőjének ráncaiban…” (VF 575)

A francia szöveg „baissa la tête” kifejezése nem egyszerűen „lehajolt”-at jelent, hanem az elfogadás és az engedelmesség jeleként történő fejhajtást is. A „baisser” igéhez kapcsolódó szervmegnevezések – például a szemé vagy a fülé – általában e szerv működésének vagy magának az emberi magatartásnak a beszűkülésére vagy értékcsökkenésére utalnak – vö. baisser les yeux (lesüti a szemét, azaz szégyenkezik); baisser l’oreille (‘lekonyítja a fülét’, azaz elcsügged); sa vue baisse (gyöngül a látása) –, ami de Rênalné esetében a fej működésének gyengülésére, sőt, megakadására is célozhat. (Az asszony feje egy pillanatra el is tűnik fejkendője ráncaiban.) A logikát és a világosságot tisztelő Stendhalnál az ilyen „fejvesztés” súlyos hibának számít, ami könnyen bukáshoz vagy összeomláshoz vezethet („Ha nem vagyok világos, egész világom összeomlik”). Julien a fej eltűnésének pillanatában lő az asszonyra, aki a második lövés nyomán valóban földre roskad: „másodszor is lőtt, s az asszony lebukott (elle tomba).” (VF 575)

Először csókolta meg

Először csókolta meg

De Rênalné a szeretet vizsgáján is elbukik. A szerelemről végén idézett, középkori szerelmi bíróságok ítéleteihez hasonlóan 24A szerelmi bíróságok. In: Stendhal, A szerelemről, Napóleon élete, 306–315.  a Vörös és feketében is megítéltetnek a szerelmesek tettei – ha nem is jogi okfejtéssel és következtetésekkel. E vizsgán Julien is elbukik, akinél szintén a „tomba” igealak közvetíti a megméretés kudarcát: „Az egyik nő ijedtebben menekült, mint a többi, erősen meglökte, s a fiatalember elesett (il tomba).” (VF 576)

Julien ekkor még azt hiszi, hogy valóban megölte de Rênalnét, és kezdettől jogosnak tartja a rá váró halálos ítéletet. Megbánást azonban nem érez. Úgy véli, ő az, akit kegyetlenül megbántottak, s ezért jogosan állt bosszút „az embereken”. (Az „emberek” megjelölés itt nemcsak de Rênalnéra vonatkozó, szégyenlős eufemizmus, hanem a merénylet személyeken túlmutató indoklása is.) „Előre megfontolt szándékkal öltem. A büntető törvénykönyv 1342. pontja világosan rendelkezik: halált érdemlek! […] Miért furdalna a lelkiismeretem? Kegyetlenül megbántottak; öltem, halált érdemlek, ennyi az egész.” (VF 578, 580)

Csak akkor lesz más a véleménye, amikor megtudja, hogy de Rênalné életben maradt. E hirtelen változás már-már csoda jellegű, a bűnösök megtéréséhez és megvilágosodásához fogható pillanat: „Forró könnyekkel sírt. Ebben a pillanatban hívő lett. Mit számít a papok képmutatása?… Árthatnak-e a papok az isteni gondolat fenségének és igazságának? […] Először érzett megbánást. […] ‘Ő hát élni fog!… Élni fog, hogy megbocsásson és szeressen!’.” (VF 581–582)
igazán szerető ember
A fiú bűnbánata és hívővé válása nem megbékélés az egyházzal. A sürgetett, „feltűnő visszatérést” élete utolsó napjáig elhárítja (VF 644). A szerinte „zsarnok”, „kegyetlen” és „bosszúvágyó” vallás, valamint a regénybeli Maslonok, de Frilairek, Castenède-ek hamisságai helyett ő egy másik, „igazi vallás” után sóvárog, amely a szeretet, az igazság és a jóság istenét hirdetné, s amely megbocsátaná egy igazán szerető ember tetteit. Az ilyen vallás istene a francia nevelés klasszikusával, a jóságos Fénelon püspökkel (1651–1715) együtt mondaná neki: „Sokat megbocsátok neked, mert nagyon szerettél!” (VF 618) Julien felsóhajt: „Ó, ha volna igazi vallás a világon! […] Lelkem megértené, lelkemnek szüksége van rá!” (VF 637)

