IRODALMI BABONÁK [1]
Petőfi mint egyszerű költő [2010 április]
![IRODALMI BABONÁK [1]](https://ligetmuhely.com/wp-content/uploads/2017/02/szanto_nyito.jpg "IRODALMI BABONÁK [1] 1")
„Verseinek megértése soha nem okozott nehézséget.”
(Ismeretlen irodalomtudós a 21. századból)
A Petőfiről szóló írások többsége másfél évszázada az „őszinteségét”, az „egyszerűségét”, a „világosságát” emeli ki. „Őszinte, mert egyszerű és nincs mit elhallgatnia. Őszinte, mint ahogy az üveg átlátszó” – mondta róla például Babits Mihály is, aki szerint Petőfi olyan „tiszta és primitív tükör”,[1] „amelyen nem hagy nyomot a legfeketébb kép sem…”[2]
nincs világosság
A „minden titkok verseinek” Adyja, aki minden emberben „Észak-fokot, titkot és idegenséget” látott, ennek épp az ellenkezőjét állította: „Engem Petőfi tanított meg arra, hogy nincs világosság… Még Petőfit is, a mindig átlátszásra a Nap elé álló, ragyogó Petőfit sem tudjuk megmagyarázni […] Boldogok, akik mindent megmagyaráznak, mert eszükbe se jut, hogy megérteni teljesen semmit se lehet, s kiváltképpen nem a nagyon világosnak tetszőt…”[3]
Kinek van itt igaza? Lehet, hogy tényleg elvakít bennünket ez a ragyogó és üvegszerű világosság? Lehet, hogy épp a nagyon világosnak tetszőt a legnehezebb felfogni és megérteni?…
Vegyünk egy példát. Az „egyszerűség kedvéért” olvassunk bele, mondjuk, az István öcsémhez című versbe, amelyet a legújabb Petőfi-monográfia is „a családi viszonylatok nyílt, őszinte ábrázolásaként” jellemez,[4] s amelyet még a freudista Wagner Lilla is „komplikálatlan és idillikus” versként emleget.[5] Vajon miként magyarázzuk benne azokat a váratlanul felszikrázó „többletjelentéseket”, amelyeket egy filmmontázsokon és freudi elszólásokon nevelkedett olvasó tán könnyebben észrevesz, mint a Petőfi-szövegekről fölényes biztonsággal ítélkező irodalmárok?
Idézem:
Szegény atyánk! ha ő ugy nem bizik
Az emberekben: jégre nem viszik.
Mert ő becsűletes lelkű, igaz:
Azt gondolá, hogy minden ember az.
És e hitének áldozatja lett,
Elveszte mindent, amit keresett.
Szorgalmas élte verítékinek
Gyümölcseit most más emészti meg.
Mért nem szeret ugy engem…[6]
Mármint kicsoda?…
A pillanat tört részéig azt gondolhatnánk, hogy az apa, aki e néhány sorban eddig ötször töltötte be az alany szerepét:
„Szegény atyánk! ha ő ugy nem bizik” – tudniillik: atyánk;
„Mert ő becsűletes lelkű, igaz” – t. i. atyánk;
„Azt gondolá” – t. i. atyánk;
„e hitének áldozatja lett” – t. i. atyánk,
„Elveszte mindent” ő, azaz „atyánk”;
„Mért nem szeret ugy engem” …………………….!
A sorok „apára állítódása” miatt itt valóban felvillanni látszik ez az „atyánk” jelentés, de mivel egy „istenem” alany jelenik meg helyette – „Mért nem szeret ugy engem [atyánk?] → Mért nem szeret ugy engem istenem” –, ez a fiát „nem szerető” atya már-már „atya → istenné” módosul.
mondatközi kérdőjel
Az egyszerű alanyváltásból felderengő fájdalom, a „fiát nem kedvelő, isteni atya” képe épphogy csak megvillan. De a nyoma megmarad. A röpke megállásra késztető sorvég, a sorvégi szünetet nyújtó, mondatközi kérdőjel ad némi időt a rögzüléséhez. Az utána következő sorok magyarázkodását már egy akaratlan elszólás „helyesbítésének” érezzük, amely a levél íróját emésztő keserűség valódi okáról sem beszél nyíltan és őszintén:
Mért nem szeret ugy engem istenem?
Hogy volna mód, sorsán enyhítenem.
Agg napjait a fáradástul én
Mily édes-örömest fölmenteném.
