Szántó Gábor András

IRODALMI BABONÁK

„Az utolsó szó jogán” – Stendhal: Vörös és fekete [2010 szeptember]

IRODALMI BABONÁK

 Szenvedélyek, rulett, Gondviselés

A Jézus Szent Szíve zárdájában nevelkedett de Rênalné „mindig meggyőzte magát, hogy azt tegye, amit a szíve parancsolt”1„Mme de Rênal trouvait des raisons pour faire ce que son coeur lui dictait.” (RN 426)  – olvashatjuk a regény eredeti szövegében. (E tanulmányban minden kiemelés tőlem van, hacsak másképp nem jelzem. – Sz. G. A.) A stendhali romantikától ódzkodó magyar fordító csupán egyetlen szót változtat, amikor az asszony szíve helyett annak szerelmére bízza ezt az önirányítást, 2„De Rênalné mindig meggyőzte önmagát, hogy azt tegye, amit szerelme parancsolt” (VF 539) Illés Endre máskor is kerüli az eredeti szövegben gyakori szív (’coeur’) szó használatát: vö. „L’ambition était morte en son cœur” (RN 473) ­– „A nagyravágyás meghalt benne” (VF 600). de az ártalmatlannak látszó motívumcserével akaratlanul is elhomályosítja az asszony tetteinek minősítését és indoklását. A motívumkapcsolódások eltűnése következtében ugyanis könnyen megfeledkezhetünk arról, hogy egy szívétől vezérelt, Szent Szív zárdában tanult és Julient Jézusként imádó de Rênalnéban már bizonyos „földön túli”, „igaz szenvedély” (VF 172) is munkálkodik.
szent tűz
A Julient nevelő Chélan abbé cselekedeteit szintén ilyen „nem e világi” szenvedély vezérli, amikor a biztos elbocsátás tudatában is szembeszáll de Rênallal és Valenod-val a börtön és a szegényház megnyomorítottjainak védelmében: „Öreg volt, de tekintetében hirtelen lelkes tűz lobbant, a megelégedettség tüze, amely nemes és kissé veszedelmes elhatározásainkat kíséri.” (VF 15) A mű eredeti szövege itt sem „a megelégedettség tüzéről”, hanem kifejezetten „szent tűz”-ről (feu sacré) beszél, ami a korai, „karrierista” Julien „sötét lángolásával” ellentétes, de a kései Julien szeretetvallásával egybehangzó tettként jellemzi az öreg pap cselekedetét. Talán ezért is mondja e fejezet mottója: „Egy tiszta lelkű és igaz plébános maga a Gondviselés.” (VF 15)

szanto2_2010_09

Stendhal regényének eseményeit és hőseit azonban nem ilyen tiszta lelkű, igaz plébánosok terelgetik, ami nemcsak az igaz szenvedélyek és a Gondviselés viszonyát teszi problematikussá, hanem a szenvedély és a szerencse, valamint az ezek feletti rendelkezés kérdését is felveti. S ez már tényleg kapcsolatba hozható a mű „vörös és fekete” címében megsejtett – és ott a rulett jelentésvilágát gyanító – magyarázatokkal. Maga a „rulett” szó ugyan sehol sem fordul elő a regényben (tudomásom szerint Stendhal többi művében sem), de a Julienre felfigyelő de Rênalnéról megtudjuk, hogy úgy gondol „a szenvedélyre, mint valami szerencsejátékra, mint valami „szemérmetlen csalás”-ra, amelyben „csak az ostobák reménykednek”. (VF 64)

Ezt a franciául „loterie”-nek (azaz „lutrinak” vagy „lottónak”) nevezett szerencsejátékot Stendhal egy ifjúkori, 1804. május 5-i naplójegyzetében tényleg együtt említi a Palais Royalban működő – és Balzac A szamárbőrében is leírt – 113-as játékterem „vörös és fekete” játékasztalával:

„1. A párizsi lottó (la loterie de Paris) minden húzására (5-én, 15-én és 25-én) 30 sout teszek fel […] 3. Minden hónapban 6 frankot és négyszer 30 sout játszom meg a 113. számban a vörös és feketén.” 3Marcel Bénabou, Le rouge et le noir, OuLipo, 2006. dec. 21.

