Szántó Gábor András

IRODALMI BABONÁK

Petőfi apa-versei [2010 június]

IRODALMI BABONÁK
„Áldja meg az Isten mind a két kezével!”

Petőfi gyerekkori „tic”-jéről többen megemlékeztek – valóban, a gyermeki akarat elnyomása költőnknél is e mimikai „helytelenség”[1] formájában jelezte a mélyről jövő, szavakká nem oldott tiltakozást. Az engedelmesség és a lázadás közt ingadozó, túlfegyelmezett „mostohagyerek” a büntetéstől és a szeretet elvesztésétől félve nem mert az apával nyíltan szembeszegülni. Mint Pfriem (Töri) József, Petrovics István vágólegénye elbeszélte, már négyéves korában „nagyon tartott”, sőt „nagyon félt (…) mogorva természetű apjától”, aki minden gyerekcsínyért megfenyítette,[2] s aki „a gyermeknek kora feletti elmés megjegyzéseit is (…) mindig elhallgattatta”, mert „nem szerette, ha a ‘gyerek okoskodott’ … Egyszer azonban (,..| az öreg Petrovicsnak nevenapja lévén, a kis Sándor köszöntőverset mondott tiszteletére, s midőn elvégzé a dikciót, apja szemében könnyek csillogtak.”[3]

E könnyekre mindenképpen érdemes odafigyelnünk.

1. Petőfi verseiben a sírás – és különösen a költő sírján sírás! – a szeretet legmeggyőzőbb bizonyítéka. Talán ezek az István-napi könnyek is eszébe jutottak, amikor első apa-versét, a kényszerű katonáskodása idején született Honvágyat írta. E versben atyai átoktól űzött bujdosónak nevezi magát, aki gyötrelmes vándorlásai végeztével már csak a megváltó halálban, és a sírhalmán meleg könnyekre fakadó atya megbékélésében reménykedik:

Édesd nyugalmak ülnek sírkövemre majd
S a jégszív is talán, kinek
Átkai nyomák a kínos életet, ledől
Békülten a halom fölé,
S lágyult kebel meleg könyűivel rebeg
Panaszt: szegény, szegény fiam![4]

Petőfinél a szeretet mindig a „sírig” tart. Pontosabban azon is túl. A Három fiú (1847) harmadik gyermeke nem a „hír-vágyat” és nem az akasztófához vezető „kincsvágyat”, hanem az „apával maradást” választaná, és még holta után is az apjával szeretne nyugodni:

De felelt a fiú: „Apám, én nem megyek,
Hírvágy, kincsvágy soha nem bántott engemet.
Gondolatom sem száll falu határán túl;
Ásó-kapa választ el minket egymástul. (…)

 S apjával fogadta őt be egy sírverem.
Rajta zöld pázsit és tarka virág terem[5]

2. Persze, ha ennyire fontos volt Petőfinek az apai szeretet elnyerése, bizonyára újra és újra ismételni kívánta a helyzetet, melyben e törekvése sikerrel járt. Csak hát azok az István-napkor megcsillanó könnyek egy vers [!] előadásának [!) hatására jelentek meg a mogorva atya szemében, ami új és váratlan oldalról világítja meg a fiatal Petőfi együttes vonzódását a költészethez és a színészethez. Ne feledjük, hogy tizenhét évvel később, Dunavecsén is „nagyon, nagyon” tudott örülni, amikor egy versének elszavalásával apjánál sikert aratott: vö. „Továbbá elszavaltam / Egy bordalom neki; / S nagyon, nagyon örültem, / Hogy megnevetteti”. (Egy estém otthon, 1844. ápr.).

gad1

Gadányi Jenő: Asztali csendélet önarcképpel

Érdekes és mélységesen igaz, amit Palágyi Menyhért írt a Petőfinél érvényesülő „lírai és színészi ihlet egybeolvadásáról”: „Petőfi írás közben a maga verseit nemcsak scandálta, hanem bizonyos mértékben bensőleg el is játszotta (…) A lírai alkotás láza nála átterjedt azokra az idegpályákra is, melyek a mímelő izmok rendszerét szolgálják (…] Csakis így válik érthetővé, hogy Petőfi mindaddig, míg a lírai költő kellően meg nem erősödött és föltétlenül túlsúlyra nem jutott benne, mindig színészhivatást vélt magában fölfedezhetni.”[6]