Ez fáj nekem csak, nyúgodt éltemet
Most egyedűl ez keseríti meg.
Ha tényleg csupán e segíteni képtelenség zavaja a levélíró egyébként „nyúgodt életét”, akkor mi lehet az a halálos veszedelem, amely az egyre fokozódó rajongással emlegetett édesanyát fenyegeti?
S anyánkat, ezt az édes jó anyát,
O Pistikám, szeresd, tiszteld, imádd!
Mi ő nekünk? azt el nem mondhatom,
Mert nincs rá szó, nincsen rá fogalom;
De megmutatná a nagy veszteség:
Ha elszólítná tőlünk őt az ég…
A vers értelmezői tanácstalanul állnak e látszólag indokolatlanul felbukkanó, gyászos sejtelem előtt. Csupán a meglétére utalnak, mint az ezúttal jó nyomon kereső Pándi Pál: „Az aggodalom és szeretet tónusába drámaibb szín is keveredik, egyfajta „modern” őszinteség, amellyel a közfelfogásban tudat alá, de legalábbis hallgatásba szorított szorongást tesz nyilvánossá – a legegyszerűbb, mondhatni naiv előadásmód keretében.”[7] A költemény „naiv” bevezető sorai még valóban az estebéd utáni meghitt – sőt „vidám” – családi beszélgetésekről szólnak!… Egy ilyen derűs indítás után se a „fáradozások”, se az „örök törődés”, se a becstelen emberek csalása nem indokolhatják az édesanya halálától való rettegést, és azt a meredek hangulatváltozást, amely végül a levél írójának életét is fenyegeti!
Én a vidámság hangját keresém,
És akaratlan ilyen fekete
Lett gondolatjaimnak menete;
S ha még tovább fonnám e fonalat,
Szivem repedne a nagy kín alatt.
Ilyen életveszélyesen nagy kínhoz életbevágóan nagy ok szükségeltetik, amire egy jó műnek feltétlenül utalnia kell. (Különben aligha óvhatnánk meg a szerzőt az „üres retorikát” emlegető, jogos szemrehányásoktól.) Az István öcsémhez szövegében természetesen ott van ez az ok és ez az utalás – csak hát „a legvilágosabb dolgokat a legnehezebb felfogni és megérteni”… Az „elszólítná őt az ég” kijelentést sokan hajlamosak egyszerű közhelynek és sablonnak tekinteni, mert megfeledkeznek arról, hogy a Petőfi-féle kép- és motívumvilág összefüggésrendszere ennek az „üres közhelynek” is saját helyi értéket és jelentést kölcsönöz, azaz a látszólagos sablont is egyéni értelemmel ruházza fel.
Egy költő szavainak értelmét nem pusztán az akadémiai értelmező szótárból, hanem a költő egyéni szóhasználatából, a költő szótárából lehet valóban megérteni. És ha e költői szótárban és szóhasználatban az isteni hatalom sorozatosan az apai hatalomhoz társul, egy anyát elszólító ég és egy anyát elszólító isten ezekben az apát is felidézi. Magyarán, az anya halálához itt az apának is köze lesz.
Mivel támaszthatjuk alá ezt az enyhébb esetben is kegyeletsértőnek minősülő állításunkat? Természetesen olyan példákkal, amelyekben az isten, az ég és e földi atya ugyanilyen párhuzamosan cselekszik Petőfinél.
Lássunk, íme, néhányat!
A Fölszedtem sátorfám című versben az apját elhagyó fiú egyben istentől elrugaszkodott gyerekké válik („Fölszedtem sátorfám és világnak mentem (…] S az apai ház ugy elmaradt mögöttem (…) Ilyen istentől elrugaszkodott gyerek / Az aggódást ingyen sem érdemli meg”).[8]
Az Úti jegyzetekben ugyancsak istentelen és pokoli szándéknak minősül az apától kárhoztatott színészi pályát választani („Atyám |…| egy percig sem késett pokoli örvénybe sűlyedendő fia megmentésére rohanni. S istentelen szándékomtól csakugyan eltérítettek atyai tanácsai, melyek még hetek múlva is meglátszottak… hátamon és lelkem porsátorának egyéb részén.”)[9]
Az Úti levelekben az apától kitagadott fiút az isten is elhagyja, s így „istentül, embertül elhagyott földönfutó” lesz belőle. („Hat esztendeig voltam istentül, embertül elhagyott földönfutó (…) tizenhatodik esztendőmtől a huszonkettedikig.”[10] – Ne feledjük, a költő tizenhatodik életéve, az 1839-es esztendő, az atyai „kitagadás” és a vándorévek kezdetének időpontja.)[11]
A Tündérálomban az isten lakhelye – vagyis az ég – is kitaszítja az ilyen gyermeket:
Futottam árván, mint a hullócsillag,
Melyet magából kilökött az ég… [12]
És így tovább.