Az 1804-es naplójegyzet és az 1830-as regény között így szövegszerűen is dokumentálható kapcsolat jön létre a szenvedély, valamint a lottónak és a „vörös és feketének” nevezett szerencsejáték (rulett)  között, de e „hazárdjátékból” a regényben olyan igaz szenvedély kerekedik, amely de Rênalné kétkedése ellenére is magával ragadja az asszonyt és szerelmesét.
közmegbecsülés
Ennek az igaz szenvedélynek ugyanazok az ellenségei, mint Chélan abbé „szent tüzének”. Egy alantas és álszent világ „közvéleménye” szeretné – egyfajta önjelölt Gondviselésként – kioltani, vagy még inkább kisajátítani magának. (Lásd a Julienért hasztalan epekedő komorna bosszúját, a de Rênalnét megszerezni akaró Valenod névtelen leveleit, de Frilair abbé Mathilde-ra irányuló aspirációit és így tovább.) A mű motívumépítkezésére jellemző, hogy a verriéres-i lottóhivatalt a „cselédbetűkkel” író és „példás” magaviseletével kérkedő de Cholin igyekszik megkaparintani, aki a tisztelendő és a polgármester állandó társa a körmenetekben, s aki velük együtt „közmegbecsülésnek” örvend: „Otromba cselédbetűkkel írt kérvény volt:

Márki úr!

Egész életemben megtartottam a vallás parancsait. […] Soha nem mulasztottam el a szent áldozást, minden vasárnap misét hallgatok a plébániatemplomban. Sohasem vétettem a húsvéti kötelességek ellen, még a gyászos emlékezetű 93-as esztendőben sem. Szakácsnőm pénteken mindig böjtös ételt főz […] Verriéres-ben mindenki becsül, és bátran állíthatom, hogy ezt a közmegbecsülést meg is érdemlem. Körmenetekben a baldachin alatt megyek, a tisztelendő úr és a polgármester mellett. Ünnepélyes alkalmakkor nagy viaszgyertyát viszek, melyet a magam pénzén vásárolok. Minderről a bizonyítványok ott vannak Párizsban, a pénzügyminisztériumban. Márki úr! Tiszteletteljesen a verriéres-i lottóhivatalt kérem a magam számára.” (VF 141­–142. Kiemelés az eredetiben.)

A regény narrátori közlései e „lottóhivatalért” folyamodó levélnél is nyíltabban utalnak egy igaz szenvedélyeket kioltani és kisajátítani akaró, „vörös-fekete” világ közvéleményére: „A közvélemény uralma bizonyos szabadságot jelent, de azzal a kellemetlenséggel jár, hogy beavatkozik olyan ügyekbe is, amik nem tartoznak rá; például a magánéletbe.” (VF 647. Kiemelés az eredetiben.) „A közvélemény minden alkotmányos uralomban rettenetes […] ezt a közvéleményt ostobák irányítják […] Szerencsétlen, aki különbözik tőlük.” (VF 191)