3. A színészet és a költészet ifjúkori választása révén azonban a gyermekkori „tic”-ben megnyilvánuló mimikái tiltakozás is alkotó jellegű hasznosítássá nemesedett,[7] minőségileg magasabb fokra emelte az engedelmesség és a lázadás kettősségét. A versek előadása ekkor már nemcsak „a szabad tevékenységet és mozgást korlátozó” apai szigor enyhítésére, hanem ennek meghaladására irányult, amit szemléletesen igazolhat a tény, hogy a színművészetet és a vándorszínészi életformát Petőfi mindig a szabadsággal és a függetlenséggel azonosította:

Színészek jöttek s elhatározám
Közéjök állni s elmenni vélök (…)
Csak hogy szabad, hogy független legyek.
(Első esküm, 1847. ápr.)

Ott éltem volna én a színpadon
Kín és gyönyör közt… hírben… szabadon.
(Kerényi Frigyeshez, 1844. jún. 25.)

Jellemző, hogy az egyik legsúlyosabb konfliktus épp a színészet kapcsán robbant ki a szülői „abszolutizmust” továbbra is fenntartani kívánó apa, illetve az ettől szabadulni akaró, de az apai szeretetre is áhítozó kamasz fiú között. Amikor Petrovics István fia színészi szándékairól értesült, Aszódra sietett, és „mind a két kezét hátravonta” a hozzá kézcsókra járuló Sándor elől, majd „amúgy mészáros módon”, egy „marhák terelésére szolgáló szerszámmal” torolta meg fia szabad (színészi) életre és egy vélhetőleg Borcsa nevű színésznő kegyeire irányuló ambícióit.[8]
nyakravaló-affér
Kerényi Ferenc az eset ismertetése kapcsán rokonszenves együttérzéssel taglalja az apa nehéz helyzetét: Petrovics „indulatát könnyen magyarázhatja, hogy fiát elhozta Pestről (’A színházak körül ólálkodott’), és most, két sikeres tanév után a probléma súlyosabban tért vissza, mint valaha”. A súlyosbodás okaira és a fiú helyzetére térve azonban megelégszik egy elvont, szociológiai magyarázattal, amelyben – a nyakravaló-afférhoz hasonlóan – a romantikus kordivat követéséből próbál megértetni egy mélységesen fájdalmas, egyedi problémát: „A történtek helyes értékeléséhez tartozik, hogy a reformkorban a fiatalok romantikus önmegvalósításának egyik leggyakoribb terepe épp a színház volt [… ] Deák Ferenc a győri bencések iskolaszínpadán játszott (…) így kezdte a pályát Vajda János is. Gróf Batthyány Lajos és gróf Teleki László felnőtt fejjel, műkedvelőként játszottak.”[9] Ezek valóban érdekes és fontos tudnivalók, de mindenképpen melléjük kívánkoznék egy-két iskolatársi vagy első adatgyűjtői beszámoló. Mondjuk, Gyöngyössy Lászlóé: „Sándor ekkor sem ismert rosszabb kalkulust a kitűnőnél, de veszedelembe sodorta pezsdülni kezdő vére, s a szigorúság, amellyel jobb útra akarták téríteni, csak a dacot nevelte benne, s ez a dacosság lett később jellemének fő vonása. (…) Akkor is el lehetett volna vele bánni, mikor ifjúkori ábrándjait akarta megvalósítani Aszódon, de atyja oly módokhoz nyúlt, amelyek fia önérzetét mélyen sértették s dacból épen csak azért is ment a maga útján.”[10]

Petőfi látszólag az őt szobájába záró, derék tanító – vagyis Koren István – tettével magyarázza a történteket, megfogalmazása azonban a másik, az igazi kényszerítőre utal:

S ez eskü most is olyan szent előttem,
Amilyen volt az első pillanatban,
S verjen meg engem a hatalmas isten,
Verjen meg még a másvilágon is,
Ha valaha ez esküt elfelejtem.