A Petőfi szóhasználatában érvényesülő atya – isten – ég szinonímia (rokonértelműség) tehát nagymértékben valószínűsíti, hogy az ég által halálra szánt és elszólított személy életét nála a földi atya is veszélyezteti.
az édesanya
A félelem az édesanya halálától igen korán megjelenik a költő műveiben. Már egy 1839 februárja előtt, Selmecen írt vers is a hős „szülőjének” halálát emlegeti, és akkor is az „égi rendelés”-sel – sőt ennek erőtlenségével – kapcsolatban.
Jó szülőmet
Rejti sír,
Adni mást
Az ég se bír.
(Bú) [13]
Petőfinél az anyák nagyon korán halnak. Idő előtt hal meg Kukorica Jancsi nevelőanyja, miként a „másik árvának”, Iluskának az édesanyja is. A jellegzetes Petőfi-hős – a betyár, a „haramja” – szintén édesanyja halálát panaszolja, miközben a reá váró „akasztófát” is megemlíti:
Édesanyám meghalt… kis házunk azóta
Régen összeroskadt… s áll az akasztófa.
(Fürdik a holdvilág az ég tengerében, 1844)[14]
A költő verseiben szereplő „betyár” az iskolás közhelyekkel ellentétben nem csupán a nép kénytelen-kelletlen bűnözővé lett fiainak sorsát villantja fel, hanem a „szerelemféltés” fiúi változatát is kifejezi, ahogy azt Az én szerelmem című, szintén 1844-ben keletkezett vers sorai is tanúsítják:
Az én szerelmem rengeteg vadon;
A féltés benne mint haramja áll…[15]
A féltés elsődleges tárgya Petőfinél mindig az édesanya volt, akihez a fia még 1848-ban is „a legszebb szerelmes verseit” készült megírni,[16] s akinek halálától az öccséhez szóló versben is rettegett. Az István öcsémhez otthonról eltávozott hőse ezért ugyanúgy egy közeli, őt helyettesítő személyre bízza – vélhetőleg veszélyben forgó – édesanyját, mint a szülői házat egykor viharos jelenetek után elhagyni kényszerült, ifjú Petrovics Sándor.
„Sohasem felejtette el Kurucz Zsuzsanna azt a napot – olvashatjuk Kéry Gyula Friss nyomon című könyvében –, amikor Petrovics mester ebéd közben haragosan civódott Sándor fiával, a szegény Petrovicsné pedig keservesen sírt. Aznap Petrovics nagy haraggal távozott hazulról, s megparancsolta, hogy mire hazatér: Sándor már ne legyen otthon.
Délután Petrovicsné húst és pogácsát gyűrt egy kis batyuba.
– Ne sírjon, édes anyám – mondta Sándor –, majd elmegyek katonának.
De az édes anya szíve csak nem nyugodott. Zokogva borult fiára, mikor a kapuhoz kísérte. A hű cseléd: Zsuzsi is ott állt és könnyezve nézte a szomorú búcsúzkodást.
Sándor vele is kezet fogott:
– Isten vele, Zsuzsi – vigyázzon az édes anyámra.” [17]
zsánerkép
A Bú, a János vitéz vagy a Fürdik a holdvilág édesanyái már eltávoztak az élők sorából. A Kis menyecske, szép kis menyecske című népies zsánerkép fiatalasszonyát azonban ugyanúgy a közeli jövőben érheti el a halál, mint az István öcsémhez édesanyját. Mindkét vers keletkezési ideje 1844 júniusa. Szoros összefüggésüket a tartalmi egyezéseken kívül az is igazolni látszik, hogy a vers kezdősorának és egyben címének legfontosabb szava, a „menyecske” szinte tovább folytatja – mondhatnánk, „tovább fejleszti” – a rímszavakat, amelyeket az István öcsémhez befejező részében olvashattunk.
E költemény hőse azt ajánlja szíve választottjának, egy férjétől gyötört – s mellesleg a nagy Duna mentében lakó – fiatalasszonynak, hogy ne tűrjék tovább keserves sorsukat, hanem öljék magukat inkább a Dunába:
…Van most urad, módos, takaros
Módos, takaros, de haragos.