szanto3_2010_09

Julien egyik szerencsétlensége éppen az, hogy még perének védőügyvédje sem őt, hanem ezt az önelégült és mindenen uralkodni vágyó ostobaságot képviseli: „Az ügyvéd […] őrültnek tartotta Julient, és ő is a közvéleménnyel tartott: Julien szerinte féltékenységből sütötte el pisztolyát”. Csak azért mond le erről a szerinte előnyös védelmi taktikáról, mert a fiú szabályosan megfenyegeti, „ha még egyszer kiejti ezt a förtelmes hazugságot. (VF 604) Julien indulata jogos, hisz az ő templomi „koncerten” eldördülő, politikai árnyalatot sem nélkülöző pisztolylövése nem egy földi értelemben vett és ott el sem követett hűtlenség ellen, hanem egy szerelmét is árulásra bíró, a szeretet helyett ártást és gyűlöletet hirdető szemlélet ellen (is) irányult. Az ügyvéd és a bíró „a legnagyobb bajnak, felülmúlhatatlan borzalomnak [kiemelés az eredetiben] érzi szerencsétlenül végződő” párbaját (VF 604), amelyet e vörös és fekete világ álszent és hazug közvéleményével, illetve a maga jól nevesíthető ellenfeleivel és riválisaival folytat.

A közvéleménnyel párbajozó Stendhal-hősökről néhány mára elfeledett igazságot, illetve egy máig népszerű áligazságot is megfogalmaz Lukács György 1935-ben született Stendhal-tanulmánya. Mint mondja, Stendhal „meghatározott embertípusok életrajzába sűríti egy-egy korszak jellemző vonásait […] E hősök sorsában kell aztán az egész korszak silányságának, kicsinyes alávalóságának tükröződnie.” […] A stendhali hős „életmódjában állandóan alkalmazkodik a valósághoz – mégis azt a végső meg nem alkuvást képviseli, amelynek megfogalmazása Stendhal legfontosabb költői törekvése.” 4Lukács György, ’Balzac és Stendhal’ vitája In: Uő, Világirodalom I., Gondolat Kiadó, 1969, 266.
kilépnek az életből
Ez a „végső meg nem alkuvás” szerencsésen emlékeztet Julien imént említett „párbajára”, de az a baj, hogy Lukács e párbaj végét igencsak bizarrul értelmezi: „A stendhali hősök mind úgy mentik meg lelki épségüket, hogy kilépnek az életből. Julien Sorel kivégzését Stendhal egészen nyíltan öngyilkosságnak ábrázolja.”5Uo. Az embernek önkéntelenül is a Settembrinivel párbajozó Naphta jut eszébe. Thomas Mann regényére, A varázshegyre gondolok, ahol (a rossz nyelvek szerint Lukácsról mintázott) Naphta a párbaj végén főbe lövi magát… Bár azt gyanítom, hogy az 1935-ben Moszkvában élő marxista esztétának néhány helybéli író és politikus sorsa is megfordult a fejében, amikor Julien Sorel „öngyilkosságát” bizonygatta.

Nem tehetek róla, akkor sem tetszik. A végsőkig meg nem alkuvó mártírok „kegyelmet nem kérek” döntését se Szókratész, se Nagy Imre esetében nem tudom öngyilkosságnak nevezni, miként a názáreti ács fiának pénteki keresztre feszítését és e regénybeli ácsfiú pénteki halálra ítélését sem.

szanto4_2010_09

Az ítélet

Kik és miért küldik halálba Julient?

A magyar szakirodalom kétféleképpen válaszol erre a kérdésre: egy „osztályszempontú” és egy „öngyilkossági” magyarázattal. A regény szövegével egybevetve, sajnos, egyik sem állja meg a helyét. Pontosabban mindkét „magyarázat” a regénybeli „közvélemény” ítéletét reprodukálja a stendhali helyett.