A „verés” kétszeri említése – azaz a „verjen meg… verjen meg” formula – lényegében önmagára mondott átok, amely csak akkor teljesedhet be, ha máskor is hagyná magát így megalázni. Másként szólva: a most is istenhez hasonuló atya akkor ismételhetné meg mindezt, ha ő a fogadalmáról megfeledkeznék… Vagyis: sohasem. Petőfi sem itt, sem az Úti jegyzetekben nem ír arról a néhány nádpálcasuhintásról, amit Korén Istvántól kapott, viszont „nevezetes és szomorú következményként” emlegeti a hetek múlva is meglátszó „tanácsokat”, amelyekben apja részesítette. Az ugyanitt olvasható „áldással” kapcsolatban, amely első pillantásra szintén a tanítóra vonatkozik, Fekete Sándor joggal írja, hogy „az áldás itt épp oly komolyan értendő, mint az idézetnek az a része, mely szerint istentelenség színésznek állni és e szándékot veréssel illik a jó atyának helyére billenteni”11 Néhány héttel később, A jó öreg kocsmárosban az áldáskérés egyenesen az apára vonatkozik.12 Az istennek azzal a két kezével kell megáldania ezt az apát, amelyeket ő – az atyai áldás megtagadásának jeleként – „hátravont” a fia elől, s amelyekkel amúgy „mészáros módon” büntette.

gad2

Gadányi Jenő: Békásmegyeri táj

Ez a meghökkentő „mind a két kezével” kifejezés a körülmények ismeretében már-már visszájára fordítja e „felsőfokra” emelt jókívánságot… Az „áldás” Petőfinél egyébként is kétértelmű, „ambivalens” szó, amelyet a költő rendszerint az „átok”-kal, a káromkodással, illetve a „verés”-sel együtt emleget. Átok és áldás – mondja egy 1846-ban írott versnek már a címe is… Novellájában, A fakó leány s a pej legényben szintén egymás mellé kerül a két fogalom:    „Azt            mondom még egyszer, hogy büntessen meg az isten! – Én pedig még egyszer szépen köszönöm, Márton gazda, köszönöm az áldást.”[11] [12] [13] Az 1847-es Az volt a nagy, nagy munka… kezdetű költeményben szintén olyan „áldás-súlytól” törik el a nászútra induló Petőfi-házaspár kocsijának kereke, amelyben az átok is benne foglaltatik:

 

Eltört ugyan az útban
Kocsinknak kereke,
De nem hiszem, hogy a nagy
Áldás-súly törte le,
Azon áldásnak súlya,
Amellyel engemet
Ipam s napam magoktól
Eleresztettenek.

(Ne feledjük, a házasságot körömszakadtáig ellenző Szendrey Ignác az esküvő után el sem búcsúzott vejétől, és a szertartásról is tüntetőleg távol maradt!)[14] Az 1848-ban írott Hány hét a világ? szintén fordított értelemben és enyhe káromkodásként használja az „áldás” fogalmát: „Huh még azt is, aki áldja, teremti! / De már abból csakugyan nem lesz semmi”…
áldjon vagy verjen
Illyés Gyula arról írt, hogy a magyarok istenét emlegető Nemzeti dal „páratlanul szerencsés refrénjében” egyszerre érződik az „áhítat” és a „káromkodás”, így tán A jó öreg kocsmáros refrénjében sem istenkísértés áldáskérő áhítatot és visszafojtott káromkodást sejtenünk. Az ambivalens „áldás” „veréséhez fűződő kapcsolatát mutatja egy Szeberényi Lajosnak küldött, 1843. március 5-i levél, amelyben Petőfi a Szózat szavaival írja le színésszé válásának körülményeit: vö. „Édes barátom! Tudod-e mi vagyok? színész. – Hiába (…) most már örökre az vagyok, az maradok, e jelszóval: áldjon vagy verjen sors keze, itt élned, halnod kell ”[15] [16] Láthattuk már, hogy a gyakran emlegetett, közismert fordulatok Petőfinél nemegyszer sajátos tartalommal telítődnek. Most is így történik, de ezt csak a „költő szótára” (azaz a rá jellemző szóhasználat), valamint az életrajzi tények ismeretében érthetjük meg igazán. Az „áldjon vagy verjen” alternatívák közül az istennel, éggel, sorssal azonosított apa Aszódon nem az „áldjon”-t, hanem a „verjen”-t választotta. De ha a fiú ezek után a színészet mellett döntött, akkor az „áldjon vagy verjen” fordulat immár az atyai haraggal dacoló fiúi megbántottság és eltökéltség jelzésévé vált, valahogy ilyenformán: „most már áldhat is, verhet is a sors meg az apám, én akkor is színész leszek!”