Nem tudom, szereted-e őtet?
De tudom, nem szeret ő téged.
Nemcsak hogy szerelmet nem ismer,
Szegény menyecske, még meg is ver.
Ha megunod ezt az életet,
Tedd a kezembe a kezedet,
Menjünk ki a Duna partjára,
Ugorjunk együtt a Dunába![18]
Vajon mért nem választ ennek „a népi életből vett jelenetnek” a hőse valamilyen férfiasabb megoldást e brutális vetélytárssal szemben? Azaz miért nem kel a szegény menyecske védelmére?
A Petőfi-hősök nem mindig viselkednek olyan szilárdan és tettre készen, ahogy a fenti idézet alapján elvárhatnánk… Főként akkor nem, ha saját apjukkal kell szembeszállniuk! Mert hiába ér fel húsz legénnyel Kukorica Jancsi, a nevelőapjára ő sem képes kezet emelni: „S ha ütlegre kerül a dolog, azt verje, / Ki félig apja volt, ki őt fölnevelte?” Ezért nem védekezik a Sámsonnal vívott párbajban Saul sem a Tigris és hiéna végén, ahol az apa meg is öli a kardját leeresztő fiút…
A férfi hős „gyávaságának” motiválatlansága először a Kis menyecske… esetében is groteszk és tragikomikus hatást kelt,[19] de csak amíg a verset egyszerű népi életképnek tekintjük. Ha viszont a hősök cselekvését irányító szerző viszonyaiból vezetjük le a „tehetetlenséget” és együttes halálra ítéltséget, a műbe foglalt személyes emléknyomok a vers mélyebb, belső indokoltságának felismeréséhez vezetnek.
költői szerepjátszás
A mű megformálása szempontjából természetesen ez is egyfajta költői szerepjátszást igényel, de nem olyan érdektelen és külsődleges formában, ahogy ezt Horváth János írja e verssel, meg általában a „genreképekkel” kapcsolatban: „Nem Petőfi az alanya |…)” a Kis menyecske, szép, kis menyecske című költeménynek, mert „reá nem vonatkoztatható adat van” benne: „Dunába ugrást ajánl fel volt kedvesének, ki férjhez ment egy gazdag, de haragos emberhez”. „A Petőfi-féle genrekép csak tisztultabb fejlettségi foka a helyzetdalnak; egy zavaros, heterogén vegyülék kitisztulása a legtermészetesebb egyneműség felé; kiűzése a műfaj hamis elemének, mely a szubjektív és tárgyi igazság korcsvegyüléke volt; döntés a tárgyi igazság: a szerep javára (…)| A költő teljesen eltűnik; maga a bemutatandó typus áll ki s szólal meg minden teketória nélkül.”[20]
A Kis menyecske… sajnos nem igazolja a fenti megállapításokat. Az ilyesfajta népi életképekben csak látszólag dől el a választás a „tárgyi igazság” javára – a „bemutatandó typust” ezekben is olyan belső igazság költői kifejezésének kényszere mozgatja, amelyet a hétköznapok Petőfije legszívesebben elrejtene a világ elől. „Nem mondhatja el senkinek”, ezért költőileg elrejtve mondja el mindenkinek…
néprománc
A néprománcok példájaként emlegetett Megy a juhász szamáron, illetve a vers alapját képező események összehasonlítása szemléletesen példázhatja e kétféle törekvés viszonyát és megvalósulását, amit Horváth itt is a tárgyi igazság győzelmeként értékel: ,,’Néprománc’ a Megy a juhász szamáron is (…) mi a célja? Az, hogy megmutassa, hogyan fejezi ki legnagyobb elkeseredését ez a typus |…|”[21]
Kéry Gyula Bankós Károlytól, Petőfi kunszentmiklósi barátjától hallotta, és az ő nyomán mesélte el a vers keletkezésének történetét. „[Petőfi] 1844 nyarán is vendége volt Bankósnak. Egy délután pipázgatva sétálgattak az Epreskert felé. Midőn a fahídhoz értek, egy juhászlegény jött velük szemben szamáron.
Petőfi hirtelen odaszólt Bankósnak:
– Nézd, Károly, ezt az eredeti képet!
A hosszú lábú juhász döcögve jött egy kis szamáron, és csakugyan földig ért a lába…
– Hová vágtat kend? – kérdi Petőfi tréfásan a mellettük elhaladó juhásztól.