A 20. század 50-es éveitől datálható osztályszempontú magyarázat az elfogult és bosszúvágyó burzsoá bíráskodást vádolja a feltörekvő, paraszti származású Sorel fiú elpusztításával. Mint a korabeli, hivatalos álláspontot képviselő Barabás Tibor írja 1952-ben: „A de Rênalok, a Valenod-k, a de Frilairek besangoni esküdtszékének, a restaurációnak, a jezsuitáknak a gyilkossága ez. Az áldozat pedig – amiként Julien Sorel szavaival az író kimondja – maga a nép, a parasztfiú, aki fellázadt rámért sorsa ellen.”6Barabás Tibor, ’Előszó’. In: Stendhal, Vörös és fekete, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1952, VII.
miért is kell halálra ítélni?
A hivatalos verziót akarva-akaratlan elfogadó Benedek Marcell három évvel később hasonló következtetésre jut: Julien „olyan vádbeszédet mond a társadalom ellen, hogy a burzsoá osztálybíróság valóságos osztályítéletet hoz ellene. Valóban, miért is kell halálra ítélni Julient? Áldozata él és minden tőle telhetőt megtesz érdekében. De a bíróság szívesen szabadítja meg a társadalmat ettől a lázadó természetű parasztsarjadéktól:” 7Benedek Marcell, Stendhal. In: Stendhal, Vörös és fekete. Krónika 1830-ból, Bp., Új Magyar Könyvkiadó, 1955, 13.(Kiemelés az eredetiben.)

Ezt a bizonyos vádbeszédet, amelyben Julien a maga paraszti származására és a más osztálybeliek ítélkezésére hivatkozik, számos későbbi tanulmány és tankönyv szerzője a halálos ítélet közvetlen okaként jelöli meg. Ezt teszik napjaink tankönyvírói is, akik ma már nem a burzsoá, hanem a rendszerpárti bíróság bosszújával indokolják a főhős halálba küldését: Julien Sorel „az utolsó szó jogán mondottakkal hallatlanul felingerli bíráit, akiknek az a kötelességük, hogy védjék a rendszer nyugalmát és vezetőinek érintetlenségét. Természetesen halálra ítélik.”8Rónay László, Irodalom középiskolák számára. Nemzeti Tankönyvkiadó, 1996, 17.

 

szanto5_2010_09

A fenti magyarázatoknak van két sajnálatos hibájuk. Az egyik, hogy Julient nem egy bosszúszomjas bíróság ítéli halálra. A másik, hogy Julient nem a bíróság ítéli halálra.

Nézzük a tényeket.

Ami a főhős jézusi előérzeteit illeti, a tárgyalására érkező Julient nem közöny vagy gúny, hanem „csodálkozó és rokonszenvező moraj” fogadja, és végig „jóakaratú érdeklődés veszi körül.” (VF 612–613) „Osztályharcos beszéde”, amelyben „semmiféle kegyelmet nem kér”, s amelyben paraszti származását és a más osztálybeliek ítélkezését emlegeti, sem a vele együtt érző bíróságban, sem a hallgatóságban nem kelt ellenérzést. „Húsz percig beszélt így, s elmondta mindazt, ami a szívét nyomta. Az arisztokrácia kegyét kereső ügyész izgett-mozgott a székén; s bár Julien kissé elvontan beszélt, minden nő sírt. […] Egyetlen nő sem hagyta el a helyét, sok férfinak könnyes volt a szeme.” Végül még „a szegény elnök is, aki már olyan sok éve bíró, könnyes szemmel olvasta fel az ítéletet.” (VF 615–616)

Bárhogy nézem, itt se a bíróságban, se a hallgatóságban nem látok egy szemernyi ingerültséget vagy bosszúvágyat sem. De ki hozza akkor a halálos ítéletet, ha mindenki a „nem aljas és nem gonosztevő” (VF 602) Julient akarja megmenteni? Lám, még a „mélységesen és okosan gonosz” (VF 602) Frilair abbé is, a regénybeli közvélemény egyik alakítója (aki a de Rênalné gyanús „liaison”-jairól és a féltékeny Julienről az álhírt kiötlötte), még ő is a fiú megmentésén dolgozik! Nem éppen keresztényi irgalomból, hanem mert de la Mole márkit és Mathilde-ot akarja lekötelezni. A márki segítségével szeretne ugyanis püspök lenni, és közben a vőlegénye megmentéséért „hálás” lányt a szeretőjévé tenni… (VF 595–596)
vakon bízik
Frilair vakon megbízik legújabb pártfogoltjában, a „vörös, fekete és piszkos” Valenod-ban (VF 20, 179), akit most készül a „gyenge” de Rênal úr helyett Verriéres polgármesterévé tenni, s akit a Julien ellen folyó perben az esküdtszék elnökévé is kineveztek. „Jótállók az esküdtek döntéséért – nyugtatja a „férjéért” közbenjáró Mathilde-ot. – Megüzentem nekik: szavazzanak úgy, mint Valenod.” „És milyen ember ez a Valenod?” – kérdezi a lány szorongva. „Pimasz, nagyszájú, arcátlan, erőszakos, az Isten is arra teremtette, hogy az ostobákat a markában tartsa. A Restauráció nyomorba taszította, én prefektussá [megyei vezetővé!] teszem. Ez megtenné, hogy megveri az esküdteket, ha nem úgy szavaznak, ahogy ő akarja.” (VF 610)