A Vörösmarty-idézet ily értelmű felhasználását az is megkönnyíthette, hogy a Szózat költőjét ekkoriban a fiatal írók „a magyar irodalom atyjának” tekintették. „Mert valóban atyja ő a magyar irodalomnak, atyja, ki megteremté, ki alkotá a nemzeti költészetet” – írta például Jókai is, közös pártfogójuk halála alkalmából.[17] Maga Petőfi is nemegyszer hangsúlyozta fiúi tiszteletét, amely azonban nemegyszer kamaszos tiszteletlenségbe csapott át. Például amikor a pápai önképzőkörben „felvidéki tájszólásban” – pontosabban „tótos akcentussal” – adta elő az imádságként tisztelt Szózatot, a hallgatóság őszinte megbotránkozására! „Megrovatott keményen e szentségtörő merényletért. A Szózatot (!) tótosan (!) szavalni el (!), hisz ez káromkodás”[18] – számolt be a botrányról a szintén Pápán diákoskodott Jókai, aki, lám, már Illyés előtt ráérzett az áhítatnak és a káromkodásnak e Petőfit oly jellemző összefonódására.

gad3

Gadányi Jenő: Magyar falu

Az önképzőköri jegyzőkönyv tanúsága szerint Petőfi e fellépését „labdacsul ajánlotta azoknak, kiknek a színészi szavalástól gyomruk elromlott”. Társai úgy hitték, hogy „az ellenkező véleményűek szavalatát akarta hanghordozásával és taglejtésével kigúnyolni”, s ez „mint a társaság tekintetével meg nem egyező tény jegyzőkönyvileg megrovatni rendeltetett.”[19] Kerényi szerint a későbbi színészbarát, az akkortájt Pápán vendégszereplő Egressy Gábor adta az ötletet, aki „Kotzebue Legjobb az egyenes út című vígjátékában Krumm Illés szerepét tette tótos dialektussal mulatságosabbá”.[20] Holtbiztos, hogy így történt, de ettől még továbbra is nyitott kérdés marad, miért épp a Szózatot akarta a pápai diák „mulatságosabbá” tenni? Talán mert e labdacsot egy alkalmasint távollevő „műértőnek” is szánhatta, aki a színészet haszontalan szellemi táplálékát mindig egyfajta „gasztronómiai” szinten értelmezte? Ez a távollevő, de az ifjú diák gondolatait és érzelmeit tartósan lefoglaló személy évekkel később is a „koplalással” hozta összefüggésbe a színészetet:

„No csak hitvány egy élet
Az a komédia!”
Fülemnek ily dicsérést
Kellett hallgatnia.

„Tudom, sokat koplaltál,
Mutatja is szined…
Szeretném látni egyszer,
Mint hánysz (!) bukfenceket.”
 

Én műértő beszédit
Mosolygva hallgatám;
De ő makacs fej! föl nem
Világosíthatám.
(Egy estém otthon, 1844)