A kitűnő emlékezetű főhős itt sajnos, feledni látszik (?), hogy a Napkirállyal szemben is bátor és emberséges püspök szavaival voltaképpen a Lukács evangélium Jézusát idézte, aki szinte szórul szóra ugyanezt mondta a farizeus házába betért, bűnös asszonyról: „sok bűne bocsánatot nyer, mert nagyon szeretett. Akinek kevés bűnét bocsátják meg, az csak kevéssé szeret.” (Luk 7, 47) Arra azért szerencsére rájön, hogy ő, a tönkretett karrierje és a szeretett asszony árulása miatt dühöngő bosszúálló, szintén e várva várt szeretetvallás ellenében cselekedett: „Szerettem de Rênalnét, s mégis milyen gyalázatosán viselkedtem vele.” (VF 618) Az asszony elleni merénylettel nemcsak az „ártó felebarátiság” ellen lázadt, hanem saját „legféktelenebb becsvágyának lángolását” (VF 572), a Chélan említette „sötét erő” gyilkos ösztönzését is követte (VF 61). Ezért „irtózik” és „borzad” önmagától, és ezért jelenti ki: „Megöltem volna, mert karrierre vágytam […] Halálra ítéltek… Helyes!” (VF 584, 617, 618)

Megigazult bűnösök, avagy Julien fölemeltetése

E kései megvilágosodás felől cselekedete „egy őrült” tettének látszik, de olyan őrültének, aki „nem volt se aljas, se gonosztevő” (VF 602). Esztelensége a bölcsességhez vezető, köztes állapot, amiről a II./40. fejezet Goethe-mottója is beszél: „Azért vagyok ma bölcs, mert akkor bolond voltam.” (VF 603) Másként szólva, még az esztelen gyilkossági kísérlet is elmélyítette szerelmét, s így a bűnös, „karrierista” Julien is elérhetett e szeretetvallásig.

De Rênalné szintén az „őrültsége” révén jut el a megtisztuláshoz. Júdás-levelének álnokságában és képmutatásában ugyanis az az emberileg érthető fájdalom és kétségbeesés is munkál, hogy a papi és férji tilalmak ellenére sem tud belenyugodni Julien elvesztésébe. „Hát nem érthető, hogy ez az asszony […] nem tud lemondani? – kérdi Belohorszky. – Hiszen már akkor tönkretette (Julien) az életét, amikor kilépett belőle, de most végképp össze fogja zúzni, mert míg eléri a csúcsot, melyre ő álmodta először, tőle még az emléket is elveszi, hogy egykor az övé, csak az övé volt! […] Bűn-e, hogy nem tudja odadobni a világnak az egyetlen idillt, amit az élettől kapott? Bűn-e, ha az előkelő márkilány boldogságának kést szegez? Vagy tán valaki is azt hinné, hogy a gyóntató érdeme pusztán a nehezen megszületett levél?” 25Belohorszky Pál, i.m., 241.

 

Meditáció

Meditáció

Julien élete című tanulmányában a norvég Karin Gundersen arról ír, hogy a főhős biográfiájának általa felsorolt, fontos mozzanatai – a bűnbeesés és a megtérés, valamint a különleges, „anya nélküli” gyermekség és a mártír sors – rejtett hagiografikus jelleggel ruházzák fel Julien élettörténetét. 26Karin Gundersen, Vie de Julien Sorel, Romansk Forum, Nr. 16, 2002/2, 367–370. A szentekhez való hasonlatosságnak azonban ennél jóval több jele van a regényben. A Julient újra megtaláló de Rênalné a maga mélységes vallásossága ellenére – vagy tán annak következtében? – egyenesen Isten szeretetéhez hasonlítja a fiú iránti érzéseit: „ ­– Pedig én vallásos vagyok! […] Őszintén hiszek Istenben!… Hiszem, és megbizonyosodtam, hogy szerelmemmel iszonyú bűnt követek el!… És mihelyt meglátlak!… […] Mihelyt meglátlak, rögtön megfeledkezem minden kötelességemről, csak a szerelem él bennem! De ez a szó – szerelem – kevés is… Úgy szeretlek, ahogyan csak Istent volna szabad szeretni: egyszerre tisztelet, szerelem és engedelmesség!…” (VF626) Az „istenné avatott” Julien az asszonyt szintén „önmagaként” (vagyis „istenként”) tiszteli: „Úgy beszélek veled, mint saját magammal. Isten őrizzen, hogy túlozzak.” (VF 627)