Csak azt nem mondja – talán nem is tudja – , hogy ez az egyházi tekintélyével támogatott és futtatott „aljas lélek” (VF 614) Julien szerelmi ellenfele és riválisa is, akinek se az e világi, se a túlvilági Teremtőjével, s persze egy ellenfél „felebarátjával” szemben sincsenek erkölcsi gátlásai! A tárgyalás napján Valenod-nak már zsebében van a prefektusi kinevezése, ezért fütyül Frilairre, és megszerzi magának azt az örömet, hogy halálra ítéli Julient. (VF 631) Mivel az esküdtek éjjeli tanácskozása több mint egy órán át tart, ez nem mehet könnyen neki. (Talán tényleg meg is veri őket?)

szanto6_2010_09

A magyar szakirodalomban tudomásom szerint egyedül Szávai János említi Valenod sorsdöntő szerepét az ítélethozatalban, de sajnos, olyan röviden, hogy a felületesebb olvasó abból nem sokat érthet: vö. „Valenod […] majd a végkifejletben is döntő fontosságú szerepet játszik”. 9Szávai János, ’Julien lajtorjája’. In: Uő, Nagy francia regények, Bp, Krónika Nova Kiadó, 1999, 46. Mint mindig, most is ajánlatos a regényt elővenni, ahol az irodalomtörténészi és ideologikus ködösítésekkel szemben Stendhal pontosan rögzíti a történteket: „Julien órájára pillantott […] negyed három volt. „Péntek van”-gondolta. „De ez a péntek boldog napja Valenod-nak, aki halálra ítélt engem…” 10Az utolsó mondat az eredetiben: „Oui, mais ce jour est heureux pour le Valenod, qui me condamne.” (RN 485)
kötelességszerűen
Minden krimiben szeretnénk tudni, ki a gyilkos. A magyar fordítás – akárcsak a templomi merénylet esetében – itt is elbizonytalanítja a személyes felelősség kérdését, amikor az eredeti szöveg cselekvő igéje helyett (’ítélt’) „értelemszerűen” műveltető alakot (’ítéltetett’) használ: „De ez a péntek boldog napja Valenod-nak, akinek sikerült halálra ítéltetnie engem!” (VF 616) A főhőssel együtt érző bíróság ugyanis nem saját megfontolása alapján mondja ki a halálos ítéletet, csupán kötelességszerűen kihirdet egy gazember által hozott, az esküdtszékre rákényszerített és a bíróságra nézve kötelező érvényű döntést. (Ezért olvassa fel az elnök „könnyes szemmel” az ítéletet.)

A Stendhalt újra felfedező, 19. század végi regényelőszavak szerzői nem győzik keresni e bírósági „műhiba” okait, de a tetteket vezérlő elvekig nem jutnak el. Nem mondják ki például, hogy

  1. a)    nem szabad „kézi vezérlésű” ítéleteket hozatni;
  2. b)    minden embernek (esküdtnek) a saját lelkiismerete alapján kell bűnről vagy bűnösségről határozni;
  3. c)    dönteni nem a gyűlölet, hanem az embertársaink (a „felebarátaink”) iránt érzett felelősség alapján szabad;
  4. d)    szigorúan tilos csirkefogókkal szövetkezni, mert azok előbb-utóbb minket is „zsebre vágnak” – különösen, ha „esküdtszéki elnöknek” vagy „polgármesternek” is kineveztetjük őket.