E közismert Petőfi-hős jellegzetességeiből kiindulva talán megkockáztathatom, hogy egy-egy „színészi szavalás” után az öreg Petrovics gyomrának is szüksége lehetett bizonyos gyógyító labdacsokra. De aligha arra a „tótos modorban” tálalt keserű orvosságra, amelyet a fia szavalata jelentett volna számára. Fiának alapos oka lehetett rá, hogy Orlay Petrics Soma – az ugyancsak Pápán tanuló másodunokatestvér – elől eltitkolja ennek az önképzőköri fellépésnek a próbáit. „Föltűnő volt előttem – írta Orlay –, hogy míg máskor véleményemet is kikérte szavalata fölött, most abból titkot űz.” Az apját ismerő rokon könnyen megérthette – s tán szóvá is tehette volna – a „tótsággal” kapcsolatos célzások vaskos tiszteletlenségét. Az esetről adott beszámolójában mindenesetre fontosnak tartotta hangsúlyozni, hogy bizonyos híresztelésekkel ellentétben sem Petőfi, sem pedig apja beszédében nem volt semmiféle tótos akcentus.[21]
bizarr bosszúállás
Petőfi természetesen tudta, hogy mindenféle „tótozás” szabályos dührohamot, sőt tettlegességet vált ki az idősebb Petrovicsból, és hogy épp egy ilyen esethez kapcsolódik apja egyik legnagyobb szégyenvallása. Még húsz esztendő múltán is emlékezett arra a szabadszállási kocsmai verekedésre, amelyben az ő közvetlen felmenőjét és annak „gyütt ment Tót lelkét” szidalmazó Bagó Kis István asztalos „olly tsufosan viszszonozta a felháborodott Petrovics Istvántól kapott pofont, hogy a kézitusa végén az apa „képéről a Bőrt lehúzta”[22] A Petrovicsékhoz közelálló beavatottak számára a „tótozás” felidézhette a családfő e „marsziászi” kudarcát, amely Petőfi emlékezetében az ellenfél megszégyenítésének mintaképeként rögződött. Hogy mennyire mélyen és tartósan, azt két igen kései példa is igazolja. Húsz év múlva, az 1848-as követválasztási veresége után egy újságcikkben és egy magánlevélben is ugyanezt a bizarr büntetést ígérte ellenfeleinek: „bármily vastag a bőrük, kivált a pofáikon |!|, meg fogom őket nyúzni, mint Apolló Marsyast!”[23] Mivel az antik monda a költészet istenével vetélkedni merő és a győztes isten által megnyúzott szatír arcbőréről szót sem ejt, e bizarr bosszúállási formát nem a görög, hanem a Petrovics-család mitológiájából kell származtatnunk. Ez a Bagó Kis-affér[24] újabb cáfolata a „környezetváltozási” teóriának, miszerint a Petőfi jellemfejlődését meghatározó, fontos események csupán 1828 ősze, vagyis a boldog otthonból távozás után történtek a leendő költővel, aki első öt évéről, úgymond, csupa idilli emléket őrzött magában.

A lázadozó kamasz a félelmetes atya jelenlétében persze aligha engedett volna meg magának olyan vaskos tréfákat, mint a „tótos akcentussal” előadott Szózat pápai elszavalása volt. Tőle távol azonban nemegyszer kinyilvánította e „nemzetiségi” témára átvitt apaellenes indulatait. „A tótok közt egy becsületes ember sincsen!” – jelentette ki például Koren Istvánnak, a derék „tót” tanár nem kis megrökönyödésére,[25] aki valószínűleg nem tudhatta, hogy e látszólag nemzetiségi torzsalkodásra utaló szentencia lényegében megismételte az apáról adott, Bagó Kis István-féle értékelést („Tót = gyütt ment”). A szlovák eredetű „Petrovics” név „Petőfi”-re változtatását – ami szintén a pápai időszak végére esett – ismét csak az apjával kirobbant konfliktussal magyarázta a költő: „Én nem vagyok Petrovics, hanem Petőfi jelentette ki Sárkány Jánosnak. Atyámmal keményen meghasonlottunk – kitagadtuk egymást.”[26] A névváltoztatást ellenségesen fogadó apáról a költő öccsének verse tanúskodik: vö. „Sokan kérdezték már tőlem: / ‘Petőfi az én testvérem?’ / Büszkén feleltem meg erre: / ‘Én vagyok egyetlen öccse.’ // Azt is mondták: ‘hogy nevemet / Mért nem magyarosítom meg?’ (…) Nevem, ha megújítanám / Haragudnék rá az apám.”[27] Ami Petőfit illeti, ő azt nem tűrte, ha „Petrovics”-nak szólították. Az apjától örökölt – „tót” – név említését csupán Jókai édesanyjától volt hajlandó elviselni: vö. „Petőfit pedig semmivel sem lehetett olyan dühbe hozni, mintha valaki az elhagyott családi nevére emlékeztette. De az anyámtól még ezt is jónéven vette. Nem kívánta a helyreigazítást.”[28]