A stendhali szeretetvallás logikusan jut el a szeretett ember „istenítéséhez”, ami a hagyományos kereszténység számára sem ismeretlen, s így – de Rênalné félelmeivel ellentétben – bűnnek se tekinthető. Az Újszövetség nem egy helye szól Isten és ember szeretetben való egyesüléséről: „Ha szeretjük egymást, bennünk marad az Isten, és a szeretete tökéletes lesz bennünk” (1 Jn 4, 12); „Az Isten szeretet, és aki kitart a szeretetben, az az Istenben marad, s az Isten is benne marad.” (1 In 4, 16) Vagy amint a Biblikus Teológiai Szótár írja: „A felebaráti szeretet […] lényege szerint vallásos jellegű, nem egyszerű filantrópia. Vallásos a mintája miatt is, amely magának az Istennek a szeretete.” (Mt 5, 44 kk; Ef 5, 1 k. 25; 1 Jn 4, 11 k.) 27Biblikus Teológiai Szótár, 1207.
rejtett párhuzam
De Rênalné, aki „senki mást nem imádott, csak Jézust” (VF 50), az istenített Julienben Jézust is imádja, ami a regény logikai építkezését tekintve Jézus és Julien rejtett párhuzamba állításához vezet. E rejtett párhuzam akkor kezd a mű egész értelmezését meghatározó bizonyossággá válni, amikor a Julien „emelkedését” kifejező „élever” ige származékait a Jézus „felemeltetéséről” és „felmagasztosulásáról” szóló evangéliumi versekben is rendre megtaláljuk: „úgy fogják fölemelni az Emberfiát is” (Jn 3, 14), „ha majd fölemelnek a földről” (Jn 12, 32); „Azután, hogy az Isten jobbja fölemelte” (ApCsel 5, 31) stb. A teológusok szerint Jánosnál a kereszthalál fölemeltetése azt jelenti, hogy „Jézus már a kereszten diadalmaskodik. Azt a mozzanatot mutatja meg benne, hogy az Emberfia ‘fölemeltetett’ (Jn 8, 28; 12,32 k.) […], és itt ugyanazt a szót alkalmazza, amely Jézus mennyei felmagasztalását jelezte”. 28Uo., 749. Julien kivégzésének csendes apoteózisa nem független ettől a végső, jézusi felmagasztosulástól. És a regény I/28. fejezetében leírt templomdíszítési jelenet sem, ahol Juliennek a szentségtartó fölött körbefutó, koronázó fapárkányra felemelkedése szintén egyfajta örömteli „keresztre jutást” és „úrfelmutatást” fejez ki, az egykori keresztfa „koronás személyének” emléke, illetve a francia szöveg „élévation” szava segítségével (VF 246; RN 198).

Belohorszky Pál a művészi teremtőerő diadalát és egyfajta „paganista erőszimbólumot” lát e jelenetben. 29Belohorszky Pál, i. m., 219. Tartok tőle, hogy az utóbbiban nincs igaza. Az általa „megrögzött ateistának” elkönyvelt Stendhal 30Uo., 210. itt sem a krisztusi vonások „pogány” megtagadására, hanem azok célzatos, a mindenkori olvasót is összehasonlításokra késztető felidézésére törekszik. A művében ábrázolt alantas világ szabályai ugyanis éles ellentétben állnak a jézusi szeretetelv eredeti, evangéliumi megfogalmazásaival és ennek regénybeli megvalósulásaival (Julien és de Rênalné szerelmével, illetve Julien és Fouqué barátságával). A Jézus-Julien párhuzam következtében Julien egy nem annyira új, mint inkább megújítandó szeretetvallás képviselőjévé magasodik, akinek sorsa nemcsak Jézus evangéliumi „fölemeltetését” ismétli meg, de polemikus ellenpontját képezi egy Jézus hiányától szenvedő, korabeli kereszténységnek, illetve ez utóbbi központi liturgiai eseményének, az úrfelmutatásnak.