– Beteg a rúzsám, ahhoz mék! – kiáltott vissza a juhászlegény, és nagyokat vágott a szamárra.
Petőfi és Bankós e jelenet után folytatták sétájukat. Mikor hazaértek, Petőfi néhány percre bement a szobájába, s mikor visszatért, így szólt Bankóshoz:
–Te, Károly, megverseltem azt a juhászt, akit délután láttunk.
És felolvasta a Megy a juhász című költeményét.”[22]
Vagyis ezt:
Megy a juhász szamáron,
Földig ér a lába;
Nagy a legény, de nagyobb
Boldogtalansága.
Gyepes hanton furulyált,
Legelészett nyája.
Egyszer csak azt hallja, hogy
Haldoklik babája.
Fölpattan a szamárra,
Hazafelé vágtat;
De már későn érkezett,
Csak holttestet láthat.
Elkeseredésében
Mi telhetett tőle?
Nagyot ütött botjával
A szamár fejére.[23]
A megtörtént esemény és az elkészült mű között van egy lényeges különbség: az egyikben csupán beteg a juhász kedvese – a másikban meg is hal. Az István öcsémhez és a Kis menyecske... előbb jelzett tanulságai, valamint a nem sokkal utánuk írt Megy a juhász... témája egyaránt arra utal, hogy ez utóbbit is egy édesanyja életéért aggódó Petőfi vetette papírra.[24] A betegség halállá fokozásán kívül a valóságos és a versbéli juhász eltérő úti célja is igazolhatja az eredeti tényekre rávetülő, személyes aggodalmat. A kunszentmiklósi legény szavai – „Beteg a rúzsám, ahhoz mék” – egyértelműen tanúsítják, hogy ő a kedvese házához igyekszik. A versbéli juhász úti célja, a „hazafelé”, azonban aligha jelöli a babája házát. Inkább a saját otthonára vonatkozik, ahol viszont nehezen találkozhatna a kedvesével, mert a 19. századbeli magyar falun aligha lakott (ráadásul betegeskedett!) egy legény babája – tehát nem a felesége! – e legény otthonában.
De akkor kihez siet ez a juhász, és kinek a holtteste várja odahaza? S egyáltalán – ki a „gyilkos”?…
rejtélyek
A „tükörszerűen világos” és „egyszerű” Petőfi-versek értelmezői itt is olyan ellentmondásokkal és „rejtélyekkel” szembesülhetnek, amelyek nem e művek egyszerűségét és tükörszerű világosságát igazolják. De azért kár lenne mindezt a ma divatos trendeknek behódolva a műveit belengő, „felszabadító bizonytalansággá” szépítgetni. A költő egyéni szóhasználatának és emblematikájának bevonása, a művek közti kapcsolatok feltérképezése ezúttal is közelebb vihet az ilyen „rejtélyek” megoldásához. A műveiben szokásos „hazafelé” megjelölés ugyanis nemcsak az „otthoni” irányt szokta nála meghatározni, hanem az elsőként megszólítandó személyt is:
Egész uton – hazafelé –
Azon gondolkodám:
Miként fogom szólítani
Rég nem látott anyám?” [25]
A műben rejlő „személyes igazság” tisztázása nélkül megint olyan ellentmondásokba ütköznénk, amelyek a vers hitelét és esztétikai értékét veszélyeztetnék. A Horváth János kifogásolta szubjektív igazság most sem tűnt el, inkább „felülírta” a bemutatandó typus tárgyi igazságát. A kortárs és családtag Gyulai Pál mintha ezúttal is jobban ismerte volna sógorát, mint egyébként nagy érdemű, 20. századi kartársa: „Petőfi lírikus, egészen alanyi, aki elbeszélő költeményeiben is alanyi érzéseit önti ki, s mindig önmagát rajzolja.”[26] Ahogy a költő is mondta önmagáról: „Legyen esze az érdemes közönségnek, s gondolja meg azt: ha már lírikus az ember, hát azért lírikus, hogy önmagáról beszéljen.”[27]
Mint a fenti, „egyszerű” példák mutatják, az ilyen önmagáról beszélés vizsgálata olykor a korábbiaktól eltérő értelmezésekhez vezethet, amelyeket persze nem ártana néhány megbízható életrajzi ténnyel is alátámasztanunk. Hogy hol vannak az ezeket egybegyűjtő, hiteles életrajzok? Erről legközelebb.