A Szózat előadásával – „felvidéki tájszólásban” – Petőfi tulajdonképpen egy „irodalmi atyát”, Vörösmartyban megtestesülő „apahelyettest” használt fel a maga apaellenes érzelmeinek kifejezéséhez. Ez viszont az 1848-as Vörösmarty–Petőfi konfliktus megértéséhez is közelebb vihet bennünket. 1848 augusztusában, a Hány hét a világ? című versben érdemeik alapján kér áldást a katonaállítási törvényt megszavazó hon atyákra, közöttük Vörösmartyra. „Hallgassak-e, mivel szeretlek, / Miként atyámat szeretem?” – kezdi a többséggel szavazó Vörösmartyhoz címzett versét, hogy aztán a többséggel együtt neki is kijelentse: „Ilyenek hát követeink, ilyenek? / Isten őket érdem szerint áldja meg.” Hogy milyen érdemek szerinti „áldás’-ra gondol ezúttal is, azt a Vörösmartyhoz című vers lapalji jegyzetében eléggé világosan megmagyarázza: „Brutus talán sírva szúrta le jótevőjét, apját, Caesart, de leszúrta. Hogy Vörösmartit elitélem, nagy áldozat, melyet szívem tesz elveimért, de bármily nagy ez áldozat, kész vagyok és mindenkor kész leszek sokkal nagyobbakat is tenni értetek, szentséges elveim.”[29]

Petőfi itt elveket emleget, de az ilyen apagyilkos „elvekről” már Gyulai Pál is megmondta: „Sokat, mi az üledék dolga volt, elvek kérdésének hitt […] Az ok politikai türelmetlenségében rejlett.”[30] Hadd tegyem hozzá: olyanfajta politikai türelmetlenségben, amelyet egy sokáig visszafojtott családi türelmetlenség is táplált, s amelyet ő maga is összekapcsolt a családi viszonyokkal.

gad4

Gadányi Jenő: Tájkép akt torzóval

Petőfi zsarnokgyűlölete nem úgy alakult ki, hogy egy politikai zseninek született kisgyermek egyszer csak felfedezte a kényúr vonásait apjában, hanem hogy egy kegyetlenségig korlátozó és a fia életét is veszélyeztető apai magatartás alapján a saját keserű tapasztalataihoz mérte a társadalmi kényszerűségek világát. E kényszerűségek ellen háborogva áttételesen egy félt és szeretett apa ellen is lázadt, akivel a nyílt és határozott szembeszállást mindvégig elkerülte, de szeretetét életének utolsó hónapjaiban is hiányolta. Jól mutatja ezt a 1848. szeptember 8-án írt A hegyek közt című vers, amelyben – ha képletesen is – végre megvalósul vágya:

Lenn a völgyben, lenn a mélyben,
A kék messzeség ködében,
A város távol zajában
Hagytam gondod, hazám s házam!

……………………

Fáktól vagyok körülvéve,
S mint édes fia fejére
Áldó keze az atyának,
Ugy hajolnak rám az ágak.
Istenem, be boldog vagyok!
Majd, hogy sírva nem fakadok.

Az apa-versek sötétebb vonatkozásai iránt nemegyszer érzéketlen Horváth János találóan írja e költeményről, hogy benne „a természet lélekké elevenül, megértő, barát atyai részvétté, védelemmé, áldássá, minek teljes befogadásától csordultig megtelik a lélek […] szinte sírásban buggyan ki meghatottsága e boldog, e nem bántalmazó szeretet illetésétől. […] E ‘boldogság’ szinte boldogtalansága megértésével azonos, mintha csak most, a természet ölében érezné igazán, mily elhagyatott ő otthon, az emberek között. Kevéssé emlegetik e költeményét, pedig ez is a leg-petőfiesebb lyrai képződmények közé tartozik.”[31]