Látnok

Látnok

Stendhal fokozatosan látja el hősét egy-egy jézusi vonással, amelyekre tudomásom szerint eddig csak Belohorszky Pál figyelt fel. Korán eltávozott szomszédom és pályatársam sajnos nem részletezte ezeket, de egyértelműen célzott rájuk tanulmánya eredeti címével, A kamaszkrisztussal.  31Belohorszky Pál, A kamaszkrisztus, Új írás, 1978/5, 92­–107; 1978/6, 87–98. Így hadd utaljak helyette is egy-két részletre, amely meggyőzően igazolhatja ezt a párhuzamot.

1)    Mondjuk arra, hogy az újszövetségi szerzőkhöz hasonlóan Stendhal is előrevetíti a hősére váró tragikus véget, aki nála is csak „bölcs szánalmat” érez a közömbös vagy őt gúnyoló tömeg iránt: vö. „egész élete előkészület volt egy szerencsétlenségre, és sohasem próbálta elhessegetni magától a legnagyobb szerencsétlenség, a halál gondolatát.” Ennek ellenére „nem érzett mást, csak valamiféle bölcs szánalmat az irigy tömeg iránt, mely kegyetlenség nélkül fog tapsolni a halálos ítéletnek” (VF 379, 611). (Emlékezzünk rá, Jézus szintén megjövendöli a halálát – Lk 13,31 kk; 17,25; Mk 9,12, és a fentiekhez hasonlóan nyilatkozik keresztre feszítőiről is: „Atyám, bocsáss meg nekik, hisz nem tudják, hogy mit tesznek.” – Lk 23, 34)

2)    Szinte minden tanulmány és regényutószó írója megemlíti, hogy Stendhal többek közt Antoine-Marie Berthet-ről, egy Isère megyei patkolókovács tehetséges fiáról mintázta regénye főalakját. Berthet ugyanúgy rálőtt a misén tanítványai anyjára, mint Julien, és őt is halálra ítélték e gyilkossági kísérletért. „Stendhal nem sokat változtat a történeten – vonja le a tanulságot egyik utószóírónk. – Az még nem lényegi eltérés, hogy a patkolókovács apát egy áccsal cseréli fel….” 32Szappanos Balázs, ‘Utószó’. In: Stendhal, Vörös és fekete, Európa Könyvkiadó, 1982, 660.

Amióta tudjuk, hogy Stendhal az árnyalatok gazdagságát nevezte fő műve „egyetlen értékének”, bizony ezt az árnyalatnyi foglalkozáskülönbséget sem árt komolyan vennünk.

3) Különösen, ha az evangéliumi ácsmester fia után a regénybeli ács fiát is pénteken ítélik halálra. (Mk 15, 42; Lk 23, 54; Jn 19, 31; 19, 42 – VF 616)

kép | Michele Taber, taberart.com
felső kép | Valahol 15.

Lábjegyzet   [ + ]