A fenti jó tanácsokból logikusan következik a saját teremtménye által átvert Frilair felelőssége is, aki mentőakciójának kudarca után mondvacsinált érvekkel igyekszik palástolni felsülését. Mivel legjobb védekezés a támadás, az „ügyetlen” Julienre hárítja saját felelősségét: „Egyáltalán, miért beszélt osztályokról? Rávezette őket, hogy mit parancsol a politikai érdekük: a tökfilkók addig nem is gondoltak rá, s majdnem sírtak. De az osztályérdek rögtön elfeledtette velük a halálos ítélet borzalmát. Valljuk be, […] hogy Sorel úr nagyon ügyetlen! Ha nem sikerül a kegyelmi kérvénnyel megmentenünk, halála az öngyilkosságnak valamiféle változata lesz!” (VF 631. Kiemelés az eredetiben.)

IMG_2379

No, megérkeztünk! Frilair dőlt betűvel jelzett szavai mindenütt Stendhal kiemelései, s egyben a főhős pusztulásának okait indokló szakirodalom kulcsszavai: „osztályérdek”, illetve „öngyilkosság”. Csak az a baj, hogy ezek nem az író, hanem az általa megvetett, vörös-fekete „közvélemény” egyik „súgójának” a magyarázatai. Egy olyan bűnös papé, aki mélységes okossága ellenére sem ismeri fel, hogy a régi történet megismétlésének, egy mai ácsfiú megfeszítésének résztvevője.

Még szerencse, hogy ez az ácsfiú tudja a dolgát. Nem kér kegyelmet, és azt sem engedi, hogy szerelme olyan királytól kérje ezt, aki nemrég egy vörös, „Átok az istentelenekre!” szalag templomi viselését rendelte el alattvalóinak. Írója, az utókor megértésében reménykedő Stendhal pedig arra számít, hogy végre mi, mai olvasói észrevegyük a hajdani, álkeresztény közvéleménnyel párbajozó főhős írói felmagasztalását.

kép | Clifford Still, flickr.com

Lábjegyzet   [ + ]

1. „Mme de Rênal trouvait des raisons pour faire ce que son coeur lui dictait.” (RN 426)
2. „De Rênalné mindig meggyőzte önmagát, hogy azt tegye, amit szerelme parancsolt” (VF 539) Illés Endre máskor is kerüli az eredeti szövegben gyakori szív (’coeur’) szó használatát: vö. „L’ambition était morte en son cœur” (RN 473) ­– „A nagyravágyás meghalt benne” (VF 600).
3. Marcel Bénabou, Le rouge et le noir, OuLipo, 2006. dec. 21.
4. Lukács György, ’Balzac és Stendhal’ vitája In: Uő, Világirodalom I., Gondolat Kiadó, 1969, 266.
5. Uo.
6. Barabás Tibor, ’Előszó’. In: Stendhal, Vörös és fekete, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1952, VII.
7. Benedek Marcell, Stendhal. In: Stendhal, Vörös és fekete. Krónika 1830-ból, Bp., Új Magyar Könyvkiadó, 1955, 13.
8. Rónay László, Irodalom középiskolák számára. Nemzeti Tankönyvkiadó, 1996, 17.
9. Szávai János, ’Julien lajtorjája’. In: Uő, Nagy francia regények, Bp, Krónika Nova Kiadó, 1999, 46.
10. Az utolsó mondat az eredetiben: „Oui, mais ce jour est heureux pour le Valenod, qui me condamne.” (RN 485)