[1] Petőfi orvossá lett iskolatársának kifejezése. Dr. Sass István: ‘Látogatás öreg Petőfiéknél Vácon’, Vasárnapi újság, 1884, 52. sz. 831.
[2] „Petőfi sokszor kapott verést gyerekkorában.” (Gyöngyössy László) In: Hatvany Lajos: Így élt Petőfi (a továbbiakban: ÍÉP), 1. köt., Magvető Könyvkiadó, 1967, 190. A fegyelmezések konkrét példáit 1. Tóth Sándor: Petőfi és szülei Szabadszálláson, Szabadszállás, 1994, 173, 174, 168. Az utóbbi esetben az apa egy elszakított nadrág láttán kezdte nadrágszíjjal verni a szárazmalom tetejéről csúszdázó, felhasított lábú kisgyereket, akit az édesanya mentett ki a keze közül.
[3] ÍÉP, 1. 116, 118.
[4] Petőfi Sándor, Összes versei (a továbbiakban: PSÖV), Bp., 1976, 15. Lásd még a síri koszorújára könnyet ejtő Jókait (]ókay Mórhoz, 1845), illetve e könnyeket az őt túlélő özvegy esetében (Szeptember végén, 1847).
[5] PSÖV 631.
[6] Palágyi Menyhért: Petőfi, Bp, 1909, 21–22.
[7] Ferenczi szintén arról ír, hogy a „tik” helytelenségére munkája közben figyeltek fel osztálytársai: „munka közben fejét ide-oda hajtva, szájszegletét orrczimpája felé húzta” Ferenczi Zoltán: Petőfi élete, I. köt., 55.
[8] L. a Petőfi szavait híven tolmácsoló Kemény János beszámolóját: „Midőn őt felém hömpölyögni láttam (saját kifejezése), elébe siettem és kezét meg akartam csókolni, de ő hátravonván mind a két kezét, nem engedé meg |…| Lakásomra visszatérve szobámba léptünk, hol apám anélkül, hogy észrevehettem volna, becsukta az ajtót. Azután (…] kegyetlenül elverte rajtam a port – közbe-közbe felkiáltva: „Hát kell-e Borcsa? Kellenek-e a komédiások?”. ÍÉP 1., 205.
[9] Kerényi Ferenc: Petőfi Sándor élete és költészete [a továbbiakban K2], Bp., Osiris Kiadó, 2008, 45.
[10] ÍÉP, I. 205.
[11] Fekete Sándor: i. m. 101.
[12] Az Úti jegyzetek keletkezési ideje: 1845. júl. 5.–aug. 2.; A jó öreg kocsmárosé: 1845. aug. 20.–szept. 8.
[13] Petőfi Sándor, Prózai művei [A továbbiakban: PSPM], Bp., Szépirodalmi Könyvkiadó, 1976, 435.
[14] Sass Károly: Adatok Petőfi házassága történetéhez, ÍÉP 2., 156–157.
[15] „A refrén első sora páratlanul szerencsés: az úr ajkán áhítat, a parasztén káromkodás; soha ilyen párosítást egy haza megteremtésére.” Illyés Gyula: Petőfi Sándor, Bp., Móra Könyvkiadó, 1989, 338-339.
[16] PSPM 640
[17] Jókai Mór: Írói arcképek, Bp., Unikornis Kiadó, 1993, 40.
[18] Jókai Mór: Petőfi mint színész. = ÍÉP i, 384.
[19] Ferenczi Zoltán: Adatok Petőfi pápai életéhez = ÍÉP 1, 382.
[20] K2 76.
[21] Orlay Petrics Soma: Adatok Petőfi életéhez = ÍÉP 1, 384.
[22] Mezősi Károly: Közelebb Petőfihez, Bp., Szépirodalmi Könyvkiadó, 1972, 96; Tóth Sándor: Petőfi és szülei Szabadszálláson, 31.
[23] Hírlapi cikk (1848. június 27.); Levél Bankos Károlynak (1848. júl. 7.) = PSPM 584, 747.
[24] K2 16.
[25] ÍÉP 1, 173.
[26] ÍÉP 1, 427.
[27] Petőfi István versei, Bp., 1909, 41.
[28] Jókai Mór: A tengerszemű hölgy. Akadémiai Kiadó, Bp. 1972. 35-36.
[29] PSÖV 1257-1258.
[30] Gyulai Pál Válogatott művei, Bp., Szépirodalmi Könyvkiadó, 427, 432.
[31] Horváth János: Petőfi Sándor, Bp., Pallas, 1922, 490–491.
felső kép | Gadányi Jenő: Fekete táj