1. Stendhal, Vörös és fekete, ford.: Illés Endre, Bp., Európa Könyvkiadó, 1982. A főszövegben VF jelzést használok, mint az esszé előző részében is.
2. Rónay László, Irodalom középiskolák számára, Bp., Nemzeti Tankönyvkiadó, 1996, 17.
3. Vö. „A napihírből kiemelt botrányhős egy kor és egy nemzedék […] fő jellegzetességeit viseli magán: visszafojtja valódi érzelmeit, alakoskodik az alakoskodók közt […] Megmenekülhetne, de nem teszi, mert utálja már az álarcot, s a végső küzdelemben, bíráival szemben, erős és szabad akar maradni.” (Dobossy László, A francia irodalom története II, Gondolat, 1963, 119–120.
4. Szegedy-Maszák Mihály – Veres András – Bojtár Endre – Horváth Iván – Szörényi László – Zemplényi Ferenc, Irodalom a gimnázium III. osztálya számára, Bp., Tankönyvkiadó, 1983, 24.
5. Szávai János, Julien lajtorjája. In: Uő., Nagy francia regények, Bp., Krónika Nova Kiadó, 1999, i. m., 53–54.
6. A francia szövegben az „élevé” nemcsak melléknév, hanem a „troublé”-hoz hasonló participe passé is lehet. Illés Endre fordítása az első lehetőséget veszi figyelembe („a magas toronyba csak a réti sas sivítása hatolt fel” – VF 583) A második lehetőség azonban „e toronyba felemelt” Julienre is utalhat, ami a később tárgyalandó bibliai párhuzamok szempontjából még fontos lehet. – Sz. G. A.
7. A jelenet intertextuális vonatkozásairól 1. Péter Mihály, Nyelv, stílus, költői beszéd: Válogatott tanulmányok, Tinta Könyvkiadó, 2005, 209.
8. Stendhal, A pármai kolostor, Európa Könyvkiadó, 1963, 298.
9. Szávai János, i. m., 44–45. 
10. Turcsányi Márta, Stendhal: Vörös és fekete. In: Középiskolai kötelező olvasmányok elemzése, Bp, Corvina, 1997, 68.
11. „Álma volt: íme, egy létra volt a földre állítva s a hegye az eget érte. S lám, Isten angyalai le- és fel jártak rajta.” (Ter 29, 12
12. „A beteljesülés felé halad, létrája fokain egyre följebb hágva Julien Sorel. Ahol Jákob álmában Isten rejtőzik, ott van Julien számára a hódítás végső fázisa, beteljesülése.” Szávai János, i. m., 45.
13. Stendhal, A szerelemről. Napóleon élete, 574.
14. Ami nem zavarta az epitáfiumát elkészítő vésnököt, hogy önkényesen másképp rendezze el e szavakat: SCRISSE – AMÒ – VISSE, vagyis ÍRTAM – SZERETTEM – ÉLTEM… L. Illés Endre, Stendhal, Magvető Kiadó, 1972, 112. 
15. Biblikus teológiai szótár, Szent István Társulat, Az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Bp., 1972, 90–91.
16. Dictionnaire de l’Académie française (1798), 674; Dictionnaire de l’Académie française  (1832–1835), 1, 873
17. Belohorszky Pál, Az idill vérpadján. In: Uő, A múlandóság lovagrendje, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1981, 239.
18. Keresztyén Bibliai Lexikon, szerk. Bartha Tibor, Kálvin János Kiadó, Bp., 1995, 545.
19. Dictionnaire de l’Académie française (1832­–1835), 2, 756.
20. Vö. „Juliennek nem azért kell elbuknia, mert vak szenvedélyében fegyvert fogott a jezsuiták eszközévé vált szeretőjére.” Barabás Tibor: ‘Előszó’. In: Stendhal, Vörös és fekete, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1952, VI.
21. Kristó Nagy István, Bölcsességek könyve, Bp., Gondolat, 1982, 350.
22. Madocsai László, Irodalom a középiskolák 10. évfolyama számára, Nemzeti Tankönyvkiadó, 2006, 161.
23. A pontatlan és személytelen magyar fordításban: „Ebben a pillanatban úrfelmutatásra csengettek” (VF 575). A fiatal pap (le jeune clerc) személyének és felelősségének kihagyása nemcsak az események logikája szempontjából súlyos hiba, hanem azért is, mert a „clerc” szó jelentéstartományába tartozó – vigyázatlanságból, tapasztalatlanságból vagy tudatlanságból elkövetett – hiba lehetőségét sem veszi figyelembe: vö. un pas de clerc-, vice de clerc (‘ügyetlenség’, ‘baklövés’). Sz. G. A.
24. A szerelmi bíróságok. In: Stendhal, A szerelemről, Napóleon élete, 306–315. 
25. Belohorszky Pál, i.m., 241.
26. Karin Gundersen, Vie de Julien Sorel, Romansk Forum, Nr. 16, 2002/2, 367–370.
27. Biblikus Teológiai Szótár, 1207.
28. Uo., 749.
29. Belohorszky Pál, i. m., 219.
30. Uo., 210.
31. Belohorszky Pál, A kamaszkrisztus, Új írás, 1978/5, 92­–107; 1978/6, 87–98.
32. Szappanos Balázs, ‘Utószó’. In: Stendhal, Vörös és fekete, Európa Könyvkiadó, 1982, 660.